1014. mese...

 

 A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

AZ ÁRVA KAGZAGZUK (3. rész. Szavak száma:535)

Azok meg azt gondolták: „Hát ami igaz, igaz. Evvel csakugyan végzett. De a következő biztos tönkrelapítja Kagzagzukot!”

De bizony a második medve se járt jobban, mint az első: a fiú azt is odacsapta a jéghez, sőt még meg is célozta vele az egyik fiatal halászt, aki a jéghegy aljánál állt.

- Nesze, fickó; most aztán nincs kedved szemtelenkedni velem?!

Aztán a harmadik medvét is fölkapta, és egy másik bámészkodónak nyekkentette neki.

- Nesze! - kiáltotta. - Te is sokat gonoszkodtál Kagzagzukkal!

Erre olyan rémület támadt egyszeribe, hogy ahányan voltak, annyifelé szaladtak, és még otthon is reszkettek a félelemtől. Kagzagzuk pedig földobta a vállára a két medvét, amit a nevelőanyja gúnyosan kért tőle, hazavitte, és ledobta őket a kunyhó elé.

- Itt a bunda az ágytakarónak meg egy másik lábalávalónak! - mondta.

S megparancsolta, hogy a medvéket nyúzzák meg, és a húsukat készítsék el.

Szó nélkül engedelmeskedtek neki.

Aztán a ház lakói sorba megkérték, hogy menne be hozzájuk a jó meleg nagyszobába, de Kagzagzuk megállt a küszöbön, és így szólt:

- Addig nem megyek be, amíg valamelyőtök a vállamnál, nyakamnál fogva be nem lökdös.

Senki se mert rá vállalkozni.

Végül a nevelőanyja vállalkozott rá, de annak is remegett a keze, miközben a küszöbről be­taszigálta a fiút.

S akkor odabent egyszerre mind rettentő udvariasak lettek hozzá.

Az egyik férfi folyton csak hajlongott körülötte:

- Gyere, lépj közelebb!

A másik meg:

- Gyere, ülj le közénk, kedves Kagzagzuk barátunk!

- De ne... ne oda! - ugrott melléje egy harmadik. - Inkább ide... itt sokkal kényelmesebb helyed lesz.

Kagzagzuk azonban visszautasított minden kedveskedést, és az egyik félreeső sarokba ült le, egy öreg lócára.

A többiek pedig mind csak álltak, nem mert egyikük se leülni a szokott helyére.

Sokáig nagy csönd volt a szobában, mindenki zavartan hallgatott, míg végre megszólalt valaki nagy alázatosan:

- Volna egy szép csizmánk a számodra, Kagzagzuk...

- Meg egy vadonatúj fókabőr nadrágunk - tette hozzá az egyik pajtása.

S egyszerre egész halomnyi holmit raktak oda elé, hogy fogadja el tőlük - a lányok meg vetél­kedtek, hogy ezentúl ki varrja neki a ruhákat.

Aztán megvacsoráztak.

Vacsora után az egyik halász megparancsolta a lányának, hogy hozzon Kagzagzuknak vizet; „a mi kedves Kagzagzukunknak” - mondta mosolyogva.

A lány azonnal rohant, és egy szempillantás alatt ott volt a csöbör vízzel.

- Hát követ nem hoztál? - kérdezte Kagzagzuk csodálkozva, miután ivott egy kortyot.

- Milyen követ? - kérdezte ijedten a lány.

- Hát amilyennel meg szoktatok dobálni azelőtt. Nem hoztál?

- Nem... - dadogta a lány, s most már olyan fehér volt, mint a hó.

- No, hát akkor majd én dobálódzom egy kicsit veletek! - mondta Kagzagzuk.

Aztán fölállt, és egyetlen iszonyú ökölcsapással szétzúzta a hatalmas jégkunyhót, ahol mindig meleg volt, s ahová őt soha nem engedték be. Utána meg egy másik karcsapással szelet csinált, de olyat, hogy valamennyien bukdácsolva hömbörödtek szanaszét a hóban - csak az a pár felnőtt meg gyerek nem, akik soha nem bántották, és soha nem taszigálták a vállánál meg a nyakánál fogva.

Ezzel a pár emberrel aztán egy új kunyhót épített maguknak, pontosan olyat, mint a régi volt, és még ma is abban élnek boldogan. A falu népe pedig azóta is hálás Kagzagzuknak, hogy nem állt kegyetlen bosszút rajtuk, pedig hát megtehette volna.

993. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

MANABUS TÖRTÉNETEI (5. rész. Szavak száma: 651

)

Új földet támaszt a vízözön után

Manabus elszánta magát arra, hogy megkeresi és elpusztítja azt az Anamaqkiut, aki farkas­testvére halálában bűnös. Ezért aztán kitalálta a labdajátékot, és rávette a levegő lényeit, a Mennydörgőket, hogy játsszanak a föld alatti lények, az Anamaqkiuk ellen.

Kiszeu, az aranyos vállalkozott a játékra, magával hozta mind a Mennydörgőket, bátyjait és öccseit. Az Anamaqkiuk is előbújtak a föld mélyéről, két főnökük vezette őket, mindkettő medve alakot öltött, az egyik egy hatalmas ezüstfehér, a másik egy óriási szürke medvéét. A két főnök is magával hozta bátyjait és öccseit.

A pályát Manabus választotta ki, nem messze a mai Mackinawtól, egy nagy tó homokpartja közelében. A homokparttól nem messze egy hatalmas erdő terült el, ennek közepén egy füves tisztás. A tisztás szélén alacsony domb emelkedett, a két medvefőnök itt jó és kényelmes helyet találhatott magának, hogy a játékot végignézze.

Az Anamaqkiuk a pálya egyik szélén álltak föl, a Mennydörgők a másikon. Mindenki ki­választotta a maga ellenfelét.

Elkezdődött a játék.

Manabus észrevette, hogy az Anamaqkiukhoz tartozó Nakuri, a naphal, a mókust választotta a Mennydörgők közül ellenfeléül. Aztán a domb felé fordult, hogy ellenségei főnökeit is szemügyre vehesse. Egészen a közelükbe lopózott, és fölmászott egy magas fára.

A játék egész nap tartott. Egyik tábor sem jutott valamicske előnyhöz sem. Mikor a nap nyugovóra készült, a játékosok pihenni tértek vigvamjaikba.

Éjféltájt Manabus lemászott megfigyelőhelyéről, a dombra lopózott, éppen a két medvefőnök közé, és így szólt:

- Fenyő legyek, melynek törzse gyökér és csúcs közt éppen középütt hiányzik, és amelynek két erőteljes ága éppen a két medvefőnök fölé hajlik!

Mivel Manabus Manido volt, azonnal fenyővé változott.

Amikor másnap reggel a játék újra kezdődött, és a két medvefőnök is újra el akarta foglalni helyét a dombon, csodálkozva így szóltak:

- Ez a fa tegnap még nem volt itt!

A Mennydörgők azonban egyhangúlag mind azt tanúsították, hogy a fa bizony már tegnap is ott állt. Nagy vita támadt a két tábor között, mindenki elhagyta a helyét, a játék egy időre félbe­szakadt. A medvefőnökök arra az eredményre jutottak, hogy a fa nem lehet más, csakis Manabus, és elhatározták, hogy elpusztítják.

Parancsot adtak a szürke medvének, hogy siessen segítségükre, másszon föl a fára, hántsa le a kérgét, és tördelje darabokra. A medve úgy is tett, letépdeste a kérgét, szétharapdálta az ágait, szétroncsolta a facsúcsot, éppen azon a helyen, ahol egy eleven embernek a nyaka és a feje szokott lenni.

A két medvefőnök ekkor egy nagy kígyót parancsolt oda, feladatává tették, hogy fojtsa meg a fát. A kígyó a fa törzsére vetette magát, rátekerőzött, egyre erősebben és erősebben szorította, annyira, hogy Manabusból majd kiszorult az élet. Már majdnem öntudatát vesztette a fájda­lomtól, mikor a kígyó végre engedett szorításából, és lecsúszott a törzséről.

Most már megnyugodott a két medvefőnök, hogy a fa nem Manabus. Leültek a helyükre, és parancsot adtak a játék újrakezdésére. Hosszú és kemény küzdelem után a labda olyan messzi­re repült a kezdés helyétől, hogy a medvefőnökök magukra maradtak. Manabus nagy hirtelen két nyílvesszőt ragadott ki az oldalán lógó tegezből, egyet az ezüstfehér, egyet pedig a szürke medve testébe röpített. Ezután ismét emberré változott át, és a homokpartra szaladt.

Nem jutott azonban messzire, amikor a legyőzött Anamaqkiuk visszatértek, észrevették, mi történt, és Manabus után vetették magukat.

Vízár buzgott elő mindenütt a földből, és zúgva, sodorva áradt Manabus nyomába, és már-már utolérte, amikor Manabus szerencsére megpillantotta a borzot, és arra kérte, hogy rejtse el őt a földben. A borz felkapta Manabust, szaporán ásni kezdett, a kihányt földet pedig maga mögé halmozta úgy, hogy feltartóztassa a vizet.

Az Anamaqkiuk keresték-kutatták, de nem találták Manabust sehol. Fel is hagytak az üldözés­sel, és kezdtek visszahúzódni föld alatti barlangjaikba. Amikor a borz lakóhelyének mélysé­geibe értek, Manabus és a borz kibújt a föld felszínére.

Miután az Anamaqkiuk visszatértek a labdapályára, óvatosan felemelték a két medvefőnököt, hazavitték őket, s ott a betegek kunyhójában a varázsló gondjaira bízták. Attól féltek azonban, hogy Manabus ide is követheti a két főnököt, ezért a betegkunyhó köré erős háncshálót fontak.

916.mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

NYÚL KOMA

Nyúl koma nem szeretett halászni, de a halat annál jobban szerette. Egy nyári reggel a háza előtt ült, amikor arra ment a medve.

- Gyere, nyúl koma, hozd a horgászbotodat, menjünk halászni! - mondotta.

Azt feleli erre a nyúl:

- Nagyon melegem van, nem szeretek halászni.

Így hát a medve egyedül ment a tóhoz, és halászott. A nyúl titokban követte, lefeküdt a domb­oldalon az árnyékba, s ott figyelte, hogy fáradozik a medve a tóparton.

Mikor eljött az ebédidő, medve koma úgy látta, hogy elég halat fogott, s elhatározta, hogy hazamegy. Zsinegre fűzte a halakat, és elindult.

Nyúl koma a dombról figyelte medve komát. „De szép halak - gondolta -, szívesen megenném őket.”

Azzal fogta magát, lefeküdt az út közepére, mintha döglött volna. Arra cammogott medve koma, és azt mondotta:

- Ni csak, úgy látszik, felfordult a nyúl.

Lehajolt és megtapogatta. Aztán gondolt egyet:

„Nekem ugyan nem kell most a nyúl, elég halam van. Itt hagyom az úton, majd később visszajövök érte.”

Ment a medve, mendegélt hazafelé. Alighogy letért az útról, fölugrott a nyúl, a bokrok közt előrefutott, és a medvét megelőzve ismét lefeküdt az útra, s halottnak tettette magát. A medve meglátta a nyulat, és lehajolt hozzá.

- Jaj de jó kövér nyúl, s éppen úgy fekszik itt az úton, mint az előző! Csak maradjon szépen itt, majd később visszajövök érte.

Ment, mendegélt a medve a halakkal, a nyúl megint felugrott, a bokrok közt előreszaladt, s ismét lefeküdt az útra. Jön a medve, és csodálkozva mondja:

- No lám csak, még egy nyúl fekszik itt az úton, ez már összesen három nyúl. Leteszem akkor a halat - morfondírozott magában -, s visszamegyek a másik kettőért is, három kövér nyúl mégis többet ér, mint ez a néhány sovány halacska.

Azzal lerakta a halakat, és indult visszafelé. Azon a helyen, ahol az imént a második nyulat látta: semmi! Visszamegy oda, ahol az első nyúl hevert az úton: semmi! Nem értette a dolgot, megfordult, s vissza az úton oda, ahol a harmadik nyúl feküdt. Hát se nyúl, se hal!

Megharagudott a medve, hogy a nyúl így túljárt az eszén, összehívta társait: farkas komát, párduc komát, róka komát, őz komát, mert a nyúlfi ezeket is többször jól megtréfálta. Elhatá­rozták, hogy ezúttal ők járnak túl az eszén. Közben nyúl koma megfőzte a halakat, és éppen leült vacsorázni. Kinéz a házából, látja, hogy közelednek az állatok.

Kiugrik az ablakon, s uzsgyi, amerre a szeme lát! Azt mondja a medve:

- Ni csak, ott fut nyúl koma - azzal mind utána eredtek.

Róka koma, őz koma gyorsabban futottak, már-már elfogták, de a nyúl hirtelen eltűnt egy lyukban.

Amint biztonságban érezte magát, azon kezdte törni a fejét, hogyan tréfálja meg az állatokat. Felnézett a lyukból, és egy nagy ciprusfát látott. Szeles idő volt éppen, a felhők vonultak az égen, a fa ágai meg a levelei mozogtak. Nagyot kiáltott a nyúl, akkorát, hogy mind odafutottak köré az állatok.

- Vigyázzatok - kiáltotta a nyúl -, ránk szakad az ég!

S valóban a lombok között úgy tűnt, mintha az ég maga is mozgott, remegett volna.

- Rajta - mondta a nyúl koma -, támasszátok most jól meg ezt a fát, a fa pedig fenntartja az eget, úgy talán nem fognak ránk szakadni. Szaladok, hozok egy póznát, hogy a fa biztosabban álljon.

A párduc, a farkas, a róka, a medve, az őz mind fogták, fogták erősen a fát, hogy ne szakadjon rájuk az ég.

Nyúl koma pedig elszaladt, s nagyot nevetett rajtuk. A többi állat talán ma is támasztja a fát, hacsak azóta el nem unták.

807. mese...

 

A rab király szabadon

Fantasztikus állatregény

 Írta: Bársony István

A háború (4. rész, szavak száma: 1173)

Amíg várakoztak, azzal töltötték az időt, hogy nyomokat kerestek a vadcsapásokon. Néhol, a sáros földön, látszott is egy-egy szarvascsülök lenyomata; de mind be volt ázva és elmosódva, tehát egy sem lehetett friss. A ragadozók nyomai ugyanilyenek voltak. Mintha elbujdostak volna innen: uj jelt magokról sehol sem adtak.

A sebzett szarvastehén véres nyomán sokáig mentek a Menydörgők. A vérfoltok levezettek a dágványos irányába, ahol az erdő legsűrűbb búvója volt.

A vadászok különös, tompa, elfojtott nyögésre kezdtek ott figyelni, amely mintha egy fojto­gatott, fulladozó ember melléből szakadt volna fel.

- Talán a sebzett szarvastehén nyög, szólt halkan az egyik fiatal Menydörgő.

Nagybajúszú megcsóválta a fejét. - A szarvas ilyen hangot nem ad. Magam is kiváncsi vagyok. Legyünk óvatosak.

Amint az iszalagos bokrok közt csöndesen haladtak: egy magányos, mohával boritott vén tölgy alól röfögve és fogcsattogtatva emelkedett fel valaki. Egy óriás rémalak, maga az ördö­gök nagyapja.

Cézár volt, aki köhögve s hörögve csörtetett beljebb, s még mielőtt a meglepett Menydörgők rálőhettek volna, eltünt a patak völgyében. Ott a locsogás zaja teljesen elnyomta lépése neszét, úgy hogy a vadászok nem is találhatták volna ki, merre haladt, minthogy az avaron nem látszott meg a nyoma.

- Ejnye, de megijedtem, - lihegett a túlbuzgó Menydörgő, aki elsőnek furakodott be a bozótba. Bizonyos, hogy vele álmodom ma.

Egy darabig tanakodtak, hogy ne keressék-e a gorillát: de végül győzött a gyomor kérdése, s csakhamar visszatértek a vérnyomokhoz, amelyek a kész pecsenyéhez vezették őket.

Cézár azalatt egy korhadt bükkfához támaszkodva leste, hogy békében lehet-e. Egy darabig visszafojtotta kahicsolását, minthogy a zaj árulója lehetett volna; de amint meggyőződött róla, hogy senki sem üldözi, hosszasan köhögött. Sipoló hang tört fel a melléből. Didergett és nagyokat nyögött, mintha a lelke készült volna kiszakadni.

Az óriás majom nyilván nagyon beteg volt. Teljesen kifejlődött már benne a tüdővész, ami éppen a majom-arisztokratáknak elkerülhetetlen veszedelmök a mérsékelt égöv alatt. A szegény gorilla csak árnyéka volt magamagának. Amíg egészséges volt, mellét döngetve s na­gyokat röffenve ment volna neki azoknak, akik otthonában megháborgatták. Most, elernyed­ve és lázbetegen, maga tért ki a gyönge ember elől; és amint azt hitte, hogy megint egyedül van: összegubbaszkodott, megvetette a hátát a vastag fához s borzongva húzta össze magát, úgy nézett bele a semmibe.

Egy mókus játszadozott a fa ágai között s le-levert aközben egy pár szem makkot. Cézár minden halk koppanásra megmozdúlt; hosszú karját kinyújtotta, a makkot felvette s unottan, egykedvűen ropogtatta - majszolta. Ebből az alamizsnából tengődött napok óta. Még annyi ereje sem volt, hogy gyökereket szedjen, ahogy Barlangitól tanúlta.

Egyszerre, messziről, nagyon messziről, meghallotta a király hangját. A jól ösmert erős bődülésre, amely most úgy tutúlt a fülébe, mintha valahol a sziklahasadékból zúdulna ki az orkán: felemelte a fejét egy pillanatra, de nyomban leroskadt a nyaka megint a válla közé. Már semmi sem érdekelte.

Pedig abban a pillanatban nagy dolgok történtek a Vöröskő alatt, ahol a király az utóbbi napokban a nagy esőzés elől megvonúlt.

A király bőszülten járt le s fel a tisztáson és ugyancsak szidta Hóhért, a hadsegédét, aki reszketve sunyított előtte.

- Ügyetlen és élhetetlen vagy, morgott a király, - megparancsoltam, hogy az első alkalmas napra, amint a nagy esőzés eláll, hirdess gyűlést, ide. Együtt akarom látni a szabadokat. Tudni akarom, kire számíthatok. És ime, senki sincs itt. Hol vannak a farkasok? Hol van Ordas, Kengyelfutó, Félszemü, Búgó, Morgó, meg a többi? Merre bújkál Barlangi, meg a nemzet­sége? És mindenekelőtt mért nincs itt a hercegnő, aki minden bajnak főokozója?... Egymagam vagyok, sereg nélkül. Igy teljesítitek a parancsomat?!...

Hóhér a király lába elé feküdt, úgy felelt.

- Felséges úr, dicső berber oroszlán, tipord el alázatos szolgádat, ha úgy tetszik, hanem ő semmiről sem tehet. Kihirdettem én a gyűlést annak rendje-módja szerint, de mit csináljak, ha már a királyra hivatkozás se használt? Pedig megfenyegettem őket a haragoddal...

A király ámúlva állott meg. Ilyet még hinni sem akart, hogy az ő üzenetét kutyába se vegyék!... Felordított, hogy rengett belé a hegy. Ezt a bődülést hallotta meg Cézár.

Hóhér egy másodpercig azt forgatta a fejében, hogy lesz ami lesz, de ő is elinal. Hisz a király borzasztóan haragszik, s ki tudja, nem rajta áll-e boszút. De tudta, hogy jaj neki, ha szökése közben a király nyakon csípi. Akkor semmi se menti meg. Borzongva hallgatott hát, és leste, hogy mikor állhat odább végképen.

A sors a fiskális alakjában jött segitségére.

A vöröstaláros Ravasz komoly pofával bujt elő a király háta mögül.

- Én itt voltam király, tudod, hogy hívebb híved nálamnál sohase volt. De vártam, hogy magad győződjél meg sereged oszlásáról. A farkasok mind elillantak, más vidékre. Egyenkint osontak el éjszakánkint s már egy sincs közülök a Menydörgőkkel körülzárt területen. Bar­langi­nak a családjában gyász van. Maga

Barlangi is megsebesült s most beteget jelentett. Azt hiszem, jó ideig nem számíthatsz rá. Hóhér, amint látod, itt van ugyan, de ő csak melletted számit valamennyit, különben gyáva, és a tűzdarazsak elől a világba fut. Én csupán az eszemmel segíthetlek, minthogy egyáltalában nem vagyok hős...

A király ingerülten vágott közbe.

- Hitvány ripőkök vagytok mindannyian. De itt van India gyöngye, itt van továbbá a gorilla s a Vörös ördög; - mi nagyhatalmak, majd végezünk a Menydörgőkkel!...

- A Vörös ördög eltünt, válaszolt a fiskális alázatosan. Most éppen vedlik és így beteg. Ki tudja, hol lesi a jobb időket. Cézár halálán van. Nyolc napon át folytonosan ázott s már csak hálni jár beléje a lélek. És a hercegnő...

- A hercegnő?! - kérdezte Szultán, kiegyenesedve.

- Ő végkép elszakadt tőled s a maga kezére akar dolgozni ezentúl, azt üzeni. - Nem bolond, mondta, hogy üres hősködés kedvéért önkényt álljon a tűzdarazsak elé, ahogy te tetted a minap. Ő egy csöppet sem fél. Akárhogy bekerítenék is a Menydörgők nappal, ő kioson a gyűrűjökből éjjel. Sőt azt szereti, ha a Menydörgők keresik. Igy legbiztosabban levág és elrabol közülök egyet-egyet. Már kitanúlta fortélyaikat.

- A hercegnő mondta ezt? kérdezte a berber oroszlán, dühtől tajtékozva.

- Még egyebet is mondott, folytatta a róka. Azt mondta, hogy a király hiú és elbizakodott; hogy szélmalomharcot akar vívni, hogy...

- Elég! bődült közbe az Afrikai. Elég! Én mondom! És most hallgassatok ide! Én, a király, esküszöm, hogy ezentúl jaj mindnyájatoknak, aki közületek elém kerül! Hitvány poltronok vagytok! Rabszolgaságra, halálra termettetek! Nincsen szükségem ezentúl adjutánsra, sem fiskálisra. Magam leszek minden; bíró és hóhér, ha kell. Rövid pereket csinálok, ne féljetek. Csak utamban vagytok; csak hátráltattatok eddig is azzal, hogy törődtem veletek. Most ennek vége van. Menjetek és vigyétek hírül hitvány bandáitoknak utólsó szavamat. Hívek vagytok önmagatokhoz, nyomorultak. Megvetem összes fajtátokat, anélkül, hogy ellenségetek akarnék lenni. De van valaki, akinek meg nem bocsátok ebben az életben. Jaj neki, százszor jaj, ha találkozom vele! Cifra testébe mártom karmaimat; lehúzom a bőrét és szétropogtatom csontjait!... Fenséges rokonom, a hercegnő, India gyöngye, Bengália dísze, aki tulajdonképen a leghitványabb macska, megemlegeti ezt a napot!!

A király vad ordításába, nem messziről, furcsa, szakgatott kacagás vegyült.

A hercegnő volt, aki valamelyik sűrűben láthatatlanúl gúnyolta ki a király haragját.

Szultán bőszen rohant a bokrok közé és kereste a tigrist. Nem találta.

Mire a Vöröskő alá visszatért, már eliszkolt onnan a két hivatalos személy is, az adjutáns-hiúz, meg a fiskális-róka.

A berber oroszlán végkép egymaga volt.

631.mese...

 

    A következő mesék egy híres néprajzkutató gyűjtéséből származnak, ha szeretnél róla többet megtudni, akkor kattints ide👀👀👀👀👀  

A SZEGÉNY EMBER ÉS A RÓKA (Szavak száma: 786)

Volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek két ökröcskéje s egy kicsi szántóföldje volt minden gazdagsága. Ez a föld is messze, kint az erdő szélén volt; mikor termett gabonát, mikor nem. Elmegy egyszer a szegény ember szántani, s amint szántogat, valami szörnyű ordítást meg keserves vinnyogást hall. Beszalad az erdőbe, hadd lássa, mi van ott. Hát, Uram teremtőm, még ilyet se látott világon való életében: egy lompos medve verekedett egy kicsi nyulacskával.

Nagyot kacagott a szegény ember, akkorát, hogy kacagásától zengett az erdő.

- No - mondta a szegény ember -, kenyerem javát megettem, de ilyet sem láttam, hogy a medve a nyúllal verekedjék.

Hej, szörnyű haragra lobbant a medve. Azt mondta a szegény embernek:

- Megállj, te hitvány féreg, azért, hogy kikacagtál, elpusztítom mind a két ökrödet, de elpusztítalak téged is!

Bezzeg a szegény embernek elment a kedve a kacagástól. Könyörgött a medvének, csak estig ne bántsa, estére megszántja a földjét, beveti búzával, legalább maradjon valami a gyermekei­nek.

- Jól van - mondta a medve -, meghagyom az életedet estig, csak eredj szántani.

Visszament a szegény ember az ekéhez, de majd felvetette a nagy búbánat, szomorú volt, mint a háromnapos esős idő. Történetesen arra vetődik egy róka, köszön s kérdi:

- Miért búsulsz, földi?

- Haj, ne is kérdezd, róka koma, nagy az én bánatom! Mikor a szántást elvégzem, idejön a medve, s elpusztít engem is, az ökreimet is.

Mondja a róka:

- No, azért ne ereszd búnak a fejedet, majd segítek én rajtad, hanem aztán mit fizetsz?

- Hát én mit tudjak fizetni - kesergett a szegény ember -, mikor semmim sincs az égvilágán.

- Na de mégiscsak van valamid - mondja a róka -, ahol van ökör, van ott tyúk is, kakas is.

„Az ám - gondolja magában a szegény ember -, van a feleségemnek kilenc tyúkja s egy kakasa, azt a rókának ígérem.”

Egyszeriben kezet csapnak, megegyeznek, hogy a szegény ember kilenc tyúkot s egy kakast ad a rókának, hogyha az megmenti az életét.

Azt mondta a róka:

- Hallgass ide, szegény ember. Én elbújok egy bokor mögé, s mikor jön a medve, kürtölök. A medve megijed, azt hiszi, hogy vadászok jönnek, még ő kér téged, hogy rejtsd el valahová. De míg estére kerekednék az idő, hozok én neked egy szeneszsákot a szénégetőktől, s abba a medvét belebújtatod. Akkor én előjövök a bokor mögül, kérdem tőled:

„Mi van abban a zsákban, te szegény ember?” Mondjad te, hogy szenestőke. „De azt már nem hiszem” - mondom én. „No, ha nem hiszed, mindjárt elhiszed” - mondjad te, s vágj a fejszéd­del, ahogy csak tudsz, olyan erővel a medve fejéhez.

Azzal a róka elszaladt, s egy óra sem telt belé, hozott egy szeneszsákot a szegény embernek, aztán elbújt a bokor mögé s várta a medvét.

Hát amikor a szegény ember elvégezte a szántást, jött csakugyan a medve, s messziről mormogta:

- No, szegény ember, most vége az életednek!

De bezzeg egyszeribe inába szállott a bátorsága, mert a róka a bokor mögött elkezdett kürtölni.

- Jaj, jaj, szegény ember, nem bántlak, csak bújtass el valahová!

- Én nem tudom - mondja a szegény ember -, hová bújtassalak, hacsak ebbe a szeneszsákba be nem bújsz.

- Ó, de jó - mondotta a medve -, itt nem találnak meg a vadászok!

Hirtelen belebújt a szeneszsákba, a szegény ember bekötötte a zsák száját; akkor jött a róka, s úgy, ahogy megegyeztek, kérdezte, mi van a zsákban. A róka nem hitte, a szegény ember pedig fogta a fejszéjét, úgy rácsapott a szenestőkére, akarom mondani a medve fejére, hogy az egyszeribe szörnyethalt.

- No, te szegény ember - mondotta a róka -, megmentettem az életedet, ne felejtsd el, hogy mit ígértél. Holnap elmegyek a kilenc tyúkért meg a kakasért.

- Csak gyere, róka koma, gyere - mondotta a szegény ember. Gondolta magában: „Hiszen ha neked van eszed, van nekem is, tanultam tőled valamit.”

Hazamegy a szegény ember, vacsorázik, lefekszik, de jó hajnalban, mikor a kakas elkezd kukorékolni, már jött a róka, kopogtatott az ajtón.

- Itt vagyok, szegény ember, eljöttem a kilenc tyúkért s egy kakasért.

- Várj csak, komám, várj - kiáltott a szegény ember -, egyszeribe felöltözöm!

De eszében se volt, hogy felöltözzék, hevert tovább az ágyban, s egyszerre csak elkezdett csaholni, mint egy kopó. Bekiált a róka:

- Talán bizony kopó van nálad, szegény ember?

- Jaj, lelkem komám, én nem tudom, honnét, honnét nem, két kopó az este besompolygott a szobába, s most nem bírok velük, megszagoltak téged, s rád akarnak törni.

Megijedt a róka, bekiáltott:

- Csak addig tartsd vissza, míg elszaladok!

Bezzeg nem kellett neki sem tyúk, sem kakas, szaladott, mintha szemét vették volna, árkon-bokron keresztül. Még talán most is szalad.

Itt a vége, fuss el véle!