144. mese

Ló, ember, vaddisznó (Szavak száma: 219)

Szabadon élt régen a ló az erdőben,
Kedvére futkosott minden sík mezőben.
Víg éltét az ember bik-makkal tartotta,
A szamarat, lovat, s öszvért nem bántotta.
Szekérre, kocsira nem vala szüksége;
Gyalog járt, fű és víz vala elesége.
Okozza hát a ló, maga bolondságát,
Hogy elveszté végre minden szabadságát.
Pere lévén egyszer egy nagy vad sertéssel,
Az emberhez méne könyes könyörgéssel.
Mondván, hogy magának hol kész tanyát tarta,
A disznó oda ment, s vizét felzavarta.
Kérte ne sajnáljon érte boszút állni
S hogy rá vegye, kezdte hátával kinálni.
Az ember zabolát kapcsol a szájába,
Ráül s csakhamar ér a disznó sarkába,
Fejét célba vévén azt által szegezi,
S szerencsésen a pert köztük elvégezi.
A ló elfelejté akkor minden baját,
Látván hogy nemesen állhatta boszúját,
Örömmel térek már - úgymond - szállásomra.
Köszönöm, hogy füled hajtád panaszomra.
Hogy-hogy? mond az ember, nem mégy el barátom.
A hátadon, ülni nem bolondság látom.
Ezt mondván: beköti egy kis istálóba,
A hol a ló sorsát siratta valóba.
Mit ér a jó élet, oda a szabadság,
Más alatt folydogál róla az izzadság!...

Ha szemed elébe akad az istáló
Tanítson e példa oh te boszúálló!
A boszúállás ád kis gyönyörűséget,
De nem ád a szívnek soha békességet:
A ki szabadságát eladta érette;
E lélek gyötrelmét ugyan drágán vette.

60. mese

Sas, macska, vaddisznó (Szavak száma: 312)

A sas rakta fészkét egy fa tetejére;
Melynek egy vad koca fiadzott tövére;
A macska egy odút a törzsökén talált,
S hasas lévén, abba szaporodni beszállt.
Jó darab ideig lakának békével,
Vígan éle kiki gyenge háznépével.
A kis vad sertések kedvökre ugráltak,
A zöldelő fűben orrukkal turkáltak.
A sas is fiait a napnak forgatá,
Annak nézésére szemöket szoktatá.
De e szép békesség sokáig nem tarta,
A kétszínű macska mert azt megzavarta.
Először a sasba önt szörnyű félelmet.
“Nem látod-e, úgymond, a nagy veszedelmet,
Melyet a vaddisznó készítget számunkra,
Ásván a fát, hogy azt dűlthesse nyakunkra
S felfalván egyenként minden magzatunkat,
Gyászos siralomra juttasson magunkat?”
A sas megrémülvén, ül a fa ágára,
Hogy jobban vigyázzon a koca céljára.
Így betöltvén ennek szívét félénkséggel,
A disznót csalja meg más kétszínűséggel,
Lemegy hozzá s mondja: “E sas szeme héját
Soha se húnyja be: tudod-e a célját?
Hogy te, s én odúnkból kimenjünk, azt lesi,
Gyenge fiainkat azonnal megeszi.
Azért ült a fának legvégső ágára,
Hogy készen lehessen kedvesink kárára.”
A disznó ezt hallván, nem mere kimenni,
Ámbár kicsinyinek nem vala mit enni,
Azonban a macska éjjel lábujj hegyen
Élelmet keresvén fel s alá jő s mégyen.
A sasnak, s disznónak, kik kinn strázsálának,
Csakhamar fiaik éhen meghalának.
Így kapott a macska egy gazdag prédára,
Melyet csalárd szíve mint bizonyost vára...

Nincsen az ég alatt oly mérges s gyilkos ív,
Mint a kettős ajak, és az áruló szív,
Mit nem szól a hazug és hízelkedő száj?
Ez az ártatlan vért titkon szívó nadály.
Ennél nagyobb gonosz nyavalyák házából
Nem jött ki Pándora iskatulyájából.
Ma ez ocsmány vétek oly becsessé leve,
Hogy soknak csak ezért politikus neve
S arról, ki e bűntől tud még kicsit félni,
Azt mondják, hogy nem tud a világgal élni.
De ha két élű kard az ilyenek szája.
Legméltóbb jussal azt a jó szív utálja.