DUNAMELLÉKI
EREDETI NÉPMESÉK
A SZÁZ PÁR KÖRTVE ÉS ALMA. (Szavak száma: 2298)
Volt egyszer a világon egy fuvaros, ki itt meg itt, ezen meg ezen az uton haladva ugy elakadt, hogy se előre se hátra, se jobbra, se balra. Most már mitévő legyen, hova tudjon a lelke lenni, mikor sehonnan se mutatkozik segitség; embert még aranyért sem lehetett volna látni.
A mint ott legjavában évődik s veszti a lelkét, egyszer, honnan, honnan nem, egy szőrös ördög termett előtte, ki senki más nem volt mint maga Plutó ő felsége.
- Hallod-e te szegény ember, szólt az ördög, akkor kisegitlek a hinárból, hogyha megigéred, hogy nekem adod a házadból azt a legkedvesebb jószágodat, miről mitse tudsz, hogy van-e a világon, vagy nincsen.
- Jól van, legyen a te szived szándéka szerént, neked adom a házamból azt a legkedvesebb jószágomat a miről én még mitse tudok.
A fuvaros aztán elszámlálta az ördögnek, hogy mije van, a riska tehéntől és a két pókos lótól kezdve a legutolsó kerékszegig; de az ördög csak a fejét rázta, hogy ez sem az, az sem az.
- Nekem tudtommal egyebem nincsen, azért a mi ezeken kivül találtatik a házamnál, neked adom.
- Add ki hát irásban, kösd le a lelkedet, ird alá nevedet s kezed keresztvonásával erősitsd meg, hogy nekem adod azt a legkedvesebb jószágodat, miről mitse tudsz.
A szegény fuvaros aztán az ördög által elkészitett kontraktust aláirta, keze keresztvonásával megerősitette, hogy annak odaadja azt a legkedvesebb jószágát, miről ő mitse tud.
Az ördög aztán zsebre tette az irást, megfogta a kocsi rúdját s félkézzel ugy kirántotta, mintha soha el nem lett volna akadva abban a feneketlen kátyuban.
- No szegény ember, most már megmondom, hogy mi az a legkedvesebb jószágod, miről mitse tudsz: azalatt az idő alatt, mig te odajártál, a felséged egy kis fiút szült, s ez az a legkedvesebb jószágod, kiről mitse tudtál. Most elmehetsz haza békével, de 18 esztendő mulva elmegyek a fiúért s elviszem magammal.
S ezzel az ördög megfordult az egyik sarkán s ugy eltünt, mintha soha ott nem lett volna, - a szegény ember pedig nagy szomoruan hazafelé bandukolt, ki, hogy az ördögöt mégis valahogy kijátszsza, kitanittatta a fiát s papnak szánta.
De mikor a fiú már a 17 esztendőt is meghaladta s a 18-ikba fordult: a szegény ember meg a felesége mindig sirással fogadták, hogy ha megjött az iskolából. A fiú csak elnézte egy darab ideig, de már nem állhatta szó nélkül, s kérdést intézett az apjához és az anyjához.
- Ugyan, tubus szüléim, nem felelnének egy kérdésemre?
- S mi lenne az kedves fiam? kérdé egyszerre az apja is, anyja is.
- Az biz nem egyéb, csak az, hogy mi dolog az, hogy én valahányszor megjövök az iskolából, mindég sirva-ríva találom kigyelmeteket?
- Hahó kedves fiam, szólt az apjuk, mi türés-tagadás, már csak megmondjuk az igazat, hogy mért omlik a mi szemünk könye, valahányszor kijösz az iskolából: az biz nem egyébért folyik, mint, egyszer ebben meg ebben az erdőben, ezen meg ezen az úton jőve elakadtam, még pedig olyan helyen, hogy máskor ott koczogva is eljöttek a lovaim, akkor pedig mégse mozdultak. Hiába vettem ki a lőcsöt, hiába ütöttem-vertem a szegény pára jószágokat, hiába vesztettem velük a lelkemet, mert biz azok, ha mindjárt tüzes taplót kötöttem volna is a fülükbe, nem mozdultak, - segitség pedig sehonnan sem érkezett. A mint ott legjavában küzködöm, egy emberforma vetődik elém, ki azt találja nekem mondani: „Hallod-e te szegény ember, akkor kisegitlek a hinárból, hogyha megigéred, hogy nekem adod a házadból azt a legkedvesebb jószágodat, miről mitse tudsz, hogy van-e a világon vagy nincs.” - Én jó bolond létemre semmi roszat nem gyanitva, szavamat adtam s még rádásul irásban lekötöttem a lelkemet. Az a legkedvesebb jószágom pedig kiről mitse tudtam, senki más nem volt, mint te. S mikor az az átkozott csalfa emberforma, ki senki más nem volt, mint maga az ördögök királya, zsebre tette az irást, felém fordult, azt mondta nekem, hisz ugy az eszemben van, mintha csak tegnap történt volna: „Most elmehetsz haza békével, de 18 esztendő mulva elmegyek a fiúért s elviszem magammal.” És az az óra kedves fiam, melyben elszakasztanak a szivünktől, mindennap közelebb-közelebb jön; mert mára 18-ik esztendőbe fordultál. Ezért omlik a mi két szemünk könye, ezért siratunk téged éjjel-nappal kedves fiam, hangos zokogással.
- Ha csak ez a bajuk tubus szüléim, kisebb gondjuk is nagyobb legyen ennél, mert majd elmegyek én a pokolba, majd fölkeresem ott Plútó ő felségét, majd elvégzem én vele a dolgot s hacsak lehet, elhozom a kontraktust, hisz hát kárjába tanultam volna ki annyi iskolát?
Aztán a szegény ember fia magára öltötte a papi ruhát, hona alá csapta a szent könyvet, kezébe vette a füstölőt és a szentelt viztartót, s elindult a pokol felé.
Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, egyszer a mint egy nagy vadon erdőben levő magas hegyen keresztülment volna, egy hires zsivány útját állta; de hogyim látta az az istentől elrugaszkodott, hogy kivel van dolga, félreállt az útból.
- Hová-hová lelki atya? kérdi a zsivány.
- Elmegyek a pokolba a kontraktusomért, felelt neki a kis-pap.
- No ha már odamégysz, nézd meg az én helyemet is, hogy hol fekszem én holtom után? s ha erre találsz visszajőni, megvárlak itt ezen a helyen.
No jól van, ez abba maradt. A szegény ember fia aztán tovább folytatta a maga útját; annyira-annyira, hogy egyszer mégis elért a pokol kapujáig. Bemegyen rajta s ekkor meggyujtotta a füstölőt, az ördögök pedig, a kiket elő-utó talált, mintha az istennyila kergette volna őket, futottak a tömjén szagától, mert az olyan volt nekik, mintha büdöskővel füstöltek volna az orruk alá.
A kis-pap egyre tovább haladt, az ördögök pedig egyre tovább futottak a tömjénszag elől, orrukat, szájukat bedugván, egy se mert szemközt állni vele; mert az volt a boldog, a ki legelől futhatott.
A szegény ember fia minden háboritás nélkül egész Plutó ő felsége királyi rezidencziájáig eljutott s hogy ideért, rányitja ő felségére az ajtót s minden szó nélkül elkezdi füstölni az ördögöket.
- Ki vagy, mi vagy, mit akarsz, mit kivánsz?? kiáltott rá a pokol királya.
De a kis-pap mindezekre semmitse válaszolt, hanem egyre füstölt a tömjénnel.
- Jaj, csak azzal a kénkőfüsttel hagyj fel, mert mindjárt szörnyethalunk! mit akarsz, mit kivánsz?
De a kis-pap még ekkor se felelt az ördögök királya kérdésére, hanem elővette a szentelt vizet s el kezdte vele locsolni az ördögöket, kik hogyim nem volt menekülés, az orditás és bőgéshez fogtak, mert az olyan volt nekik, mintha kővel hajigálták volna őket.
- Mit akarsz, mit kivánsz, mindent megadunk, csak azzal a kőhajigálással hagyj fel! kiáltott a király.
- Akkor felhagyok, hogyha idadod a kontraktus-levelemet, még aztán megmutatod ennek meg ennek a hires zsiványnak a helyét a hol ő majdan fekszik.
Plutónak az anyja ott feküdt a kuczkóban vasszegeken s ez kikiáltott a fiának.
- Vesd oda annak a kutyának azt a levelet s mutasd meg annak a hires zsiványnak leendő fekvő-helyét; mert mindjárt agyonver azzal a kövekkel!
A pokol királya aztán odadta a szegény ember fiának a kontraktust s megmutatta a hires zsivány fekvő helyét.
- Nézd, szólt Plutó, itt fog ezen az éles beretva-ágyon feküdni, alatta és felette pedig lobogós-lángos tüz ég egész ezer esztendeig.
A szegény ember fia aztán zsebre tevén a kontraktust, kijött a pokolból s hazafelé forditotta a szekere rúdját. A hires zsivány pedig azon a bizonyos helyen megvárta a kis-pap érkeztét s azt kérdi tőle:
- No megnézted-e azt a helyet, a hol én holtom után fekszem?
- Meg, válaszolt a pap.
- S mivel lesz az ágyam feneke kirakva?
- Éles borotvával.
- Mi lesz a fejem alatt a vánkus?
- Égő zsarátnok.
- Mi lesz a takaróm?
- Lobogós láng.
- S mennyi ideig kell ott nekem senyvedni?
- Ezer esztendeig.
- Hát nincs szabadulás a számomra?
- Van; hogyha azt megcselekszed, a mit mondok: kit ütöttél legelőször agyon?
- Az apámat.
- S másodszor?
- Az anyámat.
- Megvan-e az a botod, a melylyel az apádat agyonütötted s mi fa az?
- Megvan, itt van a kezemben. Mi fa, mi fa? ez biz nem egyéb, mint tőről vágott almafa.
- Hát az a botod megvan-e, a melyikkel az anyádat agyonütötted s hát az mi fa?
- Az otthon van s ha jól emlékszem, tőről vágott körtvefa.
- Hát látod-e azt a nagy hegyet, mely itt előttünk az eget támasztja?
- Látom.
- No, ha látod, eredj föl annak a tetejébe, s ültesd el ott mind az almafa- mind a körtvefa-botot tővel lefelé s térden csúszva ebből a forrásvizből mindaddig hord a szádban azoknak a tövére a vizet s mindaddig öntözgesd, mig mind az almafa, mind a körtvefa ki nem hajt, virágot nem hoz s gyümölcsöt nem terem. Ha pedig egyszer kizöldül, kivirit, gyümölcsöt hoz a két gyilkos szárazfa: éjjel-nappal sose hunyd be a szemedet, mert ha a gyümölcséből, nem többet csak egyet is ellopnak, minden munkád, minden fáradtságod dugába dőlne s ujra megint elszáradna a fa, lehullna róla a levél és gyümölcs. S mindaddig ki nem viritanának, mig azt a munkát, melyet elvégeztél, előlről nem kezdenéd; még ismét térden csuszva abból a bizonyos forrásból a szádba vitt vizzel mindaddig nem öntözöd, mig mind a kettő ujra ki nem hajtana, virágot nem hozna s gyümölcsöt nem teremne.
S ezzel a kis-pap ott hagyta a zsiványt, ez pedig tüstént abban a szempillantásban fölment arra az irdatlan magas hegyre s a leghegyében mind a körtvefa-, mind az almafa-botot elültette egymás mellé, aztán két térdére esett s ezen csúszva elmászott ahhoz a bizonyos forrásvizhez melyet a kis-pap mondott neki. Mikor odaért telemeritette a száját s térden állva, térden csúszva felmászott ismét arra az irgalmatlan magas hegyre s megöntözte mind a körtvefa-, mind az almafabot tövét; - aztán ujra térdre esett, ujra elcsuszott a forrásvizig s telemeritvén a száját, ismét azon az úton és módon felmászott a hegy tetejére s megöntözte a szájában hozott vizzel mind a körtvefa-, mind az almafa-bot tövét. Ez igy ment hét álló esztendeig, egyik nap csakugy mint a másik nap. Hét esztendő elmultával aztán mind a körtvefa-, mind az almafa-bot kihajtott, kivirágzott vörös levéllel, fekete virággal s piros gyümölcscsel.
Mikor a két gyilkosfa meghozta a maga gyümölcsét, a zsivány nem tett egyebet, mint éjjel-nappal ott ülvén a két fa tövében, soha be nem hunyta a szemét, hanem szünetlenül csak a gyümölcsfákat őrizte.
De itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, egyszer, hogy-hogy nem, a zsivány eltalált aludni; egy fekete varju pedig a szomszéd fáról csak ezt várta. S hogyim látta, hogy a hires zsivány se holt, se eleven: rárepült az almafára s egy szép piros almát leszakasztott róla; - erről aztán a körtvefára szállt s arról is szintén leszakasztott egy körtvét s aztán mind a két gyümölcscsel elrepült.
Itt lelkem teremtette mind az almafáról, mind a körtvefáról tüstént abban a szempillantásban minden levél s minden gyümölcs lehullván, elszáradtak, a töveikből pedig hangos sirás-rívás és jajveszéklés hallatszott.
A híres zsivány csak a nagy sirásra-rívásra ébredt föl s tüstént megösmerte, hogy az, a ki az almafa tövéből jajveszékel, senki más, mint tulajdon nemző apja, az pedig a ki körtvefa tövében sir-rí, senki más, mint tulajdon szülő anyja s ekkor mind a sirás-rívás, mind a jajveszéklés olybá tetszett neki, mintha a szivében egy nagy kést ütöttek volna.
- Ne sirj anyám, ne jajveszékelj apám, szólt a zsivány, igaz hogy megloptak, de majd máskor jobban vigyázok; könyeimmel öntözlek, szájamból itatlak, de mégis muszáj ujra kihajtanotok.
S csakis igy nem hallatszott többé a nagy sirás-rívás és a keserves jajszó, csakis igy hallgatott el mind a körtvefa, mind az almafa.
A hires zsivány aztán a két térdére esett s ezen csúszva ujra elmászott ahhoz a bizonyos forráshoz, majd tele meritvén a száját a vizből, azon az úton és módon visszament a magas hegyre s megöntözte mind az almafát, mind a körtvefát. Ez igy ment hét álló esztendeig, egyik nap ugy mint a másik nap. Hét esztendő elmultával aztán, mind a körtvefa, mind az almafa kihajtott, kivirágzott gyümölcsöt hozott, csakhogy a levele: vörös volt, a virága fekete: s a gyümölcse: vérpiros.
Mikor a gyümölcsfák megtermették a maguk gyümölcsét: a hires zsivány nem tett egyebet, mint odaült a két fa tövébe s éjjel-nappal őrizte.
Itt lelkem teremtette egyszer egy hatlovas üveges-aranyos hintó vágtatott el a két gyümölcsfa alatt, de már ekkor érett volt ám mind a körtve, mind az alma s csakugy piroslott, hogy jobban se kellett. Meglátja a piros almákat és körtvéket a kocsiban ülő püspök, ki senki más nem volt, mint a szegény fuvarosnak a fia, parancsolja a huszárjának, hogy ugorjék le a bakról s hozzon neki abból a gyümölcsökből vagy egy párt.
A huszárnak sem kellett ezt kétszer mondani, izibe lepattant a bakról, oda szalad az almafa és körtvefa alá, hogy majd szakit egyet-egyet róluk, s odaviszi az urának; de a mint ép hozzá akar nyulni, megrázkódik egy falevél s megszólal:
- Ne szakits mi rólunk oh jó ember; mert nem te ültettél ide, nem te öntöztél szájban hordott vizzel!
A huszár a világért se nyult többé a gyümölcshöz, hanem visszaszaladt a püspökhöz s mondja neki:
- Nagyságos uram! biz én nem hoztam se a körtvefáról, se az almafáról, mert a hogy ép szakitani akartam volna róluk, megrázkódik egy levél s megszólal, mondván: „Ne szakits mi róluk oh jó ember; mert hisz nem te ültettél ide, s nem te öntöztél szájban hordott vizzel!” S ezért biz én isten látja a lelkemet nem mertem a gyümölcshöz nyulni.
- Jól tetted édes fiam, szólt a püspök, kinek csak ekkor jutott eszébe, hogy micsoda alma- és körtvefa az. Ezért leszállott az üveges-aranyos hintóból, odament a két fa alá, hát a tövében ott ül ám a vén ősz zsivány.
A püspök aztán megáldoztatta a zsiványt megszámlálta a gyümölcsöket a fákon. Mind a körtve, mind az almafán száz-száz pár gyümölcs volt. S mikor a legutolsó gyümölcsre került a sor, s mikor azt is a többi közé számitotta, azok megrázkódtak s fehér galambképében elrepültek. Ott repült közöttük a vén ősz zsivány lelke is.
