499.mese

A VARÁZSSZÓ (Szavak száma: 466)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy fiatalember, aki egyszer elindult, hogy bejárja a vilá­­got. Egy este éppen egy erdőben járt, amikor rábukkant egy kunyhóra. A kunyhó üres volt, csak egy nagy láda volt benne. Azt remélte, hogy talál benne valamit, ezért kinyitotta, de nem volt benne más, csak egy másik láda, és abban egy másik, és így tovább, végül egy egészen kicsi dobozt talált, abban pedig egy kis papírszelet volt. Az írás kiszáradt, és úgy tűnt, mintha ezt kérdezné:

„Mit kívánsz, uram?”

Az utas azt mondta, hogy ételekkel teli asztalt szeretne. Mindjárt teljesült is a kívánsága: a kunyhóban megpillantott egy ételekkel telerakott asztalt. Evés után az utas arra gondolt álmosan, hogy ha a láthatatlan szolga adott egy asztalt ételekkel, most hozhatna egy ágyat. Most ezt olvasta: „Szolga!”

A szolga mindjárt megjelent és megkérdezte: „Mit kívánsz, uram?”

Puha ágyat kért. A kívánsága azonnal teljesült. Másnap reggel ismét szólt az utas: „Szolga!”

„Mit kívánsz?” hallatszott a hang.

Az utazó mindjárt azt felelte, hogy egy várat akar a király vára mellett, de az legyen előkelőbb és szebb a király váránál. Így is történt. A király vára mellett megjelent egy másik, annál elő­kelőbb és szebb vár. A királynak nem tetszett, hogy a vára mellett egy idegen, még pompá­sabb vár áll. A király hadat üzent az ifjú királynak. Az öreg királynak hatalmas hadserege gyűlt egybe, de a fiatalnak még hatalmasabb. Amikor ezt meglátta, az öreg úgy döntött, hogy nincs értelme a harcnak, békés úton kell rendezni az ügyet. Feloszlatták a hadseregeket és békét kötöttek.

A királynak volt egy szép lánya, akit azonban senki sem mert feleségül kérni. Egy nap az utazó megparancsolta a szolgájának, hogy hozza el az ágyával a királyi várból a királylányt, de úgy, hogy fel ne ébredjen.

Másnap reggel a király megparancsolta a szolgáknak, hogy hozzák vissza a lányát. Ekkor az utazó elment megkérni a kezét. A király nagyon gőgös volt, és ezért odaadta a lányát. Előkelő lakodalmat tartottak. Az esküvő után az ifjú király boldogan élt a feleségével, de egy napon megjelent a szolga a királynál: „Tisztelt uram, egész idő alatt csak téged szolgáltalak. Minden kívánságodat teljesítettem, de most én szeretnék kérni tőled egy apróságot.”

A király megkérdezte, hogy mit kíván. A szolga azt felelte, hogy szeretné visszakapni azt a kis papírt, ami a dobozban volt. „Ja, igen, vedd csak vissza!”

Éjjel az utazó felébredt és szörnyen fázott. Elcsodálkozott, hogy hogyan lehet a várban ilyen hideg. A királyné is felébredt, és ő is csodálkozott, hogy ilyen hideg van a várban. Amikor ki­világosodott, meglátták, hogy nem a várban vannak, hanem a régi kis kunyhóban. Ekkor az utazó így szólt a feleségéhez: „Menj vissza a szüleidhez, mert te hozzá vagy szokva az elő­kelő élethez, de én itt maradok és tovább megyek majd.”

És ezután mindketten a korábban megszokott módon folytatták az életüket.

497. mese

HALLGASD MEG, MIT MOND ANYA! (Szavak száma: 379)

Hol volt, hol nem volt, egyszer egy kecskebak, egy kos, egy gúnár, egy kakas és egy kandúr útra kelt, de az erdőben érte őket az éj. Ekkor megállapodtak, hogy építenek maguknak egy kunyhót.

A kecske a szarvaival kezdett mindjárt gerendáknak fákat dönteni, a kos homlokával az ágakat tördelte, a macska a karmaival mohát szedett, hogy azzal majd betömjék a réseket, a kakas a folyóparton nádat szedett, a gúnár nagy szárnyaival a tetőfedő szerepére vállalkozott.

A kunyhó ily módon egy-kettőre készen is lett. Vacsora után mindannyian lefeküdtek: a kos a kemence elé, a macska a kemencére, a gúnár a padló közepére, a kecske az asztal végébe, a kakas a karzatra. Az útitársak hamarosan békésen álomba merültek.

Éjfél körül egy anyafarkas két kölykét vezette, hogy megtanulják a mesterségüket, és egyszer­csak eljutottak az újonnan épült kunyhóhoz.

„No, ez valamilyen csoda!” kiáltott fel. „Reggel, amikor erre jártam, itt még semmit sem láttam. Mintha a földből nőtt volna ki valamilyen varázslatos módon.”

„Mama, menjünk be, nézzük meg, hogy ki lakik a kunyhóban!” kérték a kis farkasok.

„Nem, nem, gyermekeim! Mindenütt, csak nem itt, ha nem akarunk veszélybe kerülni.”

Az anyafarkas ezek után elsietett a folyóparton egy kis dombhoz, ahol bal oldalára feküdt és mindjárt elaludt. Az egyik kis farkas azonban visszatért a kunyhóhoz és bement. A kecskebak, lévén egy büszke férfi, azonnal rátámadt a szarvaival a tolakodóra, hogy minden ablaküveg megcsendült. Minden társa felébredt, és siettek illően fogadni a vendéget: a kos a homlokával az oldalát nyomta, a gúnár belecsípett a bundájába, a macska előre ment és a karmaival az arcába kapott, de a kakas, aki sötétben nem látott, csak kiabált: „Kukurikú! Hol van, hol? Adjátok ide!”

Reggel a farkas megkérdezte a fiát, hogy ki tépte ki a haját? Hol történt vele ilyen szörnyű­ség?

„Igen, mama, amíg te aludtál, én elmentem megnézni, hogy mi olyan jó abban a kunyhóban, de mihelyt kinyitottam az ajtót, valaki egy vassal a falhoz nyomott, más valaki a bordáimat nyomogatta, a harmadik elkapta a sörényemet és egyszerre két ostorral vert, a negyedik a szemembe köpött és az arcomat karmolászta, az ötödik csak egyre ismételgette: »Hol van, hol van? Adjátok ide!« Még jó, hogy ettől el tudtam menekülni.”

„Semmi baj, fiacskám. De miért mentél oda? Nem megmondtam nektek, hogy ne menjetek oda?”

16. mese

A három csibe (Szavak száma: 549)

Élt egyszer egy tyúkanyó. Ennek a tyúkanyónak volt három csibéje. Az egyik vörös, mint a róka, a másik fekete, mint a korom, a harmadik pedig fehér, mint a frissen esett hó. S mert rosszak voltak és engedetlenek, tyúkanyó egy napon elkergette őket.

Ment, ment a három kiscsibe, addig mendegélt, míg egy irdatlan nagy erdőbe nem ért. Ott egy kis tisztás szélén állt egy kicsi kis kunyhó.

A fekete csibe ajánlkozott, hogy majd megvizsgálja: jól zár-e a kilincs. Azzal már be is röppent a kunyhóba, és úgy magára csapta az ajtót, hogy azon egy lélek se juthatott be.

Csúfondárosan kiáltott ki az ablakon:

-       Künn tágas, benn szoros! Építsetek magatoknak másik kunyhót!

Sírva bandukolt tovább a két kis testvér. Mentek, mendegéltek, míg egy másik szép kis tisztásra nem értek. Nekiláttak tüstént a kunyhóépítésnek. Amint a kunyhó elkészült, a vörös csibe ajánlkozott, hogy megnézi: jól zár-e a kilincs. Azzal máris beröppent a kunyhóba, és úgy becsapta maga után az ajtót, hogy azon egy lélek sem juthatott be. Aztán kiszólt az ablakon:

-       Most aztán eredj, építs te is kunyhó magadnak!

A szegény kis fehér csibe ott maradt árván, egyes-egyedül, nem segített rajta senki, nem volt se anyja, se testvére.

Egyszer csak csudálatos fényesség támadt! Amikor felpillantott, egy tündér állt előtte. Olyan szép, oly kedves volt, hogy aki csak rátekintett, tüstént elfelejtette minden búját-bánatát.

A kis fehér csibe elmosolyodott, és valami köszöntésfélét pityegett a maga csibenyelvén.

A tündér puha tenyerébe vette a pelyhes kis jószágot, és így szólt hozzá:

-       Ne búsulj, kiscsibém, tudom én, mi bánt téged. Indulj el bátran, és ha megint tisztásra érsz, építs ott házat magadnak. Meglátod, erős lesz, mint egy vár.

S azzal, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt. A fehér csibe pedig csak ámult-bámult egy darabig, aztán továbbtipegett az úton. Nem kellett messze mennie, hamarosan egy szép, nagy tisztásra bukkant, s nyomban nekilátott a munkának. Ahogy elkészült a kunyhó, megcsodálta kívülről, megbámulta belülről, aztán beköltözött, és vacsorát főzött magának.

Alig telt el néhány nap, a róka megorrontotta a csibeszomszédságot. Odalopakodott a fekete csibe házához, és se szó, se beszéd, bedöntötte a falat. A kiscsibének épp annyi ideje maradt, hogy elszaladjon. Addig futott, míg a vörös csibe házához nem ért. De azt hiába kérlelte, hiába könyörgött neki, nem nyitotta ki az ajtót.

Eközben odaért a róka is. Míg a fekete csibe remegve lapult a ház egyik falához, a róka beszakasztotta a másikat. Most már együtt futott a két ostoba jószág.

Éppen csak hogy elérték a fehér csibe házát, már jött is utánuk száját nyalogatva, nagyokat cuppogtatva a ravaszdi róka. A fehér csibe gyorsan kinyitotta az ajtót, a vörös meg a fekete – hess! – beröppent.

-       Nyissátok ki, de tüstént! – morogta vészjóslóan a róka.

-       Hát csak gyere, ha tudsz! – ingerkedett a fehér csibe.

A róka nekirugaszkodott az ajtónak, megpróbálta betörni. De láss csodát! Az ajtó meg se mozdult, hiába döngette, feszegette. Nekifutott a róka a ház oldalának. De bárhogy erőlködött, a fal állta az ostromot. A kiscsibe meg annál bátrabban kiabált:

-       No, te híres, gyere, ha tudsz! Hadd lássuk, megbírsz-e velünk!

A róka tehetetlen mérgében fejjel szaladt neki a falnak, és összezúzta rajta a fejét.

A három pelyhes, a fekete, a vörös meg a fehér csibe az óta boldog egyetértésben éldegél. Álló nap sütnek-főznek, vigadoznak.

Legyetek ti is a vendégeik!