711. mese...

MESÉK ÉS MONDÁK

Mátyás királyról

 

Mátyás király napszámba dolgozik (Szavak száma: 147)

Amin Mátyás király városra vándorót, hát az egyik városba építöttek egy nagy házat. Ű is beát napszámosnak. A pallér mikó fővette, aszonta neki, hogy:

- Te naplopó, ha nem dógozó, akkó mögbotozlak, osztán ekergetlek innét.

Mátyás királyt az álláscsinálókhon tötte, és a nehéz görgő landénát köllött neki cipeni. Maj mögszakadt. A többiek csak keveset dógoztak, csak nevették, oszt aszonták, hogy em még nem tudja, hogy hogy kő a napot lopni. Emut a hét, fizettek, űtet is kifizették. De a pallér gazembör vót, kevesebbet fizetött neki, a többit zsebre vágta. Mátyás király kevesőte a pézt, akkó a pallér aszonta, hogy:

- Ilyen naplopó, min te, még annyit se érdemősz.

Mátyás király két nap múva mögén ott vót az építésné, és emonta, hogy mit tapasztat. A pallér vátig bizonkodott, hogy mindönkit munkája szerin fizetött. Hiába, mer Mátyás király mögbüntette a pallért, de a dologkerülőket is.

689. mese...

 

MESÉK ÉS MONDÁK

Mátyás királyról

Mátyás királyrú (Szavak száma: 1332)

Mátyás kirá egyet gondolt, bement a városba. Bement a városba, összejárta a várost.

- Kinézek - aszongya - a város szilire.

Kinézett a város szilire, kiment, kérem szépen, és bement egy kis házikába. Bement oda. Mit lát? Egy lányt látott.

- Mit csinász, te jány?

- Nem lássa - aszongya -, hogy a gereben az erdőt húzza?

- Az erdőt húzza? - csudálkozik rajta a kirá. - Mi ez, te kisjány?

- Még ilyet! Király léttire nem tudja? Nem tetszik látnyi - aszongya -, hogy a gereblye a fűsü, a hajam meg az erdő?

- És - aszongya - mi fő ott a sporhelton? - Felemeli. - Mi ez?

- Alá s fel is!

Mi ez? Alá s fel is. Gondolkozik. Mi ez?

Nagyot nevetett a jány.

- Nem lássa, hogy a bab alá s fel is megy, felsíges királyom?

Mátyás kirá megszígyelte magát, otthatta. Hazamegy Mátyás kirá, gondolkozik: Mit csináljon evvel a jánnyal? Mer Mátyás kirá megszerette az esze járásáér!

No most, Mátyás kirá mit cselekedett? Hát a küldöttjinek írt egy levelet, kűdte a jányho. Azt írta a levélre, hogy a város szílin van egy kő, ha azt meg nem nyúzza az apja, víge az életjinek. Ez oszt elment. Sír az apja. Aszongya a jány:

- Mi az, édesapám?

- Nézd, kedves jányom - aszongya -, Mátyás király mit írt e! Nem tudom, mit vétettem neki, kódus léttemre?

- Á, édesapám, ne törődjön vele semmit, ne is gondolkozzon!

Utánaszalad a küldöncnek, kiveszi a kezibűl a levelet, mingyá ráírta a hátára:

- Keddtű, Mátyás király, víge az íletednek!

Odaadta neki. (Mármint a küldöncnek.)

- No - aszongya -, vigyed, add oda neki, Mátyás kirának!

Hazaviszi, odaadja Mátyás kirának. Mátyás kirá:

- Hm!

Mit csináljon? Mit tudjon csináni? Hogy toljon ki ű is vele, hogy ű is tréfát csinát vele?

Hát, Mátyás király mit cselekedett? Behítta a katonát:

- No, te katona, a legrosszabb ruhádat hozd be! Bakancsot, ruhát, mindent!

Be is vitte, fel is őtözött Mátyás kirá, bement a komrába. Diribdarab szalonnákat levágott, jócskán kolbászt, darab kenyereket. Kis pízt is magáho vett. Elindút. Be a szegény házho, ahun vót először, a szegény emberhe.

- Dicsírtessík a Jézus - aszongya -, adjon Isten jó napot, öregapám!

- Adjon Isten, kedves gyerekem, neked is! Isten hozott!

- Köszönöm szépen! Nem lennének szívesek éjjelre való szállást adni?

- Nem tudom - aszongya -, a jányom maj megmondja!

Kigyün a jány, kiátja:

- Mi az, édesapám?

- Itt van egy ember, szállást kér, ha megengennénk.

- Hát, mért ne engennénk meg? - aszongya. - Mink is kódusok vagyunk, meg ő is. - Meg­en­gedték.

Mátyás kirá aszongya:

- Öregem, itt van szalonna, kolbász, tojás. Nem lenne szíves megsütni?

Szól a jányának:

- Jányom - aszongya -, megsütnéd-e a szalonnát, kolbászt?

- Mér ne sütném meg, édesapám?

Elévett egy kis lábast, aztán a szalonnát, kolbászt, tojást megsütötte. Mekor megették, aszondta Mátyás kirá:

- Kedves öregapám! Vóna-e, aki elmenne boré?

- Igen, majd elmegy a jányom. Elmégy-e?

- Honne mennék, édesapám! De rávaló, tudja-e, hogy nincsen?

Erre aszongya Mátyás kirá:

- Majd adok én! Van énnekem!

Vót ott egy edény, felfogta a jány, és elment boré. No, oszt ittak, beszégettek. Mikor kifogyott, megest hozatott. Jó kedvik kerekedett nekik. Hát mán mikor lement a nap, estefelé lett az idő, eccer Mátyás kirá azt gondolta, hogy megkéreti ezt a szegény jánykát, mer nagyon meg­szerette. Éppen a jány nem vót odabe, aszongya Mátyás kirá az öregnek:

- Hát, azt mondanám én magának, öregapám, nem anná maga a Bözsikét énhozzám férhe? Megkérném a kezit.

Azt felelte az öreg erre a szóra:

- Semmi kifogásom nincs ellene, kedves fiam, ha szeret. Én nem szeretek senkinek (ellenére tenni). Ha szeret, elmegy hozzád. Hogy elmegy, vagy nem megy hozzád, én nem tudom. Majd én szólok az érdekedbe.

Behítta Bözsikét a konyhára:

- Hallod-e, kedves jányom, Bözsike, ez a fiatalember elvenne téged feleségű. Elmégy-e hozzá?

- Hát mért ne mennék, édesapám? Ő is kódus, meg én is kódus vagyok. Egymásnak nem vethetünk semmit a szemire!

Összekerűtek. Megházasodtak. Hogy összeházasodtak, éltek ők boldogan. Egy napon, kérem, hazamegy Mátyás kirá (ti. a saját királyi palotájába). Eccer írja a levelet Bözsikének, hogy meztelen is menjen hozzá, meg ne is, ajándékot is vigyen, meg ne is, azután gyalog is menjen, meg ne is. Megkapta a levelet, mettudta a Bözsike, hogy őrá nagyon haragszik Mátyás kirá.

- Nem baj, édesapám - aszongya.

Mingyá szerzett magának olyan trikót, mint a háló. Fogott egy verebet. Leborította egy tányírral. Meg egy szamarat szerzett. Felült a szamárra. Mikor a kirá kastélyáho ért, mikor má Mátyás kirá is lássa - gondolja -, meg felugrott a szamárra, meg legyütt, meg felugrott, meg legyütt. A kirá - mikor az ablakon níz kifelé -, meg osztán mikor közelegyik, meglátta, akkor lekapta a tányírt:

- Hoztam is, meg nem is!

A vereb meg elszát. A jány meghajolt.

Mátyás kirá becsukta az ablakot.

Ment vissza a jány.

Eccer Mátyás kirá kidoboltatta, hogy mindenkinek, de minden fiatal nőnek mennyi kell gyomlálni. Aszongya Mátyás kirá, mikor hazamegy:

- Hallod-e, Bözsike, nem menné el te is e kicsit gyomláni? Hozzá egy kis jó ződséget a levesbe! Minden leves úgy jó, ha van benne ződség!

- Ha én elmenek - aszongya -, akkor baj lesz, biztos!

- Mér? - aszongya. - Nem haragszik tán rád a kirá, Mátyás kirá?

Nem merte megmondani.

- Lehet, hogy haragszik, lehet, hogy - aszongya - nem haragszik. De azé nem vetem hátra a szavad, hát elmegyek!

Elment.

- De hozzá egy kis jó ződséget!

El is ment Bözsike. Beletett egy jó csomó ződséget a zsebibe. Mátyás kirá űtet figyelte, utóra hatta űtet, úgy intézte, hogy utóra maradjon. Mindegyiket megkutatta. Mikor ő kerűt utójára a sorra, ő vót az utósó, belenyút a zsebibe, kivette a zsebibű a ződséget.

- No - aszongya -, vigyed, kis menyecske, főzzé az uradnak jó levest!

Megszígyelte nagyon magát, hazament Bözsike. Elfakadt ríva, rítt ottan. Aszongya Mátyás kirá, mer ott vót:

- No, mi van?

- Mi van? - aszongya. - Híres Mátyás kirá, mondtam neked, szígyent csinát rajtam!

- Nem baj az - aszongya.

Hát má oszt Mátyás kirá nem bírta már tovább, memmonta oszt neki, hogy kicsoda ű, mé csináta ezt ővele. Memmutatta magát, oszt hazagyüttek. Éltek boldogan.

Eccer egy szamaras tót és egy teknős tót arra ment. Hát lepakoltak űk a kastély körű. A szamaras tótnak az egyik szamara hasas vót. Hát má kínjába hova bútt szegény, a teknősnek a teknője alá bútt elleni.

Felgyün reggel a nap. Azt mondja a teknős:

- Nézd, sógor, a teknőm - aszongya - szamarat ellett!

- A, olyan nincs! Az én szamaram hasas vót, a teknő alá bútt, és az ellett meg!

- Nem, nem! Az én teknőm ellette a szamarat!

Hát, nem tudtak ők megegyezni.

- Elmegyünk a királyho! Majd az memmondja, hogy kié lesz a szamár!

Bementek a kastélyba, a kirá bent vót a szobába. Bözsike kint vót a konyhában. Ott vót, a szakácsnék főztek. Ott vót a szakácsnék körű.

- Jó napot kívánok!

- Jó napot!

- A fensíges kirá hun van?

- Nincs itthon. Mit akarnak?

- A fensíges kirát keressük!

- A fensíges kirá elment - aszongya - követ nyúznyi.

- Hát, hogy lehet - aszongya - a követ nyúznyi?

- Hát maguk mit akarnak?

- Mink azé jöttünk, kérem szépen, hogy az én szamaram megellett. Hasas vót. És alábútt a teknő alá.

- Nem igaz, felséges kiráné! Az én teknőm ellette a szamarat!

- Magáé a szamár, magáé a teknő! Menjenek haza!

Ezt meg a Mátyás kirá mind hallotta. Nem helyeselte. Kimegy oszt Mátyás kirá, azt mondja Bözsikének:

- Maga lesz itt a memmondható a kastélyomná? A fejedelem? Maga dönt el mindent? Hanem, amit szeret, azonnal viheti magával, oszt menjen hazafelé! Tessék hazamenni!

- Rendben van!

Éppen ebédeltek. A borba tett álomport. Megebédelt Mátyás kirá, elaludt a bortul. Bözsike megfogatta négy béressel, és hazavitte a régi lakására.

Huzakszik Mátyás kirá, ébredezik. Aszongya:

- Hun vagyok én?

Aszongya a Bözsike:

- Hun vóná? Azt mondtad, amit a legjobban szeretek a házadná, hozzam el. Én téged szerettelek, téged hoztalak el!

 

641. mese...

 

Új mesék, új gyűjtőtől:

CSUDAVILÁG

Fordította: Győry Ilona

A nyulacska. (Szavak száma: 1626)

Elza már nyolcz éves volt, de mindeddig nem igen mozdult ki a városból, s igy természetesen édes keveset tudott a faluról s a szabad természetről. A tavasz érkezését mindössze csak arról vette észre, hogy ilyenkor a sétatér fái kizöldültek, a szülei háza előtt levő kertecske rózsa­bokrai pedig rügyezni kezdtek.

Egyszer azonban nagybátyja, ki a tavaszi bevásárlások végett jött be birtokáról a városba, s Elza szüleihez szállt, igy szólt a leánykához: „Ha velem jösz, akkor megmutatom neked az igazi tavaszt. Olyant, a minőről itt a városban fogalmad sem lehet. Akarsz-e velem jönni?”

Ha akart-e Elza? Hogyne akart volna s szerencsére szülei meg is engedték, hogy elmenjen a bácsival. Épen egy hét hiányzott még husvéthoz s azért Elza tanitója megengedte a leány­kának - ki ugyis igen szorgalmas tanuló volt - hogy már egy héttel a husvéti szünet kezdete előtt elutazzék. Igy aztán a mama becsomagolta a leányka ruháit és fehérnemüjét s ellátva Elzát mindenféle jó tanácscsal és figyelmeztetéssel, elbucsuzott tőle s ekkor aztán a gőzkocsi elrepitette a leánykát szülővárosából.

Óh, hogy dobogott Elza szive, mikor elgondolta, hogy most egészen más vidékre, más emberek közé kerül! S mégis ugy örült már, ha eszébe jutott, hogy meglátja a jó Mari nénit s a kis Flórát, kit már a bácsi szavai után is egészen megszeretett.

„Flóra persze kijön elénk a kocsin a vasuthoz!” jósolta a bácsi, de nem ugy lett, mert a kocsis - ki egyedül jött ki eléjük, szomoru arczczal ujságolta, hogy Flóra sulyos betegen fekszik otthon; borzasztó főfájása és láza van, mert tegnap künn játszottak a réten s ugrándozás közben beleesett a lecsapoló árok jéghideg vizébe s ennek következtében nagyon meghütötte magát.

Ez ugyancsak rossz ujság volt! Mennyire máskép ütött ki a dolog, mint a hogy Elza elkép­zelte! Az egész ház csendes volt és szomoru s a kis vendéggel senki sem törődött. Elza egész nap egyedül volt a nagy nappaliban, hol Flóra képeskönyveit nézegette sorra s a mint el­hagyatva ott ült, titokban nagyon vágyódott haza, szüleihez.

De szerencsére másnap már jobbra fordult a dolog. Flóra tul volt a veszélyen, láza is enyhült s mihelyt hallotta, hogy Elza itt van, azonnal könyörgött szüleinek, hogy bocsássák be hozzá.

A kis városi leányt nagyon meghatotta, mikor halványan, betegen látta a fehér vánkosok közt kis unokatestvérét, kiről azt hitte, hogy egészségesen, élénken fogja látni. Elza első pillanatra nagyon megszerette a szép kis erdei tündért s reggeltől estig ott időzött ágya mellett, hogy legalább lássa, ha most még beszélgetni nem igen volt is szabad.

Most már nem kivánkozott ki a kertbe, bár a márcziusi nap nagyon hivogatólag sütött be a hálószoba ablakának tarka üvegén át s a kertész mindennap küldött be hóvirágot és ibolyát a kis betegnek.

Már a husvéti ünnepek is elérkeztek s Elza ugyszólván még mindig nem látta a szép parkot. Flórának még nem volt szabad felkelnie, mert láza még visszavisszatért, de azért most már szabad volt Elzával többet beszélgetnie s igy sokat mesélt neki kedvenczeiről, a kis bornyuról, a csirkékről és a galambokról.

„Egy nyullal is megbarátkoztam már”, mondá Flóra. „Ott lakik a park felső végén, a bokrok között. A papa ugyan nem akarja ezt hinni, pedig ugy van. Télen nagyon sokszor láttam a nyulat s mondhatom, nem is olyan félénk, a milyennek mondják, mert ha nem mentem a bokorhoz nagyon közel, akkor két lábra állt s egészen bátran előjött.”

„Eredj, te kis bohó”, szólt közbe a papa, „ki hiszi ezt el?”

De Flóra erősitette, hogy igy van s végre szülei is hitelt adtak szavainak félig-meddig, bár kissé hihetetlennek tetszett előttük, hogy egy szegény tapsi-füles az emberek közelében keres­sen tanyát, ha az éhség és hideg üldözi is.

Fájdalom, Flóra állitása nemsokára igaznak bizonyult, még pedig nagyon szomoru módon.

Másnap hangos beszélgetés zaja hatolt be a beteg szobájába, mire Flóra igy szólt Elzához: „Ugyan nézd meg mi történik ott künn?” A leányka azonnal kisietett, de csakhamar rémülve fordult vissza, mert mit látott? A kertészfiu, ki a konyhaajtóban állt a szakácsnéval és a szolgálóval beszélve, egy meglőtt, véres nyulat tartott kezében. Mikor Elza kilépett, a fiu épen ezt mondá: „Bemegyek s megmutatom a kis kisasszonynak!”

„Nem jó lesz, mert meg talál ijedni”, felelt Elza, mire a cselédek is ellenezték a kertészfiu szándékát, De Flóra, ki kiváncsi volt, hogy mi történik a folyosón, kikiáltott s azt kérdezte, hogy miről beszélnek annyi ideig. Erre a kertészfiu azt hitte, hogy most már csakugyan be kell mennie s felemelve a merev, véres állatot, belépett vele a leánykához. De a mint ez a szegény nyulat megpillantotta, hangos sikoltással hanyatlott vissza vánkosai közé s igy kiáltott: „Az én régi ismerősöm! Oh, hogy tehetett ilyent! Vigye el, nem akarom látni!” Mikor a fiu látta, hogy a dolog ilyen rosszul ütött ki s hogy Flória egészen vigasztalhatatlan, akkor igyekezett minél gyorsabban kijutni a szobából. Ezalatt azonban Flóra szülei odaérkeztek s mikor atyja meg­tudta, mi történt, jól lehordta a kertészlegényt.

„Te ostoba ficzkó,” mondá, „hát nem tudod, hogy ebben az évszakban egyáltalán nem is szabad nyulat lőni? Ezentul jegyezd meg magadnak!”

„Csak Flórát tudnánk megvigasztalni!” mondá a mama, de a leányka egyre siratta a szegény nyulat. Oly keservesen zokogott s annyira felizgatta magát, hogy a láz ismét kitört rajta; nem is evett s csak nagy sokára sikerült annyira lecsendesiteni, hogy végre elaludt.

Már estére járt az idő, mikor fölébredt. A ragyogó nap épen akkor áldozott le, aranyfénybe boritva a nyugati eget s a magas fák között nemsokára feltünt a hold ezüst sarlója. Ekkor megcsendültek a faluban a harangok, melyek a feltámadás ünnepét hirdették.

„Hideg éjszakánk lesz!” mondá Flóra atyja, ki már régen ott állt az ablaknál. „Tiszta és hideg. Mi lesz a szegény virágokkal!” E szókra, melyeket kissé hangosabban ejtett ki, Flóra is föl­ébredt. Arcza ki volt pirulva és sötét szeme különös tűzben égett.

„Most volt itt a nyul élve és épen”, mondá. „Nem láttátok?”

„Ne gondolj mindig arra a nyulra, gyermekem!” mondá anyja. „Bizonyosan csak álmodtál!”

„Nem, nem álmodtam!” felelt Flóra. „A nyul csakugyan itt volt, sőt még beszélt is hozzám. Azt mondta, hogy most már elköltözik a parkból, mert nem maradhat itt tovább. De fészké­ben, a bokrok között két husvéti tojást hagyott s ezeket nekem szánta!”

„Képzelődés, gyermekem”, mondá Mari néni mosolyogva, de Flórát nem lehetett meggyőzni.

„Kérlek, keressétek meg a nyul fészkét!” mondá, „bizonyosan megtaláljátok a két tojást.”

„Jó, jó, holnap majd megkeressük”, mondá a papa, „de most feküdjél csendesen kis leányom s feledd el ezt a bohó dolgot!”

Flóra csendesen sirdogált még egy ideig s félálomban is azt ismételte: „Keressétek meg a fészkét!”

Most Elza is átment saját szobájába, hogy feküdjék; Flóra szülői is lenyugodtak s nemsokára nem lehetett a nagy csendes házban mást hallani, mint a nagy fali óra ketyegését és Flóra nyugodt, mély lélekzését.

Elza azonban nem tudott aludni, egyre Flóra álmai jártak eszében. Végre elaludt, de csak­hamar felébredt ismét szokása ellenére. Flóra hangja ébreszté fel.

„Oh kérlek, nézzétek meg a fészket”, mondá álmában a gyermek, mire atyja és anyja oda­siettek ágyához s kérték, hogy ne gondoljon mindig erre a dologra, hanem aludjék szép csendesen.

Elzának azonban egy gondolata támadt, mire titokzatosan elmosolyodott. Azt gondolta, hogy senki sem hallja meg, ha most felöltözik s a hátsó kis ajtón kioson a szabadba.

Miért ne történhetnék meg ez a husvéti csoda? Elza sok csodás történetet olvasott mesés könyveiből s évek óta vágyott arra, bárcsak egyszer vele is történnék valami csodálatos dolog.

E kivánsághoz ma még az is járult, hogy eszébe jutott, hátha ezáltal Flórának is nagy örömet szerezhetne.

Nem sokat töprengett, vajjon megtegye-e, hanem gyorsan felöltözött s nesztelenül kiosont a kertbe. Éles, hideg levegő csapódott arczába, a gyepen pedig mint finom csipkefátyol feküdt a dér, mely csakugy csillogott a hold fényében. Elza borzongva, de minden habozás nélkül sietett előre. Nemsokára elérte a park felső végét, hol a szilfák közötti tisztáson tul sürü bokrok sötétlettek. Flóra szavai szerint itt kellett a nyul fészkének lennie. Elza reménykedve kezdett a bokrok között keresgélni s annyira hitte, hogy itt valami csudának kell ma történni, hogy talán az sem lepte volna meg, ha néhány drágakövet talált volna a fészekben. De sokáig semmit sem talált, pedig a hold majdnem nappali világosságot árasztott a park bokraira.

Végre egy csomó hóvirág egy mohos mélyedésre irányozta a leányka figyelmét. Letérdelt, először csak azért, hogy a fehér virágot leszedje, de ime, csodák csodája, e puha mohával ki­párnázott mélyedés csakugyan fészek volt s mi feküdt benne? Két tojásdad alaku, különös sötét tárgy.

„Husvéti tojás!” kiáltá Elza meglepetve s a fészek felé nyulva. A mint a különös alaku tárgyakat megérinté, érezte, hogy puhák és finom fogásuak, mint a bársony. „Nem - gondolá - ez nem tojás.” E pillanatban az egyik megmozdult. Elza most már sejtette, mit talált s a fényes hold megerősitette sejtelmében. Két kis nyul feküdt a fészek alján összehuzódva, két szegény elhagyott kis árva, melyek bizonyosan megfagytak volna az éjen át, ha Elza ide nem jön.

A leányka most felkapta a két kis nyulat s lélekszakadva futott visszafelé. Mari néni azonban ezalatt már észrevette, hogy Elza nincs szobájában s meg nem foghatta, hova lehetett. E pillanatban lépett be a leányka kipirulva a futástól és az örömtől. Volt most kérdezősködés és csodálkozás, mikor Elza megmutatta a különös husvéti meglepetést. Hát még mikor Flóra is meglátta a nyulacskát! Azt sem tudta, mit csináljon örömében s dicsekedve mondta: „Lám, ugy-e hogy nem álmodtam!”

„Ha álmodtál is gyermekem, csakugyan csudálatos álom volt!” mondá atyja meghatva. Szegény kis állatok bizonyosan megfagytak volna, ha Elza nem megy ki őket megkeresni.

Flóra most odatette a két kis nyulat a takaróra s azután boldogan és édesen aludt reggelig.

A két leányka nagy gonddal és nagy fáradsággal csakugyan felnevelte a kis nyulakat s kétség­kivül az öröm is hozzájárult Flóra gyors felépüléséhez. Elza ezután még egy pompás husvéti hetet töltött rokonai körében, mialatt a tavasz is megérkezett teljes pompájában s oly széppé varázsolta a vidéket, hogy ennek szépségét Elza sohasem tudta feledni.

De legkedvesebb emléke e napoknak a lányka előtt mégis a husvéti nyulacskák története maradt.