A rab király
szabadon
Fantasztikus állatregény
Írta: Bársony István
Mindahárom hallgatódzón egyszerre
szaladt végig a hideg. A gorilla volt a legtürelmetlenebb. Dühösen kezdett
topogni s össze-összecsappantotta az agyarát. Zulejka mereven nézett villogó
szemével arra, ahonnan a csúszás közeledett. Szultán mozdúlatlanúl maradt
ugyan, de önmagának meg kellett vallania, hogy csak erőlteti a nyugalmat s hogy
gyorsabban ver a szive.
Ösztönszerüleg kitalálták, hogy ki
az, aki most jön.
- Igy csak a Vörös ördög sziszeg,
- mormolta Szultán.
Zulejka felelt neki: - Igazad van
Felség, - ösmerjük ezt a hangot fogságunk idejéből. De én már azóta is
hallottam egypárszor barangolásaimban.
- Ti mindnyájan megijedtetek,
szólalt meg most a sziszegő hang finnyásan s kicsinylően. Csillapodjatok no,
nem haragszom. Jobban tetszetek nekem, mint az idevaló gyáva benszülöttek.
Hallottam az oroszlán ordítását s a tigris válaszát; egy bagoly a gorilla
esetéről huhogott valamit; gondoltam magamban: elnézek erre egy kicsit. Csak
közel ne jőjjetek, mert különben semmiről sem tudnék jót állani.
- Jókor jösz Sátán, mordúlt fel
Szultán felsőséggel, mert szükségét érezte, hogy minden borzongása mellett is
úgy viselje magát, ahogy királyhoz illik. Tanácskozásunkban részt vehetsz; de
figyelmeztetlek, hogy itt senki se fél tőled, legkevésbé pedig jó magam, aki
mindnyájatoknak ura vagyok! Mérged halálhozó, azt jól tudom; de talpamnak
egyetlen ütésével megsemmisíthetlek, mielőtt időd volna rá, hogy marásoddal
veszélybe dönts. És én követelem tőled a tisztességes hangot, különben,
istenemre, rögtön szétverem a koponyádat, ha az életemmel adózom is érte!...
Mindezt fokozódó haraggal bőgte a
király, s az utólsó szavakat már vad tűzben égve, halálmegvetéssel ordította.
Sörénye lobogott, s amint hatalmas
első lábával dobbantva csapott le a földre, el kellett neki hinni, hogy
gondolkodás nélkül kész beváltani fenyegetését, ha a kígyó meg meri sérteni.
A Vörös ördöggel így még senki sem
beszélt. Ahhoz volt szokva, hogy halálos borzalmat keltsen s hogy reszkessen
tőle minden. Ez a királyi hang most megdöbbentette. Érezte, hogy ha az oroszlán
megrohanná, őneki feltétlenül vége volna. Legfeljebb együtt pusztulnának. De mi
haszna volna abból? Élni mégis csak jobb.
Meghunyászkodva szólott:
- Nono, király, ne neheztelj,
kérlek. Te kivétel vagy mindenek között. A te felsőbbségedet elismerem.
De azután senkiét másét!
Éles, dühös sziszegést hallatott,
amely azt jelentette, hogy elég neki a megalázkodásból, többre nem hajlandó.
Zulejka nem mert szólani. Távolról
sem volt annyi szive, mint az oroszlánnak. A gorilla pedig csak röfögött és okoskodás nélkül maradt
«en garde»-ban, nehogy a sok fecsegés közt elmulasszon egy olyan pillanatot,
amikor a kígyó esetleg megtámadja. Ő biz’ nem sokat vitatkozott. De tudta,
hogy kezében borzasztó fegyver a furkó, s hogy hamarább és biztosabban
szétverné vele a sátán testét, mint amily gyorsan az oroszlán eltiporná.
Csinos kis társaságot alkottak
így, négyen.
Amióta a tűzkatasztrófa történt a
cirkuszban, nem volt még úgy, hogy mindnyájan együtt lettek volna.
Most látták viszont egymást
először mind a négyen együtt, s amint egymásra néztek, bátran lehetett az az
érzésök, hogy urai az egész környéknek, s hogy a Menydörgőkre borzasztó sors
vár, ha nyilt harcban kerülnek össze valamikor.
Szultán megkapta a Sátántól a maga
személyes elégtételét s ezzel fölöslegessé vált, hogy tovább is élére állítsa a
dolgot. Hallgatagon vette, hogy a Vörös ördög senki másnak sem akar meghódolni,
egyedül ő neki. Elterelte a vitát a további személyeskedéstől.
- Van-e valamelyiteknek olyan
terve, vagy eszméje, amivel a szabadok ügyén segíthet? - kérdezte.
Mindnyájan hallgattak. A tigris
ezt gondolta: - Bánom is én, hogy ti mit csináltok; én majd gondoskodom róla,
hogy egérúthoz jussak, ha nagyon szorongatnak.
A gorilla bután bámult maga elé s
igy szólt: - Én minden Menydörgőt leütök, aki hozzám közelíteni mer.
A Vörös ördög halkan sziszegte,
befelé-nyelven, amit csak a kígyók érthettek volna:
- Nem értem a királyt; csak nem
akar belőlünk hadsereget szervezni, holott semmiféle közös célom énnekem vele
nincsen? Ha baj lesz, a föld alá búvok s egy sziklarepedésben várom meg, amig a
nyugalom visszatér.
Szultán ujra megszólalt:
- Eszerint semmi ötletetek. Pedig
a Menydörgők sokan vannak s tűzdarazsaik messziről égetnek és marnak. Jó! hát
én mindnyájatok helyett gondolkodom és cselekszem, ha kell. A hadüzenet megvan;
a háború elől kitérni többé nem lehet. Én inkább meghalok, semhogy még egyszer
ember kezére kerüljek ebben az életben. A szabadoknak érezniök kell, hogy összetartásra
van szükségök. Még az éjjel szétküldöm hadiparancsomat.
Felemelte a szavát s a levegőbe
nézett. - Van-e itt valahol futár? Valaki az éjjeliek közül?
Halk csipogás hallatszott.
- Én vagyok itt, király.
Sejtettem, hogy szükséged lesz ma rám. Mit parancsolsz?
- Te vagy, Csunyácska? kérdezte a
király barátságosan. Te hűséges vagy s rád mindig biztosan lehet számítani.
Halld tehát. Végy magad mellé még egy pár szárnyasegeret s intézd úgy a
hírszolgálatot, hogy hajnalra minden «szabad» tudja a haditervet. A farkasokra
vár a legsürgősebb feladat. Ők minden éjjel szakadatlanúl nyugtalanítsák a
Menydörgőket. Ne az előőrsöket riasztgassák, akik úgyis virrasztanak, hanem a
hátúlmaradókat, akik sátraikban nyugodtan alusznak. Ne engedjék pihenni őket,
fárasszák ki a folytonos készenlétre szorítással.
Barlangi és társai az erdő sűrűit
tartsák megszállva. Egyre változtassák helyöket s itt-ott mutassák magokat az
előőrsöknek. Hitessék el velök, hogy tízannyian vannak, mint valósággal.
Minden nap más-más ponton ingereljék támadásra a Menydörgőket. Zulejka
folytonosan résen lesz, s ahol a Menydörgők figyelmét a Barlangiak valahogy
lekötik: ott orozva rohanja meg őket s egypárt leüt közülök.
Cézár arra vállalkozzék...
- Cézár semmire se vállalkozik,
vágott közbe a gorilla kedvetlenül. Hát nem hallod király, hogy beteg vagyok? A
tűzdarázs még hagyján, azt csak kiheverném. De minden este lánggá válik az
egész testem és úgy köhögök, hogy majd kiszakad a lelkem. A halál kutyája ugat
belőlem.
Mintha bizonyítani akarta volna:
sokáig rekedten, szárazon köhögött. Fekete szája szélén a nagy köhögéstől
vércseppek mutatkoztak. Amikor a köhögése szünetelt, így fejezte be mondókáját:
- Engem hagyjatok ki minden számításból. Én a saját bőrömért sem sokat vagyok
hajlandó mostanság fáradni. Elég, hogy amelyik Menydörgő megpillant, azt kileli
a hideg ijedtében. Az ördögök nagyapját látják bennem.
A király bólintott és a Vörös
ördöghöz fordúlt: - És te? kérdezte kiváncsian.
A korallkígyó hosszasan
sziszegett. - Nekem ne adj parancsokat király. Úgy se tartanám meg. Nem dacból,
hanem mert nem értesz te ahhoz, amit én magamra vállalhatok. Az én utaimat te
nem ismered. Bizd rám, hogy mit tegyek, s merre hordozzam szét a gyors halált.
- Még csak egyet tehát, - szólott
a király. Magamról hadd beszéljek. Biztosítalak mindnyájatokat, hogy engem
állandóan a helyemen találtok. Én a legveszélyesebb pontokat keresem és
szakadatlanul párbajra hívom a Menydörgőket. Én el nem rejtőzöm, hanem támadni
fogok, mint az égiháboru. Ám azért lesz eszem, hogy vakon és ostobán ki ne
szolgáltassam magamat a tűzdarazsaknak. Hóhért és családját veszem magam mellé,
ők lesznek résen mindig, hogy tudhassam, merre van nagyobb baj. És most kiki a
helyére. Menjetek!
A «nagyhatalmak» lassan, szótlanúl
oszoltak el.
A király maradt utólsónak.
Felemelt fejjel nézett bele az éjszakába s hallgatta a gorilla nehéz lépéseit,
meg a tovasikló Sátán csúszását. Az imént még látszott valami kevés holdfény.
Most eltünt a sápadt hold egy nagy barna felhő mögött. Majdnem koromsötét volt.
A király ebben a kietlen éjszakában indúlt neki a völgynek, ahol még nagyobb
volt a homály.
