7. mese

A szegény takács szerencséje (Szavak száma: (546)

Volt egyszer egy takács, szegény, mint a templom egere. Egy nap három gazdag diák tért be hozzá, megesett a szívük rajta, s adtak neki száz ezüstpénzt, könnyítsen a sorsán. Megörült a szegény takácsa, elhatározta, hogy hasznos dologra fordítja a pénzt, de egy darabig még gyönyörködni akart a csengő ezüstökben. A feleségének nem szólt a szerencséjéről, s jól elrejtette a pénzt előle, olyan helyre, ahol senkinek se jut eszébe keresni: a rongyok közé.

Néhány nap múlva rongyszedő járt a faluban, s az asszony eladta neki néhány garasért az egész halom ócska rongyot. Elbúsult a szegény takács, amikor hazatért, s az asszony megmutatta neki a rongyokért kapott garasokat.

Esztendő múlva megint arra járt a három gazdag diák. Betértek a takács házikójába, azt gondolták, meggyarapodott az óta. De még nagyobb nyomorúságban találták. Elpanaszolta nekik a takács, hogy s mint járt a száz ezüsttel.

Megsajnálták a diákok, adtak neki újabb száz ezüstöt, s a lelkére kötötték, hogy erre jobban vigyázzon.

A takács most megfogadta erősen, hogy okosabb lesz. Most sem szólt a feleségének, s eldugta a pénzt a hamus vödörbe. De megint csak megjárta. Szappanfőző járt a faluban, összegyűjtötte a hamut, s egy-két darab szappant adott érte cserébe. Odaadta neki a hamut a takács felesége is. Az ura éppen távol járt. Elöntötte a méreg meg a keserűség, amikor hazatérve megtudta, mi történt.

A következő esztendőben megint betértek hozzá a diákok, s látták, hogy a takács koldusabb, mint valaha, csupa rongy a ruhája, s majd elviszi a szél olyan sovány. Megmérgesedtek a diákok, egy darab ólmot vetettek elébe, s azt mondták:

-       Többet nem érdemelsz! Egy rézgarast is kár adni neked, ha ilyen ostoba vagy! Most látsz bennünket utoljára!

Azzal bosszúsan otthagyták, a takács meg felvette a földről a darab ólmot, és az ablakpárkányra tette.

Nemsokára bekopogott hozzá szomszédja, a halász. Megkérdezte:

-       Kedves szomszéd, nincs egy darab ólmod vagy egyéb nehéz tárgyad? A hálómra kellene, nehezéknek.

Odaadta neki a takács az ólomdarabot, a halász megköszönte szép szóval és megígérte:

-       Az első nagy hal, amit fogok, a tiéd lesz!

-       Bizony jó hasznát látnám – örült meg a takács.

Amikor a halász hazatért, csakugyan hozott a takácsnak egy jókora halat. Felbontották, s egy nagy követ találtak a gyomrában. Fogta a takács a követ, az ablakba tette. Este, amikor besötétedett, elámult a takács: a kő világítani kezdett a sötétben, s minél sötétebb lett odakinn, annál tündöklőbb fényt árasztott.

-       Jó lesz lámpásnak – mondta a takács, s a feleségéhez fordult: - Nehogy ezt is elkótyavetéld, mint azt a kétszáz ezüstöt! – És az asztal közepére tette a követ, hogy világos legyen tőle az egész szoba.

Másnap estetájban egy gazdag úr lovagolt el a ház előtt, s meglátta az ablakból a tündöklő követ. Bekopogott, és azt mondta a takácsnak:

-       Add el nekem ezt a követ! Tíz ezüstpénzt adok érte.

-       Nem eladó! – felelte a takács.

-       Húszért sem?

-       Annyiért sem.

A gazdag úr egyre többet kínált érte, végül már ezer ezüsttallért ígért, mert a kő becse gyémánt volt, s még sokkal több pénzt is megért.

Amikor ezret kínált, a takács a markába csapott, s megvolt a vásár. Egy csapásra a falu leggazdagabb embere lett a szegény takácsból. Akkor aztán előállt a felesége:

-       Látod-e ember! Ha nem adtam volna el kétszer is a száz ezüstöt! Nekem köszönheted a szerencsédet!

3. mese

A két gömböc molnár (Szavak száma: 810)

Volt egyszer egy molnár, akit már az isten is erős, nagy darab embernek teremtett. De mert azt akarta, hogy se ütés, se szúrás, se lövedék, se nyíl ne érhesse, belebújt hát egy csodálatos öltözékbe.

Csináltatott magának először is egy ujjast, mésszel és homokkal tömte ki a bélését, s még olvasztott szurkot is öntött hozzá. Ráadásul nádfonatot készítetett az ujjas hátán, elöl meg vas csuporfedőkkel kibádogoztatta. Nehezebb is volt ez a gúnya a legsúlyosabb mell- és hátvértnél, amelyet harcos valaha is magára öltött.

A molnár felvette az ujjast, ráhúzott három inget, egy valódi páncélt, afölé pedig magára rángatott kilenc daróczekét, abból a fajtából, amilyent Svédországban még ma is készítenek a gyapjútakácsok. A lábszárát vagy négy egymásra húzott bőrnadrággal védte meg. Ezzel a súlyos ruhaerődítménnyel felszerelten olyan tekintélyes, golyókerek, gömböc fickó lett, hogy még a városkapun is csak nagy üggyel-bajjal tudott átmenni.

Bizony a komáinak, sógorainak el kellett kísérniük mindenfelé, hogy átsegítsék az akadályokon. Mivel a búcsúból soha el nem maradhatott, kocsira tették teljes fegyverzetben, hadd ámuljon rajta ország világ. Fel volt pedig fegyverkezve, két dárdával, egy kézi íjjal, egy nagyobb íjjal és tegezzel, oldalán egy embernagyságú, kétélű pallossal. Négy erős ökör húzta a kocsiját, mögötte ballagtak a falu parasztjai, asszonyostul, gyerekestül. És ha az úton ellenség mutatkozott, a molnár kocsija mögé bújtak, akár egy védőbástya vagy erődítmény mögé.

Így vonultak, míg a négyökrös szekér a golyóvastag, gömböc molnárral el nem ért a hegy lábához. Ott hat ökröt még előfogatként a szekér elébe fogtak, s így aztán az összesereglett sokaság nagy üggyel-bajjal és tenger izzadság árán feltolta kocsit a tetőre. De ez még hagyján. Lefelé menet, a hegy másik oldalán tán még nehezebb volt tartani a kocsit, hogy hanyatt-homlok meg ne fusson. De hát a komák, sógorok csapata végül is csak célhoz segítette a vitéz molnárt, s aztán létrával, emelővel leszedte a kocsiról, akár egy hatalmas boroshordót. Akkor pedig köréje gyűlt mind vagy még inkább mögéje, mint a filiszteusok népe az óriás Góliát mögé.

Mert ami igaz, igaz: nagyon erős és rettenthetetlen ember volt ez a kerek liszteszsák. Országszerte az a szóbeszéd járta róla, hogy mikor egyszer egy lakodalomban valami összetűzés, perpatvar kerekedett, hát akkor ő úgy csapott a tömeg közé, mint a jégeső, csépelte, vágta, akit ért, úgyhogy sok békés ember kobakja bánta az ügyet.

Egyszer mégis akadt méltó ellenfele, erős, hatalmas ember, aki akkorát sújtott a molnár fejére, hogy lerepült nyomban a pléhsisakja. Aki csak látta, azt hitte: szegénynek a feje levált a törzséről. Ám a gömböc vitéz résen állt, s mikor ellenfele sújtásra lendült, sebtében kihúzta a fejét a sisakból, és lehízta a gallérja alá. Az ütés után most már ő csapott rá ellenfelére, s kardja úgy nyisszantotta el annak nyakát, mint kasza a füvet. Félt is tőle ezután minden jámbor lélek.

Volt pedig a szomszédságban egy másik molnár, éppen olyan erős és nagy darab, golyókerek gömböc. Az is alaposan bélelt és kibádogozott erőd-gúnyát húzott magára, mint a mi molnárunk, mert nem akart elmaradni mögötte. Nem is maradt el.

Valahány búcsúja volt a környéknek, mindegyikben összeakadtak, becsmérelték egymást, addig-addig, amíg ki nem álltak viaskodni.

De hiába, egyik sem tudott kárt tenni a másikban, holott mindketten rettegett verekedők voltak.

Az egyik molnárnak volt egy fia, a másiknak meg egy lánya. A fiatalok legalább annyira szerették egymást, mint ahogy atyáik gyűlölték. Végre az okos jóbarátok mindkét molnárnak azt tanácsolták, hogy tartsanak inkább össze, és gyermekeik házasságával pecsételjék meg szövetségüket.

Lett nagy ijedelem az országban, amikor híre ment, hogy a két molnár szövetséget köt, sőt a gyerekeik még össze is házasodnak. Mert hiszen mindenki felkészülhetett arra, hogy a két golyóvastag gömböc olyan lesz, mint két malomkő, szétmorzsol mindent, ami kettőjük közé kerül. Ha valaki tengelyt akaszt az egyik molnárral, kettővel találja magát szembe, s így talán még a fejedelem se tudná őket legyőzni.

Hiszen máris két kerek várhoz hasonlított a két összeszövetkezett, golyókerek molnár.

Haj bizony, olyan bátor volt ez a két legyőzhetetlen, hogy talán még magának a császárnak is nagy fáradságába került volna lebírni őket.  Örült hát az ország, örült öreg, fiatal, amikor roppant hatalmukat a birodalom ellenségei ellen fordították. Se zsold, se hópénz nem kellett nekik, csak a megtiszteltetés, hogy vívhassanak és küzdhessenek. Vívtak is, küzdöttek derekasan. Mindössze azt panaszolták: olykor napok telnek el anélkül, hogy egyetlenegy szál ellenfelük akadna. Mivelhogy hírük, erejük úgy rettegtette a világot.

Szó mi szó, szövetségük óta temérdek bátor tettet hajtottak végre, és ha akadt volna vitézi kalandjainak hűséges krónikása, bizony kétszer olyan vastag könyv sikeredett volna ki a tolla alól, mint a nagy világkrónika. Az olvasó süldő korától haláláig se érhetett volna végére. Hiszen igaz, ami igaz, csodálatos tetteik túlszárnyalják a lovagok kalandjait, pedig azokkal tele vannak a régi dalok és krónikák. De már ilyen a sors. Végül szűk lett nekik az ország, szűk a nagy birodalom, s így aztán legutoljára túl a világ végén ütötte fel sátorfáját a két csodálatos molnár, és ha nem haltak meg, élnek még ma is.