A HÁROM KIRÁLYKISASSZONY. (Szavak száma: 1069)
Volt egyszer a világon egy király s ennek három szép leánya.
Minthogy a király már vén ember volt, megunta a királykodást: ezért férjhez
akarta adni a leányait, hogy majd kinek-kinek kiadja a maga jussát; elosztja a
királyságot három leánya közt.
De mielőtt ezt tette volna, meg akarta tudni, hogy melyik
leánya szereti legjobban, mert majd ennek adja a legszebb országot: ezért a
leányait maga elé hivatta s kérdi a legnagyobbiktól:
- No kedves leányom, hogy szeretsz te engem?
- Én atyám ugy szeretlek, mint a galamb a tisztabuzát!
- Jól van édes leányom, okosan feleltél. Hát te, hogy
szeretsz engem? kérdi a középsőtől.
- Én atyám ugy szeretlek, mint a nyári szellőt.
- Jól van leányom, te is okosan feleltél. Hát te kis
leányom, hogy szeretsz engem? kérdi a legkisebbtől.
- Én atyám ugy szeretlek mint az emberek a sót.
A legkisebbik leánya feleletén szörnyűképpen megharagudott a
király, azt mindenéből kitagadta, hogy ő neki nem leánya, hogy ő nem nemzette
a világra; de még ez nem volt elég, hanem sarkig érő hosszu haját a kezére
tekerte, tizenkét szoba földén végig hurczolta, és a legutolsó szoba
garádicsáról mint valami kutyát, lerugdosta, hogy ő vele többé nem lakik egy
fedél alatt, hanem menjen a pokolba, annak is a fenekére.
A szegény királykisasszony sírva-ríva, mint isten árva
madara, elzűlött, elvadult és egy nagy vadon erdőben huzta meg magát, hol egy
nagy odvas fára akadt, melybe bele bujván, ez volt neki a királyi rezidenczia!
Majd szedett egy vagy két kötény száraz harasztot, melyből ágyat csinált
magának, s ez volt neki a fölvetett selyemágy. S ha megéhezett, keresett
magának az erdőben holmi vadalmát, vadkörtét, galagonyát, csipkét, kökényt, s
ezek valának a királyi ételek s mégse halt meg éhen. Ha pedig megszomjazott,
keresett magának valami fris forrást, ivott belőle s ez volt neki a királyi
ital s mégse halt meg szomjan.
Igy élt évrül évre ebben a rengeteg nagy vadon erdőben.
De uramfia, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy
semminél, egyszer a szomszéd királyfi ott vadászgatott abban a rengeteg nagy
vadon erdőben, hát messziről látja, hogy nagy odvas fába valaki beszaladt.
Odamegyen a királyfi az odvas fához s bekiált a lyukon.
- Hej, ki van itt?
Semmi válasz.
- Hej, ki van itt? Ember vagy-e, ördög vagy-e? Ha ember
vagy, jöjj ki; ha ördög vagy vigyen a fene!
Semmi válasz.
- Még egyszer kérdem: ki van itt; ember vagy-e, ördög
vagy-e? Ha ember vagy, jöjj ki; ha ördög vagy, vigyen a fene; mert mindjárt
belövök a lyukon!
Mit volt mit tenni a királykisasszonynak, kibújt az odúból
nagy rongyosan; mert a mi ruhácskája volt, biz az már háromszor is
leszakadhatott róla, meg aztán se tűje, se czérnája, hogyha elszakadt is
valami, megvarrhatta volna.
Itt a királyfinak annyira megtetszett a szép leány, hogy
hazavitte s feleségül vette.
S mikor a mézes-mákos hetek elmultak, kérdőre vonta a
feleségét, hogy vallja ki, hogy mi annak az oka, hogy az apja oly szörnyen
nagyon kegyetlenül bánt vele?
- Mi tűrés tagadás kedves férjem, biz annak nincs egyéb oka,
mint egyszer az atyánk arra a fura gondolatra jött, hogy sorra kérdezzen
bennünket, ki, hogy szereti őt. A legöregebbik néném ezt mondta: „Én atyám úgy
szeretlek, mint a galamb a tisztabuzát.” - A középső testvérem meg ezt mondta:
„Én atyám ugy szeretlek, mint a nyári szellőt.” Végre én tőlem is megkérdezte,
hogy szeretem őt s én azt találtam mondani: „Én atyám ugy szeretlek, mint a
sót.” - Ezért a feleletemért szörnyűképen megharagudott királyi atyám,
mindenéből kitagadott, megvetett, hogy én nem vagyok leánya, hogy ő nem nemzett
a világra; de még mindez nem volt elég, hanem a hajamat a kezére tekerte, 12
szoba során végig hurczolt, majd a legutolsó garádicsáról, mint valami kutyát,
lerugdosott. Én aztán az erdőben húztam meg magamat s mindaddig ott voltam, mig
csak te kedves férjem meg nem szabaditottál e kinos élettől.
- Igaz-e ez édes feleségem? kérdé a király.
- Nincs különben.
- No, ugy nekem egy gondolatom támadt: majd én meghivom
királyi atyádat ebédre, külön főzetek neki, lesz papos ebéd, hanem ételt-italt
só nélkül rakatok elébe.
Ugyis lett. - A vén királyt a szomszéd király, már mint a
veje, meghítta ebédre. Az el is jött s fogadják nagy tisztességgel mint ahogy
egy királyt illik, bevezetik a fehér szobába s mindjárt az első székbe
ültették.
Itt eljön a dél, el az ebéd ideje. A vén királynak külön
teritenek külön szobába s mikor az asztalon volt a leves, mondják, hogy tessék
ebédelni, tessék az asztalhoz ülni. Az le is ült s a szájába vesz egy kanál
levest, de se íze, se sava, csak kifordult a szájából. De a vén király nem
szólt semmit, gondolta magában, hogyha a levesből nem eszik is, majd eszik a
másik ételből; de biz ebbeli gondolatja sem lett idős, mert a másik tál ételben
sem volt egy szikra só sem. A vén király ebből sem evett. Felhozzák a harmadik
tál ételt is, ebben sincs egy szikra só sem. A király már bosszankodni kezdett
s hogyim éhes volt, a kenyerezéshez akart látni; de a mint a szájába tett egy
falatot, csak kifordult belőle; mert ez is sótalan volt.
S ekkor a vén király megharagszik, hogy ő belőle vén léttére
csúfot akarnak űzni; mert sótlan étellel traktálják s nagy mérgesen bemegyen a
királyhoz s mondja:
- Öcsém! nem tudom a dolgot mire vélni, mert vagy a
szakácsod evett bolond gombát vagy én, de minden ételed olyan ízetlen és olyan
sótalan, hogy csak kifordul a számból s nem nyelhetem le a világért sem.
- Megengedjen fölséged, de mink azt hallottuk, hogy fölséged
nem szereti a sót: ezért külön főzettem a számára só nélkül.
- Már, hogy a patvarban ne szeretném! ki hallott ilyen
bolondot!
- Hát igazán szereti fölséged? hisz én azt hallottam, hogy a
legkisebbik leányát, azért, mivel erre a kérdésére: „Hogy szeretsz kedves
leányom?” igy válaszolt: „Én atyám úgy szeretlek, mint a sót” - elűzte,
elkergette fölséged az atyai háztól?!
- Akkor cselekedtem a legbolondabbúl, de most szánom-bánom
bünömet s tán a felekirályságomat is odadnám annak, a ki még egyszer vissza
tudná adni a leányomat!
Ekkor az ifjú király karon fogva bevezette a vén király
leányát, már mint a feleségét s volt bezzeg öröm meg öröm s olyan vigságot
csaptak, hogy egy kis lakzival ért fel; de már ebben nem só nélkül, hanem sóval
főzték az ételeket. A vén király aztán legkisebbik leányát ismét a kegyelmébe
fogadta, s hogy a hibáját némileg jóvá tegye, ennek adta birodalma legszebb
országát.
