686. mese...

 

MESÉK ÉS MONDÁK

Mátyás királyról

Mátyás király udvari bolondja (Szavak száma: 85)

Mátyás király egyszer munkától fáradtan kikönyökölt a kertbe nyíló ablakán. Egyszer csak azt látja, hogy udvari bolondja sietve megy.

- Hová-hová, fickó, ilyen sebbel-lobbal? - kiáltott le neki a király.

- Téged akarlak meglátogatni, komám.

- Hadd el, nem lehet az.

- Nem? És miért nem?

- Azért, mert bolondnak nem szabad ebbe a szobába jönni.

- Hát akkor te hogy jutottál be?

Ez a kérdés úgy meglepte Mátyást, hogy hevenyében nem tudott rá felelni, azért nem hara­gudott egy csöppet sem.

 

349. mese

Arany János: Toldi TIZEDIK ÉNEK (Hatodik rész) (Szavak száma: 175)

,Anyja Tholdi Györgynek szolgát azon kéré,
Jó Tholdi Miklósnak ha lészen szüksége,
Akkor rozskenyeret eleibe tégye.’

             Ilosvai

21

“Haj rá! haj! lakjuk el a búbánat torát;
Álmos a csaplárunk: igyuk meg a borát!
Igyál vén cimbalom: mindjárt rád locsolom.”
“Belém inkább uram: amúgy iszonyodom.”
   “Magadéból ingyen! hallod-e kocsmáros!
Tégy úgy, mintha innál.” “Uram! nem lesz káros?”
“Ha csak ennyit tudtok,” monda Miklós, “inni:
Igya meg a föld a maradékot: így ni!”

22

S végigönté a bort a szoba földjére:
Rázta fejét Bence s így tett rá, hogy: “éjnye!”
Toldi pedig rakta ugyancsak a táncát,
Verte a fejével a mestergerendát.
   Széles jókedvében kurjantott nagyokat,
Ivott, megint táncolt: megint ivott sokat;
De mértéket tartott az öreg cimbora:
Csak apránként fogyott a pintesből bora.

23

Egyszer elhallgatott, Miklós nem dorgálta;
Nehéz lett a feje, húzta a lócára,
Elszaladt előle a boglyakemence,
Felborult ültéből, úgy elgyengült Bence.
   Toldi is beléunt a mulatozásba,
Asztalon leborult két izmos karjára:
(Meztelen karjában dagadtak az erek)
Úgy aludt el, úgy hált a hatalmas gyerek. 

100. mese

Az okos hangyák (Szavak száma: 894)

Szoba rabjává tett egyszer jó két hónapra a törött lábam. Mikor végre kikelhettem az ágyból, még mindig nem volt szabad a ház elé se mennem. Ha el tudtam vánszorogni egyik széktől a másikig, az már nagy dolog számba ment. Nagyon szomorú napokat éltem. Idegen országban ért a baj; nem volt egy résztvevő lélek, a ki ellátogasson hozzám.

Pedig nem is volt olyan rossz dolgom. Tiszta fehérre meszelt, barátságos kis szobában laktam és ablakom előtt akáczfák virágos lombjai bólingattak. Az unalom se igen bántott, mert min­dig tanultam, olvasgattam és ha belefáradtam, hát elővettem a fúró-faragó szerszámaimat és készítettem szivaros ládák deszkájából mindenféle csinos holmikat: ládikákat, óratartókat és képkereteket. Csak az esett nehezemre, hogy mindig egyedül vagyok; a fecskék ugyan el­rö­pül­tek ablakom előtt, be is néztek az ablakon, de nem sokat törődtek velem, mert a fészekben váró éhes fiaiknak fogdostak bogarakat s ezzel a vadászattal tölt el egész napjuk.

Nagyon megörültem hát, mikor egy délután azt vettem észre, hogy az asztalom alatt hangyák járnak-kelnek. Nem tudom, micsoda repedésen át férkőzhettek be; elég az hozzá, hogy ott futkároztak a földön és a falon, mintha keresnének valamit. Elmulatoztam a nézésén: hogyan tesznek-vesznek. De csakhamar látni kezdtem, hogy kár örülni ezeknek a kis fekete vendé­geknek, mert rájuk illik a közmondás: adj a tótnak szállást, kiver a házadból. Az én hangyáim ugyanis olyan számosan kezdtek kifelé tódulni a fal réséből, hogy nemsokára igazi fekete sereg lett belőlük és az asztal alatt ellepték az egész földet. «Ho-hó, pajtások», gondoltam magamban, «nem úgy verik a czigányt! Hogy alszom én ma éjjel ebben a kis szobában, ha ti elfoglaljátok?»

Már épen söprűhöz akartam nyúlni, mikor azt látom, hogy egy csomó hangya, vagy harmincz-negyven, elszakadva az ezernyi sokaságtól, fölfelé mászik a falon és ott jó magasan eltünik egy másik repedésben. Nini, hát ilyen titkos barlangokkal van teli ez a fal? Ezt nem is tudtam eddig. És elkezdtem törni a fejemet, hogy vajjon mit művelhetnek a hangyák abban a lyuk­ban? Alig telt el egy percz, a kis hangyacsoport megint kiszaladt abból a felső résből és lenyargalt a földre a nagy hadsereghez. Úgy látszik, tanácskoztak egy darabig és az az ügyes kis előcsapat elmondta, hogy ott fönt jó világ van és az az odú biztos menedékhely lesz az egész népnek; mert nemsokára a roppant sereg föl, a lyuk felé kezdett vándorolni a falon.

«Nem oda Buda!» mondtam magamban. Azzal hirtelen elővettem a hideg enyvvel teli köcsö­göt és a vastag ecsettel jó két arasz hosszú, vastag vonalat húztam a repedés alá. Ez az enyv-csík a hangyáknak persze akkora gát volt, mintha mi emberek három-négy öl magas vasúti töltés alá kerülünk. A hangyák még messze voltak, hát nem vehették észre, mit cselekedtem. De mikor a sereg eleje följutott az enyvig, egyszerre nagy rémület és riadás keletkezett a kis fekete vitézek között. Az elsők, a kik beleütköztek abba a rettentő és veszedelmes akadályba, eszük nélkül visszafordultak és beleszaladtak a sereg közepébe, elmondani, hogy micsoda baj van odafönt. Alig telt el fél percz: az egész hangyavándorlás hirtelen visszahúzódott a földre. A fal megint olyan tiszta lett, mint a tenyerem.

Én meg csak vártam, hogy mi lesz most? A hangyák egy darabig nyüzsögtek lent, mintha nagy hadi tanácsot tartanának. Aztán egyszerre kivált a seregből megint olyan harmincz-negyven főnyi kis csapat, mint előbb és óvatosan, de bátran fölfelé kezdett mászni a rettenetes gát felé. Megértettem, hogy ezeket a többiek küldték előre: gondosan megvizsgálni, mi légyen hát az a hirtelen támadt akadály. A kémlelődő csapat csakugyan nézegetni, lapogatni kezdte az enyv-vonalat. Egy vigyázatlan hangya belé is ragadt menten; de társai, mihelyt látták a bajt, oda rohantak és közös erővel kiszabaditották. Mivel pedig a szegény ficzkónak szeme, szája és minden lába úgy tele lett a tapadós enyvvel hogy mozdulni se birt: a hű czimborák gyorsan és ügyesen megtisztították s a megmentett hangya néhány pillanat mulva már részt­vett a vizsgálódás munkájában.

A kis csapat roppant gondosan és most már szerfölött vigyázva kémlelte a ragadós gátat. Először csak egy ponton, és aztán mindig odább és odább. Minthogy a világon mindennek van vége: eljutottak a vonal végére is és ott egy kis tanácskozás után rájöttek a nagy, bölcs gondolatra: nini, hiszen ezt az akadályt ki is lehet kerülni!

De okulva az előbb történteken, fölmásztak a már kiszemelt odúig: hátha ott is támadt valami uj veszedelem. És eltüntek a lyukban.

Mig ez az okos kis kémcsapat igy dolgozott, a hatalmas, nagy hangyasereg szép csöndesen lent várakozott az asztal alatt.

Kis idő mulva az apró kémek ismét előkerültek az odúból. Meggyőződtek, hogy ottan nincsen semmi baj, minden a régiben van. És nagy örömmel szaladtak le a sereghez, vargabetűt csi­nál­ván az enyv-vonal körül, megvinni a jó hírt, hogy: «Jöhettek, pajtások, megszünt a vesze­delem, csak egy kis kerülő utat kell tennünk.»

Az egész sereg csodálatos rövid idő alatt megtudta, hogy bízvást föl lehet menni abba a barlangba. És tüstént fölfelé indult a nyüzsgő vándorlás, roppant nagy fekete S betüt irván le a falon a ragadós gát körül, a mint óvatosan kerülte a veszedelmet.

Alig telt el egy negyedóra, az egész sereg bevonult az oduba és az utolsó hangya is eltünt a résben.

Ismét egyedül maradtam kis szobámban és imádó csodálattal emeltem föl lelkemet a jó Istenhez, a ki ily parányi teremtéseinek is adott elég okosságot ahhoz, hogy szegény kis életüket eszesen óvják meg a veszedelmektől. És hálát is adtam a jó Istennek, hogy ily szép példában mutatta meg nekem nagy bölcseségét és kegyelmét.

13. mese

Kicsi mese (Szavak száma:421)

Az erdőben, bokrok árnyékában ült egy kicsi medve, és unatkozott. „Mit csináljak így magamban – búslakodott -, hiszen én csak egy kicsi medve vagyok.” Arra jött egy másik kicsi medve, az is letelepedett a bokrok árnyékában, s együtt unatkozott az egy kicsi, két kicsi medve. Arra jött a harmadik, és megkérdezte:

-       Mit csinál itt ez az egy kicsi, két kicsi medve?

-       Unatkozunk – mondta az egy kicsi, két kicsi medve, és most már hárman unatkoztak. Azután egyszer csak megszólalt az első kicsi medve:

-       Építhetnénk egy házikót!

-       Építsünk! – mondta a második kicsi medve.

-       Szép, nagy házat építsünk! – mondta a harmadik kicsi medve.

És ekkor az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve munkához látott. Az első kicsi medve kidöntött egy nagy-nagy fát. A második kicsi medve deszkát fűrészelt a fából. A harmadik kicsi medve meggyalulta a deszkákat; aztán az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve együttes erővel fölépített egy takaros kis házikót. Volt abban a házikóban egy kicsi, két kicsi, három kicsi szoba, a három kicsi szobában egy kicsi, két kicsi, három kicsi ágyacska, egy kicsi, két kicsi, három kicsi asztalka meg szék, és mindegyik szobácskának volt egy kicsi, két kicsi, három kicsi ablaka. A medveházikónak így hát sok ablaka volt, hogy az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve szobájába mindig besüssön a nap. No de gondolni kellett a télre is! Télen hideg van, fűteni kell. Ezért az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve rakott a három szobácskába három kályhát. Aztán kimentek fát gyűjteni télire. Az egyik kicsi medve összegyűjtötte a fát, a második kicsi medve hazavitte, a harmadik kicsi medve a fáskamrába hordta. Aztán az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve leült a házikó elé.

-       Mi most unatkozunk? – kérdezte az egyik kicsi medve.

-       Igen, mi most unatkozunk – mondta a második kicsi medve.

-       Bizony, nagyon unatkozunk – brummogott a harmadik kicsi medve.

-       Mit is kellene csinálnunk, hogy ne unatkozzunk? töprengett az egyik kicsi medve.

-       Nem is tudom, mitévők lehetnénk – mondta a második kicsi medve.

-       Unatkozni rossz – mondta a harmadik kicsi medve.

Aztán az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve kórusban mondta:

-       Szaladjunk haza a mamánkhoz, a mamánknál majd jó lesz nekünk, sohasem unatkozunk!

Visszatotyogott a mamájához az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve, otthagyták a takaros kis házikót az erdő közepén. A házikó azóta magányosan búslakodik, s várja, hogy hátha arra téved és az egy kicsi, két kicsi, három kicsi szobájába beköltözik az egy kicsi, két kicsi, három kicsi unatkozó, csacsi medve.