107. mese

Gyí, lovam! Gyí, Fakó (Szavak száma: 825)

A hányszor Sarolta néni látogatóba ment Magduskáékhoz, mindig nagy csomag játékot vitt magával.

Gizikének babát, Ferikének csörgőt, Magduskának czifra ruhácskát és Jenőkének egy egész katulya szép huszárkatonát.

Ferike meg Magduska nagyon örűltek az ajándéknak, de Jenő meg Gizike egészen más okból örűltek olyan nagyon a Sarolta néni látogatásának.

Tudták, hogy megint lesz mese. Jenő meg Gizike nagyon szerették hallgatni a mesét.

Sarolta néni rendesen úgy szokta, hogy egyik térdére ráültette Gizikét, a másikra Jenőkét, aztán így kezdte a mesét:

Egyszer volt, hol nem volt, a régi, dicső Magyarországban, volt egyszer egy kis vitéz levente. Alig volt még tizenkét esztendős és már olyan bátor volt, mint valami kapitány...

Mit? Még hogy nem hiszitek? No várjatok csak, hadd mondom el tovább. Aztán ti lássátok, hogy volt-e még gyereknek annyi bátorsága, mint a mennyi volt a kis vitéz magyarnak?...

Épen akkor láttam, a mikor felkészűlt ős Budavárába. Felült délczeg paripájára, maga mellé ültette egyetlen kis hugát, Emősét, aztán «Gyí lovam! Gyí Fakó!» mentek fel Budára, a budai várba, a királyi palotába.

Pattog az ostor, szágúld a paripa. Virágos réteken, tarka mezőségen jutnak el odáig. Vándor fecskemadár, szép tarka pillangó mutatja az utat: merre kell menniök. És már-már látszik is messziről a várlak magas tornya.

- Gyí lovam! Gyí, Fakó!

Csak egy-két ugrás még, és ott vannak a várban, várnak udvarában, a hol annyi a nyíló fehér rózsa, piros rózsa, dupla szegfű, liliom.

Mindenik virágot fehér galamb őrzi, egyet-egyet csipeget a gyöngyöző harmatból, illatos levélből, ebből táplálkozik a sok fehér galamb, királyi gerlicze.

Turbékoló gerle mind azt turbékolja:

- Hova ilyen szágúldva, kis vitéz levente?

De az most nem felel, szóba se áll velök, sietős az útja.

Sok katona őrzi a várlak kapuját, mind azt kérdi tőle:

- Hova ilyen szágúldva, kis vitéz levente?

Szól a kis levente, erős, bátor hangon:

- Hol van a király, magyarok királya?

Nyílik most a díszes, czímeres várkapu, aranyos küszöbön átugrat lovával kis vitéz levente. Kis Emőse nagyot néz a sok czifraságon, meglátja azt a sok ragyogást, csillogást, és szivecs­kéje szinte elszorúl a sok csoda miatt.

És a mint ujra kérdezi kis vitéz levente:

- Hol van a király, magyarok királya? - hát mennek a csatlósok, mennek a vitézek, megy nyomban utánok díszmagyar ruhában, megy maga a király is, magyarok királya!

Kis vitéz levente leugrik lováról, letérdel a porba.

Kérdi is a király, magyarok királya:

- Mit keresel itt, fiam, kis vitéz levente?

És a kis levente bátor szóval felel:

- Közel az ellenség, veszedelemben a hazám. Engedd meg, nagy király, magyarok királya, hadd menjek el én is, védeni hazámat! Kardot, éles kardot köss az oldalamra. Nem bánod meg, király, magyarok királya!

- Hát a kicsi-kis hugoddal azalatt mi lészen?

- Ha szabad, jó király, magyarok királya, kicsi-kis hugomat, itt hagyom a várban. Hadd legyen szolgálód, hadd tisztítsa fényesre a sok ősi kardot.

Tetszett a királynak kis vitéz levente bátor fellépése, szép, okos beszéde és bár mosolyogva nézte a gyermeket, komoly hangon mondott ilyen feleletet:

- Jól van hát, kis fiam, eredj a csatába! Itt van ősi kardom, kösd az oldalodra. Kísérje utadat jó Isten áldása! Emőse itt marad a királyi várban. Jó dolga lesz, fiam, gondom lesz reája...

Kis vitéz levente elment a csatába, kicsi-kis Emőse ott maradt a várban.

Elmúlt már azóta két hosszú esztendő. Siratja a bátyját kicsi-kis Emőse, mert nem ad hírt magáról, kis vitéz levente.

Egyszer csak, gyönyörű karácsony estéjén, lovas jön szágúldva, lobogót lengetve, messziről bólingat, messziről integet kis vitéz levente!

Kíséri egész had jó magyar katona, messziről kiáltják: «Megnyertük a csatát!»

Emőse ráborúl hős, vitéz bátyjára, csókolja, köszönti.

A vár udvarában nyíló piros rózsa, dupla szegfű, liliom, mindenik virágot fehér galamb őrzi és a virág, galamb, mind csak őt köszönti:

- Isten hozott, derék, kis vitéz levente!

Mennek a csatlósok, mennek a vitézek, mind, csak mind azt mondja:

- Megnyerted a csatát, kis vitéz levente! Kezedben a zászló, ellenség zászlaja! Üdvözlégy körünk­ben.

Diszmagyar ruhában, megy maga a király is, magyarok királya:

- Üdvözlégy váramban, kis vitéz levente, kezedben a zászló, ellenség zászlaja, üdvözlégy körünkben! Megnyerted a csatát, vitézűl harczoltál, azért reád itthon fényes jutalom vár; ezentúl te leszel legelső vezérem, és a kis Emőse első udvarhölgyem!

És lőn nagy vigalom a királyi várban, gyöngyözött a jó bor, aranybillikomban, csatlósok, vitézek, maga a király is, felköszöntik szépen, aranyos beszédben kicsi-kis Emősét, kis vitéz leventét!...

És ha meg nem haltak, akkor most is élnek.

Így fejezte be a mesét Sarolta néni Jenő meg Gizike úgy sajnálták, hogy nincs tovább ez a szép mese.

Azontúl legnagyobb örömük az volt, ha bebújhattak apa fegyverszobájába, ott aztán Jenőke ráült a hintalovára, Gizikét maga mellé ültette és: «Gyí, lovam! Gyí, Fakó!» játsztak kis Emősét, kis vitéz leventét.

- Gyí lovam! Gyí Fakó! - mennek ők is fel a budai várba, a vár udvarába, a hol annyi a nyiló piros rózsa, fehér rózsa, dupla szegfű, liliom! Mindenik virágot fehér galamb őrzi és az vala­mennyi turbékolva hívja, odacsalogatja Gizikét, Jenőkét.

72. mese

Aranyos Katicza, meg a tündér-babák (Szavak száma: 826)

A selyem-szakállú tündér-apónak volt egy czukor-palotája, egy nagy láda apró pénze, meg két aranyos babája. Egy fiú meg egy leány. Szerette a tündér-apó a palotáját is, meg a pénzét is. No, hanem a két kis babáját aztán úgy szerette, hogy oda nem adta volna őket a világ minden czukor-palotájáért, de még az apró pénzéért sem.

Mikor a tündér-apó egy este a térdén ringatja, beczézgeti ibolyaszemű tündérkéit, egyszer csak az egyik jobbról, a másik balról csókolja meg az arczát, s azt mondják neki, hogy:

- Tudod-e, apuskánk, merre van az ezüst-tó?

- Hogyne tudnám, bimbócskáim! - mondja a tündér-apó.

A babák tovább kérdik:

- Hát azt tudod-e, hogy az ezüst-tóban arany-halacskák is vannak?

- Azt is tudom!

A mosolygó babák még egy csattanós csókot czuppantottak a tündér-apó arczára.

- No, ha ilyen okos ember vagy te, apuskánk, akkor azt is találd ki, hogy mit akarunk mostan mondani neked.

A tündér-apó átöleli az egyiket jobb karjával, a másikat balkarjával s így felel a két kis babájának:

Páros bimbó himbál rajtam,

Ezüst-tóban arany-hal van.

Halacskákért - csibe-máj! -

Két kis baba szíve fáj.

Nagyszakállú tündér-apó

A ki tudja, hol van a tó,

Azt mondja, hogy: á-bé, ab!

Kis czipellő, nagy kalap!

Holnap délig, délebédig,

Hazahozza a halat!

Nagy örömmel tapsolnak a tündérkék. Hiszen épen azt akarták kérni az apuskájoktól, a mit az olyan szépen ki is talált, meg is ígért nekik.

Másnap útban volt a tündér-apó. Hanem mire az ezüst-tóhoz ért: Deczember nevű haragos ember olyan csikorgó hideget lehelt a földre, hogy az aranyhalacskákra halászó tündér-apónak - lelkem-adta! - tóba fagyott a hosszú selyem-szakálla! Nem birta kihúzni... Nem tudott haza menni.

Kondúl a harang tizenkettőkor:

- Bim-bam! Dél van!

Várják, várják a tündér-gyerekek otthon: mikor toppan be az ajtón édes apókájok. De biz’, az csak nem megy.

Száll azonban egyszer a fehér hó-madár. Csőre koppan a jég-virágos ablakon:

Tündér-fiú! tündér-lány!

Hallgassatok csak én rám!

Apókátok ezüst-tónál

Jégbe-hóba didereg...

Befagyott a nagy szakálla,

Haza jönne - nem lehet! -

A tündér-gyerekek ijedten kapkodják elő a meleg bundát:

Aranyos, édes,

Hó-madárka!

Vidd oda, hozzá,

Takard rája!

Elröpűl a hó-madár. Kis idő múlva megy a másik. Megkoppan a csőre a jég-virágos ablakon:

Tündér-fiú! tündér-lány!

Hallgassatok csak én rám!

Nem fázik már apókátok,

Ölel, csókol titeket,

Azt üzeni: küldjétek el

Dél-ebédjét, ha lehet!

Szedi-veszi a két gyerek a nagy kosár pecsenyét, czukrosságot:

Aranyos, édes

Hó-madárka!

Itt van az ebéd,

Vidd hozzája!

Ráadásúl vissza is üzenik:

Jó apukánk! légy nyugodtan!

Nem hagyunk mi téged ottan!

A hó-madár fölrepűlt, vitte, vitte az ebédet a tündér apónak. - Hanem akkor már a tündér-babák is magukra öltötték a téli ruhácskájokat; leszaladtak az udvarba és azt mondták a szállongó hó-pihéknek:

- Gyémántos pihék! Szépen kérünk, vezessetek az ezüst-tóhoz!

Tízével is röppentek a hó-pihék:

- Szívesen vezetünk, tündér-babák! Hanem hát van-e aczél-talpú czipőcskétek?.. Tükör-sima arra az út: nem lehet azon másként menni, csakis éles aczél-talpon.

A kis tündérek sírva fakadnak... Nincsenek nekik aczél-talpú czipőcskéik! De még csak azt se tudják: hol teremnek azok a csodálatos czipők, a miknek a talpa éles aczélból lenne...

- Nagy baj! Nagy baj! - sopánkodtak a hópihék. - Aczél-talpú czipők nélkűl a legjobb akarat­tal sem vezethetünk el titeket.

Szerencsére oda vetődik a tánczos-lábú czinege. Megérti a tündér-gyerekek baját. Nosza! Elfut gyorsan a kovácshoz... Addig járja, addig aprózza előtte a legislegszebb tánczát, mig a nagy kalapácsú mester azon tüzesen ki nem szikráztat, ki nem kalapál három pár éles aczél-talpat. Kettőt a gyerekeknek, egyet meg a tündér apónak... Felkötik a tündérkék az aczél-talpa­kat, hanem alig lépnek vele: Ákom-bákom!.. pitty!.. poty!.. gurúlnak erre is, arra is a tükör­sima jégen...

- Jaj! Istenkém! Nem birunk mi ezzel boldogúlni!

- Dehogy nem! Dehogy nem! - kaczagja messziről egy csengő hangú, piros arczú kisasszony­nénike. - Nézzétek! Hogy siklik az én aczéltalpam... Ugy repülök, mint a fecske. Pedig én nem is vagyok tündér, hanem csak: aranyos Katicza... Hipp-hopp! Adjátok ide a kezecs­kéiteket! Majd megtanítalak én titeket: hogy kell az aczéltalpú czipőben járni.

Jobb kezével megfogta a tündér-fiút, bal karjára fűzte a tündér-leányt. Olyan gyönyörűen siklottak a vezető hó-pihék után, hogy még a jég-madár se állhatta meg szó nélkűl.

Csiri, csiri, csin!

A mióta élek:

Soha ilyen szépet!

Elértek az ezüst tóhoz. Megtalálták a tündér-apót. Körűlfogták, ölelgették csókolgatták. Aztán addig hízelegtek a haragos Deczembernek, míg az egyszer csak úgy ellágyúlt egy pár szem-pillantásra, hogy a tündér-apó a selyemszakállát is, meg az arany-halacskát is kiránthatta az ezüst-tóból.

No, bezzeg, volt öröm, dínom-dánom!

Mikor haza értek, az öreg tündér-apó nyomban kiadta a parancsot a czukor-ácsnak, hogy egy czukor-palotát építsen az aranyos Katiczának... A tánczos-lábú czinegét, meg a hó-madarakat mézes búzával édesgette a jégvirágos ablakba és megengedte nekik, hogy a kis tündérek karácsony fáján rakhassanak maguknak fészket.

A kis halacska meg ott lubiczkolt a kristály-fürdőjében. Aranyos pikkelye, kedves bohós­kodása nagyon, nagyon tetszett a tündér-babáknak. Hanem azért, szó a mi szó: bizony, csak esténkint kerűlt ő kemére a sor. Mert a tündérleány egész napokon a tükör-sima jegen siklott, korcsolyázott az aranyos Katiczával.