74. mese

Csali mese (Szavak száma: 112)

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, a korpakazalokon túlnan volt, az üveg­hegyeken innen volt; volt a világon egy ember. Egyszer az ember kiment a fiával szántani. Szántanak, szántanak; egyszer csak így kiabál a fiú az apjának:

- Hallja kend, édes apám, találtam egy kulcsot.

- Ejnye fiam, de jó volna, ha találnánk hozzá egy ládát.

Avval aztán tovább szántanak.

Kis vártatva megint fölkiált a gyermek:

- Ehol-e, találtam egy ládát.

Akkor aztán kinyitották; hát, uram fia! mi volt benne? egy kis rövidfarkú egér.

Ha ennek az egérnek a farka hosszabb lett volna, akkor a mesém is tovább tartott volna.

59. mese

A kigyóbőr. (Szavak száma: 6236)

Hol volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, kidült-bedült kemenczének egy csepp oldala se’ volt, a hol jó volt, ott rosz nem volt, a hol rosz volt, ott jó nem volt, volt egyszer a nekeresdi s ebkérdi kopaszhegyen hét sugár jegenyefa, ennek minden ágára egy-egy ringyes-rongyos pendel akasztva s ennek minden korczában, ránczában egy-egy véka bolha, - s ezen bolhacsordának az legyen pásztora, ki az óperencziából hozott me­sémre figyelmesen nem hallgat. Ha pedig csak egyet is elugrat: akkor az a bolhacsorda iszonyú vérontásának legyen kitéve, s csipdessék agyon!

Volt egyszer hát egy szegény ember, s ennek egy magtalan felesége. Már tiz éve, hogy házas­ság­ban éltek, még se’ volt egy fia gyermekök, csak akkorka sem, mint a kis-ujjam. Egyszer boszuságában, emigy fakadt ki a szegény asszony: Istenem! adj nekem egy gyermeket, ha mindjárt fél-kigyó, fél-ember lesz is! Kérése foganatos volt; az asszony érezte hogy vasta­go­dik, s méhének gyümölcse megmozdult a szive alatt.

Itt, eljön a szülés ideje, s az asszony lebetegszik; de uramfia! az asszony gyermeke, kérése szerint, fél-kigyó, fél-ember volt; úgy annyira, hogy midőn a bába e csodát meglátta, el akarta metszeni élte fonalát, de az anyja nem engedte, mondván, a mivel meglátogatott az isten, békén viselem; ölébe vette össze-visszacsokolta, mintha ez lett volna a világon a legszebb gyermek. S e csodaporonty is pihent a hófehér mezőben s a két szép aranyalma bimbójából szítta a méznél édesb anyatejet.

Már 17 éves s 11 hónapos volt e csodabogár, s még se’ járni, se’ beszélni nem tudott; mindig ott ült úgy a kemenczepánkon mint egy hat akós hordó; csak mikor kigyófarkát maga alá csapta s megzörrent sárga pikkelyes nadrágja: ez volt a beszéd, ez az élet jele.

Midőn ép 18 éves volt, se’ több, se’ kevesebb, világ csodájára megszólal a csodaszülött s legelső szava ez volt:

- Édes anyám!

- Mit kivánsz, kedves fiam?

- Úgy-e édes anyám, lakozik itt ebben a városban egy király?

- Lakik fiam, lakik.

- Úgy-e, van annak egy 16 éves, világhirű szép leánya?

- Van fiam, van.

- Úgy-e édes anyám, azt most kérik férjhez?

- Most fiam, most.

- No ha most kérik férjhez: úgy menjen el édes anyám a királyi rezidencziába s mondja meg a királynak, hogy köszöntetem szépen adja nekem azt az egyetlen 16 esztendős leányát fele­ségűl.

Itt, másnapra kelve a szegény asszony felöltötte legjobb ringy-rongy ruháját s beállitott a királyhoz. Köszön neki e szózat szerint:

- Adjon isten jó napot felségednek!

- Fogadj isten, szegény asszony! hát mi járatban vagy?

- Nagy az én szívem szomorúsága s most is azért fordultam felségedhez, hogy azt tetézzem! A mint felséged is tudhatja, van nekem egy csodaszülött fiam, - de, ha már megvan, hát hagy legyen!... ez a fiu 18 esztendős koráig néma volt, s isten csodájára ma szólalt meg legelőször s azt mondta nekem, hogy kérjem meg az ő számára felségednek egyetlenegy világhírű szép leányát. Azért ha kerékben törnek, elevenen eltemetnek is, itt állok felséged előtt.

A király semmitsem szólt, hanem ebrúdon hajitatta ki a szegény asszonyt a rezidencziából.

Haza bandukol a szegény asszony nagy sirva-riva s elpanaszolja a fija előtt, hogy mi történt vele.

A csodaszülött csak biztatta, csak vigasztalta, hogy jóra viszi mindazt a köszörű, s megkérte édes anyját, hogy forduljon ki egy kicsit a szobából.

Hogy kiment a szobából a csodaszülött anyja: a fiú leszállt a kemenczepánkról, megrázkodott s lehullt róla a kigyóbőr s ime! oly szép legény vált belőle, hogy tündérek között is megjárta volna, hogy az első székbe üljön; de elébb betette az ajtót, kihúzta a kilincsmadzagot s az ablakot is beterítette, hogy azon semmiféle teremtett állat be ne lásson.

Aztán kezébe vette a kigyóbőrt s megrázta hétszer, közbe-közbe bűvös szókat mondván, meg­jelentek a szolga lelkek.

- Mit parancsolsz, kedves gazdánk?

- Nem egyebet, mint azt, hogy tüstént, ebben a szempillantásban, teremtsetek elő nekem ércz­virágból, sáraranyból, ezűstszálból font kosárkát, s abba szedjetek a tündér kertből, a boldog­ság fájáról mindenféle aranyalmákat. Alig hangzott el a parancs utolsó igéje, ime! már az asztalon állt a csodaszülött kivánsága. - Abban a kigyóbőrben, melyet az emberek csodájára kellett neki viselni, állt minden bűvereje.

Aztán a csodaszülött ismét magára vette a kigyóbőrt, levetette a závárt, befűzte a madzagot, levette a teritőt az ablakról, s bekiáltotta édes anyját.

- Édes anyám! itt van ebben az érczvirágból, sáraranyból, ezüstszálból font kosárban arany­alma, vigye ezt el a királykisasszonynak ajándékba, mondja, hogy én küldtem a nevenapjára.

Elviszi a szegény asszony az ajándékot a királykisasszonynak s leteszi a puszpángfa asztalra.

Itt a királykisasszony megörül az ajándéknak, egyenest berohant vele az apjához s kizúditotta az aranyalmákat az asztalra. Megörül ennek a király, hivatja a szegény asszonyt, hogy jőjön be a fehér házba. Bezzeg nem vettette ki most ebrudon mint tegnap, hanem oda ültette maga mellé az aranylóczára, megfogta a kezét, azt a fekete kérges kezet, melyben a retek is kikelt volna, s azt mondta neki:

- No szegény asszony, menj haza, mond meg a fiadnak: hogyha holnap reggelre az én házamat a te gunyhóddal aranyhíd köti össze: neki adom a leányomat.

Hazamegyen a szegény asszony s elmondja a fiának, hogy mit üzent a király: hogyha holnap reggel az ő házát, meg a mi gunyhónkat aranyhíd köti össze: akkor neked adja egyetlen-egy világhirű szép leányát. A csodaszülött mindezekre nem szólt semmit, csak a fejét hajtogatta, csak mosolygott.

Hogy leáldozott a nap; hogy a szegény ember házában is lepihentek: a csodaszülött úgy éjfél­tájban fölkelt, levetette a kigyóbőrt s megrázta hétszer, közbe-közbe bűvös szavakat mondván, megjelentek a szolgalelkek.

- Mit parancsolsz, kedves gazdánk?

- Nem egyebet, mint azt, hogy e viskót a király palotájával aranyhíd kösse össze, s rádásul az aranyhid alatt ezüst-folyó csergedezzék s ebben aranyhalak ficzkándozzanak. Az ezüst-folyó­ból, zöldbársonyszigetek merűljenek fel s ezen terüljön el egy virágtenger, tengernyi virág, a virágokon aranyos lepkék szedjék a virág-izt s minden hajnalban, rózsatányéron vigyék királyi mátkám ajakára, hogy annak édessége költse fel a hajnali álomból. Alig röppent el az ige: a varázsszóra teljesítve lőn a csodaszülött parancsa.

Reggelre kelve fölébredt a király hajnali álmából, hirtelen az ablakhoz szaladt s kitekintett rajta, s imhogy sóbálványnyá nem változott csodálkozásában, midőn ott látja az aranyhidat, aranyhid alatt ezüst-folyót, ezüst-folyón zöldbársonyszigetet, zöldbársonyszigeten virág­ten­gert, tengernyi virágon mindenféle dalló, éneklő madárkákat s virág-ízt gyüjtő aranylepkéket. A világhirű szép királykisasszony pedig, midőn a legédesb hajnali álom tejét színá, rászállt ajakára látatlan alakban a virág-ízt hozó lepke, s annak mézével édesitette meg ajakát. Alig izlelte a virág-ízt, álmot látott, s azt álmodá: hogy őt egy gyöngyadta csodaszép királyfi láto­gatta meg, oda lépett az ágyához, megölelte s megcsókolta.

Hogy a csókra fölébredt a világhirű szép királykisasszony: az ágyában egy aranyhajszálat és egy aranykigyópikkelyt talált. Fölvette mind a kettőt s a kebelébe dugta. A dologról senkinek sem szólt semmit; de mikor bejött hozzá édesatyja, tudtára adni szerencséjét, vagy tán szeren­csétlenségét, s mikor kérdezte tőle, hogy hozzá megyen-e a csodaszülötthöz, azt felelte, hogy hozzá. Harmadnapi határidőt tűztek ki a menyegzőnapjául.

Három nap, nem sok idő; de mátkásoknak harminczhárom esztendő!

Három napja volt még a csodaszülött fél-kigyó fél-embernek, három ajándékkal kedveskedett mátkájának, a következő renddel:

Midőn az első napon mindenki szemeit lecsukta az álom: leszállt a csodaszülött a kemencze­pánkról, megrázkodván, lehullt róla a kigyóbőr. Megrázta ezt hétszer, közbe-közbe bűvös szókat mondván, megjelentek a szolgalelkek.

- Mit parancsolsz, kedves gazdánk?

- Nem egyebet, mint azt, látjátok-e azt a nagy vadonerdőt az ezüstpatak mentében? No, ha látjátok, úgy azt, egy szempillantás alatt, vigyétek el a forrótenger kellőközepébe s hagyjátok ott. Mikor letettétek, jőjjetek vissza, s annak a helyén találtok majd egy kerekdombot: arra a kerekdombra ültessétek a boldogság kertjét a kerek föld legszebb virágival. Mikor aztán ezekkel készen lesztek, a kert kellőközepén emeljétek fel a boldogság palotáját, két szerető, egy boldog pár fészkét, gyémánt oszlopokon, szivárvány-bolthajtásra, melyen annyi ablak legyen, a hány nap van egy esztendőben. Czímerül a palota tetejére, hozzátok el tündérország napvilágosságu karbunkulusát, hogy ott semmiféle világitásra ne legyen szükség. Hét szobát, a mátkám számára, a nap hét szinével fessetek ki, s a földjét ugyancsak olyan bársonynyal von­já­tok be, nyolczadik legyen a mátkám hálókamrája. Erre legtöbb gondot forditsatok; mert ez lesz a hűség kamrája: azért ezt az ártatlanság szinével, tiszta fehér bársonynyal vonjátok be s csináljatok bele termőaranygalyból font nyoszolyát, igaz-gyöngygyel kiczifrázva, gyémánt­szeggel kiverve.

Alig hangzott el a parancs varázs-szava: már teljesitve volt az s ott állt a tündöklő palota, tündöklő kert közepén, ugy a mint rendelve volt; aranyos fészek, egy pár aranyos madár számára.

Reggelre kelve a mint meglátta a király, meg a felesége, meg a királykisasszony az ajándékot s a mint megértették, hogy ez jegyajándék: szivöknek imhogy szárnya nem támadt, imhogy el nem repült, ugy repesett.

Az első nap ez volt a jegy-ajándék. A második nap, midőn az álom rózsaujjával a szegény ember viskójában mindenkit megkötözött: leszállt a kemenczepánkról a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember megrázkodván, lehullt róla a kigyóbőr. Megrázta ezt hétszer, közbe-közbe varázs-szókat mondván, megjelentek a szolgalelkek:

- Mit parancsolsz, kedves gazdánk?

- Nem egyebet, felelt a csodaszülött fél-kigyó fél-ember, mint azt: szálljatok le a mély tenger­fenékre, keressétek fel ott a tündérkirálynét, ki a vizek felett uralkodik, s menjetek be a vízi palotába, melyet nagy bajúszú czethalak őriznek s mondjátok meg a királynénak, hogy kö­szön­tetem s adja át nektek azt a gyöngyház-szekrényt, tizenkét szobaleányával együtt, a mely megilleti az én mátkámat nászeste előtti napon. Mikor ezt a kezeitekhez kaptátok, tegyétek le világhirű szép mátkám puszpángfa-asztalára, hogy a mint szemét legelőször fölveti a hajnali álomból, erre vesse az ő tekintetét.

Alig hangzott el a varázs szó, már teljesitve volt a parancs; ugy annyira, hogy mikor a király­kisasszony fölvetette a szemét, legelőször a gyöngyház-szekrényt pillantotta meg, s aztán körül tekintvén, intésére tizenkét, szebbnél szebb szemérmes szobalány várt. Hirtelen kiugrott az ágyból, csak valami nagy kendőt vetett a nyakába, rohant a gyöngyház-szekrény nézésére.

Először kivűlről nézte meg össze-vissza, sokat mondogatta magában nagyokat nyelve: be szép, be gyönyörű! aztán megnyomott egy kis aranygombot s tüstént felpattant a gyöngyház-szekrény teteje.

A szoba egyszerre megtelt azzal a jóféle illattal, melynek szaglása után megifjodott az ember. Ebben a gyöngyház-szekrényben voltak különféle apró kis szelenczék.

Felnyitja az elsőt. Ebben volt tündér bűvös-szer, melyet hajnal hasadáskor, apró-cseperke tűndérkék méhszárnyakon gyűjtöttek össze a virágokról. Egy csepp belőle, az ősz hajat is aranyhajjá változtatta.

Felnyitja a másikat. Ebben szép-ir volt, melyet tűndérek szedtek össze, ezerféle virág-irból. Egy csepp elég volt belőle, hogy a legránczosabb, mohotkás arczot is, oly szépségűvé tegyen, mint mikor a fehér rózsára piros szint lehel a hajnal!

Felnyitja a harmadikat. Ebben balzsam volt. Egy csepp belőle, egy egész kádvizet oly balzsam­fördővé változtatott át, hogy abban, ha a legnyomorultabb béna koldus fördött volna is meg, mégis 24 éves tündérszépségű ifjúvá változott volna.

Felnyitja a negyediket. Ebben asszonyoknak való csecse-becsék voltak melyeknek csak azok tudják hasznokat venni: azért ezeket el se beszélem.

Aztán a szobaleányok szépen felöltöztették a királykisasszonyt: az egyik kifonta sarkig érő hosszú haját, a másik megkente a bűvös szerrel s ime! az aranyhajjá változott; a harmadik fördőt készitett s cseppentett bele balzsam-irt s ime! alig hogy megfördött benne a király­kisasszony, eddig is szép volt, de ezután hétszerte szebb lett; a negyedik megmosdatta a szép-irban s ime! oly tündöklő szépségű lett az arcza, mint mikor a fehér rózsára piros szín van lehelve! ugyannyira, hogy mikor egészen felöltöztették, s beszaladt a szülőihez, azok alig ismerték meg s kérdezték magokban: ez a tűndérkirályné-e a mi leányunk? És ezt mind a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember cselekedte!...

A második nap ez volt az ajándék. Következett a harmadik nap, az utolsó nap.

Valjon mit küld most az én mátkám jegyajándékul? kérdezgette magában a szép király­kis­asszony. Szinte már számot tartott rá, annyira megszokta, tán ha elmaradt volna, beborult volna fényes napja, tán nemcsak beborult volna, hanem esett volna is?! esett volna gyöngy-csepp, kék égből, a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember tündöklő egéből?!

Itt eljőn a harmadik nap estéje, s midőn a láthatlan álom rózsa-ujjával a szegény ember viskójában mindenkit lekötözött: leszállt a kemenczepánkról a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, megrázkodván, lehullt róla a kigyóbőr. Megrázza ezt hétszer, közbe-közbe bűvös szókat mormogván, tüstént megjelentek a szolgalelkek.

- Mit parancsolsz, kedves gazdánk?

- Nem egyebet, felelt a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, mint azt, hogy hozzatok az én mátkám számára a nap fényes tárházából ékes mennyasszonyruhát, a hold sátrából ezüst fátyolt, a csillagok táborából arasznyi övet. Mikor ezeket mind elhoztátok, menjetek el a leg­ma­­gasabb hegy tetejére, mely az eget támasztja. Annak a hegynek legmagasabb csucsán van egy virágcserép-alakú kőszál, ennek a kőszálnak tetején virit a lotus-virág, égi-virág, melyet a tűz­madár begyéből öntöz égi harmattal. Ezt az egyszáron nőtt égi virágot hozza el nekem a tűzmadár s tegye föl az esketés napján menyasszonyom fejére.

Alig hangzott el a parancs varázs-szava, az teljesitve lőn; a szolgalelkek három dió-szek­rény­be zárva elhozták a menyasszonyi ruhát, ezüstfátyolt, csillaglátta övet; s a tűzmadárnak is meg volt hagyva, hogy mihez tartsa magát.

Reggelre kelve, hogy fölébredt a királykisasszony, első tekintete az asztalra esett s meglátja ott a három aranydiószekrényt. Vizsgálgatja, forditgatja össze-vissza s mondja magában: be szép, be gyönyörű! de valjon mi lehet ezekben? Megnyom egy kis aranygombot, azonnal felpattan az aranydiószekrény fedele s kihull belőle a csillaglátta arany-öv, mely nem volt nagyobb egy ember-arasztnál. Itt kezébe veszi a másik aranydiószekrényt is, megnyomja az aranygombot, felpattan a fedele, s kihull belőle a bársony szőnyegre a hold sátrából hozott ezüstfátyol. Hirtelen a fejére illesztgette, természetesen jólállt neki! Annyira megörült a jegyajándéknak, imhogy ki nem bújt a bőréből; össze-vissza csókolgatta, s ugrált mint a gyermek, midőn vásár­fiát kap. De, csakhamar a harmadikat is kezébe veszi s kérdezgeti magától, hát ebben valjon mi lesz?

Megnyomja az aranygombot, felpattan a diószekrény fedele s kihull belőle olyan fehér selyem menyasszonyruha, mely magától is megállt a szoba pádimontomán, mégis dióhaj volt a szekrénye! s a selyemruha fehér földjén kék csillagok tündököltek; nem híjában hozták ezt a szolgalelkek a nap tárházából, oly kimondhatatlan gyönyörves volt, hogy ki se látom monda­ni! Ugrált örömében a királyleány s szaladt egyenesen király atyjához, hogy neki milyen jegy­ajándékot küldött a vőlegény!

- Van itt leányom különbnél-különb, szebbnél-szebb ajándék, csakhogy a vőlegény milyen?!

Beborult a királyleány fényes napja, szótlanul bandúkolt ki uraatyja szobájából, s ment egye­ne­sen a hálókamrájába. - Itt, benyúlt a kebelébe, elővette az aranyhajszálat és az aranykigyó­pikkelyt. Hol az egyiket nézegette, hol a másikat s mikor az aranyhajszálra tekintett: nevetett az egyik szeme; mikor az aranykigyópikkelyre nézett: könybelábadt a másik szeme; olyan volt ekkor, mint midőn süt is a nap, de az eső is esik.

Az esketés előtti estvén, midőn a láthatlan álom rózsa-ujjával a szegény ember viskojában mindenkit megkötözött: a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember leszállt a kemenczepánkról, meg­ráz­kodván, lehullt róla a kigyóbőr. Megrázta ezt hétszer, közbe-közbe varázs-szókat mondván, megjelentek a szolgalelkek.

- Mit parancsolsz, kedves gazdánk?

- Nem egyebet, mondja a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, mint azt, hogy holnap reggel kilencz órakor olyan üveges hintó álljon a házam előtt, melynek mindene, a ráftól kezdve a legutolsó szegig, vert-ezüst legyen. Ebben az üveges hintóban pedig hat, tátostejet szopott, hámtól szűz, seregélyszőrű csikó legyen fogva, - s ezen hat lónak a szerszámán minden, de minden a legutolsó rézcsattig, tiszta vert-arany legyen.

Másnap reggel kilencz órakor, a parancs szerint, a szegény ember háza előtt ott állt az üveges hintó, elől kocsis, hátul huszár, csak a parancs szóra várt; de arra nem sokáig kellett várnia, mert izibe bele ült a vőlegény, áthajtatott az aranyhídon s bevágtatott az apósa palotájába, a királyi rezidencziába.

Itt megtörténik nagy pompával, királyi czeremoniával az esketés; midőn azonban az oltár előtt állna az egy pár cseléd, egyszerre távolról gyenge ének hallatszott, mely mindinkább erősebb erősebb lett. Ime a templomba hat fehér hattyú repül be, ember nemhallott hangon énekelve, középütt szállt a tűzmadár, szájában hozván a lotus-virág koszorút s azt a menyasszony fejére tette. Mikor aztán ezzel is készen voltak, a mint jöttek, ugy el is távoztak. Ugyanekkor a meny­asszony a vőlegényre tekintett, hát látja, hogy a mellett kétfelől, két igen szép tűndérifjú áll, s a feje fölé napsugárból font koszorút tartottak; de ezt csupán a menyasszony látta, rajta kivül senki, egy teremtett lélek se. Az emberek ugyan látták a fényt, tekintgettek körül, hogy honnan jön a világosság forrása; de semmitsem láttak; a halandó szem nem láthatott be a tündértitokba.

Mikor eljött a lefektetés ideje: a menyasszonyt hálókamrájába, tizenkét galambfehér ruhájú nyoszolyó-lány kisérte be s a hegedősök húzták a menyasszonyaltató nótát, melynek hallatára sírt is, nevetett is az ember. Úgy éjféltájban a vőlegény is bejött, s ekkor a tizenkét nyoszolyó-lány odahagyta a hálókamrát.

Alighogy kettecskén maradtak: a vőlegény berekesztette az ajtót, megnézte, hogy jólvan-e becsinálva az ablak, aztán megrázkodott s lehullt róla a kigyóbőr, s ime! egy gyöngyadta, 24 éves, tűndérszépségű ifjú, leeresztett aranyhajjal, lépett a szemérmes, lesütött szemü meny­asszony elé, ki tűndérek között is megjárta volna királynak. Aztán megölelték, megcsókolták egymást, s a vőlegény ezt sugta menyasszonya fülébe:

- Haj, szivem szép szerelme, mondanék én neked valamit, csak asszony ne volnál, csak megtudnád a titkot őrzeni! mert nekem egy nagy titkom van; de a titok, csak addig titok, mig egy tudja; mihelyt csak kettő tudja is, mingyárt nem az; de minthogy mi most egygyé lettünk, ha te azt nekem erőshit alatt fogadod, hogy azt senkinek, ha mindjárt tulajdon édes anyád kérdezné is, el nem beszéled: akkor én azt elbeszélem neked.

Az asszony igérte, eskűjével megpecsételte s a lelkét lekötötte, hogy senkinek egy árva szót sem szól.

- Különben, folytatá a vőlegény, ha te azt valakinek elárulnád s fogadásodat megtörnéd: beborulna a mi napunk, s még azt a fényes csillagot is, mely a fejünk felett ragyog, feketének látnád. Hogy mikor derülne az ki, vagy valaha, vagy soha, azt csak a jó isten tudja.

Az asszony újra erősitette, hogy hallgat, mint hal a vizben.

- Hát csak azt akarom mondani, szivem szép szerelme, hogy én nem vagyok csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, mint azt sokan gondolják, hanem vagyok ép kéz-láb, mint más ember. Hogy ezt a kigyóbőrt kell viselnem: ez átok rajtam. Én egy tűndérkirálynét szerettem, de mivel hűt­lennek gondoltam, hű létére, cserbe hagytam: ez engem megátkozott; hogy mindaddig visel­jem e kigyóbőrt, mig attól házastársam egy évi, egy napi s egy órai titoktartása föl nem oldoz. Ha ezt meg tudod állni: boldogok leszünk; ha pedig elárulod valakinek, ha mingyárt tulajdon édes anyádnak is: boldogtalanok.

Aztán megölelték, megcsókolták egymást, mindkettő egymás vállára hajtotta le a fejét, s ugy aludtak el, mint egy pár madár az aranyos fészekben.

Csak a királyné nem alhatott, csak az törte magát, hogy valjon leányával mi történt. Ennek megtudása végett álmatlanul virasztotta át a tengernyi éjszakát s még alig pitymallott, mikor kikönyökölt palotája ablakán, várta, hogy e házasságot tiszta vagy borus arczczal nézi-e a nap; ha borus lesz tündöklő isteni arcza: e házasság akkor boldogtalan lesz s az istenek nem helyeslik; ha pedig nyájas, sugárzó: akkor ez örömöt, boldogságot hirdet.

Már a hajnal fel szállt az égre s utána csakhamar a tündöklő arczú nap is. A nap szépen sütött; arcza felhőtlen volt.

A királyné örömében majd kibujt a bőréből s mondogatta magában:

- Oh, hála neked tündöklő nap, boldog lesz egyetlenegy leányom házassága; mert maga az ég is mosolyog felette.

Innen szaladt a hálókamra ajtajához, s ott várta az egypár cselédet, kezében tartván egy kalán mézt, melyet azoknak meg kellett izlelni, hogy, valamilyen édes az a kalán méz: oly édes legyen a házasságuk.

Soká, soká kellett neki ott várnia; háromszor is az ajtóhoz ment, meg vissza tért, mig egyszer valahára csakugyan megnyilt az ajtó, s kilépett rajta a vőlegény és a menyasszony; mindkettő arcza ragyogott az örömtől, a boldogságtól, nem volt az borús, hanem fényes mint ama tün­döklő nap!

Aztán megizlelték a kalán mézet, melyet a küszöbnél álló anyós nyujtott oda s tartott a szájuk­hoz, mondván:

- Hogy a milyen édes ez a méz: házasságotok oly boldog, oly édes legyen.

Aztán a királyné a leányára tekintett, hogy mit olvas le az arczáról, de oda íratlan betűkkel csak boldogság volt írva.

A királyné azt gondolta magában, hogy ezzel a leánynyal, valaminek kellett történni, de majd megkérdem tőle, hisz az anyjának csak megmondja!

No ez abban maradt, hanem két hét mulva, a mézes-mákos hetek eltelte után, a királyné kér­dő­re vonta a leányát, s szép szóval, kéréssel, fenyegetéssel kicsalta belőle a titkot; a világhirű szép királykisasszony mindent kibeszélt a mit a férje mondott.

- Hát leányom, igazán oly szép fiatal ember az a te férjed!? kezdé beszédét a királyné.

- Azt anyám, nyelv ki nem mondhatja!

- De gyermekem, minek várunk mi még egy évet, egy napot és egy órát? Sok idő az! Mondanék egyet, kettő lesz belőle: ma, éjfélután befüttetem a kemenczét, úgyis kenyeret süt a gazdasszony s égessük el azt a rút kigyóbőrt. Majd, én úgy éjfélután két órakor, valami szín alatt, beküldöm a szolgálót, te pedig nyisd ki az ajtót. - Ha a férjed feltalál ébredni s kérdi, hogy mit akar az a leány? majd megtanítom én a szolgálót, hogy azt mondja, hogy a köntö­södet, melyet reggel szoktál magadra venni, elfelejtette bevinni s most azt hozta be, pedig a kigyóbőrért küldöm be.

Ha a szolgáló a kigyóbőrt kihozza a hálókamrából, én aztán bevetem az égő tűzes kemen­czébe.

Úgyis történt. - Úgy éjfélután két órakor zörget a szolgáló a hálókamra ajtaján, hogy ereszszék be. - Hogy meghallotta az ifjú királyné, fölkelt a férje mellöl s kinyitotta az ajtót; de erre a férje is fölébredt s kérdezte a szolgálót, hogy mit akar.

- A reggeli köntöst elfelejtettem behozni, azt hoztam be, felelt a szolgáló.

A csodaszülött fél-kigyó, fél-ember elhitte, a mit a szolgáló beszélt s másik oldalára feküdt s elaludt, az pedig megtalálván a kigyóbőrt, kivitte azt. A királyné már előre várakozott rá, a kigyóbőrt elvette tőle s bevetette az égő tűzes kemenczébe. Ime! a kigyóbőr minden arany­pikkelyéből egy-egy tűztojás lett, s azok a meleg, forróság miatt felpattanván, belőlök egy-egy tűzmadár kelt ki. Ezek voltak a szolgalelkek, kik az égő tűzes kemenczébe volt urukért, a csodaszülöttért, iszonyú siralmas nótát kezdtek énekelni, bőven hullatván könyűjöket; úgy­annyira, hogy az izzótűz kialudt a kemenczében, s mikor aztán egészen aszott zsarátnokká változott, a tűzmadarak, mindmegannyi esti denevérek egyenként repültek ki a kéményen. Ezek láttára a királyné elszaladt s meg sem állt, mig a szobájába nem ért, hol neki esett a hajának, s tépte mint a kendert.

Mikor aztán az utolsó tűzmadár is elrepült; mikor a kemenczében az utolsó szikra is kialudt: a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember is fölébredt iszonyú hánykodtatásaiból, borzasztó álmaiból. Hirtelen felugrik az ágyából, keresi a kigyóbőrt, de nem találja, s ezen annyira megijedt, hogy majd szörnyet-halt; mindjárt tudta, hogy hányadán van a dolog, hogy hányat ütött az óra!

- No szivem szép szerelme, véged van! elárultad a titkot. Én téged a végzetek szerint, megát­koz­lak: “mindaddig viseld szived alatt szerelmem gyümölcsét, mindaddig forduljon a te emlőd almája befelé, s tápláld a bubánat keserű könnyével magzatidat: mig én, hűséged nem tapasztalván, az alól, kezemnek kebledre tevésével, fel nem oldozlak.” - Nekem itt tovább egy szempillantásig sem lesz maradásom. Hogy hova megyek: ne kérdezd; úgy sem érhetnél oda s elébb elkoptatnál tizenkét pár vasbakancsot mégsem juthatnál el oda.

- Nó szivem szép szerelme! mondja a királyné, ha te engem megátkoztál: én is megátkozlak téged! Ime, felhasadt az én ujjam vége s kibugyant piros vérem fehér ingedre hullt: ezt a három csepp piros vért mindaddig viseld az ingedben, mig én azt saját kezemmel ki nem mosom; ha pedig ezt az inget elvetnéd: az a piros vér homlokodra hulljon s ott száradjon meg. - A csodaszülött fél-kigyó, fél-ember pedig ködalakban mint pára, mint fűst eltünt s ott hagyta a feleségét.

Már hét esztendeje, hét hónapja, hét hete, hét napja s hét órája mult el annak, hogy eltünt a fiatal királyné férje; már ugyanannyi idő óta érezte magát anyának, a nélkül, hogy eltudta volna szülni magzatait: pedig még eddig se hirét, se nevét nem hallották a csodaszülött fél-kigyó, fél-embernek; pedig fütül-fától tudakozták; pedig követeket is küldtek a világ négy iránya felé s ezek is már mind visszatértek s egy se hallott felőle semmit.

A királyné egyre sírt, egyre bánkodott; úgyannyira, hogy naponként két három kendőt is tele sirt; folyt a könnye mint a záporeső, hogy szinte medret mosott magának: a bubánat medrét. Naponként fogyott, mint a férges oltvány; úgy annyira, hogy még az ellenségének is megesett volna rajta a szive, az is megszánta volna!

És ily terhes állapotban elindult a nagy világba átok alatt hagyó férje fölkeresésére.

Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is túl, elárvulva, gaztépte ruhával, kő-ütötte, tövis-szúrta lábbal; szép piros vére hullásával jelölte az utját, egyszer még­is valahára egy völgybe ért, hol a selyemréten selyemszőrű fehér nyájak legelésztek, me­lye­ket fehér lelkű pásztorok őriztek.

Ezen a selyemréten talált három palotát. Bemegyen az elsőbe, melyet ezüstvirágú kert vett körül, az ezüstvirágu kertet pedig tej- s mézfolyók szeldelték át. Ezeken az ezüstvirágokon termett az égi manna, melyeket arany tollú madárkák danolva csipkedtek le s lehullatták a pusz­tában vándorló embereknek. Mondom, hogy ideért bemegyen az első palotába, hol Dávid­né, a hold anyja lakott. Köszön neki:

- Adjon isten jó napot, édes öreg anyám!

- Fogadj isten, édes leányom, hát mi járatban vagy?

- A csodaszülött fél-kigyó, fél-embert keresem: nem hallott róla valamit édes öreg anyám?

- Én nem hallottam; hanem várakozzál édes leányom, ma jön haza Dávid fiam; ő a kerek földet összejárja, - ha csak ő nem tud felőle, úgy senki a világon! Hanem a mint látom, te éhes is vagy, fáradt is vagy, szomjas is vagy?

A szegény asszony nem szólt semmit, csak a fejével intett, hogy úgy van.

- Nó leányom, itt van ez a kobak, ép most merítettem tele a tej- s mézfolyóból, húzz belőle.

A szegény asszony elvette a kobakot s jót húzott belőle. Ettől a csoda italtól elébbi erejét mindjárt visszanyerte.

- Nó leányom, itt van ezen a rózsatányéron madár-látta, madár-szedte égi manna: egyél belőle, lakj jól.

A szegény asszony, hogy éhes volt, jóllakott az égi mannából; ettől még jobban megerősödött.

- Nó édes leányom, várj csak egy kicsit, majd mindjárt aratok én a selyemréten ezüst-sarlóval selyemfűvet: feküdjél le rá, pihend ki magad.

A jó öreg asszony pedig elbiczeget a selyemrétre, kezébe kapván az ezüst-sarlót, hirtelen egy egész kötő selyemfűvet aratott s ezzel tért vissza. Hirtelen a kamrába, hogy a fia meg ne lássa, jó ágyat vetett a selyemfűből s beteritette ezüst lepedővel.

A szegény asszony lefeküdt s azonnal elnyomta a buzgoság: elaludt.

Haza jön az öreg asszony fia, a Dávid s még messziről kiabálta:

- Idegen bűzt érzek! idegen bűzt érzek!

Jó édes anyja elébe megyen, megfogja a kezét, megsimogatta az állát, s azonnal lesimult ég­felé álló ezüstszakála.

- Nem idegen bűz az édes fiam, hanem a más világról van itt egy szegény asszony, ki csoda­szülött fél-kigyó, fél-ember férjét keresi, ki őt átok alatt hagyta: nem tudsz-e felőle valamit?

- Mindennap megkerűlöm a kerek földet, de még ilyen embert se nem hallottam, se nem láttam; hanem itt, a szomszédban lakik az apám a Nap, menjen oda az a szegény asszony, ha az nem tud felőle, úgy senki e világon!

Hogy a szegény királyné éhét, szomját, testének fáradalmát megnyugasztotta: egész ujult erő­vel ébredt fel. Hogy fölébredt, a hold anyja ujra megvendégelte, s elmondta hogy mit mondott a fia, - s azonkivűl, hogy legyen miről megemlegetni, megajándékozta őt két szép aranyhallal, melyeket a tej- s mézpatakból biborhálóval fogott.

A szegény asszony megköszönte a hozzája való szivességet s elindult a Nap palotája felé.

Megyen, mendegél a selyemréten levő aranyfövénynyel hintett gyalogúton, egyszer beér a Nap kertjébe, mely nem ösmeri az éjszakát s aranyvirágokkal van beűltetve, melyeket arany­öntö­zőkkel láthatlan lelkek öntöznek a tűzforrásból.

Belép a Nap palotájába, mely a kert kellőközepén állott, de itt egyszerre, mintha elmetszették volna, elvesztette szeme világának fényét; nem látott, csak tapogatott mint a vak. Egyszerre egy bűvös kéz érinté, ezt mondván: láss! s azonnal látott. Szétnéz, hát egy öreg asszonyt pillan­tott meg, ki a Nap anyja volt.

- Jó napot, édes öreg anyám!

- Fogadj isten édes leányom! hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár se jár?

- A csodaszülött fél-kigyó, fél-embert keresem, ki engem átok alatt hagyott, nem hallott valamit felőle édes öreg anyám?

- Én édes leányom, nem hallottam; hacsak a fiam, ki az egész világot összejárja, nem tud felőle valamit, úgy senki a világon. De a mint látom, te szomjas is vagy, éhes is vagy, fáradt is vagy: elégitsd ki testi lelki fáradalmaidat.

A szegény királyné nem szólt semmit, csak a fejével intett, hogy úgy van.

- Nó édes leányom, ha szomjas vagy: ne, itt van, igyál ebből a kobakból, ép most meritettem a fris forrásból; tűzital van benne.

A királyasszony elvette a kobakot s jót húzott a tűz-italból. Egyszerre, mintha kettévágták volna fájdalma fonalát, azonnal megszüntek minden kinjai s minden porczikáját valami álomhoz hasonló zsibbadtság fogta el.

- De édes leányom, királyi testedet az út tövisei összekarczolták, össze vérezték: jer, förödjél meg harmat-szíkba.

A szegény királyné megfördött a harmatszík tömlőbe s egyszerre testén minden seb, minden karczolás begyógyult; az egész teste oly fehér lett, mint a patyolat, oly gyenge, mint a harmat s oly sima mint a márvány.

- Nó édes leányom, ha étlen vagy: ne, itt van ez az egy pár aranyalma, edd meg.

A királyné, hogy megette az egy pár aranyalmát, éhsége, mintha ketté vágták volna, egyszerre lecsillapult.

- De te édes leányom fáradt is vagy: jer a hálókamrába, ott én neked ágyat vetek aranysarjúból, melyet sugár-sarlóval aratok s arany lepedővel takarok be.

Lefekszik a szegény királyné az aranysarjura s azonnal elnyomta a buzgóság: elaludt.

Itt, estve nagy fáradtan haza jön a Nap s még messziről kiabálja:

- Idegen bűzt érzek, idegen bűzt érzek!

Elébe megyen jó anyja, gyenge kezekkel megsimogatja tűzszakálát s azonnal, lesimulván szakála, kiderült homloka.

- Nem idegen bűz az édes fiam, hanem a másvilágról van itt egy, ilyen, meg ilyen asszony, ki átok alatt hagyó, csodaszülött, fél-kigyó, fél-ember férjét keresi: nem láttad-e világ jártodban?

- Én édes anyám nem láttam; hanem itt egy napi járó földre lakik a fiam a szél, ő neki nyulánk teste van, mert még a tűfokán is keresztül tud bújni: ha ő nem tud felőle, úgy senki e széles világon!

A szegény királyné reggelre kelve testben lélekben megerősödve kelt föl. A Nap anyja kézen fogta őt s kivezette a Nap kertjéből, de elébb megvendégelte aranyalmával. Sok mindenféle fura dolgokat látott itt: látta az óriási keresztes pókokat, mint szövik-fonják, megevett arany­szöszből, a hajszálnál véknyabb, üvegnél átlátszóbb tündér vásznat, látott itt-ott, helylyel-közzel elültetett napsugár virágokat, melyek egy-egy égi madárkának szolgáltak hajlékul.

Hogy kiértek a Nap kertjéből: a Nap anyja, a jó öreg asszony, hogy legyen miről megemle­getni, megajándékozta őt egy aranyguzsalylyal s két szép aranyorsóval.

Már volt neki: két szép aranyhala, aranyguzsalya, és egypár aranyorsója.

Megyen, mendegél a szegény királyné, egyszer, úgy alkonyat-felé elér egy kertbe, mely a Szélé volt. Már távolról megütötte a fülét valami ének-hang, mely, hogy közelebb-közelebb jött, mint az ár, egyre növekedett. Hogy egészen oda ért, hát látja, hogy ott kifeszített arany­húro­kon a Szellő játszott s hozzá a Vihar bőgte a vastagját. Erre a csodálatos muzsikára tánczra kerekedtek a Forgó-szelek; örege-apraja egyaránt járta az öröktánczot.

Itten, a kert kellőközepében állott a Szél palotája, gránit-sziklán, melyet haragjában a Kauká­zus­ról harapott le. Bemegyen a palotába a szegény királyasszony s ott egy öreg asszonyra, a Szél anyjára talált. Köszön neki:

- Adjon Isten jó napot, édes öreg anyám!

- Fogadj isten, édes leányom! hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár se jár?

- Átok alatt hagyó, csodaszülött fél-kigyó, fél-ember férjemet keresem: nem hallott-e valamit róla édes öreg anyám?

- Én nem hallottam; hanem majd haza jön a fiam a Szél, ki a tű fokán is keresztűl bujik: ha csak az nem hallott felőle valamit, ugy senki a világon!

- De te leányom, a mint látom, éhes is vagy, szomjas is vagy, fáradt is vagy.

A szegény asszony nem szólt semmit, csak a fejével ütött rá, hogy úgy van!

- Nó ha éhes vagy, itt van ez az egypár aranykörtve, melyet a fiam a Hajnalkertben szakitott, edd meg ezt.

A szegény királyné elvette az egypár aranykörtét s megette: ime! egyszerre mintha ketté vágták volna benne az éhség fonalát: az azonnal lecsillapult.

- Nó édes leányom, ha szomjas vagy: itt van, igyál ebből a kobakból, bájital van benne, melyet a fiam szüretel virágtőkékről.

A szegény királyné elvette a kobakot s jót huzott belőle: egyszerre visszatért arczának hajdani szépsége, s ismét olyan lett az arcza, mintha a fehér rózsára biborszínt lehelnek.

De te leányom fáradt is vagy. Jöszte az én hálókamrámba, feküdjél le az én virágnyoszolyá­mon levő selyem-füre, melyet az imént arattam holdsarlóval.

A szegény király-asszony lefeküdt a selyemfűre s a rózsás ujjú álom azonnal lecsukta a szemét.

Itt, haza jön a Szél nagy dérrel-durral; már egy mérföldről kiabálta:

- Idegen bűzt érzek, idegen bűzt érzek! Egy szál szakála a tenger közepébe esett s az attól fenekestül együtt felforgott.

Itt, elébe szalad édes anyja, s megsimogatván hosszú szakálát, azonnal elcsendesűlt a Szél.

- Nem idegen bűz az édes fiam; hanem a másvilágról van itt ilyen, meg ilyen szerencsétlen asszony, ki átok alatt hagyó csodaszülött fél-kigyó, fél-ember férjét keresi: nem hallottál róla valamit?

- Hahó, anyám! de biz’ hallottam! hanem ő ilyen állapotban, soha oda el nem ér, mert a tű­fokánál szükebb lyukon kellene neki átbújnia; mert a vár körös-körül égő sövénynyel van be­keritve; hanem majd fölveszem én őt az ölembe, majd beviszem én őt az égő sövény tetején is s leteszem a kertbe. A többi aztán az ő dolga!

Itt, reggelre kelve, a Szél anyja megvendégelte a szegény királynét s hogy legyen miről meg­emlegetni: adott neki aranyszöszt, melyet egy sűdő forgószél szakálából tépett ki; maga pedig az öreg Szél úr az ölébe vette s hogy meg ne fázzék: palástjával betakarta, aztán egy nótát kezdett el danolgatni, s ugy ringatta az ölébe, mint bölcsőben a gyermeket a dajka; úgyannyira, hogy a királyné elaludt s mikor fölébredt, már ekkor egy tópartján találta magát.

Itt, leül a tópartjára s a két aranyhalacskát beeresztette a tóba, hogy hagy igyanak; aztán elő­­vette az aranyszöszt, melyet emlékezet okáért a Szél anyjától kapott, megtépte, megágyazta, összegöngyölítette bábuba, aztán felkötötte az arany guzsalyra s fonogatni kezdett az arany­orsóra.

Csak fonogat, csak fonogat, egyszer a tóra két asszony jön mosni. A mosólábat letették a tó­part­jára, s elővették csodafa sulykukat, és sulykolni kezdték a ruhákat, közbe-közbe bemár­tották a tó vizébe.

A két asszony csak mos, a királyné csak fonogat, egyszer a két asszony egyike, kezében tart­ván egy fehér inget, csak elkezdte.

- Hej Harmatvíz, így hítták azt az asszonyt, kihez a beszédet intézte, ide nézz! Látod-e ezt a vérfoltot? ha mi ezt ki tudnánk mosni, a világon mink lennénk a leggazdagabbak, mert ennek a kimosásaért a mi urunk számnélküli sok pénzt igért; de próbálták is ezt már mindenben: főzték, szapulták, szappanyoszták, tán ispiritussal is: de senki sem tudta kimosni!

A királyné úgy fél-füllel hallgatta a beszédet, s úgy félszemmel, lopva, odatekintett az ingre: hát, benne tulajdon férje ingét ösmeri fel! ez volt a megátkozott ing, ez, a melyre ő piros vérét hullatta és az még most is csak oly piros volt.

Azt mondja az asszonyoknak:

- Hallják-e? adják csak ide az én kezembe azt az inget: majd kimosom én.

A két asszony odaadta. A királyné két nagy könycseppet hullatott rá, megdörgölte egy kicsit s ime! a vérfoltnak még csak helye sem volt látható!

Haza szalad nagy örömmel a két mosóasszony, s egyenest be az urukhoz, hogy itt, meg itt, a tópartján van egy asszony, ki aranyorsóra, aranyszöszt fonogat aranyguzsalyról, ki alighogy kezébe vette az inget, alighogy egy pár könycseppet hullatott rá, azonnal kiment a vérfolt, még pedig úgy, hogy még a helye se látszik; ha nem hiszi felséged, hát itt van az ing, nézze meg.

Bezzeg nem nézte az inget a tündérkirály, hanem lóhalálába rohant ki az udvarra s ott parancsot adott ki a szolgalelkeknek, hogy itt, meg itt a tópartján van egy asszony, azt rögtön keressék föl, ültessék be az üveges-aranyos hintóba, melyet tátoslovak, tündérparipák vonja­nak; aztán vigyék el a balzsamfördőbe és fördessék meg; mikor ez meg lesz, öltöztessék fel biborba bársonyba s vigyék be a palota legszebbik szobájába; mert őt úgy tiszteljék, úgy nézzék mint királynéjokat.

Alig hangzott el a parancs, azonnal teljesítve lőn. A királyasszonyt üveges-aranyos hintón be­hozták a balzsam-fördőbe és ott megfördették; innen aztán bevitték a tündér öltözőszobába, hol a fal oly fényes volt mint a tűkör, vagy még ennél is fényesebb; csak a falra kellett tekin­teni s azonnal, tetőtől talpig meglátta magát az ember. Itt, tizenkét szobaleány felöltöztette biborba bársonyba, hosszú aranyhaját, mely már hét esztendő óta nem volt megfésülve, tündér ügyességgel úgy kibontották a kagyló fésűvel; hogy egy szál aranyhaj se esett le a fejéről, egy szálat se szakított ki a kagylófésű. Aztán fontak bele szivárványszinű pántlikát s mindegyik szálra egy-egy igaz gyöngyöt húztak.

Mikor igy fel volt öltöztetve egész parádéban: bevitték a legszebb szobába, s ott lefektették egy virágnyoszolyára. Egy aranyhajszál világitotta be a szobát nappali fénynyel.

Itt, nyilik az ajtó s belép rajta, többé nem a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, hanem a leg­szebb, huszonnégy éves, hervadatlan szépségű és örökifjúsággal biró tündérkirály, az ő leg­ked­vesebb, rég nem látott férje!

A tündér-király odalépett a beteg királyné ágyához, két újját a mellére, a szive tájékára tette s a királyné azonnal minden fájdalom nélkül két szép aranyhajú gyermeket szült. Az egyik fiú, a másik leány volt; az egyiknek a nap, a másiknak csillag volt a homlokán; mindkettőnek pedig sarkig érő aranyhaja.

Hogy elszülte a két szép gyermeket, betegágyából a királyné azonnal fölkelt mert semmi fáj­dal­mat sem érzett. A tündérkirály aztán kézen fogva az egyik oldalról az egyik hét éves kis fiút, a másik oldalról a másik hét éves kis leányt bevezette a tündér palotába, hol a királynét a trónusba ültette, melyet már körül állottak az összesereglett tündérek s őt mint királynéjokat köszöntötték. Minthogy a királyné a balzsam-fördőbe megfördött: ő is örök-ifjúsággal bírt, mint a többi tündérek, s rádásul ő volt a legszebb minden összegyült tündérasszonyok és kis­asszonyok közt; királyné volt a szépségben.

Aztán nagy mulatságot csaptak; egyszerre lakodalmat is keresztelőt is ültek s három asszonyt: a Hold-, Nap- és Szél anyját hivták meg keresztanyának, keresztapának pedig ezeknek fiait, kik is nagy pompával ott megjelentek s csaptak oly vígságot, minek a hire hét világra szólt.

Eddig volt, mese volt.

50. mese

A fekete kisasszony (Szavak száma: 1090)

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király; volt annak tizenkét fia; jártak ők vadászni és minden nap találkoztak egy öreg ősz emberrel, a ki őket világot látni küldte, mondván nekik, hogy ő küldve van hozzájok, hogy menjenek utazni, s lássanak világot. Mondják otthon a király­nak, hogy ők mennek utazni; a király nem engedte.

A vadászaton ismét találkoznak az öreg ősz emberrel, s azt mondja nekik, hogy menjenek világot látni, mert majd rosz lesz belőle, ha nem mennek, mivel ő küldve van hozzájok. Ekkor a tizenkét királyfi neki készült s utnak indult. Elestveledtek egy erdőben; ott találtak egy kastélyt, abba mentek szállásra, melyben volt tizenkét szoba, s tizenkét emberre teritve asztal; tizenkét lónak hely. A lovakat bekötötték, magok bementek a kastélyba, vacsoráltak, annakutána kiki a maga szobájában a már készen megvetett ágyba lefeküdt. A lovak is rendesen szénát, abrakot ettek, s ittak. Éjszaka a kastély előtt a legnagyobb királyfi neve hallatszott, e szókkal: fiam, jere ki. A királyfi kimegy s a kastély előtt a fekete kisasszony volt s mondá neki: mi tizenketten vagyunk testvérek, s el vagyunk átkozva; addig fel nem szabadulunk, mig tizenkét királyfi itt, ebben a kastélyban hét évig, hét hónapig, hét hétig és hét nap, hét óráig itt nem mulat; addig soha nem megy mulatságba, nem házasodik, szóval, ebből a kastélyból soha ki nem megyen; itt magoknak, lovaiknak étele, itala meglesz uri módon.

Ezután a kisasszony eltünt. A legnagyobb királyfi bemegy, s a többi testvéreinek mondja, hogy mit mondott neki a fekete kisasszony. Reggel fölkelnek; a tizenegy testvér elindul a kastélyból, hogy ők ott nem lesznek, nem kénytelenek ott remetéskedni annyi ideig; csak a legidősb maradt maga; de mielőtt az erdőből kiérnének, tizenegy farkas eleikbe állott, nem bocsátotta őket s vissza kellett menniök a kastélyba. Már ekkor se maguknak, se lovuknak nem volt eleségök, mivel a törvényt megszegték; a legnagyobb a maga ételéből adott a többinek. Más reggel ismét felkészültek, hogy ott hagyják a kastélyt, de mihelyt lóra ültek a kastély előtt, azonnal kővé változtak, a tizenegy istáló pedig összeomlott. Így a legnagyobb csak maga maradt, neki s lová­nak minden nap kijárt az eleség. A fekete kisasszony naponként járt őt meglátogatni.

Már a kitüzött idő közel van, s egyszer hozzá megyen a fekete kisasszony. No, János, mond neki, az éjjel ide fognak jőni hozzád az ördögök tizenegy testvéred képiben; beszélnek hozzád, játszanak, hivnak magukkal haza, hogy ne légy itt, de te ne szólj semmit. Azután ez nem használ, elkezdenek ütni, verni, kinozni, ne szólj semmit. Egyszer előjőnek az ördögök, ott figuráznak, nevettetik, de ő nem nevet; ütik, verik, ő nem szól. Reggel eljön a fekete kisasszony. No, János, hogy mint vagy? Akkor megkente Jánost kenőcscsel; még hétszerte szebb királyfi lett, mint azelőtt volt.

Más este ismét elmegy hozzá a fekete kisasszony, ismét mondja neki, hogy eljőnek az ördögök apád, anyád képiben; beszélnek hozzád; te ne szólj; azután ismét kinoznak, fel is fognak akasz­tani; mégse szólj; ugy lett. Este elmennek az ördögök, beszélnek Jánoshoz, de ő nem szól; ütik, verik, a kastély elibe kiviszik, felakasztják. Reggel a fekete kisasszony levette az akasztófáról, megkente kenőcscsel, még hétszerte szebb királyfi lett. - Jól viselted magad, mond a fekete kisasszony, már félig mind a tizenketten fehérek vagyunk. Egy éjszaka van még hátra, ha azt kiállod, egészen fehérek leszünk, meg fogsz szabaditni bennünket. Jövő éjszaka ismét itt lesznek az ördögök, apád, anyád, testvéreid, mindenféle rokonid képiben; ütnek, vernek, kinoznak, ne szólj semmit; tüzes koporsóba tesznek, porrá égetnek, mégse szólj. Eljőnek éjszaka az ördögök, összekinozzák, vallatják, de csak egy szót sem tudnak belőle kivenni; annakutána tüzes kopor­sóba fektetik, tüzelnek alatta, szurkálják, mégsem szól; porrá égetik, kiviszik a port a kastély elibe, a sárba tapossák. Reggel a fekete kisasszony eljött, összeszedte a porát, megkente ismét azzal a kenőcscsel; hétszerte szebb királyfi lett, mint azelőtt volt.

No, János, már egészen fehérek vagyunk, megszabaditottál bennünket. Már most el fogunk menni az én városomba, fekete városba, de még nekem sok rendezni valóm van; te előre fogsz indulni, majd utolérlek aztán én. Majd ha mégy az uton, egy igen szép lány fog hozzád szólani, játszani veled, nevettetni, te hozzá se szólj, fordulj félre tőle. Azután fogsz találni igen gazdagon teritett asztalt, hozzá ne nyulj, rá se nézz. Elment János; a mint megyen egy erdőben, egy gyö­nyörü szép leány megszólitja: hová mégy? hol voltál? szállj le a lovadról, jere hozzám, itt lakom; ezer meg ezer édesgető szavakkal unszolta, csakhogy meg tudná szólaltatni, de János másfelé fordult. Azután egy teritett asztalt talált az ut közepén, mihelyt megpillantotta, nem állhatta meg, hogy a rajta levő buzakenyérből egy csipetnyit a szájába ne tett volna, mire az ut közepén azonnal lováról lebukott s elaludt. Kis idő mulva megyen arra üveg hintón a fekete kisasszony, látja hogy János a földön van s fel nem lehet költeni; kardlapjára ezeket irá: ha fölkelsz, eredj haza, ott a leomlott tizenegy istálóban van egy vasszög, a kardoddal vágd ketté, ugy indulj utá­nam. Majd a veres tengernél találsz egy igen nagy embert, az fog a tengeren átvinni. Mikor már általviszen, mondjad neki, hogy arany gyürüd a tengerbe esett, vegye ki; s akkor majd ha keresi, rugd arczczal a tengerbe. Annakutána találod a hármas üveghegyet, ott egy bakarasznyi ember fog hozzád beszélni, de te ne szólj hozzá, s az akkor megkap, minden lovastól együtt általhajit az üveghegyen, hogy a harmadiknak az aljába esel, Feketeváros pedig épen ott van, ott fogsz engem találni. Este a mint fölkel János, meglátja mindjárt, a mi a kardjára irva van. Felül a lovára, megy az összeomlott istálóba. Ott megkereste a vasszöget, s kardjával elvágta, utnak indult. Mikor elért a veres tengerhez, az igen nagy ember általvitte. A tulsó szélen mondja János: a gyürüm a tenger­be esett, vegye ki; mikor keresi, bebuktatja a tengerbe. Ekkor az igen nagy ember ezt mondja: jól jártál, te kutya, mert ha ezer lelked van is, meg kellett volna halnod. A tengerszélén bement egy kis kunyhóba, ott egy igen öreg asszony volt. Jó napot, öreg anyám! Isten hozott, te kutya! válaszolt az öreg asszony, jól jártál, hogy anyádnak fogadtál, mert ha ezer lelked van is, meg kellett volna halnod, mivel megölted leányomat; t. i. mikor a vasszöget a leomlott falban ketté vágta. Ismét utnak indul János, eléri a hármas üveghegyet, ott egy bakarasznyi ember ugrál, tánczol, danol, szól Jánoshoz. Ő rá sem ügyel. Ekkor mérgesen megkapja őt, minden lovastól áthajitja az üveghegyen, épen Feketevárosba. Ott mindjárt megkereste a fekete kisasszonyt, megtalálta tizenegy testvérével együtt, kik már nem feketék, de fehérek voltak. Ezután össze­hivtak papot, hóhért, vaskalapot, meg volt a nagy lakzi, még most is élnek, ha csak meg nem haltak.