NÉPEK MESÉI
A
MESEMONDÓ SZIKLA
VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA
MANABUS TÖRTÉNETEI (6. rész. Szavak száma:705)
Amikor Manabus a kunyhó környékére ért, találkozott egy öregasszonnyal, aki nagy köteg hársháncsot cipelt a hátán. Manabus így szólt hozzá:
- Mit viszel a hátadon, öreganyám?
- Nem felelhetek neked, mert te Manabus vagy - mondta a vénasszony.
- Nem - felelte Manabus -, én nem vagyok Manabus, összetévesztesz vele.
Váltig bizonygatta az igazát, míg a vénasszony megnyugodott, s mindent elmondott az Anamaqkiuk gaztetteiről, végül hozzátette:
- Úgy bizony. A kunyhó körül pedig, melyben a két főnök fekszik betegen, háncshálót fontak, hogy ha Manabus jön, először nyílást kényszerüljön vágni rajta, így pedig a háló megrezdül, az Anamaqkiuk észreveszik, és ők ölik meg Manabust. Már majdnem teljesen kész a háló, kis híja még van, úgy bizony.
A vénasszony azt is kifecsegte, hogy ő maga a varázsló, és rajta kívül senki más még csak a kunyhó közelébe se jöhet. Mikor Manabus ezt hallotta, megölte a vénasszonyt, bőrét magára öltötte, a hátára vette a hársháncsköteget. Így sikerült bejutnia a kunyhóba. Amikor a két medvefőnökhöz lépett, észrevette, hogy sebeikben még benne vannak a beletört nyílvesszők. Megragadta a két vesszőt, s még mélyebbre nyomta a testükbe, így sikerült elpusztítania a két gonosz Anamaqkiut, az ezüst medvét és a szürke medvét.
Mikor ezzel elkészült, kilépett a kunyhóból, a vénasszony által hagyott résen át kijutott a hálóból is, de ekkor aztán olyan rettenetesen megrázta a hálót, hogy az Anamaqkiuk azonnal tudták: Manabus ott járt a kunyhóban, és végleg elintézte a két medvefőnököt.
Azon nyomban üldözőbe vették. Ismét hatalmas vízár tört fel mindenfelé. Manabus a magas hegyek felé vette útját, nehogy a víz utolérje. A legmagasabb hegycsúcsot is megmászta.
Odafönt egy óriási fenyőfát talált, ennek is fölmászott a legislegcsúcsára.
A vizek azonban csakhamar mégis utolérték.
Manabus erre parancsot adott a fának, hogy nőjön még egyszer akkorára. Ez meg is történt.
A vizek azonban elérték Manabus lábát.
Erre Manabus azt a parancsot adta a fának: nőjön kétszer akkorára, mint amilyen eredetileg volt.
És ez megismétlődött harmadszor és negyedszer is.
A vizek ekkor egészen a hónaljáig nyomultak föl. Manabus most Kise Monidóhoz folyamodott segítségért, és emlékeztette őt, hogy Manabust az Anamaqkiuk legyőzésére küldték a földre.
Kise Monido ekkor parancsot adott a vizeknek, és a vizek apadni kezdtek.
Manabus körülnézett, és csak apró állatokat látott, bármerre tekintett is. Megpillantotta közöttük a vidrát, és így szólt hozzá:
- Gyere ide, vidra, és légy az én testvérem. Bukj le a víz alá, és hozz föl egy kevéske földet, abból majd új világot teremtek.
A vidra alámerült, hosszú-hosszú ideig nem bukott föl, mikor pedig végre a víz színére vetődött hassal fölfelé, Manabus tudta, hogy megfulladt.
Ismét körülnézett, és megpillantotta a hódot, és így szólt hozzá:
- Gyere ide, hód, és légy az én testvérem. Bukj le a víz alá, és hozz föl egy kevéske földet, abból majd új világot teremtek.
A hód alámerült, igyekezett elérni a talajt. Hosszú-hosszú idő múlva Manabus őt is hassal fölfelé pillantotta meg a víz felszínén, és tudta, hogy a hódnak sem sikerült a földet elérnie.
Manabus újra körülnézett, ki volna alkalmas a nagy tett véghezvitelére. Megpillantotta a vidranyestet, és így szólt hozzá:
- Gyere ide, vidranyest, és légy az én testvérem. Bukj le a víz alá, és hozz föl egy kevéske földet, abból majd új világot teremtek.
A vidranyest eltűnt a habokban, hosszú ideig lent maradt, aztán ő is hassal fölfelé tűnt fel a víz felszínén. Manabus tudta, hogy a vidranyest is rajtavesztett.
Még egyszer utoljára körülnézett, de nem látott mást, csak a mósuszpatkányt, és így szólt hozzá:
- Gyere ide, mósuszpatkány, és légy az én testvérem. Bukj le a víz alá, és hozz föl egy kevéske földet, abból majd új világot teremtek.
A mósuszpatkány teljesítette a kívánságát, azonnal alábukott, és olyan hosszú ideig maradt odalenn, hogy Manabus már-már azt hitte, élve vissza sem térhet. Ekkor azonban hirtelen fölbukott a víz felszínére, észrevette, hogy elülső karmaira egy kevéske föld tapadt. Rálehelt a mósuszpatkányra, szétkente azt a kevéske földet a tenyerén, aztán szétszórta, mint a vetőmagot.
Új föld támadt, és fák nőttek a földből.
Manabus megköszönte a mósuszpatkánynak, amit tett, és megígérte neki, hogy ivadékai nagyon elszaporodnak majd a földön, és mindig lesz eledelük bőven, bárhol telepedjenek is meg.
A borznak pedig a szürke medve bundáját adta hálából Manabus, azt viseli ma is.
Ő maga pedig az ezüst medve bundáját tartotta meg magának saját használatára.
