161. mese

Hegy, egér (Szavak száma: 60)

Egy nagy hegyre esék egykor gyermek-szülés,
Melyért körülbelül nagy volt a rémülés.
Mindenünnen a nép felgyűlt e csudára:
Ily nagy hasból minden nagy gyermeket vára,
Szül mondják oly várost, mint Bécs, Pest vagy Eger
S azonban gyomrából kiugrik egy egér.

Ne higyj hát azoknak, kik sokat igérnek;
Mert kiknek szájok nagy, azok kicsit érnek.

160. mese

Oroszlán, egér (Szavak száma: 121)

Szép dolog mindennek ha lehet szolgálni,
A jótétet sokszor meglehet találni.
Szükségünk van néha magunknál kisebbre
Egy példát mondok rá, nem találhatsz szebbre.
Egy egér, lyukából kijövén ütközött
Egy nagy oroszlánra, s már körmei között
Félholtan reszketett; de ez megmutatta,
Ki legyen, s életét neki visszaadta,
Mondván: Az állatok hatalmas királya
Az ok nélkül való vérontást utálja.
Nem veszett el e jó, bár ki hitte volna,
Hogy soha felsége egérre szorulna?
Kevés napok mulván egy erdő szélébe’
Esett az oroszlán a vadász tőrébe.
Látván veszedelmét felettébb ordított,
De siralma rajta kicsit szabadított.
Az egér ott járkált s hajdani urára
Ráismert, s szaladott szabadítására.
Régi jó tettéért elrágta a tőrét,
S felsége elvitte szabadon a bőrét.

159. mese

Nyúl, taksás, vadász (Szavak száma: 347)

Egy taksásnak kincse, volt hajdan egy kerte,
Melynek falát a nyúl által hágni merte.
A kertben volt répa, bab, retek, káposzta,
Melyből egy-két levélt az éh nyúl megfoszta.
Szerette volna ő e süldőt megsütni,
De puskája nem volt, s nem tudta megütni.
E káposzta evőt sokszor riasztgatta,
De tanyáját a nyúl könnyen ott nem hagyta.
S látván, hogy nem mehet semmire ellene,
Egynehány mértföldre az urához mene,
Panaszolva, egy nyúl, hogy lakik kertében,
Hogy látta ott éve futtában s fektében
S hogy sok levélt megett, a taksás így szóla
Az úr kapott rajta s mondá hogy tesz róla.
Elmene a paraszt s két nap el nem tele,
Hogy ott termett az úr s vagy hét kopó vele.
Csakhamar a kopók, kik majd éhen halnak,
Bemennek házába ott mindent felfalnak.
Még a földesúr is megalázza magát,
S egy paraszt fröstökhöz feni éhes fogát;
A pálinkás butykost, hogy ett, előkéri,
S olyat hajt, feneke hogy homlokát éri.
Hogy a kopók s az úr, jól faltak s jól ettek,
A nyúl vadászásra egy szívvel kimentek.
Csakhamar a nyájeb akad a nyomára,
A szép vetemény közt húll egymás hátára.
S mikor a kis nyulat kergetik s riasztják,
A káposztát s paszulyt emberül koppasztják.
A földes úr futkos: itt-ott fog egy posztát,
Minden lépésével megöl egy káposztát.
Végre a zöldségnek hogy lehullt levele,
Többé a nyúl benne búvó helyt nem lele.
Így csakhamar esett a vadász markába
Ki nagy örömmel azt tette táskájába,
Ládd - mond a taksásnak - ez több kárt nem teszen
Ha több nyúl lesz, adj hírt, a puskám kész leszen.
De másnap a paraszt szörnyen elbődüle,
Látván, hogy szép kertje tovább nem zöldüle.
S azonban házában mindenét megették,
Azok, kik szép kertjét kietlenné tették.
Síra keservesen s szívéből megbánta,
Hogy e szegény nyúlnak halálát kivánta.
Minthogy ő azt vette oly iszonyú áron,
A milyen kárt nem tesz tíz nyúl egész nyáron.

Ti, kiknek az ügy s per mindennapi kenyér,
Látjátok, hogy sokszor többet veszt a ki nyer.
Egy kis boszút és bajt, jobb hát elszenvedni,
Mintsem nagy költségű perbe keveredni.

158. mese

Vendégség, móriók (Szavak száma: 292)

Vendégséget ütvén egy kalmár Rómában,
A városnak színét gyűjteté házában.
Sok móriók oda, mint szokás gyűlének,
Hogy pénzért másoknak kedvet szereznének,
Ez ugrott, más sípolt, más meg mást csinála,
Melyben a részeg fő mulatást talála.
Mindennek megtetszett egy a többek között,
Mert mint egy kis süldő épen úgy röfögött.
Nagy gyönyörűséget talált minden ebben,
Mondák hogy a disznó nem röfögne szebben.
Mivel a mórió kedvöket töltötte,
A gazdától markát sok jó pénz ütötte,
Kéré hogy jöjjön el holnap ez órára,
Füle s pénze kész lesz akkor is számára.
Egy szegény paraszt ezt látta s irigylette,
Hogy röfögésének ily nagy bérét vette.
Száz nap nem nyerek én annyit, mond magában
A mennyit egy estve nyer ez bolondjában.
Mondá, annyi pénzért hogy ő többet tenne,
S ha őt meghallgatnák, még jobb disznó lenne.
Jó lesz, mond a kalmár, igér neki sokat,
Más napra vendégül hívja azonokat.
A mórió s paraszt akkor megjelennek,
S rendre a nép előtt a placra felmennek,
A mórió röhög s minden vendég örül
Tapsolás s bis bis bis hallék köröskörül.
Leszáll s a parasztnak engedi a placot,
Ki a szűr alá tett titkon egy malacot,
S hogy a fülét vonja, a süldő rí, s röfög.
A nép szemét száját húzza, köpdös s köhög.
Mondák hogy szálljon le, mert nem röhög szépen
S a szegény parasztot mocskolják sokképen.
Ezt hallván a süldőt kiveti a placra:
“Mi panasztok, kérdi, e rívó malacra?
Hogy a fülét farkát csíptem, azt sajnálta,
Én hallgaték s maga a lármát csinálta.
Megtetszik a bortól hogy meghevült agytok,
Mert ugyan rossz bírák, jó uraim vagytok.”

Így itél az ember, bolond kit bölcsnek tart,
Sokszor az az okos, kit megmocskolt s megmart,
Csalárd e világnak s hazug itélete,
Jobb bizonyság annál lelked ismerete.

157. mese

Fiú, leány (Szavak száma: 87)

Egy gyermek tekintvén egyszer a tűkörbe
Látja, hogy a nénje fonnyadt, sárga, görbe,
Csudálja mellette formája szépségét,
Gyalázza nénjének rút éktelenségét.
Ki anyjához futván kezdi panaszolni,
Hogy nem szűnik öccse őt rútul mocskolni,
S a leányok dolgába hogy magát avatta,
Természet a tűkröt mert nem nekik adta.
Bölcs anyjok mindkettőt az ölébe veszi
S békéltetésökre ezt a törvényt teszi:
Ha többé a tűkör ötlik szemetekbe,
Juttassa gyermekim! kérlek eszetekbe,
Hogy te szépségedet bűnnel be ne mocskold,
Te pedig formádat virtussal kipótold.

156. mese

Tengeri hajós, vad népek (Szavak száma: 279)

Egy tengeri hajós e széles világot
Kerülvén, gondosan bejárt sok országot,
S talált oly nemzetre a több népek között,
Mely még a vadaktól kicsinyt különbözött.
Kinek-kinek makk volt, gyökér s fű, étele,
Ruhája, a mit ád a természet vele.
A borzas tél fagya már szintén beállott,
Hogy szigetökbe ő történetből szállott.
Bámult azon, hogy ott híre sincs a háznak,
Ki vannak tétetve hónak s zúzmarának,
S egyszersmind szüntelen a vadaktól félnek;
Szánta őket, hogy sok kín s inség közt élnek.
A mint tudott szólni velök sok jelekkel,
Megértette bajjal azt húsos eszökkel,
Másutt az emberek, hogy házat csinálnak,
Melyben télen nyáron kész szállást találnak.
A mely szók oly nagyon nekik megtetszettek,
Hogy tüstént mindnyájan fát s nádat metszettek,
S már a ház karóit kezdték is leütni,
Hogy a kies tavasz fénye kezdett sütni.
Ezt látván, az erdőt a nyakokba veszik,
Többé a munkára kis ujjok sem teszik.
Majd ismét beállván a tél szörnyű fagya,
Ki-ki a házhoz kezd, melyet félben hagya,
De akkor is a nap hogy besütött rájok,
Megint félre teszik kedvetlen munkájok.
Azóta ők mindig építenek télben,
De minden tavasszal dolguk hagyják félben,
Úgy hogy ma sincs nyoma még nálok a háznak:
Nyáron heverésznek, s egész télen fáznak.

Hasonlók vagyunk mi ezekhez sok részben,
Míg nyár van, hogy tél lesz nem is vesszük észre.
Mintha mindig élnénk, időnk bőven költjük,
Drága ifjúságunk sok vétkekben töltjük.
A halál ránk ijeszt, s majd mindent igérünk;
De ha a kín után víg napokat érünk,
Hamarább eltünnek a szép igéretek,
Mint a betűk, melyek a vízre metszettek.
Így mindig rosz éltünk, csak szájjal jobbulunk:
Fő munkánk félben van a mikor kimulunk.

155. mese

Patkány, béka, gém (Szavak száma: 243)

A ki az együgyűt hálóba keríti,
Végtére magát is veszélybe meríti.
Egy éh patkány egyszer ment volt a víz szélre
Oly céllal, hogy által úsz a túlsó félre.
Hol egy szérűs kertben látott sok asztagot,
S remélte hogy lél ott holmi elhullt magot.
De mihelyt a vízbe ment, az őt elcsapta,
S tajtékzó habja közt forgott mint egy labta.
Inkább akarván hát tűrni, mint megfúlni,
Felejté a búzát, s kezdett megfordulni.
A béka hogy látta szörnyű tünődését;
Tetette szép szókkal megilletődését.
Szegény! be fuldoklott, messziről sohajta,
S gyorsan oda úszott, hogy segítsen rajta.
Jó patkány, hogy jól élj amaz asztag alatt,
Köss kettőnk lábára, így szól, egy fonalat,
Épen most akarék a más partra úszni,
S téged is örömmel által foglak húzni.
Az éh patkány vidult ily jó tanácsára,
S fonalt köt a béka s a maga lábára.
Így aztán jutottak a tó közepére,
S a hitszegő béka lebújt fenekére.
Ez álnok hajós már sok egért így elcsalt,
A fonalnál fogva fenékre vont s felfalt.
De az izmos patkány soká ellent állott,
S ím egy prédát leső gém a partra szállott;
S hogy a vízen mozgó patkány tünt szemébe
Oda menvén, vette öblös kelepébe.
Azonban a cérnán amazt is felkapta,
S az utassal együtt a révészt felcsapta.

Igazán a jószág, mely hamis úton gyűl,
Végre is idegen s gonosz kézre kerül;
Sőt hányszor nem láttuk, hogy az ily kincs tére
Az álnok módokon gyűjtőnek vesztére.

154. mese

Király és kapás (Szavak száma: 227)

Egy király utazván, egy mezőn megszállott,
S egy paraszttal, ki ott kapált, szóba állott.
Jó ember! serény vagy látom a munkában,
Izzadásod bére mi lehet napjában?
Négy garas, jó uram, a kapás felele.
Igen kevés, mond ő, hogy éred meg vele?
Egy napról más napra egyen erőt veszek,
Egyet interesre, jó kéznél leteszek,
Egygyel fizetgetem régi adósságom,
A negyedik garast mindíg sárba vágom.
A király elhülvén nem várt bátorságán,
S okosan tréfáló szava fontosságán,
Elment, s e szép mesét sokaknak feltette,
De hogy senki köztük azt meg nem fejthette,
Végre a vén kapást magához hivatta,
Ki tréfás szavának ily értelmét adta:
Az első garassal éltemet táplálom,
S erőt veszek, melylyel a földet kapálom.
A másikkal fiam ruházom s nevelem,
Kinél interessel azt egy nap meglelem.
Régi adósságom egygyel fizetgetem,
Mert mint lehet azzal vén atyám tengetem.
Negyedikkel tartom egy eladó leányom,
S azért mondám, hogy azt mindig sárba hányom;
Mert ez vissza nekem nem fogja fizetni,
Ha férjhez megy, majd rám ügyet sem fog vetni.

Mint a föld, mely az ég meleg zsírját iszsza,
A belé szórt magot bőven adja vissza:
Úgy a mit költöttek szüléitek rátok,
Vénségökben fiak nekik megadjátok.
Ti is leányok ebben restek ne legyetek,
Szembe tünő példát, sőt abban tegyetek,
Hogy hazudott a vén utolsó szavába’,
Mert a rátok költ pénz, nem hull a Dunába.

153. mese

Békák, gólya (Szavak száma: 173)

Szabad társaságban hogy megúntak lenni,
A békák egy királyt akarának tenni.
Bolond szándékukon Jupiter nevetett,
S e balgatag népnek egy lécet levetett.
Hallván a csattanást a tó fenekére
Reszketve lebúvtak míglen egy végtére,
Mint legbátrabb vitéz változtatta helyét,
Kijött, a királynak hogy meghajtsa fejét.
Látván, hogy csak egy léc, kiált a többinek:
Jertek nem kell ettől rettegni senkinek.
E szóra a békák csoportosan gyűlnek,
S kegyelmes királyok hátára felülnek.
S hogy azt bemocskolták minden undoksággal,
Új királyt kérének rút kuruttyolással.
Oly gólyát, a melynek fél sing volt az orra
Bocsáta Jupiter akkor minden tóra,
A ki is közöttük kedvére békászott,
A béka előtte hiába bújt s mászott.
Kelepes urának a nép hogy nem örül,
Könyörgéssel veszi Mercuriust körül.
Kéri, Jupiterhez érte visszatérjen,
Nyomorult fejöknek hogy más királyt kérjen,
Mert a gólya abban királyságát teszi,
Hogy egyenként őket öldösi és eszi.
De Jupiter nekik csak e szót felelte,
Hogy a mit keresett, azt a nép meglelte...

Ti, kik szabadságtok másnak eladtátok
Tűrjetek, hogy nagyobb rossz ne szálljon rátok!

152. mese

Majom s vadak (Szavak száma: 241)

Hogy az oroszlántól távolka estenek,
Egy csere vadjai oly tisztet tettenek,
Ki bajokban tudjon jó tanácsot adni,
S a királyhoz mindig ne kelljen fáradni.
Hogy eszét a majom sokszor kimutatta,
Többnyire minden vad voksát ő rá adta.
Mihelyt e tisztséggel őtet felruházták,
Magokat előtte földig megalázták.
Úgy nőtt titulusa a csapodár szájban,
Mint árad a Duna május vége tájban.
Az új tiszt felfúván szívét tisztségében,
Alig hágott földre rút kevélységében.
Egyik a másikat bár tépte, nem bánta,
Az ok nélkül halált szenvedőt nem szánta.
Az öreg és árva sorsán nem könyörült,
Csak a cifra s pompás titulusnak örült.
Ha hívták bajokban néha segítségre,
Míg urazták, addig a gonosz ment végre;
Titulusát pedig ha ki meg nem adta,
Rá sem nézett, s ügyét még meg sem hallgatta.
Azért is ellene sokan kezdtek zúgni,
Egyik a másiknak mormogással súgni,
Hogy mikor bajokban a királyhoz mennek,
Száz résznyi titulust nem adnak, mint ennek.
Kivánt választ nyernek, várát meg is járják,
Míg ezt itt urazzák, s voksot állva várják.
Így minden a majmot végre megutálta,
S csak négy öt eb farkát körülte csóválta.
Mit ér, hogy fél árkust befog titulusunk,
Ha nincs valóságos érdemünk s virtusunk.

Adassék e levél diktátor Syllának,
Így írták Rómában, a fél föld urának;
Mert okos volt a nép, nem jobbágy, nem szolga,
A virtus, hírnév volt mindennek fő dolga.

Egy jele a népben még a szolgaságnak,
Hogy sok titulusra az elsőbbek vágynak.

151. mese

Vadász, őz (Szavak száma: 258)

Egy vadász egy ritka s ligetes erdőbe’,
Egy még próbálatlan őzet vett üzőbe.
Látván ez, a kopók hogy hágnak farkába,
Nem kívánván esni gyilkosa markába;
Mint inai bírták, gyorsasággal futott,
Míg egy szép terebély hársfa alá jutott,
Melynek egy szőlőtő folyt fel törzsökére:
Rekedt pihegéssel ettől szállást kére.
A nemes szőlő azt kész örömmel adott,
Zöld palástja alatt, hol élve maradott.
De látván, hogy messze az ebek haladtak,
A nyomot elvesztvén más útra haladtak,
S maga is a vadász, bár mérgében dúlt-fúlt,
Elvesztvén a prédát, haza felé indult:
Enni kezdte ágát menedékhelyének,
Mely sisak s paizs helyt szolgált bús fejének.
Jótétet a szőlőtőnek úgy köszönte,
Hogy gyenge leveleit éh gyomrába tömte.
Azonban a vadász búsult, s nem nyughatott,
Hogy elszalasztotta e kedves falatot;
Holott már feltette, hogy majd vad húst főzet,
Még egyszer keresni, visszatért, az őzet.
Először az erdő szélét veszi sorban,
Hogyha megbúvt volna valamely bokorban.
Kiváncsi nézésit szórja mindenfelé,
Szerencsére alig tölt félóra belé,
Hogy az őzet, melyet oly soká üldözött,
A tőle megnyúzott szőlővesszők között
Meglátja nagy bátran habsolni előtte,
S kész lévén puskája, azt halálra lőtte.
Úgy kell, mond a szőlő, ezt megérdemletted,
Mert szállásadásom gonoszszal fizetted.

Mint e balgatag őz tett a szőlőtővel,
Sok rossz szívek bánnak úgy a jótevővel,
Ki megilletődvén lecsorgó könyükön,
Kegyesen könnyített nyomorult ügyükön.
Testök megruházá, megtölté éh bélök
Jó tanácsa, esze, s pénze köz volt vélök.
Mihelyt a szükségből magukat kifejtik,
A jótétet, mint az álmot elfelejtik,
Sőt rút hitlenséggel több bűnök’ halmozzák,
Azt, ki velök jót tett, rágják s rágalmazzák.

150. mese

Bikák és békák (Szavak száma: 137)

Két bika egy réten ugyan elevenen
Veszekedtek együtt egy meddő tehenen,
A melyet egy béka látván fohászkodott,
De ezen egy ifjabb nagyon álmélkodott.
Kérdi mi az oka e nagy sohajtásnak?
Mi köze te veled bika civódásnak?
Hát nem ládd-e, úgymond, mi lesz ennek vége,
A mi halálunk lesz egyik vesztesége.
A győzedelmes azt többé a gulyában
Nem fogja szenvedni, s ide jő bújában.
E nádakat fogja tördelni szarvával,
Minket meg a vízben tapodni lábával.
Alig végezé el, hogy egyik mérgesen
Jő bőgve, s a tóba megyen egyenesen;
Minden lépésével megöl egy-két békát,
Napjában legalább eltapod egy vékát.

Ha a hatalmasok együtt veszekednek,
A szegény emberek legtöbbet szenvednek.
Elpusztul szőllőjök, s drága ültetésök,
És elgázoltatik rétök s szép vetésök.
Úgy vagyon a nagyok pere s bolondsága
A szegény embernek kész nyomorúsága...

149. mese

Nap s békák (Szavak száma: 95)

Athénásban egykor vévén feleséget
Egy fő tolvaj, ada pompás vendégséget.
A hová sereggel sokan felgyűlének,
Sem száma, sem vége nem volt vendégének.
Ésópus, ezt látván, egy mesét beszéle,
E balgatag népet hogy intené véle...
A nap akart, úgymond, egykor házasulni,
Mely dolgon a békák kezdtek dúlni-fúlni.
Az egy nap, így szólnak, mely sok tót kiszáraszt!
S a víz kereséssel egész nyáron fáraszt!
Hát mi lesz belőlünk, ha sok fia lészen?
Kiapad minden tó, s elveszünk egészen.
Jobban okoskodtak a tóknak lakosi
Mint a bölcs Athénás városa okosi.

148. mese

Nyúl, veréb, ölyv. (Szavak száma: 188)

Egy vadász a nyulat egykor mintegy lopó
Fektében megleste, s vele volt hat kopó.
Mit tudott mást tenni a nyúl félelmében,
Kereste életét lába védelmében.
Szalad mindenfelé egész erejéből,
Hogy kimenekedjék a vadász körméből.
Kétszer is elfutja már régi nyomását,
Hogy így megcsalhassa a kopók szaglását.
Néha nagyot ugrik, néha vizet keres;
Hogy eltéveszthesse nyomát ott a deres;
Vizsgál, ha kaphatna más nyulat fektében,
Hogy így azt vethetné a kopók elébe:
De keveset szolgál minden mestersége,
A deresnek hozzá nincsen embersége:
Látja hogy mindenütt hág fáradt sarkába’.
Hogy azért ne essék a vadász markába,
Beszaladt végtére egy sűrű cserjébe,
Hol csaptak az ágak a kopók szemébe,
S ekképen sokára a nyúl megszabadult,
S majd félholtan szegény egy helyen meglapult.
Egy veréb hogy látja szörnyű fáradságát,
Kérdi, hová tette lába gyorsaságát?
Szemtelen! Hány ízben magad mint dicsérted,
Mondtam, hogy nem adnám egyik szárnyam érted.
Megmondám, hogy így jársz, nincsen három napja!
Azonban őkelmét az ölyű elkapja.
A nyúl felel: Látom neked sem barátod
Az ölyű, mert szádat körmei közt tátod...

Gonosz szívnek jele másokat megvetni:
Nagy vétek a szegényt kínjában nevetni.

147. mese

Légy, hangya (Szavak száma: 223)

A légy disputála egykor a hangyával,
S e nagy dolgos felett kérkede magával:
Bizonyára - úgymond - elveszett az eszed,
Hogy te paraszt féreg magad hozzám teszed.
A királyoknál van nekem kész asztalom,
Mikor kell a legszebb dámát megcsókolom.
Mi van az oltáron még azt is megnézem
S már Jupiter előtt kiveszem a részem.
De a hangya erre oly jól megfelele,
Hogy a légynek eltölt szeme szája vele.
Király asztalához senki nem hív téged,
Azért is ott minden neked ellenséged.
Mindenünnen mivel nincs arcod, kivernek,
Kész ellened mindig keze az embernek.
A mely helyre egyszer leülsz vagy leszállasz,
Többnyire te abból többé fel nem állasz.
Én a más asztalát, mint te, meg nem lesem;
Mert magam élelmét bőven megkeresem,
Mikor itt s ott cincogsz, én az egész nyáron
Dolgozom, az időt megvévén nagy áron.
S mikor ti megfagytok henye s ocsmány legyek,
Rakott tárházamba ősz végén bemegyek.

Az láthatja magát a rest légy képében,
Ki dicsekszik csupán nemes levelében,
Mely mint a név régi ősiről maradott,
Kiknek virtusokhoz ő semmit sem adott;
Ki egy rongyos mentét ha vethet előre,
Utálva néz alá a szántó-vetőre.
De mikor az ilyen egy-két agarával
Hétről hétre nyúlász, hol negyed magával,
Azután itt s amott máson él arcára;
Élelmet keres az, december havára,
Meleg verejtékkel földét zsírosítván
Hazáját s királyát ekként gazdagítván.

146. mese

Farkas, kutya (Szavak száma: 355)

Egy éh farkas, kinek borzadt minden szőre,
Prédáját keresni méne egy erdőre,
Hol akadt csakhamar egy kövér kutyára,
S szinte megrepdesett kivánt látására;
De félt belé kapni, ámbár folyt a nyála,
Tartván, hogy a kutya erősebb lesz nála.
Valóban a vívás lett volna kétséges;
Mert a komondor volt izmos, egészséges.
Inkább kivánt tehát beszédbe eredni,
Mintsem bizonytalan harcba keveredni,
Kérdi: Mit keressz itt? mit vársz? mit reménylesz?
Oh te boldog állat, ki ekképen fénylesz!
Mond meg kérlek nekem, hogy élsz, s ki tart téged?
Hogy ily szép kövér vagy, s ily friss egészséged.
A kutya azt mondja, hogy heverésére
Tartják őtet, s nincsen gondja élésére,
Hogy vetnek elébe néha zsíros csontot,
Néha húst, s kenyeret, hol egy, hol két fontot.
A farkas azt mondja: Szeretnék úgy élni,
Az éhenhalástól nem kéne úgy félni.
Ha tetszik - mond az eb - az könnyen meglehet,
Az, a ki engem tart, véled is jóttehet.
Velem együtt nála ezt fogod csinálni:
Gondod lesz a házra s előtte fogsz hálni;
Éjjel ki fogsz űzni minden tolvajokat,
Nappal a zsidókat s holmi koldusokat;
Megismered őket rongyukról, s botjukról.
A pundrát éltemben lehúztam már sokról.
Ha csak az a dolog, örömest elmegyek -
Mond a farkas - csak hogy mint te, boldog legyek.
Mennyivel könnyebb lesz nekem ott vigyázni,
Mint itt az erdőben éhezni és fázni.
Most itten szenvedek hideget s meleget,
Még is alig eszem tíz hétben eleget.
Örömkönye csordult a farkas szeméből,
Hogy így szabadult ki az éhség helyéből.
Jó messze mentek már, a mikor sokára
Néz egyszer a farkas a kutya nyakára:
Mi az oka - kérdi - hogy ott nincsen szőröd?
Talán valamikor sebes volt a bőröd?
Nem - felel a kutya - hanem láncra tesznek
Néha, de estvére mindenkor levesznek:
De az éppen semmi, mert így egész éjjel,
Fel s alá járkálok és futkosok széjjel.
Semmi? - mond a farkas - de az a veleje:
A szabadság minden jónak a kútfeje.
Menj el, nem akarok többé veled menni,
Nem kell a jó élet, ha láncon kell lenni.
Nincsen szebb és drágább kincs a szabadságnál,
Jobb ez a gyémántnál s minden gazdagságnál.

145. mese

Kutya, árnyék (Szavak száma: 84)

Egy vízben hogy vitte a kutya prédáját,
E síma tükörben meglátta formáját,
S azt vélvén, hogy más eb úszik ott húsával,
Azt is beharapni akarta szájával.
E végre elbukott, s száját eltátotta,
S a víz, fenekére húsát bocsátotta.
Amazt el nem kapta, s ezt is elvesztette,
Azonban életét kockára kitette.
E kutyát követik sokan e világon,
Minden kap, hol ezen, hol más bolondságon.
A kevély fut, fárad a hírért s a névért,
Más kockázza éltét egy kis nyereségért.

144. mese

Ló, ember, vaddisznó (Szavak száma: 219)

Szabadon élt régen a ló az erdőben,
Kedvére futkosott minden sík mezőben.
Víg éltét az ember bik-makkal tartotta,
A szamarat, lovat, s öszvért nem bántotta.
Szekérre, kocsira nem vala szüksége;
Gyalog járt, fű és víz vala elesége.
Okozza hát a ló, maga bolondságát,
Hogy elveszté végre minden szabadságát.
Pere lévén egyszer egy nagy vad sertéssel,
Az emberhez méne könyes könyörgéssel.
Mondván, hogy magának hol kész tanyát tarta,
A disznó oda ment, s vizét felzavarta.
Kérte ne sajnáljon érte boszút állni
S hogy rá vegye, kezdte hátával kinálni.
Az ember zabolát kapcsol a szájába,
Ráül s csakhamar ér a disznó sarkába,
Fejét célba vévén azt által szegezi,
S szerencsésen a pert köztük elvégezi.
A ló elfelejté akkor minden baját,
Látván hogy nemesen állhatta boszúját,
Örömmel térek már - úgymond - szállásomra.
Köszönöm, hogy füled hajtád panaszomra.
Hogy-hogy? mond az ember, nem mégy el barátom.
A hátadon, ülni nem bolondság látom.
Ezt mondván: beköti egy kis istálóba,
A hol a ló sorsát siratta valóba.
Mit ér a jó élet, oda a szabadság,
Más alatt folydogál róla az izzadság!...

Ha szemed elébe akad az istáló
Tanítson e példa oh te boszúálló!
A boszúállás ád kis gyönyörűséget,
De nem ád a szívnek soha békességet:
A ki szabadságát eladta érette;
E lélek gyötrelmét ugyan drágán vette.

143. mese

Nyúl, békák (Szavak száma: 145)

Egyszer egy nyulacska éjjeli fektében,
Boldogtalan sorsát forgatta eszében:
Mely nagy gonosz - úgymond - a félénk természet!
Sem a fényes hajnal, sem a nap-enyészet,
Nem adhat én nekem semmi nyugodalmat,
Minden órán várnom kell új viadalmat.
Ha alszom is nyitva tartom szemem héját,
Vigyázom a vadászt, a sast és a héját.
Mely boldogtalanok azok, kik így élnek!
Minden zördüléstől rettegnek és félnek.
Mindazáltal látom, hogy ha szólni merek,
Hogy majd szintúgy mint én, félnek az emberek.
Azonban egy vadász egész erejéből,
Ordít, s a szegény nyúl kiugrik fektéből.
Futtában csakhamar jut egy tó partjára,
A hová a békák kiültek tanyára.
Kit is látván ezek mindjárt nyakra-főre
Ugrottak a tóba, ki-ki jó előre,
Örömmel szemlélte a nyúl ugrásukat.
Én is ijesztek hát - azt mondja - másokat,
Én vagyok ezeknek félelmök királya,
Nincs hát ki magának mását ne találja.

142. mese

Egy szegény házaspár (Szavak száma: 265)

A reménység hajtja hajónk vitorláját,
Ez enyhíti soknak kínzó nyavalyáját.
A kinek vállain sajtol a szegénység,
Kincsesház gyanánt van annak a reménység
Egy ülő tyúkja volt egy új házaspárnak,
Melynek örült, mint egy pénzzel rakott várnak,
Jövendő sorsukat ezen építették,
S hogy jobban őrizzék, ágyuk alá tették.
Egyszer hogy feküsznek pokrócos ágyokban,
Búsulni kezd a férj s fejét töri sokban.
Nagyot sohajt s így szól: “Hogy éljünk feleség?
Ime nincs házunkban két napi eleség.”
Erre felel Kató: “Mitől kéne félnünk,
Úgy látom jó uram, könnyű lesz elélnünk.
Rövid időn tyúkunk tojásit kikölti,
Egy kis csipogó nyáj házunkat betölti.
Felnevelem én azt, s lesz tíz tyúk belőle,
Húszat fog tojni egy, hiszem azt felőle.
Ebből jövő nyáron kétszáz csirke leszen,
Mely egy garasával négyszáz poltrát teszen;
Ebből élhetünk is, veszünk is két kocát,
Meghizlalására tököt, kukoricát,
Lessz hét-hét malaca mindenik kocának,
Eladjuk, s több hasznát veszszük az árának;
Mert ragaszszunk rajta két lovat s szekeret,
Igy meg lesz mindenünk, a mit szívünk szeret.
Ezen egy nap megyünk fáért az erdőre,
Más nap a malomba, onnan a mezőre,
Vásárra nyargalunk Váradra s Budára.
Igy víg lesz életünk, s megjő lovunk ára.”
“Hová mégy, mond a férj, e fáradt lovakon,
Holott nem voltak még sem fűn, sem abrakon?
Már látom, mind addig kínzod szegényeket,
Míg a kutyák velök nem töltik bélöket.”
Káromló szókra is haragjában fakadt,
S olyat rúg az ágyon, hogy mindjárt leszakadt.
Kató a két kancán mind addig nyargala,
Hogy eltört a tojás, s a kotlós meghala.

Lehet reménységgel sorsunkat enyhítni,
De egy szalmaszálon nem kell várt építni.

141. mese

Favágó, Mercurius (Szavak száma: 387)

Egy víz partján egykor egy jobbágy fát vága,
S némely száraz ágért egy fűzfára hága.
Azonban fejszéje, melyet kölcsön kére,
Kezéből beesett a víz fenekére.
Ezt látván elfakad sírva, s mond: “Istenem!
Látom minden gonosz megesküdt ellenem,
Gyermekimnek otthon nem lévén kenyerök,
E kis fán reménylem hogy négy poltrát nyerek,
Azon egy kenyeret vehetek számukra,
S nem néznek ma estve éh szemmel anyjukra.
De íme, a honnan boldogságom várom,
Látom reménytelen, az neveli károm.
E fejszét nem lehet többé megtalálni
S már azért legalább négy nap kell kapálni.
Éhen hal meg addig szegény házam népe.”
Így sírt, Mercurius mikor hozzá lépe,
S mond neki: “Ne búsulj a fejszén, jó paraszt:
Meg lesz, ne félj semmit, megtaláltam én azt.
S egy szép arany fejszét nyújtván jobb kezével
Reménylem fát vágtál, monda, e fejszével.”
Melyre az éhen holt kegyes paraszt így szólt:
“Uram! az én fejszém oly szép fényes nem volt!”
Ő megelégedvén ez igaz szavával,
S megint megkinálja egy ezüst baltával.
“E volt hát a tied?” De a vén tagadja
S szavát Mercurius ismét helyben hagyja.
Végre egy vas fejszét előtte felemel;
“Uram ez az enyim!” a vén vígan felel;
Nem örülne jobban egy vak két szemének,
Mint ő örült szegény a meglelt fejszének.
Pajtásihoz megyen ily örömmel tele,
S beszéli, miként bánt Mercurius vele,
Hogy arany és ezüst fejszékkel kinálta;
De ő a magáét bennök nem találta.
Mond erre egy jobbágy: “Ugyan bolond voltál,
Az arany fejszére hogy ekképen szóltál.
Én ráhagytam volna ötszáz csegélyével;
Mert felért volna az ezer vas fejszével.”
Így szól s a magáét a vízbe bocsátja:
“Add elő a fejszém, jó Mercur” kiáltja
Mercurius eljő ordító szavára
S egy szép arany fejszét oda visz számára,
S kérdi, ismer‑e e drága fejszére?
“Úgy van, mond a jobbágy, enyim csegélyére;
A ki csinálta is megtudnám mutatni,
Húsz, harminc tanuval megtudnám vallatni.”
“Megőszült vén disznó, Mercurius felel,
E csalárd hazugság helyt vén szádban hogy lel.
Mivel hogy e hazug bizonyságot tetted;
Keressed fejszédet a hová vetetted”...
Azonban a másik jó jobbágy számára
Adja a két fejszét Jupiter szavára.
“Jó szívedért paraszt, mond e béred leszen,
Tudd meg, hogy a jókkal Jupiter így teszen.”

E pogány mesének ez rövid értelme
Hogy a jók körül jár az Úr segedelme,
Utál az ő lelke minden hazugokat
S mind a két világon megveri azokat.

140. mese

Vadász, kopó (szavak száma: 334)

Egy kopója vala egy Nimród fiának,
Ki híven és gyorsan szolgála urának.
Hallván a kürt hangját, táncolt örömében,
Reménylvén, hogy az nap jár ura kedvében.
“Ha ki nem fogy, úgy mond, belőlem a pára,
Egy őzet hozok ma gazdám konyhájára.”
Urának tetszését mindig betöltötte,
A nyulat futtában sokszor elütötte,
A fürjet s a fogolyt csúszkálva megleste,
A barlangban elbútt szarvast kikereste.
A vaddisznóval is bátran szembe szállott,
S ha megkapta fülét, a vadkan megállott.
Végre a jó kopó lábai lassúltak,
Meggyengült szaglása, s fogai kihulltak,
Fösvény ura mégis vitte egy időbe’
Vén ebét vadászni egy sűrű erdőbe.
Hogy látott egy disznót az eb egy fa alatt,
Felejtvén vénségét, bátran neki szaladt,
Megragadta fülét négy odvas fogával,
De kitört, s a vadkan elvitte magával.
A vadász kopóját ütötte s vétette,
Régi szolgálatját mind elfelejtette.
“Ne verj, mond a kutya, nem kiméltem magam
Megragadtam, de ládd elvitte a fogam;
Meg mutattam hozzád hajdani hűségem,
S hogy elment, okozzad megaggott vénségem.”
De nem tett az semmit ura vad szívének,
Mert megrontá fejét régi jó ebének,
S hogy tovább házában hasznot nem tehetett,
A kenyérhéjban is keveset ehetett.
Mikor ásítással néha enni kére,
Mocsok vagy egy dorong lett urától bére.
Az éhség gyötrelmit sokszor alig állta,
Mégis hízelkedett s a farkát csóválta;
Mikor más társai gazdagon ettenek,
Zab kenyér héjt neki alig vetettenek,
S mindaddig szenvedte a rágó éhséget,
Míg sok kínjainak halál vetett véget.

A kopó sorsára jut sok öreg szolga,
Így van a többek közt a szegény pap dolga;
Tíz s húsz esztendeig szolgál egy helységben,
Adnak neki kicsit míg van egészségben,
De ha elbetegszik vagy jut vénségére,
Csak nem éhen hal meg, mert nincs egy fillére.
Csak a magyarnál van e szeretetlenség,
Nem bán így papjával ennél több nemzetség,
Hanem ha leszedte ereje virágát,
Megtámasztja aztán élte száraz ágát,
Szíves gondja vagyon minden csemetére,
A mely ragaszkodott e fa törzsökére;
De itt, még sok kő szív örül s kacag rajta,
Ha látja, hogy itt s ott koldul a papfajta.

139. mese

Oroszlán s társai (Szavak száma: 326)

Egy nemes oroszlán még gyermekkorában
Vitetett egy király pompás udvarában.
Hol sok esztendőkig gondja nélkül vala,
Sok étkekkel rakott királyi asztala.
Sok inas azt tartá fő szerencséjének,
Ha kedvét tölthette a vadak fejének.
Becsületét minden egy szóval megadta,
Sörényét a király sokszor simogatta.
A mit szíve kivánt, azt bőven meglelte,
Innen lett, hogy sok eb sorsát irigyelte.
Ezért boldogsága sokáig nem tarta,
Mert az irigy ajak onnan őt kimarta,
Látván hogy nincs többé a király kedvében,
Az erdőknek kulcsát vette a kezében.
Hol más nap éhezvén, bánatba borula,
Hogy vékony konyhára nagy úrból szorúla,
Sebes víz módjára könyeit öntötte,
Hevertére bélét hogy már nem töltötte.
Fűnek, fának mondja keserves esetét,
Beszéli, mely vígan tölté ott életét,
Hol karcsú derekát bársonynyal bevonták,
Gyöngyös pántlikával sörényét befonták.
Így hogy erőt veve zokogó sírása,
Monda végre neki egy régi pajtása:
“Mit sírsz, hogy megnyerted régi szabadságod,
Jobbágyság volt eddig minden uraságod;
Mert csapodár kenyért nem tudom mint ehet
Egy oroszlán, a ki maga ura lehet.
Köröm, fog, s láb nélkül ha csonkán látnálak,
Akkor lelkem szerint hidd el, megszánnálak;
De látom, hogy ép vagy, mi szükség hát félned,
Mit sírsz? gavallér vagy, könnyű lesz elélned.
Repülsz te a síkon, tudsz a hegyre mászni,
Jer menjünk a bércre, ha tetszik vadászni.”
Csakhamar egy őzet látnak, s azt elkapják,
S reszkető tetemit nagy éhen felcsapják.
Akkor az oroszlán minden bút felejtett,
Mondá, hogy míg úr volt, oly jó ízűt nem ett.
Négy nap sem telt belé, hogy mint más, úgy futott,
Régi urasága eszébe sem jutott.

Ha némely gazdagok szegényekké lesznek,
Oh mely szörnyű lármát az országban tesznek.
Egyik a sírással szemét kiapasztja,
Másik megbolondul, s magát felakasztja,
Tán nem is emberek voltak eddig ezek?
Tán nincs a munkára mint nekünk két kezek?
Végy egy kapát jó úr, marad egy márjásod,
Eltart a föld mint mást, ha kapálod, ásod.
Vagy mint ama király légy schola mesterré,
Mutasd meg, hogy úrból tudsz lenni emberré.

138. mese

Sas, teknősbéka (Szavak száma: 140)

A teknősbéka látta egy időben,
Mint repül kedvére a sas a felhőben;
Mint viszi az égig nehéz tetemeit,
Mily bátran szegezi a napnak szemeit,
Mikor ő neki kell vagy a földön csúszni,
Vagy egy senyvedt tónak kákái közt úszni.
Így beszélt kevélyen, s egy nap el nem mula,
Hogy púpos hátával utána indula,
S hogy feltett céljára jobban rá mehessen,
Ez erdők urával verset repülhessen,
Nem tudván felfelé földről emelkedni,
Magas hegyről kivánt neki ereszkedni.
Sok hónapok mulva ér egy kősziklára,
Innen bátran magát ereszti szárnyára;
Repül, de lefelé, esik nyakra főre,
Ezer darabokra szakad húsa s bőre.

Sok irigyek nézik öldöklő szemekkel
Azokat, kik feljebb repülnek eszekkel,
S nem tudván az égen velök versenyt úszni,
Rágalmazó szókkal kezdik lejebb húzni.
Mint tollai bírják, kiki úgy repüljön,
A más sorsán s eszén senki ne zöldüljön.

137. mese

Cserfa és nádszál (Szavak száma: 245)

Egy felséges cserfa, mely ékes fejével,
Az eget verdeste, s számos levelével
Sok faluknak környül nagy árnyékot ada,
S hűvöst az utasnak, a ki elfárada.
Az erdőknek dísze egy szél lengzésében
Hogy látott egy nádat egy patak szélében,
Hogy látja mint hajol, s mint esik hasára,
A leglassúbb szélnek csendes fúvására:
Megszánta felettébb ezt a karcsú legényt,
Hogy minden kicsiny szél így ingatja szegényt,
S mond neki: “Oh nádszál a természet soha
Nem lehetett hozzád már jobban mostoha,
Termeted művében felettébb hibázott,
Hogy ily kis erővel egy nagy szált ruházott.
Azonban ültetett a tavak szélére,
Hogy tárgyul tégyen ki a szelek mérgére;
Legalább hogy ha már én mellém plántálna,
A szélnek könnyebben kis erőd kiállna,
Nekem ládd a felhőt éri szép termetem,
Erős a derekam, a szélt csak nevetem.”
“Nagyon megelégszem, mond a nád, sorsommal;
Kivált boldog vagyok hajló derekammal;
Mert ha a szél eljő, leütöm fejemet,
Így őrzöm ellene gyenge életemet;
Látván a szél, vele hogy szembe nem szállok,
Elmegy, s akkor én is újonnan felállok
Te minthogy nem akarsz, mint mondod hajolni,
Tudd meg, mérge előtt hogy megfogsz romolni.”
A hajló nádacska el sem végzé szavát,
Hogy egy szél tövestül kitépé a cserfát.

Sok kevély járt már így, a ki mást meghaladt,
S nem akart hajolni az Úr keze alatt.
A nyomorúságnak hogy rá fútt szélvésze,
Egy nap semmivé lett neve, pénze, esze.
Boldog vagy te szegény, mert nincs ellenséged,
Ha eljő a szélvész, elmegy, nem bánt téged.

136. mese

Vadász, szűcs, medve (Szavak száma: 228)

Egy pénzetlen vadász egy szűcscsel alkudott
Egy medve bőrére, kit egy helyen tudott.
A medve még él, mond: de ha az erdőre
Kimegyek, meglövöm, s enyim lesz a bőre.
Puskám töltetlen volt, ma hogy rám jött szemben
Bánom, mert oly szép bőrt nem láttam éltemben.
A szűcs kapván rajta, nagy árát igéri,
S másnap az erdőre a vadászt kiséri.
Hogy lássa a megvett bőr urának végét,
S csudálja a vadász bátor vitézségét.
A hajnal cseppjei földre még nem szálltak,
Hogy a csere szélén nagy bátran megálltak.
Ott egy kölykeitől megfosztatott medve,
Nekik megy, s a szűcsnek elvész minden kedve.
“Ez az, mond a vadász, a kit megalkudtunk,
De látom, hogy dühös, jönni roszkor tudtunk.”
A szűcs lélektelen mász egy görbe fára,
A vadász mint egy holt fekszik a hátára,
Tudván, hogy ez a vad nem bántja a dögöt,
Nem mozdítá tagját, nem lehelt, nem nyögött.
A medve az útját a vadásznak veszi,
S fülét hallgatózva a szájára teszi,
Látván, hogy nem szuszog, vizell az orrára,
Ott hagyja a holtat, s elébb megy dolgára.
Akkor a szűcsbe is vissza tér a lélek,
Leszáll, s kérdi: “Pajtás hogy vagy? én még élek;
De csak most mehessek élve a szállásra,
Nem jövök én többé medve vadászásra.
De hát neked, mond meg, mit súgott füledbe?”
“Ezt: Ne idd be bőröm, míg nincs a kezedbe.”

135. mese

Ember, vizikígyó (Szavak száma: 641)

Egy ember egy tónak partján hogy sétála,
Egy vízikígyóra a fűben talála.
“Jó helyen vagy úgymond, megtaláltad béred,
Búcsúzz az élettől, kiömlik ma véred.”
Az elrémült kígyó mondja mentségére,
Hogy soha senkinek nem volt vétségére,
Hogy a vízből jött ki, keresvén élelmet,
Nem vélvén, hogy leljen ily nagy veszedelmet.
Az ember azt mondja, hogy a kígyó fajta
Háládatlan, s nem kell könyörülni rajta,
Bolond volna a ki egygyel is jót tenne,
Ki melengetője kész gyilkosa lenne.
Az ártatlan kígyó látván veszedelmét,
Végtére e szóban keresi védelmét:
“Ha megölöd mind azt, ki él e hibában,
Ember nélkül a föld ma marad magában.
Látom, meg kell halnom, kezedben életem,
Engedd, hogy mondjam ki rólad itéletem;
A háládatlanság eleven példája
Az ember; ezt vallja minden ember szája.
He nékem nem hiszel, bár kérdezd meg őket,
Hívj elő ha tetszik, ma minden élőket.”
Egy tehén egy színben ott volt szerencsére,
Kit előhívának kettőjök perére.
Lassú lépésekkel oda mász a tehén,
Alig tudott járni, vak volt szegény és vén,
A ki is csendesen meghallván ügyöket,
Keserves bőgéssel így szólítja őket:
“Hát ily igazságon kell-e vetekedni,
A melyen nem lehet semmit kételkedni?
Én tudom, s én érzem, hogy kimondhatatlan,
Mely igen az ember hozzám háládatlan!
Én szolgáltam őtet testem erejével,
Én tápláltam házát tőgyemnek tejével;
Gyermeki jöttek rám, mint édes anyjokra,
A mezőről vittem ételt asztalokra,
Ő nála maradtak tizenöt borjaim,
Már most, hogy lassanként elfolytak napjaim,
Hogy látja, hogy számos munkám után végre
Erőm elment, s juték megaggott vénségre,
Kérded mi jutalmam? bot, szitok, utálat,
Egész nap alig ád ennem egy fűszálat,
Ha kieresztene legalább legelni,
Megtudnám én ott kinn élelmemet lelni,
De fél, hogy farkasé lenne csontom bőre,
Azért nem ereszt ki a szabad mezőre;
Fösvénysége miatt így kell hát koplalnom,
Talán két nap mulva éhen kell meghalnom.
Ha gazdám nem ember, hanem kígyó volna,
Tudom, hogy ily panaszt ma nyelvem nem szólna.”
“Kígyó, mond az ember, dadog ez a tehén,
Ne higyj a szavának, mert ládd, hogy nincs eszén;
Az ilyen állatnak ha elfogy a teje,
A lába szárába száll agyaveleje.
Halljuk meg az ökröt, az a mi hű szolgánk,
Ily rémítő voksot, tudom, hogy nem mond ránk.”
De hogy kezdi az is a kérdést kérőzni,
Keserves panaszát nem győzi kettőzni.
“Én tolom az igát, úgy mond, nagy ideje,
Hogy gazdám szolgálom, már tíz esztendeje;
Nyáron hajnal előtt mentem az ekével,
Úgy tápláltam őtet kilenc gyermekével:
Hű szolgálatomért sokszor bőgésemre
Egy kis szénát alig vetett élelmemre.
Körmön font ostora alatt feslett bőröm,
Csomónként hullott le hátamról a szőröm.
Megterhelt nem egyszer húsz harminc mázsával
S ha nem bírtam, szidott s szúrt a vasvillával,
Ily sok kínzás után már most vénségemre
Minden órán várom a fejszét fejemre.” ...
“Kígyó, mond az ember, az ökör prókátor,
Vigyázz meg ne csaljon, dadogjon ő bátor,
Azt véltem, hogy ennek tán több esze vagyon,
De megcsalt, mint látod a reménység nagyon,
Látom, hogy a kinek béle telhetetlen,
Annak jól szólani rólunk lehetetlen.
Mivel az élőfa nem kér tőlünk enni,
Őt kell kettőnk között itélővé tenni.”
A ki is örömest előáll e szóra,
“Szükségtek van, úgy mond itélő bíróra.
A kígyónak szava megcáfolhatatlan,
Igaz, hogy az ember szörnyű háládatlan:
Erdőkön s mezőkön széljel a határon,
Az én árnyékomban nyugszik egész nyáron,
Esőben s melegben betakarom fejét,
Megtalálja bennem kész menedékhelyét,
Tavasszal ő érte nyilik ki virágom,
Őszszel gyümölcsökkel rakva minden ágom.
Ennyi sok hasznomért kérded jutalmamat,
Ha száradni látja egy vagy két ágamat;
Nem hogy megtisztítná régi hű szolgáját,
Nem ismeri többé hasznos élőfáját,
Nekem jő dühössen egy éles fejszével,
S kivágja törzsököm minden gyökerével.”
Az ember elvesztvén itt is processusát,
Úri hatalmában keresgéli jussát,
Mi szükségem nékem azt mondja ezekre?
Azonban a kígyót vagdalja ízekre.

Féljetek az úrtól óh szegény emberek,
Mint a vén macskától félnek az egerek.
Kevély lelkét az ok s a mentség bosszantja,
Akár győz, akár nem, mérgét rátok ontja.

134. mese

A keresztlány (Szavak száma: 2107)

Abban az időben, mikor még az Isten anyja, Szűz Mária a földön járt, élt e szomorú világban egy szegény ember, kinek annyi gyermeke volt, mint a rostán a lyuk, mint a fán a gyümölcs; ugyannyira, hogy a legkisebbik magzatjának, ki csak az imént látott napvilágot, keresztanyja sem akadt. Ezért a szegény ember nyakába akasztotta a széles világot s elindult ország-világ­szerte keresztanyát keresni.

A mint mén mendegél, egyszer egy fehérszemélylyel akadt össze, ki senki más nem volt, mint maga az Isten anyja, Szűz Mária.

- Hová-hová szegény ember? kérdi az Isten anyja.

- Elmegyek keresztanyát keresni, mert a magam szülötte falujában már nem kapok.

- Sohse fáradj, ha elfogadsz, leszek én.

- Hát te ki vagy?

- Én vagyok az Isten anyja, Szűz Mária.

Igy lett a szegény ember komaasszonya Szűz Mária, ki, mikor a keresztleánya 12 éves volt, elvitte azt magával, hisz ugyis maradt még elég az Isten áldásából a szegény embernek.

- No édes leányom, szólt Szűz Mária, ne itt van tizenhárom szoba kulcsa, tizenkettőbe be­me­hetsz, de a tizenharmadiknak még csak feléje se szagolj, mert ott maga az öreg Isten lakozik. S egyéb dolgod nem lesz, csak a tizenkét szobát söprögessed s tisztogassad, a tizenharmadikra pedig nekem lesz gondom.

A leány elvette a tizenhárom szoba kulcsát s a tisztogatáshoz fogott; egymásután sorba ki­seperte a tizenkét szobát, de mikor a tizenharmadikhoz ért, meg nem állhatta, hogy be ne nézzen a kulcslyukon, hát egyszerre nagy világosság csapta meg, mitől a haja aranyhajjá változott s látja, hogy az öreg Isten ott ül a sarokban lángos-lobogós tűz között. A leány se holt, se eleven nem volt, annyira megijedt. Majd midőn meglátta magát a szoba falában, mely ugy fénylett, mint a tükör, észrevette, hogy a haja aranyhajjá változott, majd a kis ujjára esett a tekintete, hát az is, a mint megcsapta a láng, meg volt aranyozva. Aztán izibe mind a kis ujját, mind a fejét bekötötte, nehogy észrevegye a keresztanyja, hogy a tilosban járt, pedig im itt jön rá szemközt.

- No kis keresztleányom, kérdé az Isten anyja, mi lelte az ujjadat, hogy be van kötve?

- Hát izé izé.... megvágtam.

- Mutasd édes leányom, vajjon nagy-e a vágás?

Mit volt mit tenni a szegény ember leányának, vagy akarta, vagy nem, meg kellett az ujját mutatni, hát csak ekkor látja a keresztanyja, hogy az csupa aranyos!

- No, ugy-e megmondtam, hogy ne merészelj bemenni a tizenharmadik szobába, he! most valld meg igaz lelkedre, benn voltál-e a 13-ik szobában?

A leány nem szólt semmit.

- Még egyszer kérdem, valld meg igaz lelkedre, benn voltál-e a 13-ik szobában?

A leány most se felelt.

- Még egyszer és utoljára kérdem, valld meg igaz lelkedre, benn voltál-e a 13-ik szobában?

A leány harmadszor se felelt.

- No, ha néma vagy beszélő létedre, hát némulj meg!

És a szegény ember leánya azonnal megnémult, Szűz Mária pedig csináltatott a számára egy olyan almáriomot, melyet csak belülről lehetett kinyitni és becsukni, ebbe aztán beletette a keresztleányát és egy nagy vadon erdőben kitette. De a leány, hogy hogy nem, még se halt meg étlen-szomjan, mert egy fehér galamb hordott a számára tejet s ezzel táplálta.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a semminél, egyszer a királyfi vadászni megyen, hát mikor amellett a sűrűség mellett elment volna, hol a leány ki volt téve, a kutya hol visszaszaladt az urához, hol a sűrűségbe futott, majd megint visszajött farkcsóválva, majd ismét visszafutott.

Mi dolog ez, mi dolog ez, tanakodik magában a királyfi, végre megindult a nagy sürüség felé, s mikor odaért, hát csak akkor látja, hogy egy olyan gyönyörves almáriom van oda kitéve, milyent sem ezelőtt, sem azóta, sem azután nem látott. A király rögtön kiadta a parancsolatot, hogy tegyék szekérre az almáriomot, vigyék haza s állitsák fel az ő ebédlő szobájába.

A szolgáknak se kellett ezt kétszer mondani, hanem izibe fülön fogták a szép almáriomot, töltették a király szekerére, hazavitték s otthon, a mint parancsolva volt, fölállitották az ebédlő szobában.

Mikor a királyfi aztán hazament, rögtön lakatost hivatott, hogy nyissa fel az almáriomot; de az bár szegről-végről mindent megtett s váltig igyekezett, sehogy sem akadt a nyitjára s végre azt mondta a királynak: “Már fölséges uram, ha a fejemet leütteti is, vagy azt teszi velem, a mit akar, de én ezt az almáriomot nem tudom kinyitni.”

Mit volt mit tenni a királynak, széjjel veretni, csak nem verethette széjjel, mert sajnálta, azért a czifra almáriomot megtartotta csupa parádénak, csupa mulatságnak.

Mikor mindnyájan lenyugodtak a királyi rezidencziában, az aranyhaju néma leány szép csen­desen kinyitotta az almáriomot s kijött belőle, majd aztán körültekintett, hogy nincs-e valaki a szobában. Nem volt senki, mert hisz ebédlő szoba volt. Aztán a leány enni való után látott, kutat-keres mindenütt, végre egy másik almáriomban talált valami ételmaradékot, mi biz körömfaladéknak is megjárta. Azt megette, majd kezébe vette az égő gyertyát, benyitott a másik szobába is, hogy vajjon van-e ott valaki? Ez volt az ifjú király hálószobája. A királyfi ott feküdt a selyempaplanos ágyban s fújta a kását.

Az aranyhaju néma leány, hogy im látta, hogy attól, a ki ott az ágyban fekszik, nincs mit tar­ta­­ni, szép csendesen lábujjhegyen odasompolygott az ágy mellé, hát csak ekkor vette észre, hogy ott maga a királyfi alszik. Csak nézi, csak nézi annak ékes ábrázatát, s nem győzött eléggé jóllakni a nézésével. Majd megsimitván hosszu aranyhaját, ép egy aranyhajszál akadt a kezé­be, mit a királyfi szivén végig fektetett. Aztán odahajolt fölibe s ekkor elgondolta, hogy milyen jó lenne ennek a gyöngyadta királyfinak a száját megcsókolni, de ép ekkor fordult meg a királyfi fektében, a leány pedig megijedt, kiszaladt a szobából s a mint sebesen megfordult, hosszu aranyhajával gyöngén arczul üté a királyfit. Az erre fölvetette a szemét, de az egész dolog olybá tetszett neki, mintha csakugy álmodta volna, csak mikor reggel felébredt és az aranyhajszált meglelte, tudta meg, hogy biz az nem volt álom; - de a dolgot sehogysem tudta magának megmagyarázni.

Itt eljön a dél is, el az ebéd ideje is. A királyfi ilyenkor az ánglus-kertben szokott sétálgatni, csak aztán, mikor már a főtányérhordozó bevitte a levest, hiják enni. Most is ott párolgott már az a jóféle sárga tyúkhús-leves az asztalon. Az inas szalad a királyért, hogy az asztalon az étel; de mig ez föl érkezett az ángluskertből, az aranyhaju némaleány kinyitotta az almáriumot, kijött belőle s a levest mind megette, majd egy darab kenyeret is felkapott s usdi! be ismét az almáriomba.

Itt jön a király, leül az asztalhoz, hát látja, hogy üres előtte a tál. Szidja az inast mint a vizes kutyát, hogy őt mért tette igy bolonddá. Az inas eléggé szabadkozott, tisztázta magát, hogy igy vakuljon meg, ugy vakuljon meg, ha nem a két szemével látta, hogy a főtányérhordozó be­hozta a levest s az asztalra tette, de hogy azalatt az idő alatt, mig ő a kertben járt, ki ette meg, ha a fejét elüttetik is, nem tudja megmondani, minthogy nem is tudhatja.

Száz szónak is egy a vége, elég az hozzá, minek szaporitsam a szót, a királynak másik levest kellett behozni s azt ette meg. Itt behozzák a többi ételeket is, de hogy hogy nem, a királynak valami ügyes-bajos dolga akadt, kiment a szobából. Alig hogy azt megsejditette az aranyhaju néma leány, újra kijött az almáriomból s a király arany tányérját minden ételestül együtt bevitte az almáriomba. Visszajön a király, hát nincsen aranytányér, nincsen étel; volt, nincs. Mi dolog ez, mi dolog ez s megint a szegény inas kapott ki ok nélkül.

No jól van, ez abba maradt. Itt eljön a másik estve is s mikor mindnyájan lepihentek a királyi rezidencziában, ujra nyilik az almáriom ajtaja s kilép belőle az aranyhaju némaleány. Körül­tekint. Sehol senki. Ujra ennivaló után látott. Kutat-keres mindenütt, mindent tűvé tesz, végre a kályhavállán talált valami ételmaradékot leboritva. Az aztán nem kérte szabad-e, nem-e, hanem hozzálátott az evéshez, mert hisz éhes volt s evett. Majd mikor az ételt megeléglette, kezébe vevén a világot, bement a szomszéd szobába. A királyfi most is ott feküdt a selyem-paplanos ágyon s aludt. Odamegyen az aranyhaju néma-leány s nézi az ékes ábrázatu királyfit s nem győzött jóllakni a nézésével; majd odahajolt fölibe s megcsókolta. Erre a királyfi meg­mozdult, fölvetette a szemét, de semmitsem látott; mert a leány mint álomlátás eltünt.

Itt eljön ismét a dél is, el az ebéd ideje is. A királyfi most is az ánglus-kertben sétált. Jön az inas s jelenti alásan, hogy az asztalon az étel. De mire a királyfi fölment az ebédlőszobába, az ételnek se hire se neve, mert most is az aranyhaju néma leány ette meg a levest. Ujra szidják az inast, ki ismét kikapta a maga dózisát, hogy őt - már mint a királyt hogy merte lóvá tenni, hogy merte addig fölhivni az ánglus-kertből, mig az asztalon nincs a leves. Az inas himezett-hámozott, csak a két vállát emelgette, hogy ő igy látta, ugy látta, hogy a főasztalmester behozta az ételt. Hivatják a főasztalmestert, az is megerősitette, hogy nincs különben a dolog. De minek szaporitsam ujra a szót, mert száz szónak is egy a vége, elég az hozzá, hogy a királynak másik levest kellett behozni.

De itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, a király elhatározta magában, hogy maga lát a dolog után: ezért, mikor a harmadik nap az ételt felhozták volna, elbújt az ebédlő-szobába. Itt a főasztal-mester felhozza a levest s parancsolja az inasnak, hogy menjen le az ángluskertbe s mondja a királynak, hogy már az étel az asztalon van, s ezzel maga is kiment a szobából. Alig húzta be maga után az ajtót, nyilik az almáriom s kilép belőle az aranyhaju néma leány. Körültekint. Sehol senki. Aztán odaül az asztalhoz s eszi a levest. A királyfi honnan honnan nem, az almáriom elé állt s igy a szép leány utját elzárta, ki alighogy be­habzsolta a levest, be akar menni az almáriomba, de nem lehet.

A király világszép éltében még sohse látott ilyen szép leányt; tetszett személye személyének s az lett a dolog vége, hogy papot, hóhért, vaskalapot hivattak, - a pap összeadta, hóhér seprőzte és az istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte, aztán lakzit laktak, hordót fúrtak, fa­harang­­gal harangoztak, tökkel kolompoztak, tehenet vágtak, faggyat hoztak s azzal világi­tottak.

Igy a királyfiból és az aranyhaju néma leányból férj és feleség lett. Sokáig éltek aztán nagy boldogan; de egyszer, a midőn a királyné lebetegedett s egy gyermeket hozott a világra, a kis poronty, hogy hogy nem, eltünt, elveszett. Ki vitte el, ki vitte el? senki semmiről semmitsem tud. Ellopták; oda van. Itt a királyné a másik gyermekét is világra hozza, az is hasonlókép eltünt, elveszett.

Itt a királyné a harmadik gyermeket is a világra hozta s bár a király egész álló éjszaka maga állt istrázsát, ez is, mintha nem is lett volna, ugy elveszett, hogy csak a hült helyét találták. A nép között az a hir terjedt el, hogy a királyné boszorkány s ő maga veszti el a gyermekeit. Ezért fellázadt a népség s követelték a királytól, hogy a feleségét máglyán égesse meg, mert különben ők vetik a tűz közé.

Mit volt mit tenni a királynak, kénytelen kelletlen engedett a népség kivánatának; 12 öl fából máglyát rakatott, a királynét közibe rakták s meggyujtották körülötte a fát. Már a máglya javában égett, mikor a távolról gyenge énekszó hallatszott, mely mindig erősebb lett s ime leszáll a földre az Isten anyja s kérdi az aranyhaju néma királynétól, szót szólván:

- No most kezembe az élted s valld meg igaz lelkedre, voltál-e a 13-ik szobában?

A királyné csak a fejével intett, hogy nem volt. Szűz Mária aztán két ujját a királyné szájára tette s az menten visszanyerte a szólást.

- No most már elhiszem, hogy nem voltál a 13-ik szobában, de most már azt mondd meg, hogy mitől aranyosodott meg a kis ujjad és a hajad?

- Hátbiz én, válaszolt a királyné, a kulcslyukon néztem be s egyszerre valami lobogós lángos tűz csapott meg s attól aranyosodott meg a kis ujjam és a hajam.

- Láttál-e ott valakit ülni a szegletben?

- Látni, láttam, de hogy ki volt az, ki nem vehettem, mert égő tűz között ült; a nagy világosság elvette szemem fényét.

- No ezer a szerencséd, nem egy, mert különben sohse látnád többé a verőfényes napot! s köszönd, hogy be nem nyitottál a 13-ik szobába, mert most itt égnél el az égő tűz között.

Aztán az Isten anyja megeresztette az ég csatornáit s szakadó esővel eloltotta a tüzet, kivezette belőle a királynét, - majd egy intésére elővezették a három szép gyermeket s visszaadta az anyjának és apjának. Ezt látva a népség, hogy az ő királynéjok mégse boszorkány, hogy az mégse maga emésztette el a gyermekeit, nagy örömmel elszéledtek, hazamentek.

Most a nagy szomoruságot nagy vigasság váltotta s tán még most is szól a banda, húzza a czigány, hogy ha el nem hagyták a nótát.

133. mese

A világul szaladt szegény ember (Szavak száma: 1503)

Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy felesége. Itt az ember olyan szegény volt, hogy még kenyérben sem evett eleget; semmije se volt a világon, csak egy rozsdás fejszéje. Ezzel kereste kenyerét.

Most is az erdőre ballagott fát vágni, vállán volt a rozsdás fejsze. A mint mén mendegél, elő-utó-talál egy koldusasszonyt, kinek három neveletlen gyermek volt a karján, kiket út mellett kért alamizsnával táplálgatott. A három neveletlen gyermek mind egyivásu volt; egyszerre látták meg Isten verőfényes napját, bár az nekik szomoruan világitott.

A koldusasszony alamizsnát kért a szegény embertől; de az nem adott neki, minthogy nemis volt, sőt rádásul jól összeteremtettézte, hogy te ilyen olyan paráznája, hogy mersz emberek szeme elé kerülni, hisz világéltemben sohse hallottam, hogy egy asszonyi állatnak egyszerre három porontya is lehessen?!

- No szegény ember, felelt neki a koldusasszony, fizessen meg neked az Isten érdemed szerint s adjon a te feleségednek, egy hassal háromszor annyit!...

No jól van, ez abba maradt. A szegény ember nagy boszusan kiballagott az erdőre fát vágni, a koldusasszony pedig tovább is ott kéregetett alamizsnát az út mellett az arra járó-kelőktől.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, a szegény ember hazakerül az erdőről, bemegyen a szobába s le akar ülni a tűz-loczára, de a bábaasszony - mert közbe légyen mondva, a feleségét ép várandós állapotban hagyta - rárivalkodik nagy mérgesen:

- Ne üljön oda; mert ott gyermek van!

A szegény ember odább húzódik, ujra le akar ülni, de a bábaasszony ismét rárivalkodik nagy mérgesen:

- Ne üljön oda; mert ott gyermek van!

A szegény ember azt se tudta, hogy hányadán van, ismét odább húzódott, le akar ülni a patkára; de a bábaasszony ismét rárivalkodik nagy mérgesen:

- Ne üljön oda; mert ott gyermek van!

Igy a szegény ember kilencz helyre akar leülni, de a bábaasszony mindenütt rárivalkodott, mondván:

- Ne üljön oda; mert ott gyermek van!

Megijed a szegény ember, hogy már az egész szobája tele van gyermekcsékkel, világul sza­ladt, a hátára vette az erdőt s belőle soha többé ki nem jött. Itt igazán volt ember, nincs ember!

Itt az egész országban hire futamodik, hogy itt meg itt, ebben meg ebben a faluban egy sze­gény asszonynak egyszerre kilencz gyermeke lett; ugy annyira, hogy még magának a királynak is eljutott a fülébe.

Ennek sem kell több, felöltözködött paraszti ruhába s fölkereste a szegény asszonyt, hogy hagy lássa, vajjon igaz-e az, a mit a hir beszél. A király ép szemközt találta a bábaasszonyt, ki már tiz sorjával is bejárta a falut, de komának senkise akart eljőni.

- Honnan-honnan bábaasszony? kérdi a paraszt ruhába öltözött király.

- Jobb ha nemis kérdi nagy jó-uram, felelt a bábaasszony, tiz sorjával is bejártam a falut, de ennek a szegény asszonynak mégse kaptam komát!

- Ha csak az a baj, majd leszek én.

S a király lett a szegény asszony komája, ki ajándékképen mindegyik keresztfiának egy-egy telket adott.

Itt a szegény asszonyból olyan gazdag lett, hogy csak párját kellett volna keresni, de ha keres­ték volna is, mégse találtak volna, ki aztán a gyermekeket, mikor azt az időt elérték, iskolába járatta s mindegyiknek egyforma ruhát csináltatott.

A kilencz fiu csak jár az iskolába, csak jár, hát hallják, hogy a többieknek édesapjuk és édes­anyjuk is van, nekik pedig csak édesanyjuk. Ez a legkisebbik fiu fejébe nagy szeget ütött, azért kérdést intézett tubus szüléjéhez, mondván:

- Ugyan tubus szüle, nem felelne egy kérdésemre?

- S mi lenne az, édes fiam?

- Az biz nem egyéb, csak az, hogy van az, hogy a többi gyermekeknek édesapjuk és édes­anyjuk is van, nekünk pedig csak édesanyánk?

- Hahó kis fiam, jobb ha nem is kérded: nektek is volt édes apátok, hanem mikor fájdalommal a világra szültelek és hogy kilenczen voltatok, ezen annyira megijedt, hogy itthagyott engem a fa-képnél, s világul szaladt. Tán még most is itt tengődik ebben a nagy vadon erdőben, hogyha azóta a vad állatok meg nem ették.

- De nem azt mondom én, tubus szüle, hanem azt, hogy mi kilencz testvérek elindulunk abba a nagy vadon erdőbe édesatyánk felkeresésére.

Mit volt mit tenni a gazdag asszonynak, erőnek erejével csak nem tarthatta őket vissza, a kilencz fiut tehát utnak eresztette édesatyjuk fölkeresésére. De mielőtt elmentek volna, a legkisebb fiu, mint a kinek legtöbb esze volt, csináltatott a vargával olyan csizmát, de csak egyet, melybe az embernek mindkét lába belefért.

Mikor a nagy csizma készen volt, a kilencz fiu elindult ország világszerte édesapjuk fölkere­sésére.

Csak mennek, csak mendegélnek hetedhét ország ellen, hét esztendeig, hét hónapig, hét napig, egyszer egy forrás partjához értek.

Mikor ideértek, megszólal a legkisebb, szót szólván:

- Hej, álljatok meg édes testvéreim, igyunk ebből a forrás-vizből s aztán mosakodjunk meg benne.

Az öregebbek szót fogadtak, megálltak, leszálltak a paripákról s ittak a forrás-vizből. Ime! a viztől mind kihullt a foguk s aranyfogak nőttek helyébe. Majd aztán megmosakodtak a csuda-forrásban s mindegyik haja aranyhajjá változott, orczájuk pedig oly gyönyörves lett, hogy ki se látom mondani. Eddig is szépek voltak a legények, mert már majd emberkort értek, de most hétszerte szebbek lettek.

A mint ott a csuda-forrásnál időznének, egyszer odaszáll egy fehér galamb, megszólal s azt mondja a testvéreknek:

- Halljátok-e szép legények, itassatok meg engem is e forrásvizből.

Hej, a legkisebb testvér sem hagyta ezt kétszer mondani magának, izibe lehajolt a forráshoz, meritett belőle két kezével, majd a vállára szállt fehér galambot megitatta a szájából. Itt a galamb megrázkodott s asszonynyá változott.

- No királyfiak, mert azok lesztek, jótét helyébe jót várjatok!... Ha nem mondjátok is hogy hova igyekeztek, ugyis tudom, de tovább egy tapodtat se menjetek, hanem a nagy csizmát, meg egy kulacs bort és egy egész kenyeret rakjátok le ide a forrás mellé, majd előjön egy mez­telen ember, ki kilencz jávor-szarvast hajt, majd iszik az a borból, majd eszik az a kenyérből, majd felhuzza ő a nagy csizmát s ekkor nem bir elszaladni, könnyen megfoghatjátok. Mert az a meztelen szőrös ember senki más mint tulajdon nemző apátok, ki midőn a jávor-szarvasokat megitatja, ehhez a kilencz szomoru füzfához szokta kötni. Mindegyik jávor-szarvas hátán egy-egy üveg-koporsó van fektetve. Ezekben pedig egy-egy szép leány, kik szinte, mint tik, egy hassal jöttek a világra. Ti aztán az üveg-koporsókat szép csendesen emeljétek le, nyissátok fel a tetejét s ki-ki sorra a maga mátkáját csókolja meg háromszor. Erre a leányok fölébrednek mély álmukból s vizet kérnek s ekkor itassátok meg őket, ki-ki a magáét, sorra, a hogy szüle­tett, s a többi aztán magától jön.

Ugy is lett. - A kilencz testvér elbujt a fák közé, de elébb a nagy csizmát, meg az egész kenye­ret és az üveg bort letették a forrás mellé.

Itt eljön a dél, el a pihenés ideje, a szőrös ember hajtja a kilencz jávor-szarvast, a forráshoz tereli, megitatja, majd aztán mindegyiket sorjában, a hogy a leányok születtek, a szomoru füzhöz kötözte, maga pedig visszajött a vizhez, hát csak ekkor látja, hogy a forrás mellett egy csizma, meg egy kenyér és egy üveg bor van letéve.

Csak nézi, csak nézi, hol a csizmát, hol a kenyeret és hol a bort s ekkor eszébe jutott, hogy ő valaha ily kenyérrel és borral élt, majd felkapta a kenyeret és bort s az ég felé tartotta. Majd az evéshez és iváshoz látott s mikor vagy kétszer jól meghúzta az üveget, ugrált, tánczolt mint egy gyermek. Majd felkapta a csizmát, illesztgeté a lábához, hol az egyikhez, hol a másikhoz, végre felhuzta mind a kettőre.

A fiai ép ezt várták s mikor mindkét lába benn volt, izibe előrontottak, lefülelték az öreget, kezét-lábát összekötözték.

Mikor ezzel is készen voltak, ki-ki kiválasztotta születés szerint a maga jávorszarvasát, ki-ki leemelte a maga üveg-koporsóját, benne a szép menyasszonyt, majd felnyitván a tetejét, ki-ki megcsókolta a maga szép halottját háromszor.

Ime! az első csókra megmozdultak a szép leányok, a másodikra megrázkódtak, a harmadikra pedig fölébredtek s mindegyik vizet kért, hogy hagy igyék.

Mindegyik megitatta a maga menyasszonyát s ekkor azt mondák egymásnak:

- Én a tiéd, te az enyém, ásókapa se választ el egymástól.

Aztán megölelték, megcsókolták egymást. Most a fehér galamb is előrepült, megrázkódott s királyasszonynyá változott; fején korona, kezében királyi bot, ki mindegyik leányára - mert mind a kilencz az övé volt - ráadta az áldást s mindegyikkel egy-egy birodalmat adott jegy­ajándokul.

Majd odalépett a szőrös emberhez, valami irral megkente a mellét s az azonnal visszanyerte az emberi hangot. Aztán az öreget felöltöztették biboros-bársonyos ruhába s az első székbe ül­tették, a feleségeért pedig, már mint a kilencz fiu anyjáért, üveges-aranyos hintót küldtek s ugy hozatták el aztán nagy parádéval.

Aztán lakzit laktak s még most is élnek, nagy boldogan, ha meg nem haltak.

A lakodalomban én is ott voltam s ilyetén áldomást mondtam:

“Szegfűszinű szép magamtól, kilenczképü kigyelmedtől, áfitur, páfitur, Páfi Györgytől, még egy pohár bort köszöntök kendre. Ez a bor tőkén termett, hordóba szűrték, fogcsikorodás, biró-birs... Meghagyta a vak gazda a sánta gazdasszonynak, gyújtsa meg a galycsos gyertyát, menjen le a töredezett pinczébe, hozzon fel bort a romladozott hordóból, köszöntse a pofon­vágott ispánra a vak gazda jó akaratjáért.”

A ki e pohárköszöntést egy szuszra el nem tudja mondani: egy pint bor az áldomás.