A MESEMONDÓ SZIKLA
VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA
HAZUG MESÉK, ÉRDEKES TÖRTÉNETEK
PAUL
BUNYAN, AZ ÓRIÁS FAVÁGÓ (1. rész. Szavak száma: 600)
Valamikor réges-régen, amikor dédanyáink dédanyái sem éltek, más volt a világ, mint ma. A hegyek, a völgyek, a folyók és a tavak még nem voltak a helyükön: zord sziklák között, vad vízesések zuhatagában óriások, varázslók és más csodalények éltek, s a ravasz nyulacska túljárt a ragadozó puma eszén. Abban az időben élt Észak-Amerikában Paul Bunyan, az óriás favágó, a favágómesterség felfedezője.
Történt pedig egyszer, hogy egyik télen kék hó esett fenn a magas északon. Eleinte csak gyéren hullott a hó, az enyhe téli szél zafírszínű pelyheket ringatott, s a pelyhek szálltak, repkedtek a hamuszínű égben. Halvány csillogásuk áttetszett az ezüst ködön. Gyönyörű volt a kék hó első órája.
Később a föld szürke színű kemény talaját sötétkék takaró borította, és a befagyott tavak, a csöndes völgyek és a szeles dombok mind égszínkék hótakaró alatt nyugodtak. Mire bealkonyodott, a nagy fenyőágakon úgy feküdt a nedves hó, mintha kék gyapotbála lenne.
Most már mind szaporábban hullott a hó, és vad szélvihar tombolt. Kavarogtak a hópihék, a fák remegtek, s a faágakról lehullott a kék takaró. A vastag hóréteg a fák körüli gödrökbe hullott, s betakarta az erdő növényeit s még az állatokat is.
Abban az időben, amikor először kezdett a kék hó hullani, az erdei állatok könnyen és szabadon éltek. Még nem volt ember, aki vadásszon rájuk. A baj éppen az volt, hogy túlságosan is elszaporodtak az állatok. A jávorszarvascsordák olyan sűrűn követték egymást, hogy alig tudták az erdő rendjét fenntartani, s a húsevő állatok is éppen elég jó falathoz jutottak. Hiszen annyi volt a szarvas, hogy a csordák vezérei nem bánták, ha az állatok közül egy-kettőt elvisznek. A jávorszarvasoknak is akadt elég élelme, friss, nedves, jóízű moha nőtt a kék hó előtti időkben. Különösen boldogok voltak messze északon a szénfekete medvék. Nyáron az öreg medvék táncoltak és ugrándoztak a napos völgyekben, a kis mackók meg versenyt futottak az árnyas domboldalon. Ősszel, amikor jól teleették magukat, mindannyian elbújtak meleg odujukba, és mézízű álmok között aludták át a telet.
Abban az évben, amikor lehullott a zafírszínű hó, a medvék éppúgy aludtak, mint máskor, és talán észre sem vették volna, hogy nem fehér, hanem kék hó esik, ha valami közbe nem jön.
A jávorszarvascsordák ebben az időben még nem rendelkeztek megfelelő szépérzékkel, és gyávák is voltak. Megremegtek mind, amikor az első kék hópelyhek leestek, de úgy tettek, mintha semmi sem történt volna, és békésen legelték tovább a mohát. A kék hócsíkokat ugyan kényesen szaglászták, és titokban egymásra pislogtak, hogy a többiek mit szólnak hozzá, de elhatározták, hogy nem mutatják egymás előtt félelmüket. Azonban amikor esteledett, és a szél is erősödött, és egyre több havat rázott le a fákról, a jávorszarvasok remegni kezdtek, és alig bírták egymás elől eltitkolni a szemükben ülő riadalmat. Amikor egy-egy félénk jávorszarvas hátára ráesett egy csomó hó, akkor az egész csorda vad vágtába fogott.
Mire egészen besötétedett, már kevés kellett ahhoz, hogy pánikba essenek. A csorda vezére elfelejtette, hogy neki kell jó példát mutatni, félelmében hatalmasat ordított, és ekkor kezdődött a híres jávorszarvas-csata, a kék hó telének első nevezetes eseménye.
Egy kék hótól görnyedező faág eltört, és ráesett a vezérre, s betemette vastag kék hóval. A vezér üvölteni és futni kezdett, a csorda utána, s ekkor már valamennyi csorda eszét vesztve száguldott az erdőn keresztül.
Később fölneszeltek a lármára a medvék, kipislogtak barlangjukból, és látták a rémült jávorszarvasok futását. Észrevették a kék havat. Minden medvebarlang előtt medvék nézték a havat, a medvék jobbra-balra hajlongtak, bal lábukat fölemelve jobbra hajoltak, jobb lábukat felemelve balra hajoltak. A medvék is gyávák voltak. És amikor egészen kiment az álom a szemükből, elindultak a jávorszarvasok után. A szél egyre erősödött, s olyan sűrű volt a hóesés, mintha ködben jártak volna. Reggelre kék szélvihar dühöngött; az erdő állatai fáradhatatlanul futottak, menekülve a kék hó elől. S mögöttük futott Niagara, Paul Bunyan kutyája, legkedvesebb pajtása.
Ebben az időben Paul Bunyan a Mennydörgés-öböl környékén lakott. Lakhelye barlang volt, olyan hatalmas, hogy a legnagyobb templomtorony is belefért volna. De a barlang nem volt túl nagy Paul Bunyannak; egyedül lakott ugyan a széles vidéken, de akkora helyre volt szüksége, mint egy egész város lakóinak. Takarói a barlang padozatának egynegyedét elfoglalták. A barlang másik negyedében volt vadászruhája és csapdái, a barlangban még fennmaradó helyen pedig tűzhely volt és Paul Bunyan könyvei és irkái. Mert Paul Bunyan ebben az időben tanult. Elmúlt az az idő, amikor csak halászott és vadászott, hogy nagy készleteket halmozzon fel. Akkoriban, amikor a kék hó esett, éjjel-nappal a könyveket bújta. Ebben az időben elsősorban nyers jávorszarvashúst evett, és miután rábukkant Niagarára, a kutyára, már nem is kellett vadászni mennie. Minden este sötétedéskor Niagara útnak indult; először maga lakott jól, azután annyi szarvashúst cipelt be a barlangba, amennyire gazdájának csak szüksége volt.
