I. változat:
A füzesabonyi templom harangja azt mondja:
- Tiszta búza, jó kenyér! Tiszta búza, jó kenyér!
A dormándi pedig ezt:
- Akárminő, csak legyék! Akárminő, csak legyék!
II. változat:
A régi időben így szólt a szentesi nagyharang:
- Suba-bunda, suba-bunda, suba-bunda! (Ez volt a gazdagok öltözéke.)
A kicsi pedig így szólt (gyorsan):
- Ing-gatya, ing-gatya, ing-gatya! (Ez volt a szegények gúnyája.)
Egyszer volt, hol nem volt egy közös gazdaság. Abban a gazdaságban volt többek között egy olyan ember is, akinek voltak idegen falubeli rokonai, s azok eljöttek látogatóba hozzá. Azok, hogy ne jöjjenek üres kézzel, hát hoztak neki két nyolcliteres uborkás üvegben mézet. Nagyon jól fogyott akkor az a méz, csak térültek-fordultak, vették elő a jó puha kenyeret, s vágták, mártották és ették.
Közben, amint ott eddegéltek, arról beszélgettek, hogy micsoda érdekes dolog a méhészet, hogy milyen kevés gond van a méhekkel, s a gazdaságnak micsoda nagy hasznot hajtanak.
Alig várta a mi emberünk, hogy legyen a közös gazdaságban gyűlés, és ő indítványozza, hogy a gazdaság vegyen méheket, és gazdálkodjanak azzal is.
Hát meg is lett a gyűlés, s az ember elő is hozta az indítványát, s olyan jól találta elmondani, hogy a vezetők meg is fogadták a szavát. Megkérdezték nyomban, még ott a gyűlésen, hogy van-e olyan ember a tagok közül, aki a méhekkel tudjon bíbelődni.
Akkor felállott egy ember, s azt mondta, hogy ő gyerekkorától fogva a méhekkel gazdálkodott, ért is jól hozzájuk. Ha szükséges, be is tudja szerezni őket. Tudja, hogy honnan kell venni a méheket, adjanak neki pénzt, ő elmegy, megveszi, haza is hozza, s a gondjukat is viseli, ameddig él.
Nagy volt az öröm a közös gazdaságban. Kiszámolták, hogy mennyi pénz kell, s az embernek oda is adták, s az ember elment, hogy megvásárolja a méheket.
Messze kellett menjen, vonattal ment, s szerencsésen meg is vásárolt annyi kaptár méhet, amennyit be tudott pakolni egy vasúti kocsiba. Kifizette, kihordatta a kaptárokat az állomásra, berakatta őket a vonatba, s akkor behúzatta az egész kocsit tiszta pirosba, s magának is csináltatott egy egész rend ruhát, még a sapkáját is tiszta pirosból.
Akkor megismertette magát a méhekkel, s kezdett velük beszélgetni, ki-kinyitotta az ajtót, a méhek jöttek-mentek, jól érezték magukat. Mikor eljöttek úgy feleútig, hát egyszer csak a vonatot egy negyedik vágányra félrevitték, s a mozdony elment, otthagyta a vonatot. Ezt látta a méhész. Bement az állomásfőnökségre, s megkérdezte a főnöktől:
- Főnök elvtárs, miért ment el a mozdony?
- Mert - azt mondja a főnök - olyan parancsot kapott.
- Hát meddig lesz itt a vonat ezen az állomáson?
- Hát én azt honnan tudjam?
- Velem ne tessék olyan félvállról beszélni, főnök, mert én egy vagon méhet viszek, s ha tudom, hogy itt lesz ma egész nap a vonat, akkor kieresztem a méheimet, hogy levegőzzenek s egyenek.
- Itt lesz az még három nap múlva is!
Erre a beszédre kiment a méhész, s ügyesen kinyitotta a kaptár ajtókat.
- Na, gyerekek, kifele, kifele, levegőzni! Keressetek élelmet magatoknak! S este naphaladat előtt egy darab idővel jöjjetek ide vissza!
A méhek zim-zum, zim-zum, zim-zum, szépen kifolytak a kaptárakból mind, s elmentek ki a mezőkre. Alig mentek el a méhek, egyszer csak kapja a főnök a parancsot, hogy küldje a vonatot. Látja a méhész a vonat tetejéről, hogy jön a mozdony, összeakasztják a kocsikkal, s várják, hogy a főnök adjon jelt az indulásra. Odaszalad a méhész, s felpanaszolja:
- Hát ez meg mi? Hiszen nem ezt mondta az előbb a főnök!
- Parancsot kaptam, hogy indítsam a vonatot.
- De hisz azt nem lehet, az én méheim még kint vannak a mezőn!
- Mi közöm van nekem a maga méheihez - feleli amaz -, én állomásfőnök vagyok, nem méhész!
- De hát nem lehet itt hagyni a méheket, az egy egész vagyon - mondja a méhész.
- Nekem ahhoz semmi közöm!
- Hát ha már el kell küldje a vonatot, legalább a méhek kocsiját hagyja itt ezen az állomáson, s holnap egy másik vonathoz oda csatolják.
- Nem lehet, kérem - mondja a főnök. Azzal jelt adott az indulásra, s elment a vonat, vitte a méhek kocsiját is. Ment vele a méhész is a piros ruhában.
A méhek közben megjárták magukat, gyűjtöttek egy kicsi mézet, nyalakodtak ott a mezőn, s akkor egy csoport visszajött az állomásra, hogy megnézze, nincs-e valami baj a vonattal, az ő kaptárjaikkal. Hát látják, hogy a vonat nincs ott!
Visszamentek a mezőre, s jelentették a többi méhnek is, hogy baj van, a kocsijuk eltűnt. Akkor jött a többi méh is a mezőről, mind, amennyi volt. Mikor odaérkeztek az állomásra, lefele repültek, felfele repültek, de a vörös kocsit sehol sem látták.
A váróteremnél ott állt egy csomó ember, várták a személyvonatot, hogy elutazzanak vele. Hát a méhek azt gondolták, hogy azok az emberek lopták el a kocsit. Megrohanták őket, csípték-marták, ahol érték. Segítségért kiáltottak az emberek. Meghallja a főnök a nagy kiáltozást, kifut az irodájából, akkor reá is egy csoport méh, kezdték szúrni. Ő is elkezdett segítségért kiáltozni. Meghallja a felesége fenn az emeleten, kinyitja az ablakot, hogy lássa, mi történik. Verik a férjét, vagy mi van vele? Mikor kinyitotta az ablakot, akkor a méhek mind reá. Visított az asszony is, ahogy a torkán kifért. A főnök meghallotta, felszaladt a lépcsőn, hogy lássa, mi van a feleségével, miért sikoltozik az ott fent.
Hát látja, hogy a szoba is tele van méhekkel. Be kellett bújjanak a pokróc alá, úgy mentődtek meg valahogy, de feldagadt mind a kettőnek az arca, keze, úgy összemardosták őket a méhek.
Azok a szegény emberek, akik a vonatra vártak az állomáson, elfutottak haza a faluba. A méhek utánuk. Amikor az emberek meghallották a nagy kiáltozást, kifutottak az utcára, hogy lássák, mi történt. Hát ahogy kifutottak, azokra is rászálltak a méhek, azok is kezdtek segítségért kiáltozni. Felfutottak a toronyba, s félreverték a harangokat.
- Segítség, vége az egész falunak!
Nagy sokára észbe kapott a főnök, s utána telefonált a piros kocsinak, hogy azonnal küldjék vissza. Utána akasztották egy személyvonat után, s gyorsan visszahozták. S akkor a piros ember, a méhész, fölállott a kocsi tetejére, s elkezdett fütyörészni, szólogatta a méheket:
- Gyertek, gyertek, gyerekek, itt van a kocsitok, itt van a kaptárotok!
A méhek, mikor meghallották a gazdájuk hangját, odagyülekeztek, odamentek, megnyugodtak, mert beszélgetett velük a méhész. Ügyesen belementek a kaptáraikba, már akik még életben voltak, mert belőlük is sok odapusztult a nagy háborúban.
Mikor mind benn voltak a kaptárakban, akkor a méhész bezárta a kaptárajtókat, s bement az állomásfőnökhöz. Hát nem ismert a főnökre, ekkora volt az arca (mutatja) neki is meg a feleségének is.
Azt mondja a méhész:
- Megérdemelte, ami történt, s még ennél rosszabbul is járhatott volna! Ugye, hogy kértem szépen, hagyja itt a méhek kocsiját, de maga nagy büszkén csak foghegyről beszélt velem. Hát nem tudja, főnök, hogy ilyen nagy vagyonra hogy kell vigyázni?
Odakerekedett a dolog, hogy a végén a főnök kért bocsánatot a méhésztől. Elbúcsúztak egymástól, s hazament a méhekkel. Mikor hazaérkezett, otthon elmondta nagy kacagva, hogy ebben és ebben a faluban a főnök hogy megjárta a méhekkel. Kacagtak mind, s akkor a méhész a kaptárakat leszedte, rendet csinált, s kieresztette a méheket a mezőre.
Kezdett velük gazdálkodni. Annyi hasznot hajtottak a méhek annak a közös gazdaságnak, mint az összes többi állat együttvéve. S aztán éldegéltek lassan, s máig is élnek, ha meg nem haltak.
Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény ember s annak három fia.
Ennek a szegény embernek egy darab szőlője volt, egyebe semmi, sem égen, sem földön. No, hanem őrizte is a szőlőjét, akárcsak a szeme fényét. Sorba jártak ki a fiai a szőlőbe, s istrázsálták éjjel nappal.
Egy reggel a legidősebb fiú ment ki a szőlőbe, ott leült, s elkezdett falatozni. Amint ott falatoznék, elejébe ugrik egy béka, s kéri a legényt:
- Adj egy falás kenyeret, te legény, már két hete, hogy egy falatot sem ettem.
- Majd holnapután, vaskedden - mondotta a legény, s elkergette a békát.
A béka elment szó nélkül, de a legény csakhamar elaludt, s mikor felébredt, a szőlő úgy meg volt dézsmálva, hogy a hideg is kirázta nagy félelmében.
Másnap a középső fiú ment a szőlőbe, de az is éppen úgy járt, mint a legidősebb. Attól is kért a béka kenyeret, de a békát ez a legény is elkergette, még meg is dobta egy kővel. Azután lefeküdt, elaludt, s mire felkelt, fele sem volt meg a szőlőnek.
Hej, zsémbelt a szegény ember, nem volt otthon maradása a két idősebb legénynek, kikergette őket az apjuk a házból. Egyebük sincs annál a kis szőlőnél, s arra sem tudnak vigyázni!
Mondotta a legkisebb legény:
- Ne búsuljon, édesapám. Ami maradt, az meg is marad, én megőrzöm.
Kimegy a legény a szőlőbe, leül ő is falatozni, s hát jön a béka, kenyeret kér tőle is.
- Adok én jó szívvel, hogyne adnék.
Letört egy jó darabot a kenyérből, s szépen a béka elé tette.
- Egyél, szegény béka, te is Isten teremtése vagy.
- No, te fiú - mondotta a béka -, jótétet helyébe jót várj. Nesze, adok neked egy rézvesszőt, egy ezüstvesszőt meg egy aranyvesszőt.
Majd az éjjel eljön három paripa, egy rézszőrű, egy ezüstszőrű meg egy aranyszőrű, hogy összerugdossák a szőlődet, de te csak suhints rájuk ezekkel a vesszőkkel, s egyszeribe megszelídülnek. Aztán meglátod, hogy sok hasznukat veszed az életben. Úgy is lett, ahogy a béka mondotta. Eljött éjjel a három paripa, berontottak a szőlőbe, nyerítettek, rúgtak-kapáltak, hányták fel a földet a csillagos egekbe. De a legény sem nézte összedugott kézzel, rájuk suhintott magyarosan, s hát abban a pillanatban úgy megszelídültek, úgy állottak előtte, mint három bárány.
- Ne bánts minket - mondották a paripák -, ha valamire szükséged lesz, csak suhints a vesszőkkel, s mi nálad leszünk.
Azzal a paripák elnyargaltak, a fiú pedig hazament. De semmit sem szólt sem az apjának, sem a testvéreinek arról, hogy mi történt. Azok csak csudálkoztak, hogy mi tenger szőlő lett, hogy az egész falunak nem lett annyi bora, mint nekik. Alig tudták leszüretelni.
Na, telt-múlt az idő, egyszer a király mit gondolt, mit nem, egy magas fenyőszálat állíttatott a templom elé, a fenyőszál tetejére tétetett egy aranyrozmaringot, s kihirdettette az egész országban, hogy annak adja a leányát, aki a lovával olyan magasra ugrat, hogy a fenyőszál tetejéről lekapja az aranyrozmaringot. Próbálkozott mindenféle királyfi, herceg, de hiába próbálták, még félig sem tudtak felugratni.
Mikor mind nagy szégyenkezve elkullogtak, jött egy legény rézszőrű paripán. Fején volt, rézsisak, hogy az arcát ne lássa senki, aztán sarkantyúba kapta a lovát, egy ugrással lekapta a rozmaringot, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Hát bezzeg hogy a szegény ember legkisebb fia volt ez a vitéz. De otthon nem tudtak erről semmit. A rongyos ruhájában ment haza, s mikor az apja meg a két testvére hazakerült - mert azok is oda voltak csudalátni -, ott heverészett a kuckóban. Mondják a bátyjai, hogy ők mi mindent láttak, s mikor mindent elbeszéltek, azt mondja a legény:
- Jobban láttam én azt, mint ti.
- Ugyan honnét láttad volna jobban? - kérdezték a bátyjai.
- Hát fölállottam a kerítésre, s onnét láttam.
A legények még ezért is irigykedtek az öccsükre, s hogy többet ilyesmit ne lásson, a kerítést lebontották.
Következő vasárnap még magasabb fenyőszálra egy aranyalmát tétetett a király. Most is sokan próbáltak szerencsét, de hiába. Hanem mikor nagy szégyenkezve mind elkullogtak, jött ezüstszőrű paripán egy vitéz, akinek ezüstsisak volt a fején, a rostélya leeresztve, hogy az arcát ne láthassák. Egy ugrással lekapta az aranyalmát, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Mire a szegény ember két idősebb fia hazakerült, a legkisebb fiú már ott hevert a kuckóban. Mondják neki nagy áradozva, hogy mit láttak, bezzeg olyat a kuckóból nem lehet látni!
- Ó, én jobban láttam, mint ti - mondotta a legény.
- Ugyan honnét láttad?
- Felmásztam az ól tetejére, s onnét láttam.
A legények mérgükben szétszedték az ól tetejét is, hogy az öccsük többet ne lásson onnét.
Harmadik vasárnap még magasabb fenyőszálra arany selyemkendőt tűzetett fel a király. Bezzeg hogy ezt is a szegény legény kapta el. De most sem ismerte meg senki, mert aranyszőrű paripán volt, s aranysisak fedte az arcát.
Beszélik otthon a legények nagy dicsekedve, hogy milyen csudát láttak.
- Jobban láttam azt én - mondotta a legény.
- Ugyan honnét láttad?
- Honnét? A ház tetejéről.
Mérgelődtek szörnyen a legények, s nagy mérgükben széthányták a ház fedelét is.
Aközben a király kihirdette országszerte, hogy jelentse magát az a vitéz, aki elvitte az aranyrozmaringot, az aranyalmát és az arany selyemkendőt.
Eltelt egy hét, eltelt két hét, nem jött senki. Akkor a király odahívatta az udvarába, ami valamirevaló legény csak volt az országban. Azok közt sem volt a híres vitéz. Mikor aztán mind eltakarodtak, jött aranyszőrű paripán a legény aranyos ruhában. Kalapjába volt tűzve az aranyrozmaring, a lova kantárjába az arany selyemkendő, s egyik kezében tartotta az aranyalmát.
Na, csakhogy eljött. Örült a király; de még jobban a királykisasszony.
Mindjárt megtartották a lakodalmat, s a király a legénynek adta egész országát.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
