1013. mese...

 

 A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

AZ ÁRVA KAGZAGZUK (2. rész. Szavak száma:689)

Az egyik őszi napon a halászok hatalmas uszadékfával tértek haza a tengerről, de olyan rettentő súlyos volt, hogy még a partra se tudták kivonszolni, hanem odakötözték az egyik part menti sziklához.

Mikor leszállt az éjszaka, Kagzagzuk könyörögni kezdett a nevelőanyjának:

- Add a csizmámat, anyám, szeretném megnézni a parton azt a kis fadarabot.

Az asszony először csak legyintett, aztán megvonta a vállát.

- Nesze! - mondta gúnyosan, és kidobta a csizmát a küszöbön. - Csak aztán el ne lopd azt a kis fát, amit tíz ember se tudott megmozdítani!

És nevetett.

Csak azt nem tudta, hogy Kagzagzuk is nevet magában. Szép csöndben lelopakodott a partra, s mikor látta, hogy senki sincs a közelben, szétszakította a köteleket, vállára vette a rengeteg nagy tuskót, elvitte a házuk mögé, és ott beásta a földbe, de úgy, hogy csak a teteje lássék ki.

Reggel, mikor az első férfi kiment a partra, úgy elkezdett kiáltozni, hogy az egész falu föl­ébredt rá.

- Emberek! Emberek! Eltűnt a fa! Nincs meg a fa!

Hamarosan mindenki ott tolongott a parton a szikla körül. Senki se értette, hogyan történhetett a dolog. Hiszen se szél, se dagály nem volt éjszaka - de akkor mi szaggatta szét a köteleket?

Így tanakodtak, mikor egyszerre a nagy jégkunyhó felől egy öregasszony kiáltozott feléjük:

- Emberek! Gyertek! Itt az uszadékfa, amit kerestek!

A következő pillanatban már mind ott nyüzsögtek a földbe ásott hatalmas tuskó körül. És még jobban csudálkoztak, mint lent a parton.

- Hát ezt ki csinálta? Hát ezt ki tehette? - mondogatták.

Az egyik öreg halász végül is kibökte mindegyikük titkos gondolatát:

- Halljátok, barátaim, valaki közülünk erősebb, mint amilyennek mutatja magát!

Erre lopva, feltűnés nélkül, mindenki kidüllesztette a mellét, hogy azt higgyék a többiek, ő az az erős ember.

Csak éppen Kagzagzuk nem. Úgy állt ott ferde vállal meg nyakkal közöttük, mintha egy kavicsot se tudna továbbhajítani. S a pajtásai nem is kegyelmeztek neki: minden napra kitaláltak valami újabb gonoszságot, amivel kínozhatták.

S ez így ment egészen addig, amíg csak be nem köszöntött a tél.

Akkor mindenki bekucorodott a kunyhójába, és aludt meg lustálkodott. Egy időre még Kagzagzuk bosszantásáról is megfeledkeztek, ilyenkor vetettek neki egy kis ételmaradékot - ennyi volt az egész.

Egy nap aztán megint hosszabbodni kezdtek a napok, s a halászok is újra tengerre szálltak. De csak egyedül Kagzagzuk tudta, hogy most jött el az ő ideje!

Az egyik reggel híre ment a faluban, hogy három hatalmas jegesmedve tűnt fel az egyik jéghegy hátán. A falu férfiai mind összecsődültek, és méregették a medvéket, de azok olyan szokatlanul nagyok voltak, hogy egyiküknek se volt bátorsága megküzdeni velük.

S akkor Kagzagzuk így szólt a nevelőanyjához:

- Add a csizmámat, anyám, hadd nézzem meg magamnak azt a három medvét.

- Te? - mondta az asszony elképedve. - Te akarod megnézni őket?

Aztán kacagott egy jót, és odadobta a küszöbre a csizmát.

- Hanem ha visszajössz - folytatta gúnyosan -, üres kézzel meg ne lássalak! Az egyiknek a bundáját hozd el ágytakarónak, a másikét meg lábalávalónak. Hát úgy igyekezz!

Kagzagzuk nem szólt semmit. Felhúzta a csizmáját, a rongyait jó szorosan összekötözte magán, aztán elindult a jéghegy felé, amelyikre a három medve fölmászott.

Az emberek meg mind összefutottak és nézték.

- Hát ha ez nem bolond, akkor senki! Takarodsz mindjárt vissza! Kergessétek vissza!

Így kiáltoztak, de Kagzagzuk úgy átvágott közöttük, mint a fürge szigony a kis halak falkáján.

S hirtelen futásnak eredt. Olyan sebesen futott, hogy a sarka szinte a nyakát érte közben, s a hó, amit felcsapott a csizmájával, szikrázva porzott a nyomában.

S ahogy odaért a jéghegyhez, egy hatalmas ugrással mindjárt fönt termett a három medve köz­vetlen közelében!

De erre már a sok odacsődült népben is benne rekedt a gúnyolódás.

Dermedten figyelték, hogy mi lesz.

S látták, hogy az egyik medve fölemeli a mancsát, és Kagzagzuk felé csap. A fiú azonban hátra­ugrott, háromszor megpördült maga körül - úgy, ahogy a medveforma szörnyeteg kitaní­totta -, aztán hirtelen megragadta a medve két mellső lábát, és úgy odacsapta a jéghez, hogy menten elterült. Még csak mozdulni se mozdult többet. Majd újra fölemelte a hatalmas testet, és odahajította a bámészkodók lába elé.

- Ez volt az egyik! Nyúzzátok meg magatoknak, és daraboljátok fel! - kiáltotta.

957. mese..

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

A NÖVÉNYEK EREDETE

 A FA TÖRTÉNETE

Nőtt, növekedett egyszer egy fa a Yukon folyó partján. Nyár volt, tél jött, aztán megint nyár. Szép, sudár fa lett. Egy napon hirtelen valami zajt hallott: egy fiatal vadász jött a folyóparton felfelé. Botot vitt a kezében, sokféle aprósággal feldíszített botot, a szomszéd falunak ünnepi meghívásként. Felnézett a fára, és így szólt:

- Hiszen ez a fa sokkal magasabb, mint a többi!

Aztán továbbment.

Egy másik reggelen a fa kutyaugatást hallott. Szánok közeledtek a folyó mentén lefelé, s rajtuk sok-sok ember. Ment a falu szánokon az ünnepségre.

Ahogy odaértek hozzá, megálltak a szánok, a férfiak kiszálltak és megcsodálták.

- Nicsak - mondták -, ez a fa sokkal magasabb, mínt a többi! Még soha nem láttuk.

Aztán továbbmentek, és a fa büszke volt, hogy ő magasabb, mint a többiek.

Pár nap múlva jöttek hazafelé az emberek. Újra megálltak. Megcsodálták. Még azok is, akik elkésve, estefelé siettek utánuk.

Így állt a fa egész télen át. Aztán vízzé olvadt a hó. Egyszer csak különös zsibongást hallott. A megáradt víz és a rohanó jégtáblák aláásták a folyópartot. Társai közül néhány fa akkor lezu­hant a földdel együtt, és odalenn darabokra tört. Amikor nyár lett, minden erejét összeszedte, hogy gyökereivel még szilárdabban megkapaszkodjon. És az egész következő télen át bizton­ságosan állott a helyén.

Aztán megint jött egy fiatal eszkimó a part mentén felfelé, kezében a feldíszített bottal. Megint jöttek a szánok sok-sok emberrel. A fa nem tudta, miért jönnek, miért mennek. Nem tudott semmit az emberek ünnepeiről. Az ünneplők megálltak alatta, és jóllaktak a bogyóival. És megcsodálták újra és újra.

Amikor kitavaszodott, megint megnőtt a víz, és szakadt a part. A szomszédos társa akkor kidőlt mellőle. Megpróbálta támogatni, törzsével tartotta a törzsét, de közben maga is zuhanni kezdett. Gyökereivel hiába kapaszkodott a földbe - a föld alatta porlott, szétpergett, maga is zu­hant. Belebukott a vízbe. A megáradt folyó elkapta, megforgatta s vitte. Azt hitte, örökké tart ez az utazás, olvadt hólében, jégtáblák között. Egy nagy kanyarban, egy falu alatt mégis el­akadt. Emberek fogták körül, megpróbálták partra vonszolni. Küszködtek vele, hosszan, sokáig, végül otthagyták.

Aztán újra megemelte a víz, s továbbúszott. Elhaladt egy másik falu mellett, s látta, hogy ott társait lépcsőfokoknak dolgozzák fel. A törzsek, a deszkák sírtak a fűrész alatt.

Továbbsodródott, s elérkezett a tengerhez. Reggel volt. Most már a szél úsztatta tovább, kifelé, egyre kifelé, a mélybe.

Egy napon mégis szárazföldet pillantott meg, a víz egyenest nekivitte. Meredek sziklahát vo­nult végig a parton, de ő szerencsére egy sekély öbölnek tartott, s a nagy hullámok gyökerestül kitették a fövenyre.

Ahogy ott feküdt, egy vadász jött az öbölbe. Különös vadász volt, időről időre füstöt eregetett a száján. Megnézte a fát, de túl nagynak találta ahhoz, hogy bármit is kezdjen vele, s ezért egy másik fát gallyazott le. A fa nyöszörgött, sírt a fejszecsapások alatt. A vadász aztán vállára vette a csupasz törzset - a nagy fát pedig sorsára hagyta. Nem sok idő múlva egy másik vadász ér­kezett. Barátságos, a szája sem eregetett füstöt. Odalépett a fához, megtapogatta. A fa maga sem értette, miért, egyszeriben olyan boldog lett, hogy csaknem elmosolyodott. Mig az ember le­gallyazta, alig tudta visszatartani a nevetését. Aztán a vadász komolyabban nekifogott, kaja­kot készített belőle. Amikor elfáradt, félbehagyta a munkát, s a fejszét vállára vetve elballa­gott. A fa türelmetlenül várta vissza.

Egy reggel kutyaugatást hallott. A vadász jött sok-sok kutyával. Gyakorlott kézzel, okosan folytatta a munkát, és a fa boldog volt, hogy rajta dolgozik. Amikor elkészült, vállra vette a kajakká lett fát, és bevitte a falujába, s letette az igluja elé. Látta a kajak a gazdája asszonyát, amint az megcsodálta őt, s örült. Takaros, dolgos asszonynak látszott.

Később a vadász bevitte a kajakot a férfiak házába. Ott faragta, csiszolta tovább. A kajak boldogan tűrte. De ha mások babráltak rajta, az fájt neki.

Aztán a vadász a szépen kiformált kajakvázat bőrrel vonta be, s a faváz tudta, hogy ez megint nagy és boldog pillanat az ő történetében. Így lett igazán kajakká.

Tavasszal nagy éhség lepte meg a falut. Érezte az éhséget maga a kajak is. A férfiak vadászni indultak, ahogy az öbölben felszakadt a jég. Gazdája elejtett egy fókát. Színültig megtelt akkor hússal, és boldog volt, mint a gazdája. A vadász, ahogy partot értek, hazafutott, elhozta a szánt segítségül. Felpakolta rá a kajakot a fókával, Úgy mentek haza.

Aztán az egész nyár meg a kurta ősz is így telt el vadászattal. Reggelente kifutottak a nyílt tengerre, s csak este tértek vissza. Ott úszott a kajak, ahol valaha rég fa korában, de már nem a szél hajtotta, hanem a gazdája. Szép, kedvére való élet volt ez.

Így jött el a tél. A vadász lehúzta róla a bőrbevonatot, s ő megint nem volt más, csak puszta váz. Azt se bánta.

De akkor a vadásznak a rossz szellem rosszat tanácsolt. Táncot akart maga körül és mulatságot. Mulatságot még a kajakja árán is.

Útnak indult megint a feldíszített bottal a hírvivő, ment a szomszéd faluba, hogy meghívja őket. Az iglukból pedig odahaza az sorberek kitódultak, dobokat hoztak, táncokat próbáltak az ünnepre.

A kajak akkor már sejtette, hogy az ünnep ajándékozási ünnep lesz, s hogy gazdája meg fog tőle válni. Sejtette és szomorkodott.

És csakugyan, hamarosan sok-sok szánon megjöttek a vendégek, aztán táncoltak és daloltak, s végül a gazdája odaajándékozta egy másik vadásznak, aki nem volt bizalomkeltő ember, a száján füstöt eregetett. A kajak szerette volna, ha új gazdája éppúgy gondját viseli, mint a régi, csakhogy az nem sokat törődött vele.

Tavasz elején egyszer nagy vihar támadt, ő pedig kint feküdt a tengerparton, a szárazra húzva. Nőtt a víz, nőtt a szél. És a hullámok már ott csapkodtak az oldalánál. Még reménykedett, hogy a gazdája eljön érte, beviszi a bokrok mögé, s elrejti. De nem jött senki sem.

Egy darabig még erőlködve kapaszkodott a partba. De aztán egy hullám megemelte, a szél megtaszította, s már vitte-sodorta is a vihar. Így került ki ismét a nyílt tengerre.

Meddig hányódott magában, gazda nélkül a tenger hátán, maga sem tudta. Pörgette a szél, hajtotta a hullám hol erre, hol arra. Egyik nap, mint a másik, úgy múlt az idő - s mégis érezte: valami történik vele megint.

Egyszer csak köveket érzett maga alatt, sima, gömbölyű, parti köveket. Hova került, nem tud­ta, mert nagyon sötét volt. De ahogy a víz lassan kifogyott alóla, talpra állt, felegyenesedett. Bokájánál lágyan csapdosott a hullám. Érezte - milyen különös -, hogy csupasz, nincs rajta ruha.

Kilépett a partra, s remélte, hogy hamarosan csak kap valami ruhát. Sűrű bozót vette körül, bőrén érezte, de nem látta az indákat. Megtapogatta a szeme helyét, de szemhéjai üresek voltak. Pedig látni akart, most már látni. A bozót indáin bogyókat talált, beleillesztett kettőt a szeme helyére. Nem szemnek való bogyók voltak, de annyit máris látott velük, hogy jobbakat kereshessen. Akkor lazacbogyókra bukkant, velük már jobban látott, rátalálhatott az igazi szemnek való bogyóra. Meglelte azt is, s végre látott tisztán, élesen.

Ott állt - egyszerre tudta - a gazdája faluja alatt. Itt feküdt mint fa, ezen a fövenyen kezdte kifaragni a gazdája, innen, az öbölből indult ki kajakként vadászatra - hányszor, de hányszor! Most pedig itt áll csupaszon, ifjú eszkimóként.

Megindult, hogy hazamegy az első gazdájához. De a falu közelében mégis elszégyellte magát, nem állíthat be meztelenül. Letelepedett hát egy szikla mögé, s ott várta be az estét.

Amikor végre besötétedett, odament a gazdája iglujához.

- Idegen vagy? - kérdezte a gazda felesége.

- Nem vagyok az - felelte. - De nagyon szerencsétlen vagyok, mert elajándékoztatok egy rossz gazdának, pedig én szerettem volna nálatok maradni.

Az asszony zavartan, restelkedve félrenézett, mint aki érti is, nem is. Hívta a férjét.

Az amint meglátta a ruhátlan ifjút, fölismerte, s így szólt:

- Maradj a házunkban. Élj velünk békében. Történt, ami történt.

De a fiatalember megrázta a fejét.

- Nem! A gazdámnak akartalak, de te nem akartál engem.

Azzal elment, és külön iglut épített magának. Hamarosan meg is házasodott, és évek múlva az egész környéken neki volt a legnépesebb családja. Iglujában pedig hírből sem ismerték az éhséget, olyan mesteri vadász lett.

Amikor régi gazdája meghalt, az özvegyét nem hagyta magában tengődni, szűkölködni, hanem odavette őt is az iglujába.

Hogy fa volt valamikor, a többi fánál magasabb, csak a törzse mutatta. Sudáran, egyenesen járt még öregkorában is.

638.mese...

Új mesék, új gyűjtőtől:

CSUDAVILÁG

Fordította: Győry Ilona

Az almafa. (Szavak száma: 1503)

Egy nagy kert szélén, hol már a mező kezdődött, gyönyörü terebélyes almafa állott távol a többi gyümölcsfáktól. Gyökerei ott ágaztak szét a kőfal körül s a ki a szép fát látta, bizony nem gondolta, milyen mélységből s milyen nehezen kell felszivnia a földből a szükséges táplálékot. Ugyan ki ültethette ide erre a szellős, napos magaslatra?

Talán egy gyermek evett itt réges-régen egy piros almát s az ejtett le egy almamagot. Vagy egy vándor, ki itt pihent meg. Vagy talán egy kis madár hullatta el a magot csőréből. Ki tudja? A szép fa ott állt büszkén, évek hosszu során keresztül szélben és napfényben, esőben és hóviharban.

Az almafa képezte a kert határát. Mindenki ismerte a környékben, mert magasan kiemelkedett a többi fák közül. Minden tavasszal kizöldült, csakugy, mint a többi kisebb fák, bokrok és virágok, melyek ott tenyésztek körülötte. Tavasszal tele volt az ágak vége szép rózsaszin virágokkal s mikor ezek elhullottak, már akkor mindegyiknek a helyén ott duzzadt egy-egy alma, mely egyre nőtt, egyre pirosodott. Micsoda gyönyörü almát is termett ez a fa! A ki csak tehette, mind errefelé vette utját, arra gondolva, hátha leráz a szél egy pár almát. S a fa olyan különösen tudott suttogni és zugni, de hát nem is csoda, hiszen olyan sok mindent látott és tapasztalt.

Az a darab föld, melyet a kőfal zárt körül, egy öreg kertészé volt, ki virágokat, veteményeket és gyümölcsöt termesztett. Volt neki egy kis háza is a kert közepén, mig a kert végében virágos mező kezdődött, melyet felülről a kőfal határolt. A fák nyájasan borultak oda a kis háztetőre s nyári estéken a kis kert az egész környéket édes virágillattal töltötte meg.

A kertész, ki magános öreg ember volt, nagyon szerette a gyermekeket; sokszor maga köré gyüjtötte őket, hogy oktassa és mulattassa. A környékbeli gyermekek mind ismerték és szeret­ték s nagyon örültek, ha megengedte nekik, hogy segitsenek neki a kertben dolgozni, vagy hogy a mezőn játszanak és kora tavasszal ibolyát szedjenek a kőfal tövében.

Az öreg kertész, kinek annyi fája és virágja volt, különösen szerette a szép almafát. Hiszen gyermekkorától fogva ismerte; együtt nőttek fel, együtt öregedtek meg. Az öreg kertész nem is ugy tekintette ezt a fát, mint a többit, hanem mint valami élő lényt. Ki-kiment mellé s beszélgetett hozzá, mintha a fa értette volna.

Szép tavaszi nap volt; a fákat friss zöld lomb boritotta s az ibolya ugyancsak sietett kibujni a sötét föld mélyéből a napra.

Az öreg kertész ott járkált a virágágyak közt s oly örvendő csodálkozással nézte a rügyeket és a fakadó bimbókat, mintha most látná először.

A gyermekek a szomszédból mind oda sereglettek az öreg kertész köré, ki sok jóra tanitotta őket; intette, ha valami illetlen dolgot tettek s megdicsérte, ha szépen viselték magukat.

Pali és Mariska szintén odamentek játszani és segiteni s mikor elbucsuztak az öreg kertésztől, egy-egy szép virágot kaptak ajándékba, mert még nem volt itt az az idő, mikor egy-egy marék cseresznyét vagy epret adhatott volna nekik.

Végre a gyermekek lassanként hazafelé mentek s az öreg kertész is felkelt az almafa alatt álló kis padról és csupán Pali meg Mariska maradtak ott a szellős kis dombon. Ott ültek egészen napnyugtáig, s élvezték a virágok illatát, mely alkonyat felé mind erősebb lett.

Pali lovaglók módjára ült a kőfalon az almafa mellett s a hegyek mögött lenyugvó napot nézte, mely biborfénybe boritott mindent, ugy hogy az almavirágok is piros szinben pompáz­tak, mint egy-egy pompás rózsacsokor.

A fiu most meg sem gondolva, mit csinál, lehasitott a fa törzséről egy darab kérget. A dolog nem ment épen könnyen, de ugy látszott, mintha épen ez ingerelné a fiut, mert mind nagyobb és nagyobb darabot tépett le belőle.

De egyszerre valami recsegést hallott s midőn feltekintett, látta, hogy Mariska egy szép virágos ágat tört le a fáról. A mint épen egyet rántott rajta, a fa különösen kezdett el zugni az alkonyi szélben, mire a gyermekek meglepetve pillantottak egymásra.

„Tudod mit, Mariska?” szólt a fiu, „ugorjunk le a fáról, nehogy valaki meglássa, mikor ke­resz­tül megyünk a kerten. Ezt az ágat pedig jó lesz a kötényed alá dugni.”

E perczben ujra zugás hallatszott a fa ágai között; mintha egy haragos hang igy szólt volna: „El innen, ti kegyetlen szivü, rossz gyermekek! Hát azért adtam nektek nyáron át üditő árnyékot és jóizü gyümölcsöt, hogy most megsebezzetek és megcsonkitsatok?”

„Most még senki sem tudja; siessünk!” sugta Pali, mialatt hugával együtt leugrott a kőfalról. Erre aztán mindketten futásnak eredtek, mig a szegény virágos ág ott maradt az ut porában.

Másnap a két testvér ujra együtt játszott a többi gyermekekkel s az öreg kertész nézte őket, csakugy, mint máskor.

De a mint egyszer véletlenül az almafára pillantott, ijedten emelkedett fel helyéből s szomo­ruan mondá: „Ki bántott téged, szegény almafám? Ki törte le legszebb ágadat? S micsoda gonosz kéz volt az, mely még kérgedet is leszaggatta? Szegény fa, most meg kell halnod, pedig még mennyi ideig élhettél volna.”

Könyes szemmel fordult most a gyermekekhez és igy folytatta:

„Milyen rossz szive lehetett annak, gyermekeim, ki ezt tette, mert jó szivü ember bizonyára nem tenne ilyen kárt. Istenem, mennyi időbe telt, mig a parányi almamagból ekkora fa vált. Nemcsak ti mind, de már szülőitek is játszottak e fa árnyában; gyönyörködtek virágaiban s élvezték izes gyümölcsét. S most többé sohasem lesz oly ép, a milyen volt; jövő tavaszra nem lesz virága s nemsokára kiszárad s akkor kivágják és a tüzre vetik. Mit vétett ez a szép fa annak, a ki ily kegyetlenül bánt vele?”

A gyermekek e szókat hallva megdöbbenve néztek egymásra s némelyiknek köny is csillogott szemében. Ekkor az öreg kertész felemelkedett és bement a kis házikóba, hogy kihozza a fabekötözéshez szükséges eszközöket.

De e pillanatban Mariska igy szólt bátyjához: „Menjünk haza Pali, én már ugy szeretnék otthon lenni.”

Ezzel megfogták egymás kezét s szomoruan indultak hazafelé.

„Hát olyan nagyon rosszat cselekedtünk?” kérdé most Mariska, mialatt félénken tekintett az almafára, de e pillanatban az ágak ismét zugni kezdtek s a hang most még fenyegetőbb volt, mint tegnap.

De mivel a két testvér azt hitte, hogy az öreg kertész nem tudja, ki a bünös, másnap megint elindultak a kert felé, hanem mikor az ajtóhoz értek s be kellett volna lépniök, egyszerre oly félelem fogta el őket, hogy kénytelenek voltak visszafordulni.

Ezentul azután csak messziről nézték, hogy a többi gyermekek, kiknek lelkiismerete tiszta volt, mily vigan játszanak a kertben s mily jóizűen eszik az édes cseresznyét és illatos földi epret.

Egy este, mikor a többi gyermekek már mind hazamentek volt a kertből, Pali és Mariska busan sompolyogtak a kőfal felé s elgondolkozva tépdesték a fal repedéseiből kinőtt fű­szálakat.

„Tudod mit?” szólalt meg Mariska, „most bemehetnénk, hiszen most senki sincs odabenn.”

Csakugyan, a kertben minden csendes volt s csak egy-egy tücsök czirpelt a fű között.

Összeszedték bátorságukat s beléptek a kis ajtón át a kertbe, melyben most már a nyár legszebb virágai pompáztak. De a két gyermek most a világ minden kincséért sem mert volna egy virágot leszakitani, sőt ellenkezőleg szépen, illedelmesen haladtak mindketten a kis domb felé. De a mint ideértek, ijedten állapodtak meg, mert az öreg kertész ott ült a kis padon az almafa alatt. Mikor Mariska ezt látta, vissza akart fordulni, de Pali szorosan tartotta kezét s nem eresztette el.

„Mit akartok gyermekeim?” Kérdé az öreg nyájasan.

Mariska e szókra zavarodottan csipkedte köténye szélét, de Pali most egyszerre elbocsátotta huga kezét s oda sietve a pad mellé, könyek közt kiáltá, mialatt megragadta az öreg kertész kérges kezét: „Mi voltunk a bűnösök! Én hasitottam le a fa kérgét, az ágat pedig Mariska törte le!”

„Azt hiszitek, nem tudtam ezt már régen?” mondá az öreg ember komolyan. „Vagy nem magatok száműztétek-e magatokat kertemből, s fosztottátok meg azon ártatlan örömöktől, melyekben itt játszótársaitok részesülnek. Oh a rossz lelkiismeret sokkal hatalmasabb vádló, mint maga a szó!”

E szókkal komolyan, de minden harag nélkül tekintett a gyermekekre.

„Hát csak annyiba vettétek intéseimet, hogy nem sajnáltatok egy ily szép viruló fát megcson­kitani? Hányszor mondtam előttetek, hogy a növényeknek is van életük. A ki a fákat bántja, az gonosztevő és büntetést érdemel. Nézzétek ezt a szép fát, hogy hanyatlik; hogy gyengül. Azzal, hogy megsebeztétek, nemcsak neki okoztatok nagy fájdalmat, hanem az én szivemnek is.”

A két testvér e szókat már sirva hallgatta, mire a kertész kezét nyujtotta nekik s igy szólt hozzájuk: „Ugy-e ezentul nem feleditek el, a mire tanitottalak benneteket s mától fogva ismét eljöttök hozzám a többi gyermekekkel együtt?”

Ezzel megcsókolta mindkettőt s igy szólt hozzájuk mialatt a dombról lefelé indult velük: „Csak jertek el ismét, mert meg vagyok róla győződve, hogy nem rossz szivüségből tettétek, csak meggondolatlanságból.” Most megengedte, hogy epret szedjenek s akkor aztán boldo­gan, könnyü szivvel siettek haza.

Az öreg kertész még sokáig ápolta fáit és virágait s még sok jóra tanitotta a gyermekeket, kik naponta meglátogatták.

Az almafa sebe pedig egészen behegedt a kertész gondos ápolása alatt, de Pali azért mindég megszégyenülve nézett a fa derekán lévő forradásra, Mariska pedig sohasem tört le róla egyetlen egy virágot sem.

Pali annyi gyönyörüséget talált a kerti foglalkozásban, hogy eltökélte, hogy nagy korában ő is oly hü gondozója lesz a növényeknek mint az öreg kertész, kitől oly sok szépet és hasznosat tanult!

 

588. mese...

  A következő mesék egy híres néprajzkutató gyűjtéséből származnak, ha szeretnél róla többet megtudni, akkor kattints ide👀👀👀👀👀 

A KISKUTYA NEVE (Szavak száma: 245)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az Óperenciás-tengeren túl egy nagy fa, annak volt három­száz­hatvanhat ága, minden ágán háromszázhatvanhat kányafiú. Aki az én mesémet meg nem hallgatja, csípje meg mind az éjszaka.

Volt egyszer egy királyfi, az elment a szomszéd király házához látogatóba. Ennek a királynak volt három lánya. A legkisebbiknek volt egy szép kiskutyája. Ez a kiskutya olyan nagyon szép volt, hogy a királyfi nagyon megszerette. Meg is mondta a lányoknak, hogy sokért nem adná, ha a kiskutya az övé lehetne, de azok meg azt mondták, hogy ők is annyira szeretik, hogy semmiért oda nem adják.

De a királyfi a legkisebb királykisasszonnyal összebeszélt, s az odaadta neki a kiskutyát. Mikor már jó messzire volt a várostól, akkor jutott eszébe, hogy nem kérdezte meg, mi a kutya neve. Ő maga nem mert visszamenni, hogy megkérdezze, hanem a kocsist küldte.

Azt mondja neki:

- Eredj vissza, de okosan beszélj, mert mind a három királylány együtt lesz.

Visszamegy a kocsis, s azt mondja a legkisebbik királykisasszonynak:

- Felséges királykisasszony, azt üzente az, tudod már, ki, mi a neve annak, tudod már, kinek?

Azt mondja erre a királylány:

- Ahogyan vagy te, úgy vagyok én! Az a neve annak, tudod már, minek. Mondd meg ezt annak, tudod már, kinek!

A kocsis visszament a gazdájához, és megmondta, mit üzent a királylány. A királyfi ebből megértette, hogy Félsz a kutya neve, mert a lányok előtt se a kocsis, se a legkisebbik lány nem mert világosan szólni.