2. mese

A diófa – ágacska Szavak száma: 943

Volt egyszer egy gazdag kereskedő, aki sokat járt idegen országokban. Egy nap megint útra készült messze földre, s azt mondta három lányának:

-       Édes lányaim, nagy útra megyek, ajándékot hozok nektek, de mondjátok meg, minek örülnétek legjobban.

Azt mondta a legnagyobbik lány:

-       Hozzál nekem, apám, egy szép gyöngykalárist!

A középső így szólt:

-       Énnekem egy szép gyémántos gyűrűt!

A legkisebb megölelte az apját, és a fülébe súgta:

-       Nekem egy szép, zöldellő diófa-ágacskát hozzál, édesapám!

-       Meglesz, amit kértek – mondta az apjuk. – Isten veletek!

Azzal útra kelt, sok portékát vásárolt, sok ügyes-bajos dolga volt, de nem felejtette el, mit kértek lányai. Megvette már a gyöngykalárist a legnagyobbik lányának, a gyémántgyűrűt a középsőnek. Csak diófa-ágacskát nem talált sehol, hogy is talált volna abban a nagy városban? Hazaindultában gyalogszerrel ment egy jó darabon; azt remélte, majd erdőn át visz az útja, s ott biztosan talál diófát.

Ment, mendegélt, de erdő csak nem akadt útjába. Elszomorodott a kereskedő, hogy épp a legkisebbik, a legkedvesebbik lánya szerény kívánságát nem teljesítheti.

Hanem egyszer csak sűrű erdőbe fordult az útja, s alig egy-kettőt lépett benne, beleakadt a kalapjába valami. Felnézett – hát egy zöldellő, szép diófaág hajladozott fölötte, rajta aranydió, egész fürt. Megörült a kereskedő nagyon, felnyúlt, és letörte az ágat.

Abban a szempillantásban egy vad medve rontott ki a sűrűből, felágaskodott, mintha nyomban szét akarná tépni a kereskedőt. Elbömbölte magát rettenetes hangon:

-       Mért törted le a diófám ágát, gonosz emberfia? Most széttéplek, nem menekülsz!

Megijedt a szegény kereskedő, könyörgőre fogta:

-       Kegyelmezz, jó medve, engedj utamra a diófa-ágacskával, meghálálom! Küldök neked egy nagy sonkát meg egy bödön mézet!

-       Tartsd meg magadnak- bömbölte a medve. – Csak akkor engedlek utadra, ha megígéred: nekem adod, aki elsőnek szalad elébed, ha hazatérsz!

Ráállott a kereskedő könnyű szívvel, mert a kutyája szokott elébe szaladni, hát azt gondolta, nem nagy dolgot kér a medve. Megegyeztek, aztán a medve visszacammogott a sűrűbe, a kereskedő pedig boldogan indult hazafelé.

Az aranydióval megrakott ágacska csak úgy ragyogott a kalapja mellett, mikor hazaért. Örvendezve szaladt elébe a legkisebbik lánya, a sarkában a kutya, aztán a két nagyobbik lány meg az anyjuk.

Megijedt a kereskedő, amikor látta, hogy a legkisebbik lánya röppen elébe elsőnek. Szívére ölelte, aztán sírva beszélte el a diófa-ágacska történetét. Sírtak-keseregtek a többiek is. Hanem egyszer csak azt mondta az anyjuk:

-       Ne sírjatok, kedveseim, majd segítünk a bajon! Ha eljön a medve, és téged, kedves uram, emlékeztet az ígéretedre, odaadjuk kerünkből a madárijesztőt, jó neki az is.

Megörültek az okos szónak, nem is gondoltak többet a medvével, ajándékaikban gyönyörködtek. A legkisebbik lány mindig magával hordta a zöld diófa-ágacskát, el is feledkezett apja ígéretéről.

Egy nap azonban egy nagy, sötét hintó állt meg a kereskedő háza előtt, kiszállt belőle egy bozontos, rút medve, és berontott a házba, kérni a jussát.

Az asszony kiszaladt a kertbe, fogta a madárijesztőt, felöltöztette ékesen, s azt ültette a medve hintajába. elindult a hintó, csak úgy porzott az út utána. Egyszer csak azt mondja a medve a madárijesztőnek:

Kedves mátkám, galambom,

Vakargasd a bozontom,

megbánod, ha nem teszed!

Nem vakargatta bizony a madárijesztő, hogy is tehette volna szegény! Akkor vette észre a medve, hogy becsapták; kihajította a hintóból a madárijesztőt, és visszarobogott a kereskedő háza elé. Berontott a házba, és kérte az igazi mátkát. Mit tehetett a szegény kereskedő meg a felesége, megölelték, megcsókolták legkisebbik lányukat, s nehéz szívvel felültették a medve hintajába.

Vágtatott a hintó, porzott az út nyomában. A medve egyszer csak odahajtotta a bozontos fejét a lány ölébe, és dörmögte:

Kedves mátkám, galambom,

vakargasd a bozontom,

megbánod, ha nem teszed!

Vakargatni kezdte a füle tövét a lány, de olyan finoman, gyöngéden, hogy a medve rút ábrázata mindjárt nyájas lett, s a szegény lány, ahogy elnézte, már nem is félt tőle olyan nagyon.

Nem tartott sokáig az út, mert a hintó sebesen röpült, mint a szél. Nemsokára megálltak egy sűrű rengetegben, a medve nagy, sötét barlangja előtt.

Reszketett szegény lány félelmében, mikor meglátta, hol kell aztán laknia. A medve meg átölelte karmos-bozontos mancsával, és azt dörmögte:

-       Itt élsz ezután velem, kedves mátkám, boldog leszel, meglásd. Jól viselkedj, nehogy bántsanak az állatkáim!

Azzal a sötét barlangban kinyitott egy vasajtót, s bevezette a lányt. Most rémült csak meg igazán a szegény teremtés! Csúf férgekkel volt tele az a terem – mindjárt köréje gyűltek, ahogy meglátták. A medve azonban azt brummogta:

amerre lépsz,

körül ne nézz,

ha félsz!

Úgy is tett a lány, nem nézett se jobbra, se balra, csak ment előre egyenesen, a termek során, s a rút férgek nem bántották. Így mentek át tíz termen. Az utolsó telis-tele volt utálatos szörnyetegekkel, sárkányokkal, kígyókkal, békákkal. De a medve megint a fülébe dörmögte:

Amerre lépsz

körül ne nézz,

ha félsz!

Remeget a szegény teremtés, mint a nyárfalevél, félelmében és utálatában, de csak ment, nem nézett se jobbra, se balra. Mikor kitárult előttük a tizenkettedik ajtó, ragyogó világosság csapott a szemébe, csodálatos muzsika hangzott fel, úgy zengett, mint az örömrivalgás. A lány magához sem térhetett ámulatából, amikor egyszer csak hatalmas zúgás-dübörgés támadt, mintha ég-föld összeszakadt volna. Aztán minden elcsöndesült. Eltűnt az erdő, a sötét barlang, az undok férgek, eltűnt a medve is. Pompás palota támadt a helyükben, aranytól tündöklő termek, fényes ruhájú szolga sereg. Szépséges királyfi állt a lány előtt, a palota ura – ő volt a bozontos medve. Szívére ölelte szépséges menyasszonyát, és így szólt hozzá:

-       Bátorságoddal, jó szíveddel feloldottál a varázslat alól. akarsz-e a feleségem lenni?

Megtetszett a lánynak a daliás királyfi, mindjárt igent mondott neki. Meg is tartották nyomban a lakodalmat.

A lány még királyné korában is mindig a keblén viselte a diófa-ágacskát, amely nem hervadt el soha. Odahívta lakni a palotába a szüleit, nővéreit is, s boldogan éltek, míg meg nem haltak.