538. mese...

 

A HÁROM VIDÁM FIVÉR (Szavak száma: 1364)

Volt egyszer három fiútestvér: az egyikük mindkét szemére vak volt, a második mindkét lábára béna, a harmadik meg anyaszült meztelen. Ezek hárman elmentek egy szép napon az erdőbe madárfészket szedni.

Hát ahogy mentek az erdőben, egyszer csak a vak meglátott egy nyulat, amint kiugrott a bo­zót­ból. Alig, hogy szólt a testvéreinek, a béna máris szélsebesen utánaeredt a nyúlnak, és még mielőtt bárki egyet szólhatott volna, már meg is fogta a hátsó két lábát. Nem tudták azonban, hogyan is juttassák haza a foglyul ejtett nyulat.

Akkor megszólalt a mezítelen:

- Adjátok csak ide! - és azzal bedugta a nyulat a zsebébe.

Annyira megörültek a jó fogásnak, hogy még a madárfészkekről is elfelejtkeztek, és meg­indultak hazafelé. Útközben azonban vitába keveredtek egymással, hogy most melyiküké is legyen hát a nyúl? És ezt nem is volt olyan könnyű eldönteni, mint gondolnátok!

- Én láttam meg először! - mondta a vak.

- Mi haszna, hogy megláttad? - vetette ellen a béna. - Én fogtam meg, tehát enyém a nyúl!

- Igen ám, de ha én nem dugom a zsebembe - szólalt meg a mezítelen -, szélnek kellett volna eresztenetek az erdőben. Így hát a nyúl engem illet!

Így vitatkozott egymás közt a három fivér, és egyikük sem akart engedni. Végül arra a bölcs gondolatra jutottak, hogy a bíró döntse el a vitát, így hát egyenesen annak a házához mentek, és nagy szerencséjükre otthon is találták. Egymás után sorjában mindhármuknak el kellett mon­daniuk előtte a történteket. Mikor a harmadik is végére ért az elbeszélésnek, a bíró meg­szólalt:

- Ó, ti derék emberek! Amint hallom, mindhárman nagyszerűen értitek a hazudozást. Így hát azé lesz közületek a nyúl, amelyikőtök a legnagyobbat hazudja nekem!

A vak nyomban rákezdett:

- Apámnak valaha rengeteg juha volt, s nekem kellett az állatokat mindennap itatáshoz terelni. Mikor egyszer megint éppen a patakra hajtottam őket, az be volt fagyva. Sokáig tanácstalanul álltam a parton, mert nem hajthattam haza apám juhait anélkül, hogy megitattam volna őket, és a közelben sehol sem találtam fejszét, amivel átvághattam volna a jégpáncélt. Sokáig töp­rengtem, mitévő legyek? Végre rájöttem: végigfeküdtem a jégen, és a saját fejemmel akkora léket ütöttem rajta, hogy annál aztán valamennyi juh teleihatta magát. Mikor aztán már haza­felé hajtottam a nyájamat, fölnéztem a patak partján lévő fűzfákra, hát ott meg borsót csé­peltek a cséplők, hogy a borsószemek úgy röpködtek szerteszét, akár a jégeső.

„Adjon isten jó napot, ti gazember cséplők!” - kiáltottam oda nekik.

„Köszönjük, te fejetlen ember!” - hangzott felém a válasz.

Csodálkozva és rémülten kaptam a fejemhez, s hát éreztem ám, hogy nincsen többé fejem.

„Na, most aztán legalább nem fájhat többé a fejem - gondoltam magamban. - De hátha azért még szükségem lenne rá? Vajon hol is hagyhattam el? Nem esett-e le, amikor léket vágtam vele a jégbe, és nem maradt-e ott elgondolkoztomban?”

Gyorsan sarkon fordultam, és nagy örömömre már messziről láttam, hogy bizony ott fekszik az én fejem a lék szélén, a jégen. Eközben azonban egy tyúk - mivel a szám tátva maradt - négy tojást rakott belé. Gyorsan újra föltettem a fejemet a nyakamra, és baj nélkül hazaértem. Apám nagyon elégedett volt velem, és lám, még valami különös dolog is történt aztán. A melegtől kikeltek a fejemben a tojások, és a kiscsirkék a számon és az orromon keresztül kirepültek, úgyhogy az egész udvarunk egyszeriben tele lett csirkékkel, anyám nagy örömére.

Mikor a vak fiú befejezte meséjét, a bíró így szólt:

- Hát ha ez mind igaz, akkor ez egy eget verő hazugság! No, de halljuk a következőt!

Erre a béna fivér kezdett bele mondókájába:

- Apámnak volt egyszer egy öreg lova, azt kölcsönkérték tőle a szomszédok, valahányszor az erdőbe mentek fáért. Egyszer megint elment két szomszéd apám lovával az erdőbe. Az állatot odakötötték egy fához, azután erőteljesen csapkodni kezdték a fejszéikkel, ki akarván azt dönteni. Akkor az egyikük kezéből kicsúszott a fejsze, és a ló oldalába fúródott. Az ember rémülten állt a sebesült ló előtt, tanácstalanul és tettre képtelenül szemlélve a vérző sebet, és így kiáltott fel:

„Uramisten, hát sohasem áll el ez a vérfolyam?”

„Egyet se félj! - vigasztalta a másik. - Levágunk néhány rőzseágat, és azzal befonjuk a sebét.”

És ketten hamarosan egész halom rőzsét vágtak össze, és azzal befonták a ló sebesült oldalát. Ezzel ugyan meggyógyították a lovat, annak azonban az éjszaka folyamán akkora erdő nőtt az oldalán, hogy rövid időn belül jöttek a cigányok: a Midi és a Bódi, a Tucu és a Villa - a többinek a neve már nem jut az eszembe -, hogy fát lopjanak onnan, és ebből apámnak nagy baja és sok bosszúsága származott... Így jár az - mondta a sánta -, aki kölcsönadja a lovát. Egy­hamar nem csinálok ilyent!

Ez volt hát a sánta meséje. A bíró azonban így szólt:

- Éppúgy igazat mondtál, akár a testvéred. De lássuk, mit tud közületek a harmadik?

Arra a meztelen fiú kezdett bele mondókájába:

- Apámnak valaha rengeteg méhkaptára volt, és valamennyi tele volt méhekkel. Nekem minden este meg kellett számolnom őket, mikor hazatértek a mezőről. Egy este éppen megint a hazafelé szállingózó méhecskéket számoltam, kénytelen voltam azonban jelenteni apámnak, hogy egy méh hiányzik. Az apám dühösen rám rivallt:

„Eredj és keresd meg a méhet, különben meggyűlik velem a bajod!”

Mit tehettem volna? Persze jó lett volna tudni, merre is induljak hát el. Aggódva kiszaladtam a mezőre, és hét határban kerestem, de nem akadtam az elveszett méh nyomára. Végre a nyolcadik határban találtam egy parasztot, aki egy méhet fogott az ekéje elé az ökre mellé, és éppen akkor vágott végig rajta az ostorral.

„Hogy jut eszedbe a más jószágával szántani?” - kiáltottam rá felháborodva.

A paraszt bocsánatot kért, és elmesélte, hogy egyik ökre belezuhant a szakadékba. Akkor sze­rencséjére meglátta a méhet, és azon nyomban befogta a hiányzó ökör helyére. Nem akarta azonban megtartani magának, csupán arra gondolt: mire jó az, ha a méh összevissza kószál a határban, hálából azért, hogy este majd hazaviszi a gazdájának, a méh is tehet őneki némi szolgálatot.

Ezt az alapos indokolást hallva, megbocsátottam ugyan az embernek, de ragaszkodtam hozzá, hogy késedelem nélkül fogja ki a méhet, és amikor közelebbről megvizsgáltam, és láttam, hogy az iga csupán felsebezte a méh nyakát, újabb szemrehányásokat tettem a parasztnak.

Ilyen állapotban nem vihettem haza a méhet apámnak, mert rögtön ellátta volna a bajomat. Így hát annak az embernek a tanácsára, aki munka közben használta a méhünket, odamentem egy diófához, hogy gyógyszerként néhány diófalevelet tegyek a méh sebes nyakára. Sietségemben a levelekkel együtt egy diót is felmarkoltam a földről, és a levelekkel együtt rákötöttem a méh tarkójára. Egyetlen éjszaka leforgása alatt hatalmas diófa nőtt a szem dióból a méh nyakán, s amikor a dió megérett, a fiúk, valahányszor iskolába menet elmentek az apám kertje mellett - ahogy ez már történni szokott -, göröngyökkel dobálták a diót.

Elképzelhető, hogy ez bizony nem tetszett túlságosan az apámnak, pedig ennek is megvolt a maga jó oldala. Egy idő múlva a fiúk akkora halom rögöt dobáltak be a kertünkbe, hogy apám azt mondta:

„Miért hagynánk itt kihasználatlanul heverni ezt a földrakást? Fölszántjuk és bevetjük zabbal.”

Így is történt. Mikor aztán a zab megérett, apám kezembe nyomta a sarlót, és megparancsolta, hogy arassam le a zabot. Az aratás különben sem valami könnyű munka, a zabaratás azonban éppenséggel nehéz - ezért arattatnak a mi vidékünkön annyian másokkal -, nekem azonban hozzá kellett fogni a munkához, mert apám igen szigorú ember volt, vele nem lehetett ellen­kezni, és jaj volt annak, aki azon nyomban szót nem fogadott neki!

Alig fogtam azonban neki a munkának, amikor nagy örömömre egy nyúl ugrott fel mellettem. No, gondoltam magamban, majd mindjárt megkönnyítem én a munkámat! Azon nyomban olyan szerencsésen hajítottam sarlómat a nyúl felé, hogy a nyele éppen a hátsó lábai között állt meg, a pengéje pedig vágásra készen előreállt. Az így eltalált nyúl kénytelen volt azután a zabföldön föl-alá futkosni, és egy-kettőre az utolsó zabszárat is learatta!

- Nem az a nyúl volt ez véletlenül, amelyiket ma idehoztál a zsebedben? - kérdezte tőle a bíró.

- De bizony, ugyanaz volt - felelte a meztelen fiú.

- Akkor hát ezek szerint a nyúl vitathatatlanul a te tulajdonod volt, és az is marad - döntötte el a vitát a bíró. - Lehetnél azonban olyan jóságos, hogy a fivéreidnek is adsz belőle egy-egy csirke­combot, hiszen igazán becsületesen rászolgáltak a hazugságaikkal!

 

470. mese

A BOSZORKÁNY NYÁRFÁJA (Szavak száma: 1883)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer két fivér, akik egyszer elmentek vadászni. Az erdőben talál­koztak egy kutyával. Az idősebb megkérdezte: „Lelőjük?”

„Ne lőjetek le engem,” kérte a kutya. „Mindkettőtöknek adok három-három kutyakölyköt. Ennek az első kettőnek a neve: Megfogó. A másik kettőé: Eltörő, a harmadik kettőé pedig: Szorongató. Amikor az elsők megragadnak valamit, az csak úgy porzik, amikor a másodikak eltörnek valamit, az csak úgy recseg-ropog, és amikor a harmadikak szorongatnak valamit, az szinte elfolyik.”

Jól van. Egy pillanat múlva találkoztak egy farkassal. Az idősebb testvér kérdi a fiatalabbtól: „Lelőjük?”

„Ne lőjetek le engem,” kérte a farkas. „Mindkettőtöknek adok egy-egy farkaskölyköt. Azok nagyon jól fognak szimatolni.”

Rendben. Egy idő múlva találkoztak egy medvéével. Az idősebb testvér kérdi a fiatalabbtól: „Lelőjük?”

„Ne lőjetek le engem,” kérte a medve. „Mindkettőtöknek adok egy-egy medvebocsot, azok nagyon fognak hízelegni.”

Rendben. Egy idő múlva találkoztak egy hiúzzal. Az idősebb testvér kérdi a fiatalabbtól: „Lelőjük?”

„Ne lőjetek le engem,” kérte a hiúz. „Mindkettőtöknek adok egy-egy hiúz kölyköt, azok nagyon fognak karmolni.”

Rendben. Egy idő múlva találkoztak egy rókával. Az idősebb testvér kérdi a fiatalabbtól: „Lelőjük?”

„Ne lőjetek le engem,” kérte a róka. „Mindkettőtöknek adok egy-egy kis rókát, azok nagy doktorok lesznek.”

Rendben. Egy idő múlva találkoztak egy szarvassal. Az idősebb testvér kérdi a fiatalabbtól: „Lelőjük?”

„Ne lőjetek le engem,” kérte a szarvas. „Mindkettőtöknek adok egy-egy kis szarvast, azok jó teherhordók lesznek.”

Rendben. Egy idő múlva találkoztak egy őzzel. Az idősebb testvér kérdi a fiatalabbtól: „Lelőjük?”

„Ne lőjetek le engem,” kérte az őz. „Mindkettőtöknek adok egy-egy őzgidát, azok nagyon jól fognak szaladni.”

Rendben. Egy idő múlva a találkoztak egy nyúllal. Az idősebb testvér kérdi a fiatalabbtól: „Lelőjük.”

„Ne lőjetek le engem,” kérte a nyúl. „Mindkettőtöknek adok egy-egy kisnyulat, azok jó ugrók lesznek.”

Ekkor a legények fogták az állatokat, a segítőiket, és arra gondoltak, hogy el kell válniuk. De mielőtt elváltak volna, mindketten beledöfték a bicskájukat egy óriási tölgyfa törzsébe. Ha valamelyikük visszatér ide, és azt látja, hogy a testvére kése rozsdás, tudnia kell, hogy a test­vé­rének rosszul megy a sorsa. Ellenben ha a kés pengéje fényes, akkor ellenkezőleg: minden a legnagyobb rendben van. Az idősebb fivére körbe indult, a fiatalabb egyenesen előre. Másnap az idősebb eljutott valamilyen várba. A vár teljesen kihalt, benne csak egyetlen egy lányt talált.

„Kislányom, húgocskám, hol vannak a többiek?”

„A többiek a fehér szarvas után iramodtak és kővé változtak, az apámmal is ez történt.”

„Igen, ők segítők nélkül mentek, de énnekem vannak segítőim, így elkapom a szarvast.”

Kiment, és látja, hogy igen, a fehér szarvas ott van a vár mellett, ő ekkor a segítő társaival utána eredt. És egyszerre csak eltűnt a szarvas. Az idősebb fivér ekkor felemelte a tekintetét a magasba, és a vén nyárfán megpillantotta a boszorkányt. „Gyere le, te vén boszorka, vagy utánad küldöm ma medvét, hogy lehozzon téged.”

„Megyek már, megyek, csak engedd meg, hogy megkössem a segítőtársaidat, nehogy meg­harap­janak.”

A legény megengedte, de mihelyt hozzájuk ért a boszorkány, minden állat, minden segítő társa és maga az idősebb fivér is kővé változott.

Hosszú idő múlva a fiatalabb testvér elért a tölgyfához, és meglátta, hogy a testvére kése teljesen berozsdásodott. Azonnal elindult megkeresni a fivérét, és eljutott ugyanabba a várba, ahol az az egyetlen lány élt.

„Lányom, lányom, húgocskám, hol vannak a többiek?”

„A többiek üldözőbe vették a fehér szarvast és mindenki kővé változott. Egyszer eljött egy vitéz mindenféle állatokkal, a segítőivel, és azt gondolta, hogy el tudja kapni a szarvast, de mi történt? - ő is kővé változott.”

„Az az én bátyám, az én bátyám, hogyan lehet megmenteni?” - „A bátyádat meg nem mented, inkább saját magadat mentsd meg, és ha lehetséges, engem is vigyél innen magaddal! Legény, nem tudod, hogy a nyárfán itt van egy boszorkány. Egyetlen szavával, egy kis pálcával kővé varázsol téged, engem és az állataidat örök időkre. És bosszút áll, ha csak megtudja, hogy itt tartalak téged. Fussunk, itt az idő!”

A legény felugrott a farkas hátára, ölébe vette a lányt, és menekülnek. Ekkor a föld döngeni kezdett, ment utánuk a boszorkány. A fiú látta, hogy a farkas nem tud elmenekülni, ezért a lánnyal együtt átszállt a medve hátára. De a boszorkány csak jött, és egyre közelebb, egyre közelebb ért. Ekkor a fiú a lánnyal az ölében átszállt a szarvas hátára. De a boszorkány egyre közelebb ért. A nyúl repült, amint tudott, az őz száguldott, amennyire bírta a lába, a farkas, a medve, a róka egymás után, mint a szélvész. A görbelábú hiúz botladozik, el-elesik, de a Megfogó, Eltörő és Szorongató vicsorítja a fogait. Ők mégis egyedül vannak. A sebes szarvas is, végül úgy vélte, hogy a boszorkány mindenkinél sebesebb. Ezt mondja a legénynek: „Dörzsöld meg a jobb szarvamat, onnan előjön egy fésű. Azt a fésűt dobd át a bal válladon, de ne nézz hátra!”

A fiú át is vetette a fésűt a bal vállán, és a háta mögött egy nagyon sűrű, zöld erdő nőtt. A bo­szor­kány azonban azon is áttört. A szarvas most ezt mondja a legénynek: „Dörzsöld meg a jobb szarvamat, abból előkerül egy köszörűkő. Ezt a köszörűkövet dobd el a bal válladon át, de ne nézz hátra!”

A legény átdobta a köszörűkövet a bal vállán, és lám, a háta mögött egy nagyon nagy, nagyon magas hegy emelkedett ki a földből. A boszorkány azonban azon is átkelt. A szarvas ekkor ezt mondta: „Dörzsöld meg a jobb szarvam, akkor kapsz egy kendőt. Dobd át ezt a kendőt a bal válladon, de ne nézz hátra!”

A legény átdobta a kendőt a bal vállán, és íme, a háta mögött egyszerre egy tűzfolyó kelet­ke­zett. A boszorkány ezen nem tudott átkelni. A legény ekkor leszállt a szarvas hátáról és meg­pihent. De nem tudott sokáig pihenni, mert valamilyen kunyhót kell emelni, ahol lefekhet. Most mindannyian munkába kezdtek. El is csodálkozott, hogy milyen gyorsan ment a munka: az egyik viszi, a másik dobálja, a harmadik emeli, a negyedik húzza, az ötödik elhelyezi, a hatodik befedi.

Amikor már mindannyian lefeküdtek, a szarvas kivezette a legényt és így szólt hozzá: „Most vágj le, és a fejemet ásd el a küszöb alá, a testemet pedig a padló alá. Most meg tessék, itt van ez a fonal, jól vigyázz rá! És amikor egyszer innen elmész, akkor a fonalat háromszor tekerd össze jobbról balra, kötözd fel vele a fejemet a testemre és akkor újra élni fogok.”

„De mondd, kedves szarvas, hogyan vágnálak le téged, a megmentőmet?”

„Ne jajgass, talán én rosszra tanítottalak? Ez is csak a javadra lesz.”

A fiú megtette, amire a szarvas utasította, és a szalagot az ablakba tette.

Reggel arra gondolt, hogy az állataival, a segítőtársaival vadászni kell menni, hogy ne éhezze­nek. A lány otthon maradt, és ekkor meglátta a fonalat, és így gondolkodott: „Nem heverhet itt ez a jó fonál. Kötök belőle harisnyát.”

Amint a harisnyát kötötte, a fonalat balról jobbra tekerte. Ebben a pillanatban a tűzfolyó fölött megjelent egy vashíd, és azon átkelt a folyón a boszorkány. Most rohannak az állatok a boszor­kány ellen. Az nem tudott mit tenni, mert a nagy sietségben a nyárfa mellett hagyta a botját. De talán nincs elég esze? Egy, kettő! Kész egy nagy gödör, és amikor, zsupsz, mind benne is vannak, rá egy háromhüvelyknyi vastag vasajtó, és most hová? A fiú meg a lány szorult helyzetbe került. A boszorkány csak nevet és kezd befűteni a fürdőben, hogy tisztára megfürödjön, majd elkészítse a reggelit. Amíg melegszik a fürdő, a boszorkány lefeküdt a nap­ra. Még nincs elég meleg, a szarvas feje megszólal: „Te ostoba, mit sietsz azzal a fűtés­sel? Csak három vasajtót törtek ki. Jó sokáig igyekezz, míg minden ajtó ki nem lesz törve.”

A szarvas feje jól kijött, a boszorkány ott van mellette: „Fekszem, fekszem, nem tudom ki­vár­ni. Mi történt - hamar meleg lesz már?” „Egy számára félig elég lenne, de kettő számára még rá kell tenni,” „No, ha ilyen sokáig elhúzódik, akkor kettőt egyáltalán nem akarok regge­li­re.” Ezt mondva, a boszorkány elkapta a lányt, és kihúzta az elülső fogát, ami teljesen arany­ból volt. Azt a fogat a lánynak maga a Szerencse anyó ajándékozta, és amikor az nem volt a szájában, meg kellett halnia. A boszorkány beletette a lányt egy vasládába, és elásta a kereszt­úton. Amint a boszorkány ott tevékenykedett, a szarvas feje ismét megjelent.

„Megint három ajtót kitörni!” A boszorkány visszatérve a lány temetéséről, még jobban meg­éhezve, így kiáltozott: „Gyorsabban fűteni, ha nem lesz mindjárt, akkor megeszlek mocsko­san!” „Meglesz, meglesz mindjárt, csak még a víznek meg kell melegednie.” A boszorkány visszafeküdt a napra, a szarvas feje megint megszólalt: „Most törjétek ki az utolsó ajtót! No most várjátok a segítséget!” Nem telt el hosszú idő, és minden állat, minden segítő, megjelent. Mindegyik jól elrejtőzött: a nyúl a pad alatt, az őz a polc alatt, a róka az ajtóban, a farkas a kádban, a medve a kemence sarkában, a hiúz a lyukban, a Megfogó, Eltörő, Szorongató és a legény a kemencében. Egy pillanat múlva jön a boszorkány és kérdezi: „Készen van már?” „Igen, csak menj be!”

„Csikk!” az ajtó kinyílt és a boszorkány bement. Most aztán volt mit látnia! A Megfogó elkap, az Eltörő szakít, a Szorongató összeszorít, a medve üt, a farkas tép, a róka harap, a hiúz karmol, az őz rúg, a nyúl szalad, és a fiú forró vizes kannával mer. A boszorkányt nem tudták teljesen elverni, mert a fürdő ajtaja kinyílt és ő kiszaladt. Ekkor mindenki nagyon boldog lett. Azonban amikor a legény a lányról kezdett mesélni, az öröm csökkent, és mindenki együtte­sen a lányt kezdte keresni. A nyúl szalad előre, a farkas és a kutyák a nyomokat szimatolják, szimatolnak, szimatoltak, míg meg nem érezték a szagát. A hiúz és az őz mindjárt kiásta a vasládát, a medve kiemelte, a Megfogó, Eltörő és Szorongató feltörte a vasfedelet, és a róka, a doktor, a fejrésznél megtalálta az arany fogat. A legény visszatette a fogat a helyére, és ekkor meglátták, hogy a lány él, egészséges. Ekkor együttesen a fonallal feltámasztották a szarvast, majd mindenki elindult vissza a várba. Az úton az okos róka így szólt: „Mindent ki tudtunk szimatolni, de arra csak nem jöttünk rá, hogy a boszorkány a botját a nyárfán hagyta. Megint ilyen messzire kellett mennünk?”

„Nem számít,” mondta a szarvas. „Most ráparancsolunk a boszorkányra, hogy a bot nélkül másszon le a nyárfáról, ha nem fogad szót, kidöntjük a fát.”

Odaértek a nyárfához, és látták, hogy a boszorkány ott ült a fán és vacogott: „Fázom, fázom! Eresszetek le a földre, hogy megmelegedjem, de hogy az állataid meg ne harapjanak, engedd meg, hogy megérintsem a botommal!”

A legény egyáltalán nem figyelt rá, hanem így szólt: „Le ne gyere a bottal a földre. Azonnal mondd meg nekünk, hogy kik ezek a kövek?”

„Ezek emberek, ezek állatok!”

„Nos, rendben, ha ezek emberek és állatok, hogyan lehet visszavarázsolni őket? Ha nem akarod, ne mondd meg, de ha nem mondod meg, akkor a nyárfádat a földre döntöm.”

„Ne döntsd ki, ne döntsd ki - megmondom, mindjárt megmondom. Vegyél le a nyárfáról egy kis penészt, azzal kend be a köveket, akkor életre kelnek!”

Így is történt. Feltámadtak az emberek, az idősebb fivér, az állatai, a segítőtársai, a lány apja, a lány anyja és minden alattvalójuk, nagyobb ott a tolongás, mint a piacon. Mindenki körül­állta a nyárfát, és ledöntötték a boszorkánnyal együtt. Amint leesett, nem tudta elkapni a botját, még csak a kezét sem tudta felemelni: az összes állat ráugrott és darabokra tépte. A fiatalabb fiú feleségül vette a lányt, és egyetértésben, boldogan éltek a szépen berendezett várban. A lány apja átadta a birodalmát a vejének.