573. mese...

 

 A következő mesék egy híres néprajzkutató gyűjtéséből származnak, ha szeretnél róla többet megtudni, akkor kattints ide👀👀👀👀👀 

A PRÜCSÖK KRAJCÁRKÁJA (Szavak száma: 227)

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis prücsök. Ez a kis prücsök mit gondolt, mit nem magában, elég az, hogy kiugrott a kemence háta mögül, s elindult világot látni.

Ment, mendegélt a kis prücsök, hegyeken-völgyeken átal, erdőkön-mezőkön keresztül, s egyszer csak megáll, néz, néz, csodálkozik: valami fényeskét látott a földön.

- Ugyan mi lehet az a fényeske? - kérdezi magában.

Jobban megnézi, fel is veszi, tél-túl megvizsgálja, s nagyot kiált a kis prücsök:

- Hiszen ez krajcárka!

Az ám, csakugyan krajcárka volt.

Hej, uram teremtőm, örült a kis prücsök, de hogy örült. Tovább ugrált, szökdécselt nagy vígan, s folyton azt cirpegte:

- Csak van, akinek van, csak van, akinek van!

Bezzeg hogy van, akinek van, s nincs, akinek nincs. Ez már aztán szent igazság, ugye, gyerekek?

No, hanem a jókedve hamar búra fordult. Éppen jött az úton vele szemben egy obsitos katona. Ez meglátta a kis prücsöknél a fényes krajcárkát, s gondolta magában: „Ugyan minek a prücsöknek a pénz?”

No, ebben szent igaza volt az obsitosnak!

Hirtelen lehajolt a földre, nyakon csípte a kicsi prücsköt, s elvette tőle a fényes krajcárkát.

Hej, de elszomorodott erre a kis prücsök! Nem is ment tovább, nagy bújában-bánatában visszafordult, s meg sem állott hazáig.

S amint ment, mendegélt hazafelé, folyton azt ciripelte:

- Csak így bánnak a szegénnyel, csak így bánnak a szegénnyel!

Így bizony!

 

128. mese

Az obsitos (Szavak száma: 1112)

Volt egyszer a világon egy obsitos katona, ki, ha valakinek az ablaka alatt elment, mindig igy kérte az Istent:

- Istenem, adj nekem száz forintot, de annak egy krajczár hija se legyen, mert különben föl nem veszem!

Meghallja ezt egy csizmadia s azt mondja a feleségének:

- Asszony! hallod-e, hogy ez az obsitos mit kér az Istentől: “Istenem, adj nekem száz forintot, de annak egy krajczár hija se legyen, mert különben föl nem veszem.” - Ugyan édes felesé­gem, tréfáljuk meg ezt az obsitost, majd ha visszajön, dobjunk ki az ablakon kilenczven­­kilencz forintot, vajjon fölveszi-e?

Hogy az anyjuk is beleegyezett, a csizmadia szépen kiolvasta a kilenczvenkilencz forintot, zacskóba kötötte s mikor az obsitos visszafelé jött, kidobta az ablakon. Az obsitos szeren­csésen föl is vette s leülvén a csizmadia lóczájára, mely ugy az ablak alatt állott, megolvasta a pénzt.

Csak egy forint hiányzott.

Itt az obsitos csak elkezdi fenszóval, hogy azt mindenki hallhassa:

- Én édes Istenem! köszönöm, hogy meghallgattad a kérésemet, valahára adtál száz forintot. Igaz, hogy egy forinttal adósom maradtál, de majd megadod, ha ezen nem, ugy a más világon.

- De a ki inge van, ezer dikics és sámfa! nem addig van az, atyafi, kiáltott ki az ablakon a csizmadia, mert a pénzt én dobtam ki az ablakon, nem pedig az Isten adta!

- Már ezt nekem az Isten adta s azért vissza se adom, válaszolt neki az obsitos, mert igaz ugyan, hogy egy forint hiányzik, de azzal adósom is maradhat, majd megadja; mert tudom, hogy ennek is csak az volt az oka: hogy nem volt az öregnek apró pénze s igy nem tudta ki­csinálni. Azért biz én az apám fiának sem adom vissza!

Itt lelkem teremtette, biró elé kerül a dolog; de mielőtt ide elmentek volna, azt találja mondani az obsitos a csizmadiának:

- Majsztram! azt csak átláthatja kigyelmed, mert hisz irástudó okos ember, hogy én ilyen ringyes-rongyos ruhában csak nem mehetek a biró elé?! Azért, ha azt akarja majsztram, hogy elmenjek: adjon reám becsületes ruhát.

Mit volt mit tenni az egyszeri csizmadiának a feleségével behozatta a jobbik ruháját s ráadta az obsitosra s aztán csak igy állitottak be a biró elé, ki előtt a csizmadia elősorolta az egész dolog mibenlétét, az ő keserves állapotát, hogy az obsitos igy el akarja, ugy el akarja tulaj­do­nitani kilenczvenkilencz forintját.

- Igaz-e az? kérdé a biró.

- Megkövetem alásan az érdemes biró urat, válaszolt az obsitos, már hogy volna az igaz; mert ha ez is igaz, akkor az se igaz, hogy ez a köntös, mely most rajtam van, mondom, ez a köntös sem az enyém.

- Bizony nem is a kendé, hanem az enyém! pattant fel a csizmadia.

- No lássa biró uram, micsoda tökkel ütött töksi ember ez itt, la!... Hej, majsztram, fordult a csizmadiához, nehezen vannak ott itthon, s ezzel az obsitos a homlokára mutatott; mert vagy valami szeg, vagy tán ép a küllő hiányzik a kerékből, de Isten és ember láthatja, hogy nincs ki a négy fertály.

A biró aztán kimondta az itéletet, melynél fogva az obsitos elmehet Isten hirével - pénzt és ruhát magával viheti -; de a szegény csizmadiát kiporolták s megkenték az alfelét mogyoró­hájjal.

No, ez abba maradt. - Az obsitos tovább ment s a mint mén mendegél, egyszer elő-utó-talál egy papot, ki szürke lovon jött ép szemközt rá.

- Ki vagy? kérdé az obsitos.

- Az Isten fia, válaszolt a pap.

- Ép jó, hogy elő-utó-találtalak; mert apád adósom maradt egy váltó forinttal. Azért addig innen egy tapodtat se mégysz, mig az egy forintomat ki nem fizeted!

Itt a pap megijed; sok pénz volt nála, mit ezalatt szépen becsúsztatott a csizmája szárába; de ezt a szem-füles obsitos azonnal észrevette, de erről hallgatott, mint hal a vizben.

- Édes barátom, felelt a pap, nekem egy krajczárom sincs, de ha adós maradt az atya, kérd, imádkozzál, majd megfizet.

- No ha nincs, jól van; de jöszte velem ide a kereszt alá, imádkozzunk együtt; mert szent ember létedre a te kérésed foganatosabb lesz, mint az enyém.

Mit volt mit tenni a papnak, leszállt a szürke lóról, s aztán mindketten letérdepeltek a kereszt alá; de mielőtt hozzáfogtak volna az imádsághoz, megszólal az obsitos:

- Nézd, itt van kilenczvenkilencz forintom, se több, se kevesebb, akár kutasd ki a zsebem, mely sommát én ide mellém leteszem a földre. Ha lesz a zsebemben, az bizonyosan az Isten adománya s én annak a feleközepét neked adom; ha pedig a te zsebedbe is ad az Isten, minthogy az imént mondád, hogy egy krajczárod sincs, az is Isten adománya lesz s annak meg te adod a fele-közepét nekem.

Mit volt mit tenni a papnak, egyik szavát csak nem ölthette a másikba, kénytelen kelletlen beleegyezett.

Imádkoznak. Elmondnak egy Miatyánkat, meg egy Hiszekegy-gyet s ekkor megszólal az obsitos, mondván:

- Keresd a zsebed, van-e már?

A pap benyult a zsebébe, s csak keres, csak keres, de biz ott nem lelt – minthogy nem is volt benne - egy krajczárt sem s aztán felelt az obsitosnak, hogy nincsen.

- No, ha nincs, ugy bizonyosan az enyémben lesz. S ezzel az obsitos benyúlt a lajbija zsebébe, kivett belőle két krajczárt s az egyiket a papnak adta.

A pap elvette a krajczárt, gondolta magában, hogy jó lesz valami ügyefogyottnak s maga mellé letette.

Aztán ujra az imádsághoz láttak; ismét elmondtak egy “Miatyánk”-ot, meg egy “Hiszekegy”-gyet s aztán ujra megszólal az obsitos:

- Van-e már?

- Nincsen, felelt a pap.

- Ugy bizonyosan az enyémben lesz. S ezzel az obsitos ujra benyult a lajbija zsebébe kivett belőle két krajczárt, melynek egyikét a papnak adta.

A pap ezt is elvette - gondolván magában, jó lesz valami ügyefogyottnak - s ezt is maga mellé letette a földre.

S aztán harmadszor is az imádsághoz láttak. Ujra elmondtak egy “Miatyánk”-ot, meg egy “Hiszekegy”-gyet s ekkor harmadszor is megszólal az obsitos, kérdvén:

- Van-e már?

- Nincsen, felelt a pap.

- Ugy az enyémben lesz. Benyul az obsitos a lajbija zsebébe, de biz onnan egy krajczárt sem vett ki, minthogy nem is volt benne s aztán csak elkezdi:

- Az enyémben sincs; de tán nem nézted jól meg?

- Ha nem hiszed, felelt a pap, hát nézd meg magad.

Itt az obsitosnak sem kell több, izibe kiforgatja a pap zsebjeit, lehúzza a csizmáját; hát ott megleli a tászlit, (= tárczát) megnézi, hát két száz forint volt benne.

- No ládd, ugy-e, hogy adott az Isten!... Ennek fele-közepe engem illet; minthogy ketten imád­koz­tunk s én is megfeleztem az Isten adományát, feleközepe pedig téged; de nekem mégis több jár egy forinttal, minthogy apád az imént adósom maradt. S az obsitos ugy tőn, miként mondá: kilenczvenkilencz forintot adott a papnak; száz egyet pedig megtartott magának. Igy tett szert az obsitos pénzmagra.

Eddig volt, mese volt.

36. mese

Tapasztó Matyi kaladjai: Matyi a levegőben. (Szavak száma:848)

Egy este Tapasztó-apa így szólt Matyihoz:

- Holnap reggel bejösz velem a városba.

Matyi még sohasem volt a városban.

Egész éjjel azon gondolkozott, milyen lehet az a város. Azt hitte, hogy mézeskalács minden; a házak, sövények, kardok, puskák, tornyok mind mézes kalácsból vannak. Mert mézeskalácsot szoktak neki hozni a városból.

Bezzeg elbámúlt másnap, mikor a városba érkeztek. Mézeskalácsos sátrak helyett nagy háza­kat látott, de olyan nagy házakat, hogy odahaza a templom sem volt akkora soha. Az egyik házon, - megolvasta, - épen hatvanhat ablak volt.

- Apám, - szólott csodálkozva, - nagy fáradsága lehet annak, a ki itt lakik.

- Miért? - kérdezte az apja.

- Azért, - felelt Matyi, - mert hatvanhat ablakon kell neki kinézni az utczára, holott nekünk két ablak is sok.

Azután meg a boltok tábláin csudálkozott. A csizmadia előtt csizmát látott kifestve, a fűszeres előtt mindenféle bolti szert, a hentes előtt nagy fölvágott disznókat.

- Apám, - szólott, - sok kép van itt az utczán, több, mint nálunk a szobákban.

Akkor az apja megmagyarázta neki, hogy ez a sok kép a kereskedőké meg az iparosoké, s arra valók, hogy könnyen meg lehessen őket találni.

- Itt ki lakik? - kérdezte Matyi egy nagy fehér házra mutatva, a hol a kocsi megállott.

- Egy jó barátom, - felelt az apa, - nyugalmazott katonatiszt.

- Hát az miért nincs kifestve? - kérdezte Matyi. - Én úgy gondolnám, ki kellett volna festeni, a mint a kanapén nyugszik.

Mikor elhelyezkedtek Bandi bácsinál, a nyugalmazott katonatisztnél, Matyi az ablakon át egy nagy csomó tarka golyót látott az utczán lengedezni.

- Mi az? - kérdezte az apjától.

- Léggolyók, - felelte az apja.

Bandi kiszökött a szobából és a léggolyós után futott.

- Megálljon csak, bácsi! - kiáltott utána.

Az ember megállott.

- Mennyiért ad egy golyót?

- Tíz krajczárért.

- Annyi pénzem nincsen, - szólt Matyi, - csak két krajczárom van.

- Azért nem adhatok golyót, - felelt az ember.

- Hát legalább csak megfogni engedje, - rimánkodott Matyi. - Én még sohasem fogtam ilyen szép golyókat; nagyon szeretném egy kicsit a kezemben tartani.

- Jól van, - felelt az ember, - úgyis be akarok menni ide a boltba, s a golyókat nem vihetném be. Hát fogd, de erősen fogd ám.

Matyi örömmel vette a kezébe a madzagokat s ugyanabban a pillanatban föl is lebbent a levegőbe.

A golyók fölemelték.

Matyi megijedt, de nem bocsáthatta el a zsineget, mert mikorra észrevette, hogy száll, már akkor messze volt a földtől, s kitörte volna a nyakát.

Mondom, ugyancsak meg volt ijedve. Kezének minden erejével fogta a zsineget és csak úgy félszemmel látta, hogy alant a tornyok is csudálkozva néznek fölfelé.

Dicséretére legyen mondva, nem sokáig tartott az ijedtsége.

- Csak legalább azt tudnám, hova repűlnek velem ezek a golyók? - így tünődött a magasban. Jaj ha a csillagokig mennék! De szeretnék egypár fényes csillagot a zsebembe dugni! Este előraknám a szobában és ragyognának nekem.

Csakhogy az égen nem voltak fenn a csillagok. A nap sütött, Matyi csak a felhőket látta maga fölött fehérleni.

Eszébe jutott egy kép. Az angyalok voltak lefestve azon, a mint a felhők hátán hemperegve játszottak.

Matyi még sohasem játszott a felhők hátán hemperegve.

- Bárcsak oda repűlnénk, - gondolta - szeretnék egypár jóképű kis angyallal játszani.

- Adjon Isten, Matyi! mondanák azok, a mint meglátnának.

- Fogadj Isten, angyalkák, felelném én hozzájuk lépve.

- Mit hoztál? - kérdeznék kiváncsian.

- Szép színes léggolyókat, - felelném nevetve.

Azzal közzéjök ülnék és a léggolyókat szétosztva játszadoznánk.

Így gondolkozott Matyi az ég felé szállva, de a felhők még messze voltak és a levegőben egyetlenegy kis angyal sem röpködött.

Matyi lenézett. A föld a messze mélységben ócska mappa gyanánt tarkállott, megismerte a saját faluját is. Akkorának látszott az csak, mint egy kis darázsfészek, az emberek pedig olyan piczinyeknek látszottak, mint a hangyák.

A mint így lefelé vizsgálódik, látja ám, hogy nagy sereg madár repűl utána. A madarakat egy sas vezette. Nagy sas volt.

A két kiterjesztett szárnya elfödhetett volna egy kisebb fajta háztetőt.

- Jaj nekem! - szólt nevetve Matyi, - a madarak megválasztanak királynak. Madárkirály lesz belőlem!

A madarak csakugyan csudálkozással röpködték körűl Matyit. Bizonyosan azt hitték, hogy ő is madár. Utólérték Matyit, rászállottak a léggolyókra és ott himbálóztak, olyan csicsergéssel, a minőt a madarak választó gyűlésétől várhat is az ember. A sas a legfelső léggolyóba kapasz­kodott és ott billegett rajta.

A léggolyók egymásután pukkadtak szét a körmei között, mire Matyi lefelé kezdett eresz­kedni, mert a megmaradt léggolyók már nem bírták el a súlyát.

A madarak ijedten rebbentek szét. Maga a sas is megijedt. Azt hitték, Matyi pukkadozik harag­jában. Elrepűlt.

Matyi pedig ereszkedett szép lassan lefelé.

A saját faluját látta maga alatt mindinkább nagyobbodni.

A házakból kiszaladtak az emberek az utczára és kiáltozva mondogatták:

- Nini, micsoda madár jön!

- Nem madár az, - szólt egy czigányasszony, - hanem sárkány!

Bezzeg nagy volt a csudálkozás, mikor látták, hogy se nem madár, se nem sárkány, hanem Tapasztó Matyi ereszkedik le nagy borzasan a magas egekből.

- Honnan jösz, Matyi? - kérdezgették tőle.

Mire Matyi nagybüszkén megfelelt:

- Már csaknem a mennyországban jártam!