723. mese...

MESÉK ÉS MONDÁK

Mátyás királyról

Mióta csizmadia a csizmamester? (Szavak száma: 89)

Azelőtt a csizmadiát nem csizmadiának, hanem csizmamesternek mondták, csak Mátyás király óta nevezik így.

Mátyás királyról csakhamar elterjedt a hír, hogyha valaki ajándékot visz neki, az ajándéknál sokkal többet érőt ad neki. Gondolt egyet a csizmamester, elvitt egy pár csizmát ajándékba Mátyás királynak, hogy majd Mátyás király jól megajándékozza. Mátyás király meghallotta, hogy mily számítással küldte a csizmamester a pár csizmát, szolgájával a csizmát telerakatta piszokkal, s így küldte vissza a csizmamesternek, hogy ez a csizma díja, azóta hívják a csizmamestert csizmadiának: csizma díja, csizmadia.

 

 

455. mese

A HERCEGKISASSZONY ANYAJEGYEI (Szavak száma: 825)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy csizmadia, aki évenként három pár csizmát csinált, és ez volt az egész évi jövedelme. De nagyon szép lábbeliket készített, olyant a környéken senki sem készített. Ott évente háromszor volt vásár. Egy ilyen vásár alkalmával a csizmadia oda­adott egy pár csizmát a fiának, hogy vigye el a vásárba.
A fiú fogta a pár csizmát, és elment. Mindenféle vevő odament hozzá, megkérdezte, hogy mennyi­be kerül az a szép csizma, de a fiú egy szót sem felelt. Így leszállt az este, és már minden vásáros elment haza, de a csizmadia fia még mindig ott állt a csizmával. A királylány is elment a vásárba sétálni egyet és meglátta, hogy egy valaki még ott áll egy pár csizmával. Odament hozzá, és meglátta, hogy a csizma nagyon szép, és megkérdezte, hogy mennyibe kerül. A fiú így felelt: „Ha a ruháját felhúzza térdig, a magáé lehet ez a pár csizma.”
A lány körülnézett, és amikor meglátta, hogy a közelben nincs senki, felhúzta térdig a ruháját és átvette a csizmát. A fiú hazament - az apja kérdi tőle, hol van a pénz? A fiú így felelt: „A csizmát eladtam, de pénzt nem kaptam.”
Az apa összeszidta a fiát, hogy többet ilyent nem tehet. A következő vásár alkalmával egy másik pár csizmával elküldte a fiút ismét a vásárba, és ez alkalommal sem adta el. Amikor az összes kereskedő elment, megint eljött a királylány sétálni, és meglátta, hogy ott áll a fiú egy pár csizmával. A lány odament és megkérdezte, hogy mennyibe kerül, de az csak így felelt: „Húzd fel a ruhádat a melledig, akkor neked adom!”
A lány körülnézett, és amikor meglátta, hogy a közelben nincs senki, felhúzta a melléig a ruháját és átvette a csizmát. A fiú hazament - az apja megkérdezte, hol van a pénz. A fiú azt felelte, hogy pénzt nem kapott. Az apa most elverte a fiát, és ezt mondta: „Mit képzelsz, hogyan élünk így meg?”
De nincs mit tenni, a csizmát eladták, pénz nincs. Az apa odaadja a fiának a harmadik pár csizmát is, de most sem adja el senkinek. Este megint ott volt a lány, meglátta, odament, megkérdezte, hogy mennyibe kerül. A fiú így felelt: „Húzd fel a ruhád a nyakadig, akkor neked adom.”
A lány felhúzta a ruháját, és elvitte a csizmát. A fiú hazament - az apja kéri a pénzt, de a fiú­nak nincs mit adnia. Ekkor az apa elkergette hazulról a fiút. A fiú el is ment, elszegődött egy gazdánál pásztornak. Annak az országnak a királya ekkor kihirdette, hogy feleségül akarja adni a lányát, de csak ahhoz, aki megnevezi azokat az anyajegyeket, amik a lánya testén vannak. Összegyűlt sok királyfi, mindegyik feleségül akarta a szép királylányt, de egyikük sem tudja, hol vannak azok a jegyek. A csizmadia fia is elment szerencsét próbálni, de a lépcsőn találkozott egy királyfival, aki szintén háztűznézőbe érkezett. Amikor megpillantotta ezt az egyszerű legényt, megkérdezte: „Hová mész?”
„Háztűznézőbe.”
„Ha te tudod, hol vannak azok a jegyek, mondd meg nekem!”
„Ha megtöltöd arannyal ezt a sapkát, akkor megmondom.”
A királyfi megtette, és örült, hogy most elnyerheti a királylány kezét. A csizmadia fia ezt mondta: „Arany erdeje van, és a mellbimbói között két gyémánt csillag.”
A királyfi boldogan beszaladt, de meggondolta magát, hogy ilyen durván beszéljen, és bocsá­natot kérve azt mondta, hogy még átgondolja a dolgot. A csizmadia fia fogta a pénzt, elvitte az apjának, és ezt mondta: „Tessék, itt van egy pár csizma ára!”
Az apja is nagyon megörült ennyi pénznek, de a fiú másnap ismét elment háztűznézőbe. Ekkor egy másik királyfival találkozott, és egy másik sapkányi aranyat kapott. Elvitte a pénzt az apjának, és ő maga ment ismét a várba, ahol a harmadik királyfival találkozott, akitől harmad­szorra kapott egy sapkára való aranyat.
Eljött a negyedik nap, de még mindig senki sem mondta meg, hogy hol vannak az anya­jegyek. A csizmadia fia ismét elment a várba, de ekkor egyenesen be a terembe, ahol ott ült minden királyfi és a király a királylánnyal. A legény odament hozzájuk, és beszélt azokról az anyajegyekről. Habár felfedték azokat, a király csak nem akarja feleségül adni a lányát egy csizmadia fiához. A király ekkor ezt mondta: „Én kiválasztok egy királyfit is, és nektek kettő­töknek kell bemenni lefeküdni a lányom mellé. Amikor reggel bemegyek felkelteni titeket, az kapja meg a lányomat, amelyik felé fordulva fog feküdni a lányom.”
A csizmadia fia elment venni két üveg bort, de az egyik üvegbe varázsport szórt. Akkor a királyfival együtt bement az egyik szobába, és ott vártak. Amikor éjjel a királylány elaludt, a csizmadia fia inni kezd a borból. A királyfi kérte, hogy neki is adjon. A csizmadia fia elővette azt a boros üveget, amelyikbe a port szórta és átadta neki. A királyfinak hamarosan meg­fájdult a hasa. Kiszaladt, de a ruháját is bepiszkolta. A királylány, amikor megérezte a bűzt, átfordult a csizmadia fia felé, és visszaaludt. Reggel bement a király és látta, hogy a lánya a csizmadia fia felé fordulva alszik. Ezért őneki adta feleségül a lányát.

128. mese

Az obsitos (Szavak száma: 1112)

Volt egyszer a világon egy obsitos katona, ki, ha valakinek az ablaka alatt elment, mindig igy kérte az Istent:

- Istenem, adj nekem száz forintot, de annak egy krajczár hija se legyen, mert különben föl nem veszem!

Meghallja ezt egy csizmadia s azt mondja a feleségének:

- Asszony! hallod-e, hogy ez az obsitos mit kér az Istentől: “Istenem, adj nekem száz forintot, de annak egy krajczár hija se legyen, mert különben föl nem veszem.” - Ugyan édes felesé­gem, tréfáljuk meg ezt az obsitost, majd ha visszajön, dobjunk ki az ablakon kilenczven­­kilencz forintot, vajjon fölveszi-e?

Hogy az anyjuk is beleegyezett, a csizmadia szépen kiolvasta a kilenczvenkilencz forintot, zacskóba kötötte s mikor az obsitos visszafelé jött, kidobta az ablakon. Az obsitos szeren­csésen föl is vette s leülvén a csizmadia lóczájára, mely ugy az ablak alatt állott, megolvasta a pénzt.

Csak egy forint hiányzott.

Itt az obsitos csak elkezdi fenszóval, hogy azt mindenki hallhassa:

- Én édes Istenem! köszönöm, hogy meghallgattad a kérésemet, valahára adtál száz forintot. Igaz, hogy egy forinttal adósom maradtál, de majd megadod, ha ezen nem, ugy a más világon.

- De a ki inge van, ezer dikics és sámfa! nem addig van az, atyafi, kiáltott ki az ablakon a csizmadia, mert a pénzt én dobtam ki az ablakon, nem pedig az Isten adta!

- Már ezt nekem az Isten adta s azért vissza se adom, válaszolt neki az obsitos, mert igaz ugyan, hogy egy forint hiányzik, de azzal adósom is maradhat, majd megadja; mert tudom, hogy ennek is csak az volt az oka: hogy nem volt az öregnek apró pénze s igy nem tudta ki­csinálni. Azért biz én az apám fiának sem adom vissza!

Itt lelkem teremtette, biró elé kerül a dolog; de mielőtt ide elmentek volna, azt találja mondani az obsitos a csizmadiának:

- Majsztram! azt csak átláthatja kigyelmed, mert hisz irástudó okos ember, hogy én ilyen ringyes-rongyos ruhában csak nem mehetek a biró elé?! Azért, ha azt akarja majsztram, hogy elmenjek: adjon reám becsületes ruhát.

Mit volt mit tenni az egyszeri csizmadiának a feleségével behozatta a jobbik ruháját s ráadta az obsitosra s aztán csak igy állitottak be a biró elé, ki előtt a csizmadia elősorolta az egész dolog mibenlétét, az ő keserves állapotát, hogy az obsitos igy el akarja, ugy el akarja tulaj­do­nitani kilenczvenkilencz forintját.

- Igaz-e az? kérdé a biró.

- Megkövetem alásan az érdemes biró urat, válaszolt az obsitos, már hogy volna az igaz; mert ha ez is igaz, akkor az se igaz, hogy ez a köntös, mely most rajtam van, mondom, ez a köntös sem az enyém.

- Bizony nem is a kendé, hanem az enyém! pattant fel a csizmadia.

- No lássa biró uram, micsoda tökkel ütött töksi ember ez itt, la!... Hej, majsztram, fordult a csizmadiához, nehezen vannak ott itthon, s ezzel az obsitos a homlokára mutatott; mert vagy valami szeg, vagy tán ép a küllő hiányzik a kerékből, de Isten és ember láthatja, hogy nincs ki a négy fertály.

A biró aztán kimondta az itéletet, melynél fogva az obsitos elmehet Isten hirével - pénzt és ruhát magával viheti -; de a szegény csizmadiát kiporolták s megkenték az alfelét mogyoró­hájjal.

No, ez abba maradt. - Az obsitos tovább ment s a mint mén mendegél, egyszer elő-utó-talál egy papot, ki szürke lovon jött ép szemközt rá.

- Ki vagy? kérdé az obsitos.

- Az Isten fia, válaszolt a pap.

- Ép jó, hogy elő-utó-találtalak; mert apád adósom maradt egy váltó forinttal. Azért addig innen egy tapodtat se mégysz, mig az egy forintomat ki nem fizeted!

Itt a pap megijed; sok pénz volt nála, mit ezalatt szépen becsúsztatott a csizmája szárába; de ezt a szem-füles obsitos azonnal észrevette, de erről hallgatott, mint hal a vizben.

- Édes barátom, felelt a pap, nekem egy krajczárom sincs, de ha adós maradt az atya, kérd, imádkozzál, majd megfizet.

- No ha nincs, jól van; de jöszte velem ide a kereszt alá, imádkozzunk együtt; mert szent ember létedre a te kérésed foganatosabb lesz, mint az enyém.

Mit volt mit tenni a papnak, leszállt a szürke lóról, s aztán mindketten letérdepeltek a kereszt alá; de mielőtt hozzáfogtak volna az imádsághoz, megszólal az obsitos:

- Nézd, itt van kilenczvenkilencz forintom, se több, se kevesebb, akár kutasd ki a zsebem, mely sommát én ide mellém leteszem a földre. Ha lesz a zsebemben, az bizonyosan az Isten adománya s én annak a feleközepét neked adom; ha pedig a te zsebedbe is ad az Isten, minthogy az imént mondád, hogy egy krajczárod sincs, az is Isten adománya lesz s annak meg te adod a fele-közepét nekem.

Mit volt mit tenni a papnak, egyik szavát csak nem ölthette a másikba, kénytelen kelletlen beleegyezett.

Imádkoznak. Elmondnak egy Miatyánkat, meg egy Hiszekegy-gyet s ekkor megszólal az obsitos, mondván:

- Keresd a zsebed, van-e már?

A pap benyult a zsebébe, s csak keres, csak keres, de biz ott nem lelt – minthogy nem is volt benne - egy krajczárt sem s aztán felelt az obsitosnak, hogy nincsen.

- No, ha nincs, ugy bizonyosan az enyémben lesz. S ezzel az obsitos benyúlt a lajbija zsebébe, kivett belőle két krajczárt s az egyiket a papnak adta.

A pap elvette a krajczárt, gondolta magában, hogy jó lesz valami ügyefogyottnak s maga mellé letette.

Aztán ujra az imádsághoz láttak; ismét elmondtak egy “Miatyánk”-ot, meg egy “Hiszekegy”-gyet s aztán ujra megszólal az obsitos:

- Van-e már?

- Nincsen, felelt a pap.

- Ugy bizonyosan az enyémben lesz. S ezzel az obsitos ujra benyult a lajbija zsebébe kivett belőle két krajczárt, melynek egyikét a papnak adta.

A pap ezt is elvette - gondolván magában, jó lesz valami ügyefogyottnak - s ezt is maga mellé letette a földre.

S aztán harmadszor is az imádsághoz láttak. Ujra elmondtak egy “Miatyánk”-ot, meg egy “Hiszekegy”-gyet s ekkor harmadszor is megszólal az obsitos, kérdvén:

- Van-e már?

- Nincsen, felelt a pap.

- Ugy az enyémben lesz. Benyul az obsitos a lajbija zsebébe, de biz onnan egy krajczárt sem vett ki, minthogy nem is volt benne s aztán csak elkezdi:

- Az enyémben sincs; de tán nem nézted jól meg?

- Ha nem hiszed, felelt a pap, hát nézd meg magad.

Itt az obsitosnak sem kell több, izibe kiforgatja a pap zsebjeit, lehúzza a csizmáját; hát ott megleli a tászlit, (= tárczát) megnézi, hát két száz forint volt benne.

- No ládd, ugy-e, hogy adott az Isten!... Ennek fele-közepe engem illet; minthogy ketten imád­koz­tunk s én is megfeleztem az Isten adományát, feleközepe pedig téged; de nekem mégis több jár egy forinttal, minthogy apád az imént adósom maradt. S az obsitos ugy tőn, miként mondá: kilenczvenkilencz forintot adott a papnak; száz egyet pedig megtartott magának. Igy tett szert az obsitos pénzmagra.

Eddig volt, mese volt.