933. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

TÜNDÉRMESÉK

A MESTERTOLVAJ (1. rész. Szavak száma: 737)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregember meg egy öregasszony, nekik meg volt egy fiuk. Élt abban a faluban egy gazdag ember is, de olyan gazdag, hogy gazdagabb nála csak a király volt. Ennek a gazdag embernek volt egy lánya.

A fiú meg a lány osztálytársak voltak, mindennap együtt mentek az iskolába. A gazdag ember nem örült ennek. Azt szerette volna, ha a lánya nem ilyen szegény ember fiával barátkozik.

Telt-múlt az idő. A fiúból deli legény lett, a lányból gyönyörű hajadon. Barátságuk még akkor is tartott, és egy szép napon elhatározták, hogy összeházasodnak. A legény elment a gazdag emberhez, és így szólt hozzá:

- Kedves bátyámuram, szeretem a lányát, adja hozzám feleségül!

- Nem addig a, te éhenkórász! Már hogy adnám olyan legényhez az én szépséges és gazdag lányomat, akinek még mestersége sincs, nemhogy vagyona. Tanulj előbb valami mesterséget. Aztán majd meglátjuk.

A legény már másnap hajnalban elindult, hogy mesterséget tanuljon. Alkonyatkor három emberrel találkozott az úton, és beszédbe elegyedett velük.

- Messze-e, te legény? - kérdezte az egyik ember.

- Messze, mert mesterséget akarok tanulni - így a legény.

- Akkor nem kell messze menned. Tarts velünk, tőlünk megtanulhatod a tolvajszakmát.

- Egyik szakma olyan, mint a másik. Megtanulhatom ezt is - egyezett bele a legény.

A három tolvaj meg is tanította a legényt a tolvajszakma minden csínjára-bínjára, és nem sok idő múlva ügyesebb lett tanítómestereinél is. Igazi mestertolvaj lett belőle. A három öreg tolvajnak kezdett már terhére lenni a fiatal mestertolvaj. Attól féltek, még őket is meglopja. Ezért egy szép napon azt mondja az egyik öreg tolvaj:

- Meg kéne már szabadulni ettől a legénytől, mert még a szemünket is kilopja.

- Meg bizony. Nem lesz nyugtunk tőle - helyeselt a másik.

- Küldjük el a királyhoz, hogy lopja el az aranypapucsát - javasolta a harmadik.

Úgy is lett. Azt hitték ugyanis, hogy a legény nem tudja ellopni a király aranypapucsát, rajta­veszt majd, és a király börtönbe záratja. Így aztán megszabadulhatnak tőle.

A legény elindult a királyhoz, mert a három öreg tolvaj így akarta. Jelentkezett a királyi udvarba, és szolgálatot vállalt. Egy-két nap elegendő volt neki ahhoz, hogy a király bizalmába férkőzzék. A király annyira megbízott benne, hogy néhány nap múlva legbelsőbb szolgálatra osztotta be: a legény vitte be a felséges úrhoz minden reggel a napi postát. Azon a reggelen is így történt.

- Van itt egy levél, felséges uram, nagyon szép kézírással írták a címzést. Ezt bontom föl először, biztosan jó hírt hoz - szólt a királyhoz.

- Bontsd azt - hagyta rá a király.

A legény fölbontotta, és átnyújtotta a királynak. A felséges úr elmerülten olvasta. A legény csak erre várt; hirtelen lehajolt, és belső zsebébe dugta a pár aranypapucsot. A király nem vette észre, annyira lekötötte a figyelmét az érdekes levél. A legény meg kiment a király szobájából, kisietett a palotából, és igyekezett vissza a tolvajok tanyájára. Nem találta otthon a tolvajokat, nyilván éppen munkálkodtak valahol. Merthogy este volt, késő este, amikor oda­érkezett. Bement a konyhába, evett valamit, aztán beült a szobába, és várta a tolvajokat haza.

Meg is érkeztek éjfél után. Meghökkentek, amikor meglátták a szépen csillogó aranypapucsot. Alig akartak hinni a szemüknek. Bizonyosak voltak ugyanis abban, hogy a legény nem tudja ellopni az aranypapucsot, rajtaveszt a vállalkozáson, és a király börtönbe záratja.

- Hát ezzel letetted a mestervizsgát - mondta végre a legöregebb tolvaj kelletlenül. - Most már megélsz a magad lábán is, menj utadra.

Megrakták minden zsebét arannyal-ezüsttel, és útjára bocsátották. Mikor az ajtó becsukódott mögötte, megkönnyebbülten sóhajtottak föl mind a hárman. Megszabadultak a veszedelmes versenytárstól.

A legény egyenesen szülőfalujába sietett, ott először a gazdag emberhez, hogy ismét előálljon a kéréssel: adja hozzá feleségül a lányát.

- Aztán milyen mesterséget tanultál, te legény? - kérdezte a gazdag ember.

- A tolvajságot - válaszolta a legény szemrebbenés nélkül.

- Az áldóját! Nem rossz mesterség, de azért kár volt olyan messzire menned. Azt itthon is ki­tanulhattad volna. Van a mi falunkban is egy tucatra való belőlük - vélekedett a gazdag ember.

- De én elértem ott a távolban a mesterfokozatot, gazduram. Itt a faluban sohasem lehettem volna mesterfokozatú tolvaj.

- Ez igaz. De nem tudom, nem hazudsz-e. Meg kell győződnöm róla, hogy igazat beszélsz-e - gyanakodott a gazdag ember.

- Tegyen próbát, bátyámuram - készségeskedett a legény.

- Hát jó. Van a faluban egy gazdag paraszt, annak két szép ökre. Ha azokat ellopod nekem, akkor elhiszem, hogy mestertolvaj vagy.

- Meglesz, bátyámuram - fogadkozott a legény.

502. mese

A MESTER-TOLVAJ LOVAT LOPOTT (Szavak száma: 735)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy gazdag földesúr, akinek volt egy erdésze, aki nagy tolvaj volt - ha egyszer eltervelte, hogy valamit el fog lopni, azt el is lopta.

Egy napon arra gondolt, hogy magának az úrnak a lovait fogja ellopni. Tudta, hogy az úr a feleségével délután bejárja a kertjét, hogy megnézze a fákat és a bokrokat, ezért az erdész elment a parkba, az út szélén kikeresett pár nagy bokrot és alájuk bújt, és várta, hogy az úr elhaladjon mellette. Amikor megjelent az úr, az erdész egy nagyon szép madárdalt kezdett fütyülni. Az úr ezt meghallotta, kiszállt a hintóból, hogy megkeresse a csodálatos madarat. Közben az erdész egyre távolabbra ment, és amikor az úr a madarat keresve messze ment, az erdész beugrott a hintóba és elhajtott.

Egy másik földesúr, amikor meghallotta ezt a történetet, gúnyolódni kezdett, hogy a bölcs úr hagyta magát, hogy egy ostoba erdész kirabolja. Az első úr megharagudott, azonnal maga elé hívatta az erdészt, és megkérdezte, hogy mit fog most elrabolni. Az erdész gondolkodás nélkül rávágta, hogy a jegygyűrűjét.

Amikor lefeküdtek aludni, a földesúr és a felesége elgondolkodott, hogy hová rejtsék a gyűrű­ket. Előbb arra gondoltak, hogy a szájukba veszik, de rájöttek, hogy könnyen lenyelhetik. Ezután megegyeztek, hogy egy kis selyemzacskóba teszik, amit az úr a kezében fog tartani.

A tolvaj megint elgondolkodott, hogy hogyan hajtsa végre a tervét. A halottasházból kihozott egy holttestet, odament az úr hálószobája ablakához és hallgatózott, hogy mi is történik bent. Az úr a feleségével éppen megegyezett és indultak lefeküdni, de valamit meghallottak, arra gondoltak, hogy a tolvaj ott van az ablaknál, de az, mivel okos volt, a holttestet támasztotta az ablaknak. A földesúr felkapta a puskáját és lőtt, a holttest mindjárt a földre zuhant. Az úr megörült, hogy a tolvajnak már vége, és mondta a feleségének, hogy fogja a gyűrűket, amíg ő kimegy és elviszi a halottat.

A tolvaj az ajtóban várta, hogy a földesúr kimenjen. Azután odament a nő ágyához és ezt mondta: „Add ide a gyűrűket, beteszem a komódba, már nincs kitől félni, hiszen a tolvaj már nem él.”

A nő azt gondolva, hogy ez a férje, odaadta a gyűrűket és a másik oldalára fordult, hogy hamar elaludjon. Ekkor a tolvaj fel-alá kezdett járkálni a szobában. Végül az asszony megkérdezte, hogy miért nem fekszik le. Az erdész azt felelte, hogy nem jön a szemére álom, talán azért, mert agyonlőtt valakit, inkább kimegy az ebédlőbe enni valamit, hogy gyorsabban el tudjon aludni, majd kiment, zsebre vágva a gyűrűket.

Egy idő múlva az úr elásta a holttestet és bement boldogan a szobába, levetkőzött és már éppen akart lefeküdni, amikor arra gondolt, hogy a gyűrűket az asztalra teszi, ezért szólt a feleségének, hogy adja oda neki azokat. A felesége azt mondta, hogy már odaadta. Ekkor mindketten megértették, hogy ellopták a gyűrűket.

Másnap az erdész visszavitte a gyűrűket, amiért szép jutalmat kapott. Pár nappal később arról beszéltek a földesurak, hogy az erdész lehet a tolvaj, és akkor ott volt a pap is, aki csak nevetett rajtuk. Amikor a pap elment, az urak magukhoz hívták az erdészt és nagy jutalmat ígértek neki, ha a paptól is ellop valamit. Az erdész sokáig gondolkodott, majd kijelentette, hogy magát a papot fogja elrabolni.

Az erdész hazament, fogott egy zsákot és kis gyertyákat tett bele, majd kiment a folyópartra, összeszedett nagyon sok kis rákot, elment a templomhoz és halkan bement. Ott a rákok hátára ragasztotta a gyertyákat, és szabadon engedte őket, maga pedig angyalnak öltözött és járkálni kezdett.

A pap, amint kinézett az ablakon, meglátta, hogy világosság van a templomban, elment megnézni, meglátta a templomban járkáló gyertyákat és az oltáron az angyalt. Az angyal azt mondta neki, hogy kérje az Istentől a bűnei megbocsátását, mert egyébként nem jut be a mennyországba. A pap tiszta szívből fohászkodott az Istenhez, végül az angyal megmutatta a zsákot, hogy menjen bele, ő abban felviszi a mennybe. A pap azonnal be is mászott a zsákba. Az angyal megígérte, hogy leteszi a kapuban és azt mondta neki, hogy maradjon nyugodtan, míg ki nem nyílik a kapu, majd mondja ezt: „Megbántam a bűneimet, eresszetek be a menny­országba!”

A tolvaj elvitte a zsákot a földesúr ajtajához. Reggel az úr kiment, amikor a pap meghallotta, hogy kinyitja valaki az ajtót, így szólt: „Megbántam a bűneimet, eresszetek be a mennyor­szág­ba!”

A földesúr kinyitotta a zsákot és megpillantotta benne a papot. Az erdész ezért nagy gazdasá­got kapott, amin egész életét boldogan, gazdagságban élte le.

429. mese

KLIMAS, AZ OKOS TOLVAJ (Szavak száma: 812)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy nagyon okos tolvaj. Amit csak akart, mindent el tudott lopni. Egyszer így szólt hozzá a földesúr:
- Klimas, ha olyan okos tolvaj vagy, lopd el tőlem a legszebb lovamat.
- Rendben van, ellopom - felelte Klimas.
Az úr megparancsolta a szolgáinak, hogy jól zárják be a lovat, és ők maguk őrizzék. Este az udvarra bejött egy szörnyen szegény, bűzlő, nyomorék sánta és éjszakai szállást kért az úrtól. Hova engedne be az úr egy ilyen koldust? Az annyira könyörgött, hogy legalább az istállóban elalhatna.
- Jól van - egyezett bele végül az úr -, bemehetsz az istállóba, ott meleg van, van széna, elalhatsz benne.
Az a koldus pedig maga az okos tolvaj volt, Klimas. Bement az istállóba, beszélgetni kezdett a ló őreivel. Végül ezt mondta nekik:
- Ti feküdjetek le nyugodtan, aludjatok! Én nem vagyok álmos, majd vigyázok a lovatokra. Ha megjelenik a tolvaj, felkeltelek benneteket.
Mihelyt csak elaludtak az őrök, kiválasztotta a legszebb lovat, és ellovagolt. Reggel még aludtak a szolgák, amikor Klimas már bement az úrhoz. Az úr megkérdezte:
- No, mi van, Klimas, elloptad a lovat?
- Elloptam - felelte az.
Az úr nem hitte el, ezért bement az istállóba, ahol mindjárt meglátta, hogy az őrök alszanak, de a ló nincs sehol.
Ekkor az úr így szólt:
- Ha ilyen ügyes tolvaj vagy, akkor lopd el a szántó ökreimet!
- Jól van - felelte a tolvaj -, ellopom.
Az úr megparancsolta a legényeinek, hogy vigyázzanak az ökrökre. Rendben van, elmentek szántani, és közben állandóan nézik, hogy nem jön-e a tolvaj. Klimas pedig elkapott egy kutyát, farkas bőrébe öltöztette, és eleresztette nem messze a szántóvetőktől. A kutya szalad az emberekhez. Azok azt gondolták, hogy farkas, és kezdték kergetni, Klimas pedig eközben kifogta az ökröket és elvezette. Elment az úrhoz, aki megkérdezte:
- No, mi van, Klimas, elloptad az ökröket?
- Elloptam - felelte a tolvaj.
Az úr kiment a szántóföldre, és látta, hogy valóban ellopta. Ekkor így szólt:
- Ha te ilyen jó tolvaj vagy, akkor lopd el a feleségem gyűrűjét!
- Rendben - felelt Klimas - ellopom.
Az úr feleségének kicsi volt a gyűrű, szorította az ujját, ezért amikor lefeküdt, lehúzta a gyűrűt és a kis asztalra tette. Most azonban az úr ráparancsolt, hogy ne húzza le az ujjáról a gyűrűt, ő maga pedig puskával a kezében az ablakhoz állt, várta a tolvajt. Akkor a tolvaj el­ment a temetőbe, egy sírból kiásott egy zsidót, és az ablakon át betette. Az úr pedig piff! puff! - lelőtte. Akkor az úr fogta a holttestet, elvitte a temetőbe és eltemette. Hazament, és így szólt a feleségéhez:
- Most már leveheted a gyűrűt, a tolvajt lelőttem.
A nő lehúzta a gyűrűt az ujjáról, letette az asztalkára. Amikor az úr meg a felesége elaludt, Klimas bemászott az ablakon, és ellopta a gyűrűt. Reggel a tolvaj bement az úrhoz, aki megkérdezte:
- No, Klimas, elloptad a gyűrűt?
- El - felelte.
Nézi a nő, tényleg nincs ott a gyűrű.
- Klimas, te valóban jó tolvaj vagy - dicsérte meg az úr. - Most pedig lopd el a feleségemet!
- Rendben van, ellopom - felelte.
Az úr megparancsolta az embereinek, hogy vigyék el a feleségét egy másik kastélyba. Klimas a szolgáktól megtudta, hogy melyik úton viszik a nőt. Akkor ő bement a városba, és vett egy pár nagyon szép cipőt. Klimas az egyik cipőt besározta és felakasztotta egy fára az út mellett, a másikat arrébb vitte, és tisztán felakasztotta. Megy a nő a szolgáival a másik kastélyba, és meglátta, hogy a fán lóg egy szép cipő. Elküldte érte a szolgálólányát. Látja, hogy piszkos, ezért eldobta. Mennek tovább, látja, hogy ott lóg egy másik cipő. Nézi - tiszta. Akkor meg­parancsolta a szolgájának, hogy szaladjon el a másik cipőért.
- Lemosom és szép cipőm lesz - mondta magában.
Amikor a szolga elment, Klimas előugrott a bokorból, beült a hintóba és elvitte a nőt a pokolba. Körülállták az ördögök Klimast, és kérdezték:
- Kit hoztál nekünk?
- Ezt az asszonyt! - felelte.
Az ördögök megörültek, felkapták az asszonyt, és magukkal vitték. Klimas pedig elment az úrhoz, aki megkérdezte:
- No, Klimas, elloptad a feleségemet?
- Elloptam - felelte az.
- És hová tetted? - ijedt meg az úr.
- Elvittem a pokolba - mondta a tolvaj.
Az úr nagyon megsajnálta a feleségét. Megígérte a tolvajnak, hogy mindent ad neki, amit csak megkíván, csak hozza vissza a feleségét. Klimas elment a pokolba, ahol az udvaron egy bottal rajzolgatott, és közben ezt mormolta:
- Szétverem a poklot, felépítek egy templomot. Szétverem a poklot, felépítek egy templomot.
Meghallották az ördögök, megijedtek, és könyörögni kezdtek:
- Mindent adunk, amit csak akarsz, csak a poklot ne verd szét!
A tolvaj így szólt:
- Adjátok vissza a nőt!
Az ördögök rögtön elővezették a nőt, akit Klimas hazavitt a férjéhez. Az úr nagyon megörült, megdicsérte Klimast, sok pénzt és minden jót adott neki.

375. mese

Az öregember, a padisah meg a tolvajok (Szavak száma: 690)

Élt egy városban egy szegény öregember meg a felesége. Az öreg arról volt híres, hogy minden talányt megfejt, minden csalafintaságot kiszimatol. Még azt is beszélték felőle, hogy a sokadalomból is ki tudja választani a tolvajt.

Abban a városban pedig negyven tolvaj élt.

Mindenki tudta, de senkinek se sikerült elfogni őket. Történt egyszer, hogy kirabolták a padisah kincstárát. A padisah hívatta a szegény embert, és azt mondta neki:

- Azt beszélik, te megfejtesz minden talányt, kiszimatolsz minden csalafintaságot, még a sokadalomból is kiválasztod a tolvajt. Ellopták az aranyamat a kincstárból. Adok neked negyven napot. Találd meg a tolvajt, és megjutalmazlak. De ha meg nem találod, megparan­csolom a hóhérnak, hogy csapja le a fejed.

Szomorúan ment haza az öregember.

- Mit mondott a padisah? - tudakolta a felesége.

- A padisah magához hivatott, és azt mondta: „Azt beszélik, te megfejtesz minden talányt, kiszimatolsz minden csalafintaságot, még a sokadalomból is kiválasztod a tolvajt. Ellopták az aranyamat a kincstárból. Adok neked negyven napot. Találd meg a tolvajt, és megjutalmazlak. De ha meg nem találod, megparancsolom a hóhérnak, hogy csapja le a fejed.”

- Jaj nekünk, hát hogy tudnád te megismerni a tolvajt! - siránkozott az öregasszony.

Búsultak, búslakodtak, csak nem bírták kitalálni, hogy menekülhetnének ki a bajból. De a tolvajok, akik az aranyat elvitték, megneszelték, hogy a padisah varázslattal akarja kitudni, ki lopta el az aranyat, és megijedtek. Szürkületkor összegyűltek, és a legöregebb tolvaj azt mondta:

- Esténként az öregember meg az asszony mindig elmondják egymásnak, hogy mit láttak aznap. Küldjük el egyikünket az öreghez, hallgassa ki, miről beszélgetnek, és mondja el nekünk.

Elküldték a tolvajok az egyik társukat az öreghez. A tolvaj az ablakhoz lopakodott, odatartotta a fülét, és meghallotta az öregember hangját:

- Összesen negyven volt, egy odavan, maradt harminckilenc.

Az öreg a napokat értette: negyven napot adott neki a padisah, és egy már letelt. Hanem a tolvaj visszafutott a többiekhez:

- Rólunk beszélnek, és tudnak mindent. A tulajdon fülemmel hallottam, mikor az öreg azt mondta: „Negyven volt, egy odavan, maradt harminckilenc.” Ugyan miről beszéltek volna másról? Hiszen hogy én elmentem, harminckilencen maradtatok itt.

Nagy riadalom támadt a tolvajok közt, és másnap megint el akartak küldeni valakit, hogy kitudja, milyen veszedelem fenyegeti őket. De most úgy határoztak, hogy kettőt küldenek. Odasettenkedtek a tolvajok az öregember házához, és egyszer csak meghallották az öreg hangját:

- Negyven volt, kettő odavan, maradt harmincnyolc.

- Igen, kettő odavan - felelte az öregasszony.

A tolvajok visszarohantak a társaikhoz, és egymás szavába vágva ordították:

- Mindent tudnak! A tulajdon fülünkkel hallottuk, hogy az öreg azt mondta az asszonynak: „Negyven volt, kettő odavan, maradt harmincnyolc.” Az öregasszony meg azt felelte: „Igen, kettő odavan.” Hát ki másról beszéltek volna? Hiszen mikor mi ketten elmentünk, harminc­nyolcan maradtatok.

A vezér gondolkodott, gondolkodott, tanácskozott a többiekkel, és végül azt mondta:

- El kell vinni az aranyat az öregnek, majd ő visszaadja a padisahnak, különben meg nem menekülünk az akasztófától. Majd az öreg beszél rólunk a padisahnak.

Másnap elment az egyik tolvaj az öregemberhez. Vitte az aranyat is, és így szólt:

- Itt van az arany, amit a padisah kincstárából elloptunk. Vidd el a padisahnak. Csak bennün­ket ne árulj el!

De az öreg nem vette el az aranyat.

- Ha elviszem a padisahnak, megkérdi, hogy hol vannak a tolvajok. Mit mondok neki? Azt hiszi, én raboltam ki a kincstárat, és felakasztat.

- Mit tegyünk? Segíts rajtunk, nem akarjuk, hogy megöljenek bennünket! - rimánkodott a tolvaj.

- Ha besötétedik, vigyétek vissza magatok az aranyat oda, ahonnan elvettétek. Akkor a padisah nem kérdezi meg, hogy hol vannak a tolvajok.

A tolvaj hazaszaladt. Gondolkoztak, gondolkoztak a tolvajok, és úgy gondolták, hogy igaza van az öregembernek. Mikor besötétedett, visszavitték az aranyat a helyére.

Reggel a nagyvezír jelentette a padisahnak, hogy az arany megint ott van, ahol volt. Csodál­kozott a padisah: ilyen gyorsan megtalálta az öreg a tolvajokat!

Hívatta az öreget, és így szólt hozzá:

- A bölcsességed megmentette a kincstáramat Mit kérsz jutalmul?

Megörült az öreg, hogy nem öleti meg a padisah, és felkiáltott:

- Örökké éljen a padisah, nekem nem kell semmi! Engedj haza, a tolvajokat pedig ne keresd többé!

A padisah megparancsolta, hogy engedjék el az öregembert.

11. mese

Az állatok hálája (Szavak száma: 550)

Volt egyszer egy szegény vándor, aki széltében-hosszában járta a világot. Egyszer rengeteg erdőn vezetett keresztül az útja. Ahogy ment, mendegélt, farkasvermet pillantott meg az ösvény mellett. Lenézett a mélybe, s látta, hogy egy ember van a verem fenekén. – beleszakadt a szerencsétlen a farkasverembe.

Az az ember gazdag aranyműves volt, s nem egyedül esett a verembe: ott volt egy majom is, egy gyík meg egy kígyó.

Megesett rajtuk a vándor szíve, lebocsájtott egy kötelet a verembe, megmarkolta jó erősen, s lekiáltott az aranyművesnek, hogy másszék fel rajta. De nem ő, hanem a majom kapaszkodott fel elsőnek, és gyorsan kiugrott a veremből. Leeresztette a vándor másodszor is a kötelet – a gyíkocska surrant fel rajta. Amikor harmadszor leeresztette, a kígyó tekerőzött ki a veremből. Megköszönte a három állat a vándor jóságát, s búcsúzóul azt mondták neki:

-       Jótett helyébe jót várj! Megháláljuk jóságodat, számíthatsz a szolgálatunkra. De ha azt az embert megmented, ne várj tőle semmi jót, mert nincs hálátlanabb teremtmény az embernél! Ezt mi már megtanultuk, vésd te is az eszedbe!

Azzal eltűnt a három állat, a vándor azonban azt gondolta, segítenie kell szerencsétlen embertársán. Leeresztette hát a kötelet negyedszer is a verembe, s felhúzta az aranyművest. Az megköszönte a jóságát ékes szavakkal, aztán elbúcsúzott tőle, hazaindult szülőföldjére.

Tovább ment a szegény vándor, s útjában elért arra a vidékre, ahol a majom, a gyík meg a kígyó lakott. Megörültek neki az állatok, ellátták minden jóval.

A majom friss gyümölcsöt, édes fügét szedett neki, a kígyó mutatott egy hűvös barlangot, ahol kipihenheti magát, a gyíkocska meg eliramodott, egyenest a királyi palotába, elcsent egy fényes aranyat, azt vitte a vándornak, mert egy lyukas garasa sem volt. De nem árulta el, hogyan tett szert a kincsre.

Megköszönte szépen a vándor, evett-ivott, pihent egy jót, aztán elindult a király városába, megkereste az aranyművest, akit felhúzott a farkasveremből. Mutatta neki az aranyat, hátha megvenné.

Az aranyműves azonban látta, hogy az arany a király tulajdona. Nem szólt egy szót se a vándornak, hanem elment a palotába, és jelentette a királynak, hogy megfogta, és házában őrzi a tolvajt, aki aranyat lopott a király kincstárából.

A király gazdagon megjutalmazta, s elküldte nyomban poroszlóit az aranyműves házába: fogják meg a tolvajt, s vigyék egyenest a vesztőhelyre.

A poroszlók úgy tettek, ahogy uruk parancsolta. A szegény vándornak, amikor a vesztőhelyre kísérték, eszébe jutott az állatok intelme és felsóhajtott:

-       Ó, bár megszívleltem volna tanácsotokat, hűséges állatok!

Éppen arra siklott a kígyó, s meghallotta a vándor szavát. Törte a fejét, hogyan segíthetne rajta.

Ott ment el az úton a király kisebbik fia; a kígyó odacsúszott hozzá, és megmarta a lábát.

Megrémült a királyfi kísérete, ki orvosért szaladt, ki kuruzslóért. De egyik sem tudott segíteni rajta. Felkiáltott akkor a király legkisebb fia:

-       Hozzátok ide azt a szegény vándort! Hátha az meg tud gyógyítani!

Eloldozták a vándor köteleit, vezették a király elé. Megkérdezte tőle a király:

-       Hogy kerültél országomba, s mért adtad tolvajlásra a fejedet?

Elbeszélte rendre a szegény vándor, hogy mentette ki a farkasveremből az állatokat, akik meghálálták tettét, meg az aranyművest, aki gonoszsággal fizetett érte. Aztán rátette kezét a királyfi sebére, és így kiáltott:

-       Ha ártatlan vagyok, gyógyuljon meg a királyfi!

Még végig se mondta, meggyógyult a királyfi, nem győzött örülni felséges apjaura.

Megjutalmazta gazdagon a vándort, s helyette a hálátlan, gonosz aranyművest vitette a vesztőhelyre.

1. mese

A kölestolvaj (Szavak száma:658)

Élt egy nagy városban egy gazdag kalmár. Volt egy pompás szép kertje, amelynek egy jó darabját kölessel vetette be. Tavaszodott, zöldült-zsendült minden a kertben, nem győzött a kalmár gyönyörködni benne. Hanem egy reggel, amikor a kölestáblához ért, elhűlt: egy vakmerő tolvaj kárt tett a kölesben az éjszaka.

Bosszankodott a kalmár, mert nagy kedve volt telt a zöldellő kölesben. Elhatározta, hogy megkeríti a tolvajt és megbünteti.

Magához hívta három fiát, és azt mondta nekik:

-       Ma éjszaka tolvaj dézsmálta meg a kölest a kertemben. Álljatok lesben egymás után három éjjel, fiaim. Amelyitek megfogja a tolvajt, nagy jutalmat kap tőlem!

Elsőnek a legnagyobbik fiú ment a kertbe virrasztani. Kardot, puskát vitt magával, ételt-italt bőségesen, még puha pokrócot is, és megágyazott magának egy bodzabokor tövében. Evett-ivott, várt egy darabig, hanem aztán elnyomta az álom.

Fényes nappal ébredt föl, s akkor látta, hogy az éjjel valaki még nagyobb pusztítást végzett a kölesben.

Mérgelődött az apja, s a következő éjjel a középső fiát küldte virrasztani.

Ellátta magát ez is mindennel, még láncot, kötelet is vitt magával. De éppúgy elnyomta az álom, mint a bátyját, s reggelre a kölesből már alig maradt valami.

Dúlt-fúlt a kalmár, s azt mondta, ha a harmadik fia se fogja meg a tolvajt, akkor egy szál se marad a kölesből, a tolvajt pedig soha többé nem keríti kézre senki.

A harmadik éjszaka a legkisebb fiúra került a sor. Ez nem vitt fegyvert magával, s okosan kigondolta, hogy kergeti el az álmot: szúrós ágakból vetett ágyat magának, s ha álomra hanyatlott volna a feje, felébresztették a tüskék.

Éjféltájban lódobogást hallott, egyre közelebbről. Egyszer csak megzizzent a köles.

Megvan a tolvaj! – gondolta fiú, s előhúzott egy kötelet, hogy gyorsan elfogja és megkötözze. Hanem amikor odalopakodott a kölestáblához, mit látott? Egy kedves, szelíd lovacska legelte a harmatos kölest jó étvággyal.

Nem is kellett megkötözni, olyan kezes volt, jámboran követte a fiút az istállóba. A fiú odakötötte a jászol elé, aztán visszament a házba és lefeküdt.

Reggel, amikor bátyái fölébredtek, ott látták öccsüket az ágyban, békésen aludt. Csúfolódtak vele:

-       Innen vigyáztad a kertet? Itt őrizted a kölest?

Öccsük azt felelte:

-       Gyertek csak utánam, megmutatom a kölestolvajt!

Vezette bátyjait az istállóba – ott állt a jámbor lovacska a jászol előtt, ropogtatta a szénát.

Egyikük sem tudta, ki jószága, honnan jött. Kicsi volt, de szép arányos, fehér a szőre, mint a hattyú tolla.

Megörült a kalmár, örömében a fiának ajándékozta a hattyúszőrű lovacskát.

Akkoriban vették hírét, hogy messze, messze, hetedhét országon túl, az üveghegy tetején egy elvarázsolt királykisasszony él egy száztornyú kastélyban. Az válthatja csak meg, aki a száztornyú kastélyt háromszor körüllovagolja. Hanem a kastélyhoz aligha juthat föl ember, mert ahányan próbálkoztak, mind visszacsúsztak az üveghegy síkos oldaláról. Sok-sok lovag próbálkozott már, de egynek se volt szerencséje.

Végigrepült a hír az egész országon, a kalmár házába is eljutott. Kedvet kapott a három testvér, hogy szerencsét próbáljon.

A két nagyobbik fiú nemes vérű, tüzes paripát nyergelt, a legkisebbik pedig a kölestolvaj lovacska hátára ült, úgy indultak útnak.

Ügettek, vágtattak hetedhét országon túl, végre elértek az üveghegy tövébe.

Nekiugratott a legnagyobb fiú, sarkantyúzta a lovát, de alig kapaszkodott egy darabkát, visszacsúszott a ló az üveghegy síkos oldaláról, s levetette lovasát. Szegény fiú alig tudott föltápászkodni, fájó csontjait tapogatta

Nekiindult a középső – hajszálra úgy járt, mint a bátyja.

A legkisebb fiú akkor megcsapta a lovacskáját, s az ügetni kezdett az üveghegyen fölfelé, sebesen, mint a szél, följebb, egyre följebb, csak úgy zengett az üveghegy a patái alatt. Mintha világéletében az üveghegy oldalán járt-kelt volna.

Fölrepítette egy-kettőre a lovasát, s megkerülte vele háromszor a száztornyú kastélyt.

Kitárult akkor a kastély kapuja, s kilépett az elvarázsolt királykisasszony talpig aranyban, selyemben. Kitárta karját a fiú felé, megölelte, megcsókolta szabadítóját.

Aztán a lovacskához lépett, átfonta a nyakát, és szelíden korholta:

-       Ej, te haszontalan, hát mért szöktél el tőlem? e tégy ilyet többé!

Akkor tudta meg a fiú, hogy a szépséges szép királykisasszony lovacskája a kölestolvaj.

A világszép királykisasszony lakodalmat ült szabadítójával, s boldogan éltek az üveghegy tetején, a száztornyú kastélyban