580. mese...

 

 A következő mesék egy híres néprajzkutató gyűjtéséből származnak, ha szeretnél róla többet megtudni, akkor kattints ide👀👀👀👀👀 

A FIATAL PÁR ÉS A KOTLÓS (Szavak száma: 429)

Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egy szép legény. Elvett feleségül egy szép leányt, de olyan szegények voltak mind a ketten, hogy egyiknek sem volt semmije, csak annyi ruhája, amennyit felvettek magukra. A leánynak volt egy nénje, s az adott nekik ajándékba egy tyúkot. A többi szomszéd meg rokon vitt tojást, lisztet, úgy, mint szokás a lakodalomba.

Mikor elmúlt a lakodalom, hallja a fiatalember, hogy a tyúk rá kezdi:

- Koty-koty-koty...

Azt mondja a fiatalasszonynak:

- Te, tudod, mit gondoltam?

- Mit?

- Ültessük meg ezt a tyúkot - azt mondja -, van tojás elég, tegyünk alá tizenkilenc tojást, s mikor kikölti, akkor vele együtt húsz lesz. Felneveljük, s mikor nagyok lesznek, akkor eladjuk a húsz tyúkot, s az árán veszünk egy malacot. Azt is felneveljük, s az malacozik kilencet. A tíz disznót eladjuk, s akkor tudunk venni egy lovat, egy hámot s egy szekeret. Ülünk fel ketten, s megyünk kereskedni. Beleegyezel?

- Bele.

Kerítettek egy kosarat, s tettek belé egy kicsi gizgazt, raktak belé tizenkilenc tojást, s a tyúkot ügyesen rátették, s betették az ágy alá. Leültek az ágyra, s kezdtek ott beszélgetni s örven­dezni, hogy hát mi lesz, s hogy lesz. Elővesz az ember papírt, ceruzát, s kezdi számolni, hogy egy lovat annyival s annyival lehet venni, egy hámot annyival s egy szekeret annyival; tíz disznót annyival lehet eladni. De hát nem futott a számadás. Azt mondja az asszonynak:

- Te asszony, baj van!

- Miféle?

- Hát - azt mondja -, szekeret s hámot tudunk venni, de lóra csak egy gyengére futja, mert nicsak, mennyi pénzt kapunk a disznókért.

Azt mondja az asszony:

- Hát ez nem baj, majd megerősül.

- Hát megerősülni megerősül, ha jól adunk enni, de eleinte csak ott tudunk felülni a szekérre, ahol egyenes lesz az út, ahol hegyre kell menni, ott le kell szálljunk, mert a ló nem tud kimenni, ha gyenge lesz.

Azt mondja az asszony az embernek:

- Te leszállsz, de én nem!

Azt mondja az ember:

- Dehogynem, leszállsz te is!

- Én nem szállok le!

- Leszállsz!

- Nem szállok le! Úgy összevesztek, hogy az ember kijött a béketűréséből, felugrott, s azt kérdi az asszonytól:

- Leszállsz, vagy nem szállsz le?

- Nem szállok le!

Akkor az ember mérgében megfogta az asszonyt, s akkorát lökött rajta, hogy - zsupsz! - nekidőlt az ágynak. Széttörött az ágy, s széttörtek a tojások is mind egy szálig, a kotlós meg menekült, ahogy tudott.

Kárvallották a kotlót s a tojásokat, s élnek máig is, ahogy tudnak, ha meg nem haltak.

 

537. mese...

 

A TÜNDÉREK AJÁNDÉKA (Szavak száma: 1057)

Egy férfinak meghalt a felesége, és ott maradt elárvult kislányával együtt. Élt azonban a szom­szédságukban egy özvegyasszony, annak is volt egy kisleánya, s a két gyermek mindig együtt játszott.

Egy napon aztán az özvegyasszony így szólt az ember kislányához: - Mondd meg édesapád­nak, hogy vegyen el engem feleségül, s én jó anyád leszek, majd meglátod! Minden reggel kalácsot kapsz.

A kisleány addig-addig kérlelte az apját, míg az valóban feleségül vette a szomszédasszonyt. A mostoha azonban csak az első néhány reggelen tartotta be ígéretét. Később a kislány már csak nyírfavesszőt kapott reggelire, amit úgy kell érteni, hogy mindannyiszor megverte jó alapo­san nyírfavesszővel, valahányszor a gyermek nem elégedett meg egy darab penészes kenyérrel vagy hideg kásával. A saját édesleányának azonban mindig frissen sült foszlós kalács volt a reggelije.

A szegény kislány sokat sírt, ha azonban panaszkodni mert az édesapjának, akkor még rosszabbul ment a sora, mert a mostohája olyankor még jobban elverte, mihelyt az apja elment dolgozni.

Nem telt bele sok idő, a mostoha már végleg el akarta üldözni a kisleányt a háztól, mert úgy gondolta, hogy túl sokat eszik, és túl sokba kerül. Ezért aztán egyik reggel leküldte a mostoha­leányát a tóra, ahova a tündérek fürödni jártak. Oda pedig emberfiának tilos volt közelíteni. Az olyan vakmerőt, aki mégis látni akarta a tündéreket, lehúzták magukkal a mélybe, ahonnan soha többé vissza nem térhetett.

A szegény kisleány azért csak bátran odament, és a vízitündérek nem bántották, mert látták, hogy valami nagy bánat nyomja a szívét. Inkább részvéttel kérdezték tőle, hogy kicsoda, és miért olyan nagyon szomorú. A kisleány őszintén elmondott mindent: hogyan kínozza őt a gonosz mostohája.

Ezt hallva, a tündérek szíve megesett rajta, s amikor szegényke éppen vizet merített a tóból, és el akart menni, szép új ruhába öltöztették, és útravalóul mindegyikük még áldást is mondott rá:

- Amerre lépsz, fakadjanak virágok a lábad nyomában! - mondta az első.

- Valahányszor megszólalsz, édes illat áradjon a leheletedből! - szólt a második.

- Mindennap, amikor mosakodol, egy aranyat találj a mosdótáladban! - tette hozzá a harma­dik.

A mostoha tágra nyílt szemmel bámult a kisleányra, mikor az hazatért, és egyáltalán nem örvendezett a jöttén. Mikor azonban még az ajándékokról is hallott, és hamarosan meg is győződött róla, hogy minden igaz, amit a kislány mond, belesápadt az irigységbe, és így gon­dol­kozott magában:

- Az én édesleányom ennél sokkal többet érdemelne!

Másnap reggel szépen felöltöztette a tulajdon leányát, és őt is elküldte a tóra vízért.

A tündérek haragosan jöttek oda hozzá, hogy megkérdezzék, kicsoda, és mit keres itt.

A leány gőgösen viselkedett, előkelősködött és hazudott. Azt mondta, hogy ő egy nemes kisasszony, és azt akarja, hogy neki még sokkal szebb ajándékot adjanak annál, amilyent a koldusleány kapott tőlük.

Szavaira egyszeriben zavaros lett a tó vize, a tündérek pedig sárral dobálták a leányt úgy, hogy az sártól, víztől csapzottan futott haza. A tündérek még sorban átkot is mondtak rá:

- Amerre mégy, tövisek nőjenek a lábad nyomán! - szólt az első.

- Mikor megszólalsz, bűzös lehelet áradjon a szádból! - mondta a második.

- Valahányszor mosakodsz, csúf varangyos békát találj a mosdótáladban! - toldotta meg a harma­dik.

Hazaérve a leány bömbölve mondta el, hogyan járt, és felsorolta, milyen átkokat szórtak a fejére a tündérek. Mikor anyja meglátta ilyen állapotban, és meghallotta mindezt, egész dühét a mostohaleányán töltötte ki. Ettől kezdve nem volt szegénykének egyetlen jó napja sem, elkergetni azonban nem akarta az arany miatt, amelyet minden reggel ő maga vett ki a kis­leány mosdótálából, és félretett a saját lányának.

A csodálatos tulajdonságokkal megáldott leány híre egy idő múlva a királyfihoz is eljutott, aki kijelentette:

- Csakis ez a leány lehet az én feleségem, senki más!

Pompás hintót és gyönyörű ruhákat küldött néki, hogy abban hozzák el a királyi kastélyba.

A mostoha azonban nyomban gonosz tervet főzött ki: csúf leányával együtt ő maga is beült a hintóba. Útközben azután kiszúrták a királyfi menyasszonyának a szemét, és az út melletti ingoványba dobták anélkül, hogy a kocsis észrevette volna.

Ezután a gonosz mostoha a saját csúfságos leányát öltöztette bele a szép menyasszonyi ruhába, és így érkeztek meg a kastélyba.

A királyfi eléjük sietett, kiemelte vélt menyasszonyát a hintóból, és így kiáltott:

- Te vagy az, aki után szívem oly sóvárogva vágyott?

- Igen én - szólt a leány -, senki más.

Amint azonban szólásra nyitotta a száját, olyan bűzös lehelet áradt belőle, hogy a királyfit ájulás környékezte. S lám, amint az álmenyasszony végigment a kastély udvarán, a kövek közül nyomban tövises ágak nőttek úgy, hogy alig lehetett köztük előbbre jutni.

- Hát ez meg mi? - kiáltott fel csodálkozva a királyfi. - Hát ezek az én menyasszonyom ajándékai?

- Ez mind csak az út fáradalmaitól van - mondta a gonosz mostoha. - Mindez megváltozik majd, ha a menyasszony egy időre egyedül maradt és pihenhet.

Ezzel az öregasszony bezárkózott a leányával egy szobába, és másnap reggel, mikor a leánya mosdott, az anyja maga öntötte ki a mosdóvizét, hogy senki észre ne vehesse a csúf varangyos békát. Eközben a szegény megvakított leány valahogyan kivergődött az ingoványból, elvon­szolta magát egy út menti fáig, és mivel kimondhatatlanul fáradt és elgyötört volt, ott nyom­ban el is nyomta az álom.

Mikor felébredt, nem tudta, hogy nappal van-e vagy éjszaka, és hangosan elkezdett sírni. Akkor három hófehér hattyú repült arra, meghallották a szívettépő sírást, leszálltak hát a fa ágára, és megszólították a leányt:

- Szegény kislány! Hintsd meg a szemgödreidet azzal a harmattal, amit ennek a fának a levelein találsz!

Alig ért a harmatvíz az élettelen szemgödrökhöz, a kisleány visszanyerte szeme világát, és még sokkal jobban látott, mint azelőtt. Most már látta, hogy világos nappal van, és az emberek a mezőre tartanak dolgozni.

Felkerekedett hát, és továbbment az országúton. Déltájban elért a királyi kastélyhoz. Amerre végigment, megálltak az emberek, és bámulva nézték, mert mögötte az út egész hosszában csodaszép virágok nyíltak, és mikor barátságosan köszöntötte a szembejövőket, édes illat áradt a leheletéből.

Mikor a királyfinak jelentették, hogy egy ilyen és ilyen koldusleány van odakinn, az boldogan felkiáltott:

- Nem koldusleány az! Amit elmondtatok, arról megismerem, hogy ő az én kedves meny­asszo­nyom! Gyorsan tárjátok ki a kaput, és vezessétek hozzám! - Azzal ő maga is elébesietett a leánynak, karjaiba ölelte, és megcsókolta.

Így hát napvilágra került a mostoha és csúf leányának gonoszsága. A király mindkettejüket szögekkel kivert hordóba záratta, és egy magas hegy tetejéről a tengerbe vettette.

Aztán pedig fényes lakodalmat ült a szegény kis árvaleánnyal, akiből szép és boldog királynő lett.