965. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

AZ ÁLLATOK EREDETE

A TENGERI HOLLÓ

Egyszer egy kis veréb magányosan búslakodott a fészkén, sírdogált, mert várta, de hiába várta a párját, az csak nem tért haza. Odaszállt hozzá egy holló, és megkérdezte:

- Miért sírsz, veréb?

- Siratom a páromat, elszállt, és nem tért haza. Nagyon szerettem őt, mindig pompás kukacok­kal etetett engem.

- Ne búslakodj tovább, inkább gyere hozzám feleségül. Nézd, milyen szép nagy csőröm, milyen hosszú szakállam van, és nézd, milyen előkelően tudom forgatni a fejemet! És látod, milyen széles a szárnyam? Ha feleségül jössz hozzám, a szárnyam alatt alhatsz, s finom fala­tok­kal etetlek.

- Nem leszek a feleséged. Nem tetszik nekem a nagy csőröd, a hosszú szakállad, sem ahogy a fejedet forgatod! Nem akarok a szárnyad alatt aludni, nem akarok tőled finom falatokat!

A holló elszállt, megkereste a vadludakat. Úgy érezte, nem lesz nyugta, míg feleségre nem talál. De a vadludak megriadtak és szétröppentek, mikor meglátták a hollót; mire odaért, már csak két vadliba tollászkodott a parton. Így szólt a holló a vadludakhoz:

- Feleségül kértem egy ostoba verebet, de az nemet mondott. Szívesen feleségül vennélek benneteket!

- Rosszkor jöttél, holló - mondták a vadlibák. - Éppen most indulunk nagy útra, átkelünk a tengeren.

- Veletek megyek - örvendezett a holló.

- Ugyan hogy jöhetnél velünk? A tengeren most nem úszik jéghegy, hol pihennél hát meg útközben? Te nem tudsz leszállni és a víz tükrén lebegni, ahogyan mi pihenünk útközben!

- Akkor is veletek tartok! Majd a levegőben pihenek!

Nyomban feleségül vette a két vadlibát, s mikor azok felröppentek, elszállt velük a holló is. Hármasban röpültek egy ideig, de aztán a holló fáradt lett, nagyon fáradt.

- Gyorsan, gyorsan! - kiáltozott rémülten. - Csináljatok valamit, hogy leszállhassak, meg­pihen­hessek! Álljatok egymás mellé, símuljatok egymáshoz a vízen!

A két vadliba feleség úgy tett, ahogy a holló mondta. Egymáshoz símultak a tenger tükrén, a holló meg rájuk telepedett s elaludt.

Közben a vadliba feleségek meglátták, hogy társaik egyre messzebb és messzebb szállnak fönt a magasban. Lerázták hátukról az alvó hollót, s ők is felröppentek, mentek a társaik után.

- Jaj nekem! - rikoltozott a holló. De többet aztán nem szólt, nem szólhatott, mert elmerült, a tengerbe fulladt. Ennek a hollónak a szelleméből lett az első tengeri holló, mely már a víz színén is meg tudott pihenni, ha hosszú útjában kifáradt.

950. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

A HOLLÓMONDA

A halak háza 4. rész (Szavak száma: 810)

A holló egyszer egy Gunah nevű széles folyam mentén járt. Látja ám, hogy a víz hátán egy ház úszik lefelé a tengerbe. Ebben a házban éltek a lazacok. Abban az időben ugyanis még minden lazac együtt élt. A házat úgy hívták, hogy a „Bőség háza”.

A parton egy másik ház állt, ebben egy férfi lakott. Volt ennek a férfinak egy vándorbotja, mely be volt borítva a tintahal szívókorongjaival. A holló most odament ehhez a férfihoz, és mindenáron kölcsön akarta kapni a botot. Ez azonban csak fenyegetések révén sikerült neki, de végül mégiscsak a kezében volt a bot.

Szaladt a vízpartra, a botot hegyével az úszó ház felé fordította úgy, hogy a másik végét a partra fektette. A bot erre nagy sebesen nőni kezdett, egyre hosszabb és hosszabb lett, míg végül a szívókorongok elérték a házat, és rátapadtak. Megragadta erre a holló a bot másik végét, és húzni kezdte a házat a part felé, de hiába! Erre rákiáltott a kövekre:

- He! Mozduljatok már! Segítsetek!

A kövek mozgolódni kezdtek, de nem hagyták el a helyüket. Így szólt erre a feldühödött holló:

- Na, hát akkor ezentúl heverjetek örökre mozdulatlanul a földön!

Ekkor a parti fákhoz lépett, rázni kezdte őket, hogy jöjjenek segíteni. De a rázással csak annyit ért el, hogy levelek hullottak alá a fákról. Mihelyt a levelek földet értek, azonnal emberekké változtak, és mivel így az emberek levelekből lettek, azóta is mindig hervadó levelek módjára kell meghalniuk.

A levelekből lett emberek segítségével aztán sikerült a hollónak partra vontatni a vízben úszó házat. Mikor a ház a partnak ütődött, beleugrott a holló, talált is benne mindenféle fajta lazacot meg egyéb halat. Megparancsolta nekik, hogy ússzanak fel a folyókban, melyeket ő teremtett, mégpedig úgy, hogy egy-egy folyót egy-egy halfajta népesítsen be.

A viharmadár ködsapkája

A holló kenujával járta a vizeket. Csatlakozott hozzá a viharmadár, s hosszan-hosszan eveztek egymás mellett.

- Te vagy az, sógor? - szólalt meg végre a holló. - Honnan jössz?

- Odatúlról - felelte kurtán a viharmadár.

A holló erre faggatni kezdte a világ dolgairól, s azt kérdezte:

- Mikor születtél? Mennyi ideje már, hogy élsz?

- Amióta a hold feljött az alvilágból - felelte a viharmadár.

- Csak? Hiszen az csupán néhány pillanattal ezelőtt történt! - mondta a holló.

A viharmadár megdühösödött, és azt kérdezte:

- Hát te mikor születtél?

- Mielőtt bármit is tudtak volna a világról - felelte a holló.

- De hiszen az is csak egy kicsivel ezelőtt volt - válaszolta a viharmadár.

Így vitatkoztak, feleseltek egymással még egy ideig, míg végül mindketten éktelen haragra lobbantak. Ekkor a viharmadár hirtelen ellökte a magáétól a holló kenuját, föltette a köd­sapkáját, úgyhogy körös-körül mindent sűrű köd lepett el, és a holló nem tudta, hol van. Végül kétségbeesve így kiáltott:

- Ó, kedves viharmadár sógor! Elismerem, hogy te vagy az idősebb. Régibb idő óta élsz, mint én!

A viharmadár azonban ettől meg nem békült, hanem vizet szívott föl a tengerből, és szét­permetezte a levegőbe, úgyhogy a ködön át még finom, sűrűn szitáló eső is esett.

- Ui! Ui! Ui! - kiáltozott a holló, mert egy cseppet sem volt kedvére való a dolog.

Így tartott ez jó ideig, míg a viharmadár végre csak elunta, levette a ködsapkáját. Látja ám, hogy a holló közvetlenül mellette van, tanácstalanul körbe-körbe evez a kenujával.

Mikor a holló is megpillantotta a viharmadarat, így szólt hozzá:

- Bizony, sógor, jobban tennéd, ha széles e világot boldogítanád a sapkáddal!

A viharmadár úgy is tett.

Azóta tudjuk, hogy szép idő ígérkezik, ha köd száll föl az erdei tisztásról, s aztán később újra leereszkedik.

A leszakított orr

A holló arra járt, ahol sok-sok félszegúszót fogtak. A halászok szívesen fogadták, és pompá­san megvendégelték, ő azonban ennek ellenére megtréfálta őket.

Mikor kimentek a vízre, és horgaikat a mélybe bocsátották, a holló lemerült a víz alá, és sorra leette horgaikról a csaléteknek szánt tintahalakat. Eleinte csak óvatosan tépkedte a horgokról a húst, de aztán nekibátorodott, és benyelte egyszerre az egészet. De meg is járta hamarosan, mert az egyik horog beleakadt az orrába, és hiába szegült ellen minden erejéből, kihúzták. Még ekkor is akaratoskodott, a csónak oldalának feszítette a lábát. A halászok összefogtak, iszonyú erővel rántották meg a zsinórt, úgyhogy letépték a holló orrát.

A holló partra úszott, szerzett egy darabka faháncsot, befedte tollal, és azt illesztette a fejéhez orr helyett.

Ezután átváltozott öreg férfivá, és visszatért a faluba. Már az első házba behívták, étellel kínálták, és az egyik halász így szólt: - Képzeld, öreg, ma egy orrot fogtunk!

- Hol van? - kérdezte a holló.

- Odaát, a főnök házában.

A holló odament orrot nézni. A főnök házánál is megvendégelték.

- Ó - szólt közben a holló -, hallottam, hogy egy orrot fogtatok, mutassátok csak!

Figyelmesen megszemlélte, aztán így folytatta:

- Meg ne tartsátok, mert még nagy veszedelmet talál hozni rátok, könnyen lehet, hogy véres harcokba keveredtek miatta.

A halászok erre nagyon megijedtek, és önszántukból nekiadták az orrot.

889. mese...

 

Az aranyhajú két testvér (6. rész. Szavak száma: 1378)

Mentek aztán. О meg is feledkezett, vagy pedig örömében, mikor
oda aláfordult, hogy meglátta, ott volt a nagy fényesség, a lánc,
meg a tükör is. Belefogódzott ő félkézzel, de a lánc nem engedett.
Hű! Hozzákapott másik kézzel is, a holló kiment alóla, elszakadt
a lánc. Esett aztán ő lefelé. Azért a zsebibe dugta a tükröt. De
hogy hova lyukadt ki az eséssel? Egy nagy vízre. De hát ott nem
ment széjjel, csak kocsonyává vált. Mikor lejött, bevárta a holló.
Elment a vízbe, szépen bele az átalvetőbe, belesodorta őt. Jól be
volt takarva. Elvitte haza.
— Na, hát megjöttetek?
— Meg.
— Hát a fiam hol van?
— Itt van az átalvetőben. Nem megmondtam néked, hogy ez így
fog járni? Hiába magyaráztam, nem hallgat a szóra. Örömében vagy
miért? Hát én azt mondtam neki, félkézzel fogódzón bele, ő meg be-
leragadt mind a kettővel. így szakadt el! Én meg nem állhatok meg
ott. Mondtam neki, odafordulok én kétszer is, akárhányszor, amíg
meggyengíted a láncot, aztán csak a kezedbe ragad utoljára. De ő
meg egyszerre nagy örömében beleragadt mind a két kézzel.
— Na, nem baj.
Előhozta, addig fürösztgette, addig súrolgatta, addig mosogatta,
hogy még százszor különb ember lett belőle, mint azelőtt.
— Hű, de elaludtam!
— Elaludtál volna te, fiam, örökre! Hát miért nem hallgatod te
meg, fiam, a hollónak a beszédét?
— Miért nem? Hát így, édesanyám, úgy, édesanyám!
— Na, nem baj, csakhogy elhoztad a tükröt!
Akkor aztán lefeküdt, reggel meg útnak indul.
— Na, eredj haza. Veszett volna pokolba, aki téged hajszol! Nem
messze van az ideje, majd meglátja a következményét!
Hát elment haza. Megmutatta a tükröt a testvérének. Hát min-
dent látnak, mindent egy utolsó moccanásig, az ég alatt. Még az
anyjukat is úgy, ahogy ott be volt köpködve. Azon szánakoztak:
— Hallod, szegény, hogy ráköpdöstek! Ki lehet az?
Egyszer csak megint eszébe jut a vén vasorrú bábának:
— Megyek már — azt mondja — elój'ött-e? Ha nem jött elő,
biztosan nem is jön többé, akkor elteszem láb alól azt a cselédet.
De amikor bement, megvolt a nagy öröm, már messziről kiál-
totta neki a fiatal lány:
— Hej — azt mondja —, elhozta a bátyám a szép tükröt!
— Csakugyan elhozta?
— El.
Nézegetik ott aztán:
— Nézze csak, a világ-áttalátó tükör ez — mondja a fiatal lány —,
mindent látni benne. Nézze csak itt, nézze csak ott. Nézze csak
azt a sarkon forgó várat a forró tengerszigetben, hogy forog az!
— Ez Világszép Erzsóknak a palotája. Ha még azt elhozná a
bátyja feleségül, akkor volnának csak vígan! így akkor nem volna
magában!
— Elhozatom én a bátyámmal! Akár így, akár úgy, elhozza azt
az én bátyám!
— De ne mondja, hogy valaki mondta, csak mondja azt, hogy
álmodta.
Megint kapott egy tányér aranyat. Mindig jól megfizet a taná-
csáért a fiatal lány.
Egyszer megint hazakerült a bátyja. Leültek. Ad neki enni.
— Hű, gondold meg, bátyám, mit álmodtam!
— Mit?
— Nézd csak — azt mondja —, nézzed csak azt a várat! Ott a
forró tengerszigetben, hogy forog az ott a sarkán. Abban van Vi-
lágszép Erzsókja. Ha azt te elhoznád magadnak feleségül, te se
volnál magadban. így aztán akármerre mennél, idehaza ketten vol-
nánk. Nem volna nekem olyan unalmas.
— Hát elhozom én, húgom, ha csak az Isten segít!
Lepihentek aztán. Megvirradt, megint csak útnak indul ő az
öreganyjához. Iparkodott, estére oda is ért.
— Adjon Isten jó estét, édes öreganyám!
— Ejnye, édes fiam, de sűrűn jársz te ide! No, nem baj, majd le
lesz az most már zárva.
Megfürösztötte tejbe-vajba, vacsorát adott neki, lefektette a se-
lyemágyba.
Reggel megint tejbe-vajba fürösztötte, reggelit adott neki.
— Hát már most mi a kívánságod?
— Hát így, meg így, meg így — azt mondja —, édes öreganyám,
kinéztük a tükörből, hogy van, de magam sem tudom, hogy hol, a
forró tengerszigetben, Világszép Erzsóknak a vára. Sarkon forgó vár.
Abban lakik Világszép Erzsókja. Azt szeretném elhozni magamnak
feleségül. Ne lennék már — azt mondja — ilyen soká özvegy. Meg a
húgomnak is jobb kedve volna, hogyha nem volna maga.
— Hát nem tudok felőle semmit — azt mondja. — Mindjárt
megtudjuk!
Csörget-kongat, csörget-kongat, jönnek a szolgák, kérdik:
— Mit akarsz?
— Ennek meg ennek nem hallottátok hírét?
— Nem tudunk felőle semmit!
— Van-e még oda belőletek?-
— Oda hátul az öreg.
Na, kongat neki egy párat, megérkezik.
— Na, mi a kívánságod megint? Már megint itt a fiad?
— Itt.
— Mit akar?
— Világszép Erzsóknak a várát tudod hol van a forró szigetben?
— Tán oda akarod küldeni?
— Oda — azt mondja.
— Na, oda is jó helyre küldöd, ha a szavam áthágja. Elviszem
én őt. De még most viszem csak igazán jó helyre! Na, küldjed ki!
Üljön rám!
Na, elrepült vele oda, lepihentek a tenger szélében, a fűbe. Ott
hevertek, nézték a várat, hogy ott forgott a középen valami szigeten.
— Na, hallod — azt mondja —, már két helyen voltam veled,
még mindenütt hibáztál. De most már erre vigyázz, hogy ne hibázz.
Mert ha hibázol, én eljövök, de te ott maradsz! Nagyon tartsd be
a szavamat! Tudod, én beviszlek a kéményen és a kontyára fogok
ülni. Ott leszek kint. Te pedig, majd megmutatom én, hogy melyik
ajtót nyisd ki. Világszép Erzsókja ott az asztalnál varrogat, nyisd
be az ajtót és csak annyi legyen a szavad:
— Jó napot adjon Isten, Világszép Erzsókja, jössz-e velem vagy
sem? Ha nem jössz, maradsz! — De már akkor szaladj is, jól mar-
kold meg a nyakamat!
Bevitte, aztán leszállott. Megmutatta neki, hogy melyik ajtót
nyissa ki. Kinyitja, ránéz Világszép Erzsókja.
— Jó napot adjon Isten, Világszép Erzsókja! Jössz-e vélem vagy
nem? Ha nem jössz, maradsz!
De már akkor szaladt visszafelé, megmarkolta a holló nyakát. Az
ő nyakát is megmarkolta, meg ölön kapta Világszép Erzsókja. Akkor
a holló csak — csitt! — a kéményen! Túlfelől szállott le vele.
Akkor visszanézett Világszép Erzsók:
— Na te, mikor akkora voltál, mint egy kásaszem, még akkor
megálmodtam, hogy te hozol ki engem a váramból. De nem hittem.
De most már hiszem, mert kihoztál. Hát most mit akarsz velem?
— Hát leszel a párom!
— Na, jól van.
Elvitte aztán haza az öreganyjához.
— Na, megvan, fiam?
— Meg, hála Istennek.
Na, most már megnyugodtak. Adott nekik enni. Azt kérdi:
— Hát most már hogy mentek haza?
— Hát hazasétálunk valahogy.
— Nem úgy lesz az! Megállj csak!
Kiállott az ostorral, csörgött-kongott, egyszer csak egy üveghin-
tó, négy lóval megáll a kis ház előtt.
— Na, lássátok, már van hintó is, amin hazamentek.
Még a kastélyt is elhozták, az egy aranyalmává változott, zsebbe
lehetett tenni.
— Na, ezt tedd a zsebedbe, otthon aztán kinyithatod, kastély
lesz belőle, olyan, amilyen volt.
Megköszönte az öreganyjának a szívességét mindenért és elin-
dultak haza.
Világszép Erzsókja hátra ül az ülésbe, ő meg mint kocsis előre.
— Hallod-e, csak ereszd a lovakat. Te ne fogd őket se erről, se
arról, tudja az, hogy hol kell megállni, hol kell mindent megkerül-
ni. Te csak bocsásd a lovakat!
Ment a ló, mint a forgószél. Mikor odaért az ő kis palotájához,
megállott, mintha lecövekelték volna.
— Na, eredj be, szedjétek össze magatokat, amit csak könnyen
lehet, a többi hadd maradjon, hiszen nem olyan nagy valami, ha
marad is.
Hát tükröt, ezt-azt, amit könnyen lehetett, összekaptak. Akkor
már összeültek a húgával, beszélgettek. Ő meg hajtotta a lovat.
— Csak ereszd te azt a lovat, ne törődj vele, majd megáll az
megint, ahol szükséges!
Elröpült velük a ló és hol állott meg? Az anyjuk előtt, aki kő
közé volt rakva. Az apjuk meg sétált az udvaron, nézi, hogy mi-
csoda hintó áll meg?
Még bosszankodik is, mert azt mondja Világszép Erzsók:
— Na, szálljatok le! Ez néktek édesanyátok, ha utáljátok meg-
csókolni, terítsétek rá a selyemkendőt és úgy, mint anyátokat, csó-
koljátok meg!
így szabadult meg aztán az édesanyjuk.
Most meg a király bosszankodik, az apjuk. Hát nem értette,
hogy miről van szó. Odament a fia hozzá.
— Hogy jön vélem? Kardra vagy ölre?
Hát az apja a kardot választotta. Hozzá fogtak. A kardot ki is
csapta az apjának a kezéből, akkor nekiment az apjának:
— így vágnám le a nyakát, ha akarnám!
Akkor elment, a kardját felvette, megtörülte a zsebkendőjével.
Akkor megint összecsaptak. Kirepült a kard az apja kezéből. Akkor
megint nekimérte a nyakának:
— így vágnám le a nyakát, ha akarnám!
Akkor harmadszor is összemérték a kardjukat és akkor is ki-
csapta a kardot az apja kezéből. Akkor az övét is elhajította és az
apja nyakába ugrott.
— Na, édesapám, én vagyok az az elveszett fiú, aki el volt pusz-
títva a föld színéről, de most előadott a jó Isten!
Összerogyott az apja, semmit sem tudott mondani. Aztán befordult
a hintó az udvarra. Még mai napig is élnek, ha meg nem haltak. 

 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella   

 

812. mese...

A rab király szabadon

Fantasztikus állatregény

 Írta: Bársony István

Mintha álom lett volna. (Szavak száma: 498)

A következő tavasszal, amikor a sok hó már elolvadt s a bokrokra kicsalta a rügyet a nap­sugár: egy vén róka csatangolt végig az őserdő leégett részén, amelyet a nagy tűz óta minden­ki került, mint a gyász és elmulás tanyáját.

A róka egymaga ődöngött az egész környéken, ahol mindössze is egy hollónak a szavát lehetett hallani. A holló nagyokat sikkantott, valóságos kürthangokat adott, ami nagyon eltért rendes, nyugalmas korrogásától. A róka idegesen piszkálgatta ki füléből a csiklandós hango­kat s meg-megrázta a fejét.

- Mi az ördög lelheti Gyászt, hogy úgy bomlik? kérdezte magában, s arra vonult, hogy kiván­csiságát kielégítse. A dágványos felé kellett kerülnie, hogy útját rövidítse, besurrant az égett sűrűbe, a patak mellett.

A bokrok feketén, kormosan meresztgették beteg, vagy halott galyaikat. Az óriás-bükk, amely roppant ernyőként borúlt volt a bozótos fölé, csonkán, összeégve mutogatott merev, hideg ágaival a világ minden tájéka felé. A holló a halott bükkfa fölött keringett s valamit szidott, ami odalent volt.

Amikor Ravasz odaért, rémülten szökött vissza. De minthogy semmi se mozdúlt: megint előrebújt s óvatosan dugta ki az orrát a kormos bokrok közül.

Egy hatalmas fekete csontváz guggolt a nagy bükkfa tövében. Hosszú karjaira támaszkodott, mintha éppen fel akarna kelni.

A róka sokáig nézte-nézte. Egyszer csak felvillant a szeme. - Nini, mondta, ez Cézár!... A szegény mellbeteg gorilla, aki valószinüleg meg se moccant a tanyájáról, úgy érte itt a nagy tűz.

Elősompolygott s körülszaglászta az összepörkölődött csontvázat.

- Ime, az utólsó a nagyhatalmak közül, vakogta halkan. Mind elmentek, mind, csak ez maradt itt. A királynak végkép nyoma veszett. Senki se tudja, mi lett belőle. Utóljára a sziklafal között látta egy átröpülő szajkó. A Vörös ördögöt hiába hivom a köve alól: nem jön, nem is sziszeg. Bizonyos, hogy elpusztúlt; hisz ő legkevésbé menekülhetett. India gyöngyét egy bagoly úgy látta összemarva, végvonaglásban. A nagyhatalmak eltüntek már valamennyien, - mintha ittlétök csak rossz álom lett volna.

A holló még folyvást nagy lármát csapott a magasban. A róka rászólott: - Mit zajongsz annyira, Gyász? Talán megint gyűlésre hívod a szabadokat?

- Ördögöt, mordult fel a félszemü holló. Kell is nekünk gyűlés, összetartás! Kiki csinálja a maga dolgát, mint régen. Akkor volt boldog világ. Ezentúl megint úgy lesz.

A fiskális vállat vont. Befelé-nyelven mormogta:

- Mintha én máskép csináltam volna valaha! Csak az ostobák lehetnek igazi rabszolgák.

És fennhangon tette hozzá, kifelé-nyelven:

- Az egész tavalyi esztendő álom volt, rossz álom.

- Az! az! korrogta a holló, és elkezdett úszni a levegőben, egyenes irányban, amerről egyik pajtásának a hívását hallotta.

A róka is tovább ment. A patak partjáról még egyszer visszanézett. A gorilla csontváza úgy mosolygott rá, mintha hívná.

Ravasz megborzadt; lába közé kapta a farkát és sietve loholt el.

Az őserdő csöndjében csak egy harkály kopogtatása hallatszott.

Verőfény játszadozott és táncoltatta enyhe sugarait.

A langyos levegőben, a vágás felől, ibolya-illat szálldosott erre, szellőparipák hátán.

Az uj élet reménységét hirdette a tavasz felséges, üde lehelete.

 

VÉGE.