974. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

HŐSÖKRŐL, ISTENEKRŐL

VINNEBÉGO ÉS AZ ÁRNYAK VIGVAMJÁBÓL (Szavak száma: 697)
VISSZAHOZOTT LÁNY

Amerre a nap lenyugszik, minden bús és szomorú, amerre a nap lenyugszik, az utak az el­mú­lás és a halál felé vezetnek. Ahol a nap kel, ott serken az élet, abban az irányban, kelet felé volt az a sziget, ahol Vinnebégo élt. Mert sok-sok emberöltővel azután, hogy eltűnt a föld színéről, Vinnebégo élt, azon a tájon élt, ahol a nap kél. Vinnebégo nem pusztulhatott el, manido volt, nem fogott rajta a rontás, de már nem járkálhatott kedvére a világban, egy szigeten húzódott meg, hogy ott is marad a világ végezetéig.

Messze a szigettől élt egy ember. Volt ennek az embernek egy lánya, akit apja mindenekfelett szeretett. Egy napon meghalt a szeretett lány. Az apa nem akart, nem is tudott élni leánya nélkül, s barátainak egyre mondogatta, mennyire szeretne elmenni az árnyak honába, hogy ott viszontláthassa egyetlen leányát. A barátai azt mondották neki, hogy az árnyak honába csak akkor juthat el, ha előbb elmegy Vinnebégóhoz, rajta kívül senki sem tudja, merre vezet oda az út. Öt barátja meg egy nagy gyógyító-varázsló meg is ígérte neki, hogy vele tartanak, ha Vinnebégótól megtudja, merre vezet az út az árnyak közé.

Együttesen addig-addig kérlelték, kérdezgették az eltávozottak szellemeit, míg végül választ kaptak, s megtudták, hogy hol találnak rá Vinnebégóra. Elindultak, s addig mentek, míg a Nagy Tóhoz nem értek. A Nagy Tavon, a szigeten, rátaláltak Vinnebégóra.

Vinnebégo túlságosan öreg volt már, hogysem útnak indulhatott volna velük. A fején hatalmas cédrus nőtt, a cédrus gyökerei palástként borultak vállára, hátára, mögötte pedig nagy, kerek kő fehérlett. Az egyik vándornak, aki megkérdezte, lehetne-e hozzá hasonlóan ő maga is örök életű, Vinnebégo így felelt:

- Nem, időd ki van szabva, annál tovább nem élhetsz. Csak a kő örök életű.

- Akkor én kővé változom - mondta a vándor.

Kővé változott, s Vinnebégóval maradt az idők végezetéig.

Most már csak hatan voltak, hatan akartak eljutni az árnyak honába. Vinnebégo mindegyi­kük­nek adott egy-egy kígyóűző láncot, s meghagyta, nehogy egy pillanatra is megváljanak tőle. Aztán így beszélt hozzájuk:

- Négy napot és négy éjszakát tölthettek az árnyak honában. Nappal nem láthatjátok a szelle­meket, de éjszaka valamennyien ott táncolnak a nagy vigvamban. Lépjetek be közibük nyu­god­tan, s üljetek le.

Aztán az apához intézte szavait:

- Leányod az árnyak között van. Addig keresd, míg valamennyien ott táncolnak a nagy vigvam­ban. Valamelyik éjszaka a lányod is elmegy a táncba. Vigyél magaddal egy zsákot, s ha meglátod, ragadd meg, tedd bele a zsákba, csak így tudod elhozni onnan.

A gyógyító varázsló, az apa és megmaradt négy társuk megfogadták Vinnebégo szavát. El­mentek az árnyak honába, beléptek a nagy vigvamba, leültek, s nyugodtan nézték a szellemek táncát. Nem is esett semmi bajuk a második napig. A második napon azonban az egyik vándor kíváncsi lett, hogy vajon mi történhetik, ha leveszi nyakából a kígyóűző láncot. Levette, s azon nyomban szellemmé lett ő maga is.

Most már csak öten voltak, öten mentek el éjszakánként a nagy vigvamba, hogy nézzék a szellemek táncát.

A negyedik éjszaka, hajnaltájt a lány is belépett a nagy vigvamba. Ingét a fejére borította, de az apja így is megismerte, s mikor a közelébe került, megragadta, s a barátai segítségével bele­tette a zsákba. Aztán valamennyien visszamentek Vinnebégóhoz, hogy megkérdezzék tőle, miként vihetik vissza a lányt a földre az élők közé. Vinnebégo azt mondta nekik, indul­ja­nak el, s mikor leszáll az éjszaka, álljanak meg, a zsákot kössék erősen egy fához, s ettől a fától olyan messze pihenjenek meg, ameddig a hang elhallatszik. Így is történt, de sokszor kelt föl és sokszor nyugodott le a nap, mire hazaértek.

Vinnebégo tanácsait követték ezután is, és ahogy ő meghagyta, az apa szép hajlékot épített, a szép hajlékban cédruságakból rakott fekhelyre tette leányát, akit hazahozott az árnyak honá­ból. És ahogy Vinnebégo meghagyta, mindent némán csinált, nem jajveszékelt, nem hullt a könnye. Mikor munkáját elvégezte, leült a kunyhó ajtaja elé. Egyszer csak a lánya hangját hallotta:

- Gyere be, apám, engedj ki a zsákból!

Az apa bement a kunyhóba, kinyitotta a zsák száját, kisegítette belőle a lányát, de mint ahogy néma volt a bánata, néma maradt az öröme is. Vinnebégo megtiltotta a hangos örvendezést, így az apa szó nélkül nézte új életre támadt leányát, akit ő hozott vissza az árnyak birodalmá­ból.

898. mese...

 

A tiszta lány (Szavak száma: 151)

Mentek a lányok a fonóba. Odament egy ember, volt neki egy
fia, aki gazdag volt, igen szerették volna férjükül a lányok. Azt
mondta az ember, hogy ő majd választ. Beteg a felesége, a doktor
szerint az kellene, ami odaragad a körmükre, attól meggyógyulna.
— Ki adhatna olyat? Aki olyat adhatna, azt elviszem a fiamnak
feleségül.
A lányok mind mutogatták a körmüket, hogy hát nekem is van,
nekem is van, s hogy ez ragadt rá, meg az ragadt. Egy lány a
sarokban ült, mind ott szomorkodott. Kérdezte az ember, miért
szomorkodik ugyan.
Igen sajnálja — mondja erre a leány —, hogy ő is szeretne adni,
ha már orvosságnak kell, de hát neki olyan nincsen, mert ó't arra
tanította az anyja mindörökké, hogy ha tésztát gyúr, előtte és utá-
na a kezét szépen mossa meg.
Azt mondja neki az ember:
— Téged viszlek el a fiamnak, mert azok rendetlenek.
És elvitte a fiának. 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella   

 

636. mese...

    A következő mesék egy híres néprajzkutató gyűjtéséből származnak, ha szeretnél róla többet megtudni, akkor kattints ide👀👀👀👀👀  

Ez az utolsó mese, mely a fent említett néprajzkutatótól származik.....

EGYSZEMŰ, KÉTSZEMŰ, HÁROMSZEMŰ (Szavak száma: 705)

Volt egyszer, hol nem volt egy asszony, s annak volt három leánya. A legnagyobbiknak volt három szeme, a közbelsőnek egy, a legkisebbiknek kettő.

Egyszer az asszony elhatározta, hogy férjhez adja a leányait. Jött is egy kérő, de az a legkisebbiket szerette volna elvenni, akinek két szeme volt, az asszony pedig legelőször a legnagyobb leányt szerette volna férjhez adni. Az asszony meg a két nagyobb leány nagyon megharagudott a legkisebbre. Volt egy kecskéjük, mindennap csak azt őriztették vele kinn a réten, mert ha otthon volt, a legény csak vele beszélgetett.

Nagyon búsult a kisleány, hogy ő nem oka semminek, mégis hogy haragusznak rá a testvérei, enni sem adnak neki, csak száraz kenyérhéjat. Amint ott búsul, egyszer csak kérdi tőle a kiskecske:

- Miért búsulsz, te kisleány?

- Hogyne búsulnék, mikor úgy haragusznak rám a testvéreim, hogy nem hagyják még azt sem, hogy otthon üljek, s ebédre is csak száraz kenyeret tesznek.

- Sose búsulj azon - mondta a kiskecske -, majd én segítek rajtad. Mikor megéhezel, csak hívjál oda engem, s mondd nekem:

Kedves kecském, jer ide,
teríts asztalt ízibe.

S én odamegyek, s lesz mindenféle jó étel és ital. Mikor megebédelsz, ne felejtsd el, hogy rögtön mondjad:

Kedves kecském, jer ide,
vidd az asztalt ízibe.

Úgy is tett a kisleány mindig, s nem bánta, ha otthon nem is tesznek semmit. Minden reggel ment ki vígan a kiskecskével a mezőre. Egyszer gondolják otthon: „Vajon miért nem kér ez a leány ennivalót? Vajon mi van vele? Utána kellene nézni a dolognak, meg kellene lesni!” Elhatározták, hogy első nap kimegy az egyszemű leány, s meglesi, hogy mit eszik a testvére.

Úgy ment oda, mintha ő is ott akarna maradni szórakozni a testvérével. Leültek a szép zöld gyepre, s elkezdtek beszélgetni. Amint ott beszélgetnek, azt mondja Kétszemű:

- Hajtsd ide a fejedet az ölembe.

S amint Egyszemű lehajtotta a fejét, Kétszemű elkezdte mondogatni:

- Ébren vagy-e, Egyszemű, aluszol-e, Egyszemű?

S ezt addig mondogatta, amíg Egyszemű elaludt. Akkor rögtön mondta Kétszemű:

Kedves kecském, jer ide,
teríts asztalt ízibe.

Mire felébredt Egyszemű, a kecske már el is pakolta az asztalt, Egyszemű nem látott semmit. Felkelt, hazament, s azt mondta, hogy nem látott semmit. Másnap úgy határoztak, menjen ki Háromszemű, hogy meglesse. Kimegy Háromszemű, leülnek a fűbe, s elkezdenek beszélgetni. Azt mondja Kétszemű:

- Hajtsd ide a fejedet az ölembe.

Gondolta, elaltatja ezt is, s megebédel. Lehajtotta Háromszemű is a fejét az ölébe, s Kétszemű elkezdte mondogatni:

- Ébren vagy-e, Háromszemű, aluszol-e, Háromszemű?

Mikor két szemét behunyta, gondolta, hogy elaludt. Nem vette észre, hogy a harmadik szeme nyitva van, s mindjárt mondta:

Kedves kecském, jer ide,
teríts asztalt ízibe.

A kecske odament, megterítette az asztalt, s a leány elkezdett ebédelni. Háromszemű tette magát, hogy alszik. Mikor megebédelt, Kétszemű hívta a kecskét:

Kedves kecském, jer ide,
vidd az asztalt ízibe.

Mire elpakolta, Háromszemű felébredt, s tette magát, mintha nem tudott volna semmiről semmit. Hazament, és elmondott otthon az anyjának és a testvérének mindent. Elhatározták, hogy megölik a kecskét. Hazament a kisleány és megmondták neki is, hogy mit határoztak. Nagyon búsult a kisleány, hogy neki most már nem lesz senkije.

Éjjel, amint elaludt, azt álmodta, hogy odament hozzá egy öregember, s azt mondta neki: kérje el a kecskének a körmét és a szarvát, s azt ültesse el az ajtó mögé, de úgy, hogy ne lássa senki.

El is ültette a leány, hát reggelre lett belőle egy szép aranyalmafa, de arról senki nem tudott leszedni egy darabot sem, csak Kétszemű. Mikor jött a legény, kérte Háromszeműt, hogy vegyen le neki egy aranyalmát. De akármennyire nyúlt, az ágak mindig másfele hajlottak, nem tudott levenni egyet sem. A kétszemű leányt mindig benn tartották az ágy alatt, nem volt szabad előjöjjön, amíg a legény ott volt. Hát egyszer, ahogy kérte, kigurított egy aranyalmát az ágy alól. Kérdi a legény:

- Hát ez honnan gurult ki? Ki gurította ki? Jöjjön elő!

Azt mondta a két testvére:

- Egy kis mocskos, nem érdemes rá se nézni.

A legény benézett az ágy alá, s meglátta, hogy ott van Kétszemű, akit ő szeretett. Szépen kézen fogta, s mondta, hogy ő lesz a felesége, senki más. El is mentek, s a két nagyobb otthon maradt. Ha a két leány vénlány nem maradt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

 

588. mese...

  A következő mesék egy híres néprajzkutató gyűjtéséből származnak, ha szeretnél róla többet megtudni, akkor kattints ide👀👀👀👀👀 

A KISKUTYA NEVE (Szavak száma: 245)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az Óperenciás-tengeren túl egy nagy fa, annak volt három­száz­hatvanhat ága, minden ágán háromszázhatvanhat kányafiú. Aki az én mesémet meg nem hallgatja, csípje meg mind az éjszaka.

Volt egyszer egy királyfi, az elment a szomszéd király házához látogatóba. Ennek a királynak volt három lánya. A legkisebbiknek volt egy szép kiskutyája. Ez a kiskutya olyan nagyon szép volt, hogy a királyfi nagyon megszerette. Meg is mondta a lányoknak, hogy sokért nem adná, ha a kiskutya az övé lehetne, de azok meg azt mondták, hogy ők is annyira szeretik, hogy semmiért oda nem adják.

De a királyfi a legkisebb királykisasszonnyal összebeszélt, s az odaadta neki a kiskutyát. Mikor már jó messzire volt a várostól, akkor jutott eszébe, hogy nem kérdezte meg, mi a kutya neve. Ő maga nem mert visszamenni, hogy megkérdezze, hanem a kocsist küldte.

Azt mondja neki:

- Eredj vissza, de okosan beszélj, mert mind a három királylány együtt lesz.

Visszamegy a kocsis, s azt mondja a legkisebbik királykisasszonynak:

- Felséges királykisasszony, azt üzente az, tudod már, ki, mi a neve annak, tudod már, kinek?

Azt mondja erre a királylány:

- Ahogyan vagy te, úgy vagyok én! Az a neve annak, tudod már, minek. Mondd meg ezt annak, tudod már, kinek!

A kocsis visszament a gazdájához, és megmondta, mit üzent a királylány. A királyfi ebből megértette, hogy Félsz a kutya neve, mert a lányok előtt se a kocsis, se a legkisebbik lány nem mert világosan szólni.