DUNAMELLÉKI
EREDETI NÉPMESÉK
A HASZNAVEHETLEN BOGNÁR. (Szavak száma: 2081)
Volt egyszer a világon egy király s ennek egy hasznavehetlen bognárja, ki örökkön örökké nem tett egyebet, mint a korcsmában muzsikáltatta magát, egész álló napokon és egész tengernyi éjszakákon keresztül dinom-dánom, eszem-iszom, hisz van a királynak elég pénze. A király már restelni kezdte a dolgot s pirongatóriumhoz fogott, de hiába huzod a kutya fejét az asztalra, mert a kibe az ördög belebujt, benne is marad az; biz a haszonvehetlen bognárt hijába vasalták a munkára, mert aztán is csakugy muzsikáltatta magát, mint annak előtte. Ezért a király a hasznavehetlen bognár életére törekedett, hogy azt elveszithesse. Ezért behivatta magához s azt mondja neki, szót szólván:
- Hallod-e te, dologkerülő hasznavehetlen bognár - szidom az anyádat! - ha te nekem egy huszonnégy óra elforgása alatt olyan száz akós hordót nem csinálsz, melyen egy furás, faragás nem sok, de még annyi se lássék: nyársra huzatlak.
A hasznavehetlen bognár minderre nem szólt semmit, hanem a hátára vetett egy tarisznyát, a kezébe vette a faragófejszét s kiballagott az erdőre, hogy majd kiválasztja a száz akós hordónak való fát.
Mire kiért az erdőre, megis éhezett, el is fáradt: ezért leült egy nagy terepély fa alá, elővette a tarisznyát s falatozni kezdett.
Csak eszik, csak eszik, egyszer honnan-honnan nem, csak előtte terem egy kis róka s enni kér.
- Adok biz én, válaszolt neki a hasznavehetlen bognár, mert jut is, marad is.
S ezzel egy darab kenyeret és egy darab kolbászt odahajitott a rókának. Mikor a róka megette a kenyeret és kolbászt, csak elkezdi:
- Hallod-e te, hasznavehetlen bognár, minthogy te könyörültél rajtam, én is könyörülök rajtad, mert jótét helyébe mindig jót várj. Hogyha nem mondod is, ugy is tudom, hogy mért fáradtál ki ide az erdőre; ugy is tudom, hogy a király vesztedre tör, de nem lesz az idős, mert majd kisegitlek én a bajból, majd elkészitem én azt a száz akós hordót, melyen egy fúrás-faragás nem sok, de még annyinak sem szabad látszani, csak te feküdjél le s pihend ki magad.
Ugy is lett. - A hasznavehetlen bognár lefeküdt, megpihent, a kis róka pedig azalatt elkészitette a száz-akós hordót, még pedig ugy, hogy azon egy fúrás-faragás nem sok, de még annyi sem látszott.
Mikor készen volt a száz-akós hordó, a hasznavehetlen bognár haza vitte s átadta a királynak, ki annak láttára, mint a juh, szemét-száját eleresztette, mert még az apja, nagyapja, de még a szépapja se látott oly mesterségesen készült hordót, mint az volt; mert azon furást vagy faragást aranyért se lehetett volna látni.
No jól van, ez abba maradt, de egy kevés idő mulva ujra maga elé hivatja a király a hasznavehetlen bognárt s azt mondja neki:
- Hallod-e te, dologkerülő hasznavehetlen bognár - szidom a lelkedet! - ha te nekem egy huszonnégy óra elforgása alatt olyan vasasszekeret nem készitsz, mely magától szaladjon minden ló nélkül: kerékbe töretlek össze!
A hasznavehetlen bognár erre sem szólt semmit, hanem a hátára vetette a tarisznyáját, kezébe vette a faragó fejszéjét s kibandukolt az erdőre, hogy majd kikeresi a szekérnek való fát.
De mire kiért az erdőbe, meg is éhezett, el is fáradt: ezért leült egy nagy terepély fa alá, elővette a tarisznyát s falatozni kezdett.
Csak eszik, csak eszik, egyszer honnan-honnan nem, ujra előtte terem a kis róka, s enni kér.
- Adok biz én, kis rókácska, válaszolt neki a hasznavehetlen bognár, mert jut is, marad is.
S ezzel egy darab kenyeret, meg egy darab szalonnát odahajitott a kis rókának. Mikor a róka megette a kenyeret és a szalonnát, megszólalt.
- No, hasznavehetlen bognár, jótét helyébe jót várj. Hogyha nem mondod is, ugy is tudom, hogy mért fáradtál ki ide az erdőre, ugy is tudom, hogy a király vesztedre tör, de nem lesz az idős, hiszem azt az egyet, mert majd kisegitlek én a bajból, majd elkészitem én azt a szekeret, mely magától szaladjon minden ló nélkül, csak te feküdjél le s pihend ki magad.
Ugy is lett. - A hasznavehetlen bognár nyugalomra hajtotta le a fejét, a kis róka pedig azalatt szépen elkészitette a szekeret, mely magától szaladt minden ló nélkül. Mikor készen volt vele, felköltötte a hasznavehetlen bognárt s azt mondja neki:
- No, hasznavehetlen bognár, itt van, el van készitve a magától szaladó szekér, csak te ülj bele s parancsold neki, hogy a király udvarában álljon meg. De még azt is akarom mondani, hogy ne, itt van ez a kis síp, tedd el, mert majd hasznát veszed még s ha valami ügyes bajos dolgod lesz, csak ebbe fuj bele, majd segit ez rajtad.
A hasznavehetlen bognár aztán megköszönte a kis rókának a hozzája való szivességet, beleült a magától szaladó szekérbe s meg sem állt hazáig, vagyis a király udvaráig.
Mikor a király meglátta a magától szaladó kocsit, nem szólt semmit, csak a fejét csóválta, majd nagy mérgesen a hasznavehetlen bognár felé fordult s azt mondta neki:
- Hallod-e te dologkerülő, hasznavehetlen bognár - szidom az anyádat! - az ólamban van száz nyúl, s ha te azokat három napig meg nem őrzöd, reggel ki nem hajtod a mezőre, estve pedig haza nem tereled, de ugy, hogy egy hija se legyen a száznak: leüttetem a fejed gombját.
Mit volt mit tenni a szegény bognárnak, kénytelen kelletlen kieresztette az ólból a száz nyúlat s kihajtotta a mezőre; de a nyúlak alighogy ennek a széléhez értek, valahány volt annyiféle futott. Ki tereli ezt már össze? A szegény hasznavehetlen bognár hol az egyik után, hol a másik után futott s egész nap kergetőzött velük, mégis csak egyet sem tudott összeterelni.
Itt már alkonyodik, haza is kellene már a nyulakat hajtani, de a száz százfelé volt, egyik a pokolban, másik a fenekén: ezért a hasznavehetlen bognár szörnyen elbúsulta magát s tán még az életének is véget akart vetni, hisz már mindegy, akár ő maga vessen véget az életének, akár a király; mert sehogy sincsen szabadulás. Ezért már benyult a kebelébe, hogy kiveszi a bicskáját és a szivébe üti; de a bicska helyett a kis rókától kapott síp akadt a kezébe.
Ennek sem kell több, kiveszi a sípot, belefúj, hát ihun jőnek a nyulak s olyan szelidek valának mint a kezes bárány, melyet szüntelen marokból etetnek.
Mikor a nyulak mind együtt valának, hazafelé kezdte terelgetni. A király ott várakozott rá a kis ajtóban, maga eresztette be a nyúlakat egyenkint s kezdte számolni: egy, kettő, három... kilenczvenkilencz, száz, egy híja sincsen a kerekszámnak.
Itt másnap ujra kihajtotta a nyúlakat a mezőre a hasznavehetlen bognár; de a nyúlak alighogy annak a szélére értek, valahány volt, annyifelé futott.
De most a hasznavehetlen bognár mitse gondolt a nyúlak szanaszét-futásával, hisz gondolta magában, majd előveszi a kis sípot, belefúj s annak a hangjára majd összefutnak; hanem lefeküdt egy szép árnyékos helyre s aludt kedvére.
De a király sem nyughatott; törte a fejét, hogy és mint veszithesse el a hasznavehetlen bognárt. Ezért maga elé hivatta egyetlen egy legkedvesebb leányát s azt mondja neki, szót szólván:
- Kedves leányom! Nekem egy nagy kérésem van hozzád.
- S mi lenne az királyi atyám?
- Az biz nem egyéb, hanem öltözködjél fel paraszti ruhába, menj ki aztán ide meg ide a mezőre, hol a hasznavehetlen bognár őrizi a száz nyúlat s kérj tőle egyet. Ha szépszóért nem ad, hát majd édes csókért; de nekem nyúl nélkül haza ne jőj, ha mindjárt a testedből kivánna is érte!
No jól van, a királykisasszony engedelmeskedett édes atyja kivánságának, kapja a lelkét mit-mit nem cselekszik, felöltözött paraszti ruhába s kiment a mezőre a hasznavehetlen bognárhoz, ki még most is kedvére aludt az árnyékos fa alatt.
Megrugja a királykisasszony a lábát a bognárnak, az fölébredt, de ki mindjárt észrevette, hogy kivel van dolga.
- Isten jó nap nyúlak pásztora!
- Fogadj isten királykisasszony! Hát mi jót hozott a szegény nyúlpásztornak?
- Nem hoztam én egyebet, csak azért jöttem, hogy szeretnék egy kis nyúlra szert tenni: azért nem adnál el belőlük jó pénzért vagy egyet!
- Fölséges királykisasszony, pénzért nem adok, hanemha három csókot ad, én pedig visszaadhatom: akkor nem bánom, adok egy nyúlat.
Igy a királykisasszony három pár csókért kapott egy nyúlat, s azzal aztán nagy vigan hazafelé futott; de mikor ép a kilincset fogta, hogy benyitja az ajtót, megfújja a nyúlpásztor a kis sípot, a nyúl mint az istennyila kiugrott a leány öléből s meg sem állt mig a nyájhoz nem ért.
A nyúlpásztor hazafelé terelte a nyáját, a király pedig ott várakozott a kis-ajtóban az érkeztére s mikor megjöttek, maga eresztette be a nyúlakat egyenkint, olvasván: egy, kettő, három... kilenczvenkilencz, száz, egy hija sincsen a kerekszámnak.
Reggelre kelve a nyúlpásztor harmadszor is kihajtotta a nyúlakat a mezőre, s hagyta azokat a magok útjára menni.
A király most meg a feleségét hivatta be a fehér szobába s azt mondja annak, szót szólván:
- Szivem szép szerelme! nekem egy nagy kérésem van hozzád.
- S mi lenne az kedves férjem?
- Az biz nem egyéb, mint öltözködjél fel paraszti ruhába, menj ki aztán ide meg ide a nyúlpásztorhoz s kérj tőle egy nyúlat, ha szép szóért nem adja, hát majd ad édes csókért; de nekem, ha mindjárt a testedből kivánna is, nyúl nélkül haza ne jőj!
No jól van, a királyasszony hajlott férje-ura kérésére, felöltözött paraszti ruhába s kiment a mezőre a nyúlak pásztorához, ki most is kedvére aludt a hűsben.
Megrugja a talpát a királyasszony a nyúlpásztornak, az fölébredt, de mindjárt elösmerte, hogy ki van a paraszti ruhában.
- Isten jó nap nyúlpásztor!
- Fogadj isten királyasszony! hát mi jót hozott a szegény nyúlpásztornak, s mi jóért jött, hogy ha merem kérdezni?
- Nem jöttem én egyebért, csak azért, hogy nem adnál-e el nekem egy nyúlat jó pénzért?
- Pénzért királyasszony nem adok, hanem ha három csókot ád, én pedig visszaadhatom: akkor nem bánom, rászánom a fejemet, adok egy nyúlat.
A királyasszony nem szólt semmit, hanem lehajolt s megcsókolta a nyúlpásztort háromszor, az pedig visszaadta azokat.
Igy a királyasszony három pár csókért kapott egy nyúlat s aztán nagy vigan hazafelé vette az útját; de mikor ép a kilincsre tette a kezét, hogy majd benyitja az ajtót, megfújja a nyúlpásztor a kis sípot, a kis nyúl pedig mint a villámlás kiugrott a királyasszony öléből s meg sem állt mig a nyájhoz nem ért.
Mikor a nyúlak mind együtt valának, a nyúlpásztor hazafelé terelte a nyájat, a király pedig a kis-ajtóban várakozott azoknak érkeztére s mikor megjöttek, maga eresztette be a nyúlakat egyenkint, olvasván: egy, kettő, három... kilenczvenkilencz, száz, egy hija sincsen a kerekszámnak.
Reggelre kelve a nyúlpásztor újra kihajtotta a nyúlakat, de most maga a király ment ki a mezőre, felöltözvén paraszti ruhába.
Mikor a nyúlpásztorhoz ért, köszön neki.
- Isten jó nap nyúlak pásztora!
- Fogadj isten szegény ember! hát mi jóért keresett meg?
- Mi türés-tagadás, én biz nem egyébért, csak azért, hogy szeretnék tőled egy nyulacskát venni jó pénzért, bizony nem bánod meg!
- Pénzért nem adom, hanem ha tizenkét botot a farodra sózhatok, nem bánom, ráadom a fejemet.
Mit volt mit tenni a királynak, lefeküdt a gyepre s a nyúlpásztor amugy káplárosan rávágta a tizenkettőt, hogy csakugy porzott az ülepe; de a király mindezt föl se vette, csakhogy nyúlra tehetett szert, gondolván magában, megállj ilyen amolyan dologkerülő bognárja, mégis te húzod a kurtábbikat.
De biz az mégse húzta, mert mikor a király ép a kilincsre tette a kezét, hogy már benyitja az ajtót, megfújja a nyúlpásztor a kis sípot, és a kis nyúl mint a villámlás kiugrott a király öléből s meg sem állt addig, mig a nyájhoz nem ért.
Aztán a hasznavehetlen bognár negyedszer is hazahajtotta a száz nyúlat, a király pedig most is ott állott a kis-ajtóban, maga számolta meg, de nem lelhetett hibát, mert a nyúlak mind megvoltak.
A nyúlpásztor aztán ötödször is kihajtotta a száz nyúlat a mezőre legelészni, a király pedig felülvén arra az ördöngös szekérre, melyet a hasznavehetlen bognár csinált, kiment a nyúlak pásztorához, de három üres zsákot is vitt ki magával.
- Hallod-e te ilyen amolyan dologkerülő nyúlpásztor - szidom a lelkedet! - ha te nekem ezt a három zsákot tele nem csinálod igazsággal: leüttetem a fejedet!
A nyúlak pásztora minderre csak ezt felelte, szót szólván:
- Kijött a királykisasszony, én is adtam, ő is adott; kijött a királyasszony, én is adtam, ő is adott; kijött a király én is adtam, ő is...
- Csak hadd el, csak hadd el, közbe vágott a király, tele van már mind a három, csak hadd el... s inkább szeretnék a pokolba lenni, mint ezt hallani.
Erre a szóra, mintha parancsolták volna, megindult az ördöngös szekér a királylyal s meg sem állt vele a pokol fenekéig.
Aztán a hasznavehetlen bognár elvette a királykisasszonyt, király lett s még most is uralkodik a feleségével együtt, hogyha meg nem haltak.
