A következő címkéjű bejegyzések mutatása: barlang. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: barlang. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. szeptember 7., szerda

694. mese...

MESÉK ÉS MONDÁK

Mátyás királyról


Mátyás király a barlangban (Szavak száma: 470)

Hajtották Mátyást, hajtották. Erősebb vót az ellenség, mint ü vót. Ü vót a hollós sereg vezére. Ahogy hajtották üköt, nagyon hullott a nép. Nekihajtottak egy hegynek. Ottan gondolkoztak. Kiáltoztak.

- Hegy! Nyílj meg! Nyelj el bennünket!

Pár vitézével maradt meg Mátyás király. A fekete sereg lemaradt, legyilkolták. Száz vitézével a hegység elnyelte. Egy ballangba ük ottvesztek. Leültek és ott gondolkoztak. Mi jött belüle ki? Senki nem tudott rulluk semmit. Mer a hegy elnyelte üköt. Vót egy várkapu. Ott mindég posztokat állítottak. Ük ott pihentek. Lehevertek. Vót nekik egy asztaljok, akörül ük ebédeltek. Ez pedig kübül vót kifaragva. Mátyás király leült az asztalhoz. Gondnak adta a fejét. Hogy mivé lett, mi lesz velek? Majd eccer azt mondotta, hogy ha a szakállja olyan fog lenni, aki az asztalon kétszer körülér, akkor fognak innet kimenni.

Mi jött ki belőle? Eccer egy kovácsmester-ember valahogy eltévedt. Hova tévedt be, a nagy iszonyu ballangba. Bemegy a ballangba. A poszt aludt. Szijjelnéz. Megyen, megyen szobákrul szobákra. Mátyás királyt ott tanálja, az asztalnál ült. De olyan szakállja vót, hogy majdnem körülérte az asztalt. Azt mondja felébredve:

- Ide figyelj! A hangyák mászkálnak még a hegytetőn?

- Még mászkálnak! - azt mondja.

Az ellenség kereste üköt.

- Még mászkálnak!

- Na, akkor - azt mondja -, pihenjünk tovább. Na, emlegess meg rulla! - Ott vót a tálba egypár arany. Megrakta a zsebjit a kovácsmester-embernek.

Elment. Mikor ez elment, újra lefeküdtek és aludtak. De poszt mindég állott a várkapunál. Majd időkkel mán eccer egy kis fijatal ember eltévedett a nagy erdő vadonatságba. Nem lelte meg a lakását, annyira eltévedt. Hogyhogynem, rátanált erre a várkapura. Ott állt egy poszt.

- Kit keresel, fijam?

- Hát - azt mondja -, én egy eltévedt gyermek vagyok!

- Gyere be!

Bevitte a fijut. Bekésérte. Oda a királya elibe.

- Nézd meg! Kérdezősködj, ki vagy, vagy mi vagy?

Elmondja neki a fijugyermek.

- Én egy özvegyasszonynak a fija vagyok! Az erdőbe jöttem ki és eltévedtem! Azt se tudom, hogy hun vagyok!

Azt mondja neki, hogy:

- Hát, repkednek még a madarok?

- Mán repkednek - azt mondja -, de mán levannak tartva, mer sok erő elpusztította!

- Akkor - azt mondja -, még tovább leszünk itt!

Azt mondja a poszt neki:

- Na, gyere fijam vissza!

Kikésérte.

- Nem leled a hazádat?

- Nem!

- Ide figyelj!

Egy figefának az ágát letört néki.

- Ide figyelj! Ez lesz az emlékje Mátyás királynak! Ezt vidd haza. Ha bajod lesz, rázd meg!

Mikor hazavitte, még majdnem félutig se ért vele, mán nehéz vót néki. Hát ü így sose ér haza. Eccer csak megrázza a figefaágat. Annyi aran hullott le a fődre néki, hogy nem bírta összeszedni.

- Ó, áldd meg Isten - azt mondja -, Mátyás királyt! Áldd meg Isten a Mátyás királyt!

Felvette és felcsapta. Nagy örömmel megtanálta a lakását. Elvitte haza.

 

 

2016. február 9., kedd

496. mese

MEDVE KRISTÓF (Szavak száma: 1398)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy gazda, akinek hét lánya volt. Egy alkalommal mind a hét lány az erdő szélén szénát kaszált. Hirtelen kiszaladt az erdőből egy medve és a lányokra támadt. Azok megijedtek és menekülni kezdtek. A medve utánuk eredt, elkapta legfiatalabbat és elvitte a barlangjába. A medve látva, hogy milyen szép a lány, nem tépte szét, hanem fele­sé­gévé tette.
Egy idő múlva a fogoly lánynak fia született, emberi fia, akit az anyja Medve Kristófnak nevezett el. A fiú csodálatos gyorsasággal nőtt, erősödött és okosodott. Egy napon, amikor a medve nem volt otthon, azt mondta az anyjának, hogy el kell szökni a barlangból, mert itt neki egyáltalán nem tetszik. Ő is egyetértett a fiával, de az szomorította el, hogy hogyan gurítják el a hatalmas követ a barlang bejárata elől, amit a medve mindig oda tett, amikor elment valahová.
Kristóf egy mozdulattal félrerúgta a követ, és ekkor mindkettő szaladni kezdett. De a medve futva éppen hazaért, elkapta mindkettőjüket, visszavitte őket a barlangba és most az előbbinél kétszer nagyobb követ tett a barlang szájába.
Másnap Medve Kristóf már olyan erős volt, hogy ezt a követ is el tudta gurítani, és ők ketten megint szaladni kezdtek, de a medve most is meglátta, visszavitte őket, és a korábbinál négy­szer nagyobb követ tett a barlang elé.
Egy nappal később Medve Kristóf olyan erős lett, hogy ezt a követ is el tudta lökni s barlang szájától és elmenekült az anyjával annak az apjához. A medve most is üldözőbe vette őket, de amikor elértek a nagyapa házához, a fiú bement a szobába, leakasztotta a falról a puskát és agyonlőtte a medvét.
Ezután Kristóf az anyját az apjánál hagyta és maga elindult a nagyvilágba. Ment, mendegélt és egyszercsak meglátott egy hatalmas fa csúcsán egy pici emberkét.
„Ki vagy te?” kérdezte Medve Kristóf.
„Én a fanyüvő vagyok.” felelte az emberke.
„No, akkor döntsd ki azt az öt tölgyet, ha már olyan erős vagy!” mondta Medve Kristóf.
Az emberke lehuppant az egyik tölgyfa mellé és nekiállt, hogy kidöntse. A fa, igaz, meg­moz­dult, de ki nem dőlt. Medve Kristóf azonban egy nekifutásra kidöntötte mind az öt tölgyet. A fanyüvő barátjául fogadta Kristófot, majd együtt indultak tovább. Mentek, mendegéltek, és egyszercsak megláttak egy magas hegy tetején egy emberkét. Ő azonban nem is volt olyan kicsi, csak annak látszott, mert egy magas hegy tetején ült. Medve Kristóf őt is megkérdezte:
„Ki vagy te?”
„A Hegydöntögető,” felelte az büszkén.
„Hegydöntögető? Akkor döntsd le ezt a hegyet, ha olyan nagyon erős vagy!”
Akármennyire is igyekezett a Hegydöntögető, a hegy egy cseppet sem mozdult meg. No, ekkor Medve Kristóf nekigyürkőzött, és ledöntötte, ezután ők hármasban indultak tovább.
Mentek, mendegéltek, eljutottak egy nagyerdőbe és az erdőben egy kis házikóhoz, elhatároz­ták, hogy ott fognak élni. Medve Kristóf és a Hegydöntögető elment vadászni, a Fanyüvő otthon maradt, hogy kását főzzön. Amikor megfőzte a kását, bement hozzá egy kicsike, nagyon hosszú szakállú férfi. Az körül sem nézett, rögtön a kásával teli edényre vetette magát, mindent megevett és elment. Miután hazament a vadászatból Medve Kristóf és Hegydöntö­gető, nem volt mit enniük, ezért üres hassal kellett lefeküdniük.
A következő napon Medve Kristóf Fanyüvővel ment el vadászni, Hegydöntögető maradt otthon kását főzni, de vele is ugyanaz történt, mint a Fanyüvővel.
A harmadik napon Medve Kristóf maradt otthon. Ekkor is megjelent a kicsi, hosszú szakállú emberke, és Kristóf észre sem vette, amikor az már ott volt a kásánál. Kristóf el akarta venni előle az edényt, de az emberke a melléhez szorította. A legény ekkor nagyon megdühödött, felkapta és kivitte az erdőbe, kettéhasított egy tölgyfát, és a résbe szorította az emberke sza­kállát. De az éjjel gyökerestől kirántotta a tölgyfát és elhúzta a szakálla végén a barlangjába.
Másnap reggel Medve Kristóf meglátta, hogy az emberke eltűnt a tölgyfával együtt, közölte ezt két társával és elindultak a keresésére. Amint így keresték, eljutottak egy lyukhoz. Ekkor egy nagy kosárra rákötöttek egy hosszú kötelet és a kosárban leeresztették a lyukba Fanyüvőt. Még nem volt nagyon mélyen, amikor elkezdett kiabálni, hogy ne eresszék mélyebbre, mert ott nagyon hideg van.
Ezután Hegydöntögető ült bele a kosárba. Őt egy kicsit mélyebbre eresztették, de akkor ő is kiabálni kezdett, hogy nagy ott a forróság. Őszintén szólva az egyik nem fázott, a másiknak meg nem volt melege, csak mindketten nagyon féltek, hogy ennek a lyuknak a vége a pokol­ban van. Ezután Medve Kristóf ült a kosárba és leeresztették a fenékre. Ott meglátott egy nagyon szép lányt, akit vaslánccal a falhoz kötöttek. Medve Kristóf ettől a szépségtől szinte kővé vált, de a szép lány rákiáltott:
„Szaladj innen, gyorsan! Amikor hazajön a férjem, darabokra tép téged.”
Ekkor Medve Kristóf kimutatta az erejét kirántotta a kardját és így szólt: „Én nem félek! Jöjjön csak!”
A kikötött szépség elmesélte, hogy ő királylány, nagyon vágyakozik a szülei után, mert az ördög, az ő mostani férje, erővel ragadta el őt tőlük, ezért nagyon jó lenne, ha Kristóf le­győzné. Ezek után két hordóra mutatott: az egyikben víz volt, a másikban az erő, és megkérte Kristófot, hogy cserélje fel azokat: az erőt tartalmazó hordót tegye a vizes hordó helyére, és azt pedig az erő-hordó helyére. Amikor majd hazajön az ördög és elkezdenek harcolni, Medve Kristóf megszomjazva az erő-hordóból fog inni, és akkor legyőzi az ördögöt, aki, nem vesztve el reményét, iszik majd, de erő helyett vizet, és ugyanolyan gyenge marad.
A lány éppen csak befejezte elbeszélését, amikor megérkezett a hatfejű ördög. Szimatolni kezdett: „Ki az az idegen, akinek a szagát érzem?” Mihelyt megpillantotta Medve Kristófot, azonnal rávetette magát.
Kristóf azonban gyorsan legyőzte.
Ezután hamarosan megérkezett egy másik ördög, akinek kilenc feje volt. Ő is azonnal harcolni kezdett Kristóffal. A kilencfejű sokkal erősebb volt a hatfejűnél. Sokáig harcoltak és az ördögnek már fogyni kezdett az ereje. Odaszaladt a vizes hordóhoz és ivott belőle, Kristóf pedig az erőből kortyolt.
Miután mindketten ittak, Medve Kristóf olyan erős lett, hogy három csapással levágta az ördögnek mind a kilenc fejét.
Pár pillanattal később Medve Kristóf érezte és hallotta, hogy remeg és döng a föld. Most a legidősebb ördög, a megkötözött lány férje jött, őneki tizenkét feje volt. Megérezve az idegen szagot és megpillantva az öccsei holttestét, azonnal körülnézett és rávetette magát Kristófra. Ő bátran védekezett és hadonászott a kardjával, de amikor levágta az ördög egyik fejét, annak a helyén azonnal egy újabb nőtt. Kristóf már kezdte elveszteni az erejét, erőt akart szerezni a hordóból, de az ördög olyan vadul harcolt, hogy nem volt rá ideje.
Ekkor azonban jó ötlete támadt, és megkérdezte az ördögöt:
„Te nem engeded meg a szolgáidnak, hogy délben megpihenjenek?”
„De, megengedem.”
„Akkor mi is pihenjünk meg egy kicsit!”
Már az ördög is elfáradt, és ezért egyetértett Medve Kristóffal. Az ördög kifújván magát, ivott a vizes hordóból, Kristóf pedig gyorsan húzott pár kortyot az erőt tartalmazó hordóból.
Miután ittak, tovább harcoltak. Ekkor Medve Kristóf olyan erős volt, hogy az első kard­csapással mindjárt hat fejét vágta le az ördögnek. A többit is olyan gyorsan levágta, hogy arra sem volt idő, hogy újak nőjenek a helyükben. Ekkor kiszabadította a megkötözött lányt.
Ezután felhúzta az ujjára a gyűrűt, felkötötte a kendőt. Medve Kristóf ekkor beültette a kosárba és meg­parancsolta Fanyüvőnek és Hegydöntögetőnk, hogy húzzák ki. Amikor azok kihúzták és meg­látták a szép lányt, nem eresztették vissza a kosarat, hanem elkapván a lányt, elszaladtak.
Kristóf ezután sokat barangolt a pokolban. Egyszer egy fán megpillantott egy kicsike embert, akinek a szakálla egy tölgyfába szorult. Egész testében remegett. Medve Kristóf megkérte, hogy mutassa meg a pokolból kivezető utat, és megígérte neki, hogy kiszabadítja a szakállát a tölgyfából. Az emberke két ajtóra mutatott és azt mondta, hogy menjen a jobboldalin, az egy barlang, és ott kijut.
Kristóf megvizsgálta a baloldali ajtót, de látta, hogy ott nagy tűz ég, ezért a jobboldalin ment ki, ahogyan az emberke mondta. Ment, mendegélt, majd kijutott a barlangból egy királyi vár mellett. Bement és munkát kért, a csatornaásókhoz került.
A csatornát csodálatosan gyorsan ásta, széleset és mélyet, hogy mindenki csak csodálta nagy erejét. Maga a királylány is kiment megnézni a csodálatos csatornaásót. Kristóf a kendőbe tette a kapott gyűrűt, hogy mások ne lássák meg a drágaságot. Kristóf, amint meglátta a király­lányt, felismerte azt, akit ő szabadított ki az ördög karmai közül.
A lány őt nem, de a kendőjét felismerte. Levette a kendőt és akkor meglátta a gyűrűjét is. Ez­után bevezette Kristófot a várba az apjához és elmondta, hogy a csatornaásó az ő meg­mentője.
Később Medve Kristóf megesküdött a királylánnyal, és amikor meghalt az öreg király, ő lett a király és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

2011. december 18., vasárnap

27. mese


A fehér egerek királynéja (Szavak száma: 1062)
Nézzétek csak azt a furcsa követséget, mely amott a fényes királyi palota felé vágtat. Három délczeg levente büszkén üli meg a lovát s hol jobbra, hol balra kanyarodik, míg végre odaérnek a palota elé.
De nini! Mi lett a három leventéből? Három fehér egérke. Mindegyik egy-egy felkantározott szürke egeren vágtatott idáig. Figyeljetek rám, mit keres az a furcsa követség a fényes palo­tában.
A királyi palota nagy fogadó termében ül éppen a király, egész udvarától körülvéve. Arcza ragyog az örömtől, mert mellette jobbra bíborbársony széken ül egyetlen leánykája, a gyö­nyörű Hajnalka.
Egy hírvivő jelentette, hogy követség érkezett, sürgősen kér bebocsáttatást, hogy a király magas színe elé járulhasson.
- Szívesen látom a követséget - felelt jóakarólag a király s csakhamar elfoglalta trónját, a honnan rendesen meg szokta hallgatni a követségek panaszait, vagy óhajtásait.
A szárnyajtó feltárult, s hajlongva, bókolva belépett rajta a három fehér egérke.
- Felséges királyom! - így kezdte ékes szavait a legidősebb egér. Emlékezel még arra az időre, mikor egyszer az ellenséges ország fejedelme, egész hadával egy zivataros éjjel be akart törni palotádba? Mi akkor egész seregünkkel segítségedre jöttünk, addig czinczogtunk, kaparász­tunk körülötted a, míg fölébredtél s megmentettük életedet.
- Emlékezem - válaszolt meghatottan a fejedelem.
- Kegyelmes királyom, te akkor azt igérted, hogy ha a fehér egerek királynéja egyszer meghal, akkor a te leányod, a ki piczi volt, az fogja átvenni a királyi pálczát. Királynénk tegnap jobblétre szenderült s mi ma eljöttünk magas színed elé, s kérünk, váltsd be az igéretedet.
Hajnalka e szavak hallatára keservesen zokogott. Hogyan, ő elszakadjon édes, szeretett atyjától, a kit még sohasem hagyott el egy napra sem? Elmenjen messzire, idegen országba, a fehér egerek közé, a hol nem fogja őt megérteni senki! Nagyon, nagyon sírt a szegény királyleány s atyja arcza is mélyen beborult, de legyőzte fájdalmát és így felelt:
- Az én adott szavam szent! Eredj, drága leányom s légy kegyelmes, igazságos királynéja népednek!
Aztán előhozatta kincstárából a legdrágább gyémántokkal kirakott koronát s körülövezte vele Hajnalka éjszínhaját. A királyi istállóból nyolcz paripát fogatott egy arany hintóba, abba ültette Hajnalkát, megcsókolta, ráadta atyai áldását. Az egész udvar zokogva kísérte ki a hintót a királyi palotából. Robogott a hintó, el messze vidékre s minél távolabb voltak az édes otthontól, annál borúsabb lett az égbolt, kietlenebb, kopárabb a vidék köröskörül, mig végre egy sivatagba értek, ott aztán megállították a lovakat.
Hajnalka ismét keserves könnyekre fakadt:
- Jaj nekem! Hát mondjátok, egerek, ez a kopár, kietlen sivatag lesz ezentúl az én birodal­mam? Hisz itt eltikkadok a forró nap hevétől, mert közel és távolban egyetlen lombos fa sincs, melynek árnyékába menekülhetnék a forróság elől.
- Vígasztalódjál, királynénk! - válaszoltak az egerek. - Mindjárt elvezetünk palotádba, ott aztán kellemes és hűvös a lég, elhalt királynénk nagyon jól érezte magát benne.
- Igen, mert az is egérke volt, mint ti valamennyien - sóhajtott Hajnalka.
- De a te számodra még pompásabban rendeztük be! - s azzal bevezették a királynét egy föld alatt fekvő barlangba, a hol a napnak csak egy parányi sugara törhetett a repedéseken keresz­tül.
A padló fehér homokkal és virágokkal volt teleszórva, s a barlang közepén gallyakból és levelekből emelkedett egy ágyacska. Az egyik falból kristálytiszta forrás bugyogott elő. A királyné nagyon szomjas volt s jól esett neki a friss forrás vize. Megkóstolta aztán a mézes­kalácsot is, a mit az egérkék számára összehordtak. Bár otthon, édes atyjánál más étkekkel szolgáltak neki, azért jól esett a mézeskalács is, mert érezte, hogy mennyi szeretettel és jóakarattal nyujtják azt neki.
Az egerek nagyon megörültek uj királynéjoknak s nagy ünnepet rendeztek a tiszteletére, melyre megjelent Egérország apraja-nagyja, s dobolva, tánczot járva tudatták azt az ünnep előestéjén Hajnalkával.
Mikor azonban eltávoztak mindnyájan, s a királyné magára maradt a sötét barlangban, megint csak hangos sírásra fakadt, s addig sírt, a míg elbágyadva elaludt.
Mire ismét fölébredt, már közelgett a menet, hogy meghívják az ünnepre. Elől a szertartás­mester arany pálczát tartva a kezében, utána a zenekar, a Rákóczy-indulót játszotta, mögöttük lépkedett méltóságosan egy különösen szép, délczeg fehér egér, melynek bíborpalástján királyi származás jele volt, s fejét szomorúan lehajtotta.
A mint a királyné előtt elhaladt, nagy szomorú szemét reá emelte, s Hajnalka, maga sem tudta, miért, nagy szánalmat érzett a kis egér iránt.
Kezdődött a táncz. Hajnalka még sohasem látott ennél kedvesebb képet. Az egér-kisasszony­káknak nem kellett fehér ruha, mégis fehérbe voltak, s olyan szépen, ügyesen lejtették az egér-úrfiakkal a tánczot. Csak a királyi származású egérke nem vett részt a mulatságban, félreállt a terem sarkába s szemében könnyek csillogtak.
A királyné megkérdezte a szertartásmestertől, hogy kicsoda az a szomorú alak a sarokban?
- Királyném! - válaszolt a szertartásmester, - az a mi elhalt királynénk fia s azért szomorkodik, mert nem juthatott a trónra. De hát a mi országunkban csak királynénak szabad uralkodnia. Ha te azonban őt választanád királyi férjedül, akkor megosztaná veled a trónt, s visszatérne az ő boldogsága is.
Hajnalka eleinte nagyon megijedt, hogy egy fehér egeret válaszszon férjéül de eszébe jutott atyja intése, hogy legyen kegyelmes és igazságos mindenben. Elhatározta tehát, hogy vissza­adja az egérkirályfinak országát, trónját s kihirdettette másnapra a lakodalmat.
A mint a királyné másnap reggel fölébredt, aranynyal, ezüsttel hímezett menyasszonyi ruhát talált ágya előtt, s egy mirtuskoszorút csupa gyémántból. Gyorsan felöltözött s mire kész volt, megjelent a lakodalmi menet.
De minő csoda! A közeledő menet nem állott egerekből, hanem boldog ragyogó emberi ala­kokból. Fényes selyembe, bársonyba öltözött leventék s hófehér ruhákba öltözött leányok, a kik drága kincseket hoztak nászajándékul.
A menet közepén délczeg, gyönyörű ifjú lépett méltóságosan, palástján drágakövek ragyog­tak, s szemében a boldogság sugara játszott. Hajnalka szivecskéje nagyot dobbant, mert az nem volt más, mint az egérkirályfi, a kiből tegnap óta ilyen gyönyörű ifjú lett.
A nép térdre borult a királyné előtt, s a szertartásmester az egész ország nevében megköszönte Hajnalkának nemes elhatározását, a melylyel egy egész ország népéről levette a varázst.
Évtizedek óta hiába várták, hogy egy királyi vérből származott leány megsajnálja a királyfit. Ime most beteljesült a szabadulás föltétele, ő megsajnálta őket, s ezzel levette az egész országról a varázst.
Milyen boldog volt Hajnalka, hogy ilyen dúsan meg volt jutalmazva jósága. Büszkén és boldogan indult a templomba a gyönyörü királyfi oldalán. Boldogsága még nagyobb lett, mikor a templom előtt édes atyját látta, a ki az egész udvarral megjelent a lakodalmi ünnepre.
Három nap és három éjjel tartott a vigalom, ezalatt szebbnél-szebb városok és paloták emel­kedtek a barlang helyett, s Hajnalka a legszebb ország királynéja lett. Nagyon, nagyon sokáig uralkodott boldogan királyi férjével együtt.