Jaj, jaj! (Szavak száma: 597)
-
Jaj, jaj!
Micsoda
borzasztó sírás-rívás hallatszik a konyhából? A konyhából a pitvarra, a
pitvarból az udvarra...
-
Jaj, jaj!
Nagy
riadás támadt az udvar lakói közt. A libák hápogva csődültek össze; a tyúkok
kotkodácsolva tanácskoztak; a pulykák pedig, a felfuvalkodott pulykák,
megharagudtak és ki-kicsattanó pulykaméreggel parancsoltak csendet. Senkisem
hallgatott a felfuvalkodott pulykákra.
-
Jaj, jaj! - A sikongás tovább tartott.
A
jószívű búbos galambok suhogó szárnyakon ereszkedtek le a tetőről és
résztvevően tudakozódtak a Sajó komondortól, hogy mi baja lehet Béninek hogy
annyira sivalkodik? Ők rögtön megismerték Béni hangját, a kis gazdájuk hangját,
a ki néha meg szokta osztani velük ozsonnáját.
-
Nem tudom, - mondta a komondor, ki ásítozva sütkérezett házikója előtt - nem
tudom, én csak éjjel felelek a rendről. Utána néznék, de nem mehetek, tartanom
kell ezt a lánczot...
A
derék Sajó komondor restelte bevallani, hogy oda van lánczolva.
Előtermett
az istállóból a jó Kókusz kecske is. Szép, pofaszakállas, selyemszőrű kecske.
Béni nevezte el Kókusznak.
Elnevezhette
volna Hókusznak is, vagy teszem Pókusznak, de neki legjobban tetszett a Kókusz
név. A jó Kókusz sietve hagyta ott illatos szénáját s a tanácskozókhoz lépett.
-
Talán valami csínyt követett el Béni - kérdezte - s most eljött érte a
puttonyos Mikulás?
-
Ma nincs Mikulás napja, - mondta Sajó.
-
Hm, talán a hétfejű, tűzokádó sárkány tört a konyhába?
-
Avagy talán a vasorrú bába ijesztett rája? - jegyezte meg más valaki.
-
Ostobaság! - mormogta a tapasztalt Sajó kedvetlenűl. - Hétfejű sárkányok és
vasorrú bábák nincsenek, csak a mesékben, de nem járkálnak a házakba...
-
Mindegy, én nem hagyom a kis gazdámat! - mondta Kókusz bátran. - Ha hétfejű
sárkány, megöklelem a két szarvammal. Ha vasorrú bába, akkorát mekkentek, hogy
ijedtében világnak szalad...
A
kecske nekiindult a pitvarnak. Sajó utána kiáltott:
-
Kókusz, aztán meg ne rágd útközben a szőlővenyigét!
-
Hová gondolsz! - mekegett a kecske.
-
No csak mondom!
Kókusz
elszántan lépett a pitvarba, aztán dobogó szívvel tolta be fejét a konyhaajtón,
honnan Béni úrfi jajveszékelése hallatszott.
Kókusz
nézett, sokáig nézett, aztán lassan visszajött.
A
tyúkok, a libák, a galambok körülfogták, még a felfuvalkodott pulykák is
közelebb jöttek, úgy tették, mintha az egész dologgal nem nagyon törődnének, de
a kiváncsiság majd kifúrta az oldalukat.
-
Mit láttál a konyhában? - kérdezte a Sajó.
-
Hétfejű sárkányt? - kérdezték a libák.
-
Vasorrú bábát? - kérdezték a tyúkok.
-
Láttam egy nagy, nagy dézsát, - feleli Kókusz.
-
És mi volt a dézsában?
-
Friss víz.
-
És mi volt a vízben?
-
Béni úrfi ült a vízben.
-
És miért ült ott?
-
Mert az édes anyja ültette bele.
-
És mit tett?
-
Sivalkodott.
-
Mért sivalkodott?
-
Mert nem szeret fürödni.
Kókusz
többet nem tudott mondani. Hallgatói különbözőképpen itéltek a dologról.
Egy
öreg tyúk, ki nagyon félt a víztől, azt mondta:
-
Nem csodálom, ha sivalkodik. Az ember szárazföldi lakó, mint a tyúk is. A víz
csak a harcsáknak és pontyoknak jó. Én sohasem eresztem csibéimet a vízbe...
Egy
tapasztalt kacsa ellenben így vélekedett:
-
Hogy lehet a víztől félni? Én nem ismerek nagyobb gyönyörűséget, mint friss
vízben lubiczkolni, bukdácsolni...
A
libák igazat adtak neki.
Sajó
közbeszólt:
-
Az ember nem tyúk, nem is liba. Az ember szárazföldön él, de azért minden
rendes embernek meg kell fürödnie, éppen úgy, mint minden rendes komondornak
is. Ezt Béni még ma nem látja be, mert még csak negyedfél éves, ha nagyobb lesz
majd megokosodik.
Ezzel
a felvilágosítással megelégedtek mind, a hápogó libák, a kotkodácsoló tyúkok, a
búbos galambok, a felfuvalkodott pulykák és Kókusz kecske is.
Ti
is megelégedhettek vele, gyerekek!
