935. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

TÜNDÉRMESÉK

AZ ARANYAT TOJÓ MADÁR (1. rész. Szavak száma: 800)

Volt egyszer egy szegény asztalos. Keservesen éldegélt feleségével és egyetlen leányával, aki igen-igen csúnya volt. Az ember munkába menet mindennap egy erdőn vágott keresztül.

Történt egyszer, jókor reggel, hogy amint a szegény asztalos baktatott az erdei úton, egyszer csak különös madarat pillantott meg. Sose látott-hallott még ilyen szépet: szivárvány volt an­nak a tolla, ezernyi csengettyű a hangja. Az asztalos nem nyugodott, addig-addig hajkurászta, míg meg nem fogta a madarat. Hazavitte, csinált neki egy kalitkát, és napestig gyönyörködött benne. Másnap reggel látott ám csak nagy csudát: a madár alatt aranyos színű tojást talált!

Aztán így ment ez nap mint nap: reggelre mindig ott volt az aranytojás.

Egy napon egy ékszerárus haladt el a szegény asztalos ablaka alatt. Benézett, és észrevette a madarat. Annyira megtetszett neki, hogy bekéredzkedett a házba, hogy közelebbről megnéz­hesse. Amikor az aranytojást is meglátta, majd megbolondult érte, és mondta a gazdának, hogy bármi áron megvenné, mert jól tudta, micsoda nagy értékű madár az! Hanem az asztalos semmi kincsért nem akart megválni kedves madarától. Fölajánlotta az ékszerárusnak, hogy a tojásokat megveheti, ha akarja: ötszáz dollár darabja. Az tüstént beleegyezett, és elment a tojásért mindennap.

A csodamadárnak gyorsan híre ment az egész birodalomban.

Megtudta a király fia is, aki tanulta a madarak nyelvét, és elhatározta, hogy mindenáron beszél az asztalos madarával. Egy napon ezzel állt az apja elé:

- Édesapám! Engedjen el engem az asztalos házába! Én megérteném a madár titkát, s úgyse lelném a helyemet, amíg nem beszélek vele.

De a király nem nézte jó szemmel a nyugtalan fiú tervét. Félt, hogy még bajba keveredik miatta. A kalandvágyó ifjú herceget azonban semmi sem tudta visszatartani. Hiába tiltotta meg apja, mégis elment a szegény ember házába. A madár elénekelte neki a titkát, a herceg jól meg­értette minden szavát: „Ki fejem, szívem megeszi - mondta a madár -, világát vígan élheti.”

Kínálta is a herceg minden vagyonát a madárért, de az asztalos meg a felesége neki sem adták oda. Törte a fejét sokáig a királyfi, milyen furfanggal juthatna mégis a madárhoz, míg végre kitalálta, hogy elveszi feleségül az asztalos csúf lányát. Készülődtek is nyomban a lakoda­lomra. Hívatták a jegyzőt, és másnapra kitűzték az esküvőt. A herceg meghagyta az asztalos feleségének, hogy a lakodalmi ebédre süsse meg neki a madár fejét meg a szívét.

Másnap reggel az asztalosné levágta a madarat, a fejét meg a szívét nyársra tűzte, és a tűz fölé akasztotta, hogy megsüljön, mire a templomból visszaérnek. Aztán mindnyájan elmentek az esküvőre.

Amíg ők a templomban voltak, két árva gyerek kódorgott a ház körül. Éhesek voltak az árvák, és a sült hús finom szaga becsalta őket a házba. A tűz fölött meglátták a két darabka húst, mindjárt megosztoztak rajta, és megették.

Mikor a násznép hazaért a templomból, a herceg szólt az asszonynak, hogy el ne feledje fel­szolgálni neki a madár fejét meg a szívét. Szalad az asszony a tűzhöz, de bizony a húsnak csak hűlt helyét találta.

Elkeseredett erre a királyfi, de már nem tudott mit tenni. Az esküvő megvolt, s neki - ahogy megegyeztek - vinnie kellett csúf asszonyát meg annak a szüleit királyapja palotájába.

A király rettenetes dühbe gurult, mikor látta, hogy milyen balgaságot csinált a fia, és elkergette a palotából. Fájt pedig a szíve nagyon az öreg királynak, hiszen egyetlen gyermeke volt, és most örökös nélkül maradt a birodalom.

Ezalatt az árvák a madárhússal a hasukban a nagy erdőben barangoltak. Mire rájuk esteledett, igen elfáradtak. Bekopogtak egy házikóba, hogy kapnának szállást éjszakára.

Három lányka lakott a házban, három testvér. Jó szívvel fogadták az árvákat, lefektették őket, és mondták nekik, hogy eljöhetnek akár minden este, úgy bánnak majd velük, mint édestest­véreikkel.

Másnap reggel, amint a legkisebb lány az ágyukat rendezgette, ötszáz dollárt talált a párnájuk alatt.

Így ment ez ezután is: minden reggel ott volt az ötszáz dollár a párna alatt, de megkérdezni nem merték az árváktól a titkot. Így éltek együtt öten, míg az árvák felnövekedtek, és túl­jutottak a húszéves koron.

Egy nap meghalt az öreg király. Mivel örökös nem maradt utána, úgy határoztak, hogy a koronáját felfüggesztik a palota kapujára, s az lesz a király, akinek a fejére esik a korona. Sorakoztak is a népek három nap, három éjjel a kapu íve alatt, de bizony a korona meg se mozdult. Volt köztük mindenféle szerzet: herceg, generális, de még suszterinas is; de egynek se pottyant fejére a szerencse.

Mikor másodszor is kihirdették, hogy lehet a királyságért próbálkozni, Jack és John¹ - így hívták a két árvát - egyet gondolt, kapták magukat, s elmentek szerencsét próbálni. A leg­idősebb lány ellátta őket mindennel az útra, lovakat is adott alájuk, és a két árva elindult a palotába. John ment elsőnek a korona alá, de nem járt szerencsével. Hanem amikor Jack oda­ért, a korona leoldódott az ívről, és úgy ráállt a fejére, mintha mindig azon lett volna. Nosza, mindjárt körülfogták és éljenezték a népek az új királyt.

 

880. mese...

 

A vak király (1. rész. Szavak száma: 1487)

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt,
volt a világon egy vak király. Mindenféle orvosok-doktorok pró-
bálták meggyógyítani, de mind hiába, egyik se ment semmire. Ma-
ga a király tudott volna ugyan egy orvosságot a szemének, de azt
senkinek se mondta meg, hogy mi; akárki kérdezte tőle, csak azt
felelte, hogy mihaszna mondja meg, mikor úgy se tudják megsze-
rezni?
Volt ennek a királynak három egészen felnőtt legény fia. Ezek
egyszer összebeszéltek, hogy akárhogy-mint, de kitudják az apjuk-
tól, hogy mi az az orvosság, s megszerzik neki. Bement hát hozzá
a legöregebbik, megállt az ajtóban, elkezdett beszélni, mondván:
— Felséges király atyám! Én most azért jöttem, hogy megkér-
dezzem felséges király atyámtól, mitől gyógyulna meg a szeme,
mert mi hárman összebeszéltünk, hogy azt az orvosságot, ha az
életünkbe kerül is, megszerezzük.
A király erre nem szólott egy szót se; hanem volt előtte az asz-
talon egy nagy kés, azt felkapta, úgy vágta a fia felé, hogy alig
tudott előle félreugrani, a kés meg megállott a diófa ajtóban. Erre
a királyfi úgy megijedt, hogy mindjárt kiszaladt a házból.
Másnap a középső királyfi ment be, de az is éppen úgy járt, mint
a bátyja, ez is kiszaladt a szobából.
Harmadik nap a legfiatalabb királyfin volt a sor; a bátyjai be
se' akarták ereszteni, hogy ha ők ki nem tudták venni az apjukból,
biz' e' se' sokra megy, de a királyfi nem tágított, hanem bement.
Mikor elmondta, hogy miért jött, ehhez is hozzávágta az öreg király
a nagy kést, de ez nem ugrott félre, hanem megállt mint a pecek,
kicsibe is múlt, hogy bele nem ment a kés, a sipkáját kicsapta a
fejéből, úgy állt meg az ajtóban. De a királyfi ettől se' ijedt meg,
kihúzta a kést az ajtóból, odavitte apjának. „Itt van a kés, felséges
király atyám, ha meg akar ölni, öljön meg, de elébb mondja meg,
mitől gyógyulna meg a szeme, hogy a bátyjáim megszerezhessék."
Nagyon megilletődött ezen a beszéden a király, nemhogy meg-
ölte volna ezért a fiát, hanem összevissza ölelte, csókolta. „No, ked-
ves fiam — mondja neki —, nem hiába voltál te egész életemben
nekem legkedvesebb fiam, de látom, most is te szántad el magad
legjobban a halálra az én meggyógyulásomért (mert a kést is csak
azért hajítottam utánatok, hogy meglássam melyikőtök szállna ér-
tem szembe a halállal), most hát neked megmondom, hogy mitől

gyógyulna meg a szemem. Hát, kedves fiam, messze-messze a Ve-
restengeren is túl, a Hármashegyen is túl, lakik egy király, annak
van egy aranytollú madara, ha én annak a madárnak csak egyszer
hallhatnám a gyönyörű éneklését, mindjárt meggyógyulnék tőle;
de nincs annyi kincs, hogy od'adná érte az a király, mert annyi
annak az országában az arany-ezüst, mint itt a kavics."
Amint ezeket a királyfi megértette, kiment a testvéreihez, el-
mondott nekik mindent; azok aztán mentek egyenesen az apjuk-
hoz, hogy ők hát most elmennek azért a madárért, tették magukat
rettenetesen, hogy így hozzák, úgy hozzák el, ha ezer ördög őrzi
is. A legkisebb királyfi is el akart menni, de bátyjai nem vitték,
hogy biz' ő utánuk ne csikókodjék, minek menne el bajnak; aztán
meg az öreg király se' eresztette sehogy se: „Már édes fiam, te csak
maradj itthon, én mellettem, segíts egybe-másba öreg fejemnek,
sok már nekem magamnak egy ország gondja; de meg meg is hal-
hatok addig, míg odalesznek, akkor — ha te is elmennél, kire ma-
radna az ország?"
Hajlott a jó szóra a királyfi, otthon maradt. A bátyjai elindultak
nagy hű-hóval, tizenkét társzekeret megrakattak arannyal-ezüst-
tel úti költségnek, elbúcsúztak az öreg királytól, megígérték neki,
hogy egy esztendő alatt, ha törik, ha szakad, elhozzák az aranytollú
madarat, avval elmentek.
Eltelt az egy esztendő, de nem jött haza a két királyfi; eltelt a
második is, harmadik is, negyedik is, még se hallatszott semmi
hírük. Már a legifjabb királyfi bizonyosnak tartotta, hogy odavesz-
tek, el is akart már sokszor indulni utánuk, de az apja nem eresz-
tette; hanem mikor már az ötödik esztendő is a vége felé járt, a
királyfinak sehogy se' volt maradása. Hiába volt minden beszéd,
nem hallgatott rá, elindult. Egy régi hűséges szolgát lóra ültetett,
maga is lóra ült, úgy fogtak neki a hosszú útnak.
Mentek, mendegéltek, hét nap, hét éjjel mindig mentek, akkor
kiértek az öreg király országából. Amint kívül voltak a határon,
megláttak egy rongyos csárdát, a királyfi megállt a csárda előtt, a
szolgáját beküldte egy ital borért. Amint az inas nyitotta az ajtót,
belátott rajta a királyfi, látta, hogy odabenn táncol két rongyos
ember két korcsmabeli személlyel, de rájuk se' ügyelt, hanem
amint kihozta az inas a bort, megitta, avval mentek tovább.
Már jó ideig mentek úgy, hogy egyik se' szólt egy szót se, nagy-
sokára aztán az inas törte meg a nagy hallgatást:
— Jaj, felséges királyfi, mondanék én valamit, ha attól nem fél-
nék, hogy megharagszik érte.
— Nem haragszom én, csak mondjad.
— No, hát ha rossz néven nem veszi, csak elmondom: látta-e
felséged azt a két rongyos embert, aki ott táncolt a csárdában?
— Láttam úgy hátulról, mikor az ajtót nyitottad, de hát miért
kérded?
— Oh, felséges királyfi, mondanám is én, meg nem is.
— Mondjad no, bolond, hisz nem szoktam én az igazságért meg-
haragudni.
— Hát amint bementem, megláttam azt a két embert, nagyon
ismerősöknek tetszettek, mindjárt gondoltam valamit, de mégse
mertem egészen rájok fogni, megkérdeztem hát a korcsmárostól:
„Hallja kend, miféle két ember ez, aki itt táncol?" Azt mondja rá
a korcsmáros: „Jaj, jó uram, régi embereim ezek már nekem, ki-
rályfiak volnának ezek, valami öt esztendeje jöttek ide, valami
aranytollú madarat kerestek, de hogy nem találták — mert biz azt
még a Verestengeren is túl kellett volna keresni —, kapták magu-
kat, itt maradtak, azóta mindég itt esznek-isznak, mert volt ezek-
nek pénzük vagy tizenkét társzekérrel, de biz, a már mind elfo-
gyott, alig van nekik annyi, amennyivel egy-két hétig megérik."
Ez aztán abba' maradt, a korcsmáros se beszélt többet, én is eljöt-
tem.
Nagyon elszomorodott e beszéden a királyfi, elébb nem is akarta
hinni, de az inas úgyséval is erősítette, gondolta hát magában,
hogy most nem tölti az időt, majd visszafelé jövet haza híjjá őket.
Mentek aztán tovább, beértek egy nagy erdőbe, ott az út egy
helyen kétfelé vált, egyik se tudta a járást, elkezdtek tanácskozni,
hogy merre menjenek. Amint ott tanácskoznak, egyszer — mintha
csak a föld alól bútt volna ki, vagy az égből cseppent volna —, ott
termett egy szép nagy róka. A királyfi amint meglátta, nyúlt volna
a nyila után, hogy majd meglövi, hát, uramfia — tán nem is hinnék
kendtek, ha nem mondanám —, megszólalt a róka emberi nyelven:
— No, felséges királyfi, hát eltévedtek, vagy min tanácskoznak?
— Hiszen nem tévedtünk éppen el — felelt neki a királyfi —,
hanem azt csakugyan nem tudjuk, hogy e közül a két út közül
melyik visz a Verestengerhez. Hát miért kérded?
— Csak azért, mert én útba tudom igazítani a királyfit, tudom
a járást ezen a tájékon. De hát miért mennek a Verestengerhez?
A királyfi elbeszélte, hogy mi járatban vannak, töviről-hegyire;
mikor aztán vége szakadt a beszédjének, megint megszólalt a róka:
— Bizony nagy munka vár a királyfira, de nem is tudja elvé-
gezni, hacsak én nem adok tanácsot, azért hát lépjünk egyességre:
én segítem a királyfit jó szóval mindenütt, ahol csak szükség lesz
rá, ezért aztán, mikor visszajövet hozza a királyfi a sok aranyat,
ezüstöt, drágaságot, mert tudom, hogy hoz, mindenen, de minde-
nen az utolsó tűig megosztozik velem.
A királyfi egy kicsit elgondolkozott, de azután gondolta, hogy
minek neki az arany-ezüst, csak a madár legyen meg, hát csak
ráállott. Erre a róka kihúzott a farka végéből hét szál szőrt, od'adta
a királyfinak:
— No, felséges királyfi, itt van hét szál szőr, ha jártában-kel-
tében akárhol, akármi baja akad, csak szakítson el egy szálat, én
mindjárt ott termek tanácsot adni.
Azután megmutatta a róka, hogy melyik út visz a Verestenger-
hez, jó utat kívánt a királyfinak, s megint eltűnt éppen úgy, ahogy
jött, mintha csak a föld nyelte volna el.
Ment, mendegélt a királyfi az inasával, egyszer — nagy sokára
— elértek a Verestenger partjára. Amint a királyfi végignézett
azon a roppant nagy vízen, elborzadt belé, nem látta se' szélét, se'
hosszát. „Oh, én uram-istenem — gondolta magában —, hogy me-
gyek én át ezen a nagy vízen, mikor azt se tudom, melyik a szé-
lessége?" Csak akkor jutott eszébe a róka, mindjárt elszakított egy
szál szőrt; alig hogy elszakította, mintha csak a föld alól bútt volna
ki, vagy az égből cseppent volna le, ott termett a róka.
— Mi baja van felséges királyfi, tán nem tud átmenni ezen a
vízen?
— Bizony nem én, róka pajtás.
— No, azon ne is búsuljon a királyfi egy cseppet se, itt van három
alma, csak vágjon neki felséged a víznek, úsztasson benne, míg
csak bíija a lova, mikor látja, hogy már egészen kifáradt, hajítson
a vízbe egy almát, mindjárt olyan darab szárazföld támad ott, hogy
elférne rajta ezer ember is, azon pihenjen meg, azután menjen
tovább, mikor megint elfárad a lova, megint hajítson el egy másik
almát, megint pihenjen meg; azután harmadszor is csak úgy te-
gyen. Többet aztán nem mondok.

 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella   

 

511. mese...

 

AZ ARANYMADÁR (szavak száma: 2598)

Volt egyszer egy király, aki olyan gyönyörű templomot építtetett, hogy közel s távolban nem találta senki párját. Egy szép napon azután messze távolból jött egy vándor, és hosszan bámulta a csodaszép épületet. A király odament hozzá, és megkérdezte tőle, hogy tetszik neki a templom. A vándor így válaszolt:

- Ez a legszebb templom, amelyet valaha is láttam, csupán egyetlenegy dolog hiányzik belőle: az aranymadár, amelyik gyöngyöket hullat a csőréből, amikor énekel.

A király erre megkérdezte tőle, hol található ez a madár.

- Azt nem tudom - felelte a vándor. - Én is csak hírét hallottam!

Ettől kezdve a királynak nem volt többé nyugta, mert folyton-folyvást arra kellett gondolnia, hogyan is tehetne szert az aranymadárra. Aztán egy napon odajött hozzá a legidősebb fia, és így szólt:

- Atyám, én útra kelek, és megpróbálom megkeresni az aranymadarat.

Megörült erre a király, legjobb lovát adta oda a fiának, és úgy engedte útjára. A fiú csakhamar egy erdőbe ért, és tüzet gyújtott. Alig lobbant fel a tűz lángja, odafutott hozzá egy róka, és jajgat­ni kezdett:

- Jaj, az isten hidege majd megvesz!
- Hát rakj tüzet és melegedj!

- mondta a királyfi, és azzal elővette az útravalóját. A róka újra megszólalt:

- Jaj, a gyomrom az éhségtől hogy korog!
- Hát keress magadnak élelmet, és lakjál jól!

- szólt oda a királyfi, s erre a róka elszaladt.

A királyfi felkerekedett és továbbment. Hamarosan felélte egész útravalóját, és rossz társa­ságba keveredett; először a lovát adta el, aztán eladósodott, és végül kénytelen volt elszegődni egy vendégfogadóba szolgának.

Kis idő múlva a második királyfi is útra kelt, hogy megkeresse az aranymadarat. Atyja neki is adott egy remek paripát, és alaposan feltarisznyázta, de ez a fiú is ugyanúgy járt, akárcsak a bátyja.

Mikor tüzet rakott az erdőben, odajött hozzá a róka, és elkezdett jajgatni:

- Jaj, az isten hidege majd megvesz!
Jaj, jaj, a gyomrom éhen vesz!
- Hát rakj tüzet, és melegedj,
S keress magadnak élelmet!

- mondta neki a királyfi. Aztán továbbindult, rossz társaságba keveredett, nyakára hágott a pénzének, majd eladta a paripáját, adósságokba verte magát, s végül kénytelen volt elszegődni egy vendégfogadóba szolgának.

Ekkor a legkisebbik királyfi is atyja elé járult, és így szólt hozzá:

- Atyám, hadd induljak el én is, hogy megkeressem neked az aranymadarat!

- Hová gondolsz? Ha a bátyáid nem jártak szerencsével, akkor neked még kevésbé sikerülne!

A fiú azonban addig könyörgött, míg a király végül útjára engedte. De ennek a fiúnak már csak egy rossz lovat adott és kevéske pénzt, mert azt gondolta magában, hogy úgyis annyi, mintha eleve az ablakon dobná ki az egészet.

A fiú ellovagolt, alig ért ki azonban a városból, a lova összeroskadt. Így hát gyalog indult tovább, s ment, míg csak az erdőbe nem ért. Ott azután tüzet rakott magának. Ekkor megjelent a róka, és így kiáltott feléje:

- Jaj, az isten hidege majd megvesz!
- Akkor hát jöjj ide, és melegedj!

Mikor pedig a fiú elővette az ennivalóját, így jajveszékelt a róka:

- Jaj, jaj, de szörnyű éhes vagyok!
- Akkor hát jöjj, neked is adok!

- mondta megértően a fiú. Erre a róka egészen közel jött a tűzhöz, együtt evett a fiúval, és ott aludt mellette reggelig. Mikor azután a fiú felébredt, és tovább akart indulni, azt mondta neki:

- A testvéreid nem könyörültek meg rajtam, így hát nem is tudták megszerezni az arany­madarat. De mivel te részvéttel voltál irántam, adok neked egy jó tanácsot, és segítségedre leszek. Indulj csak tovább, az erdőn át. Hét napig kell menned, s akkor majd kiérsz egy nagy rétre. A rét túlsó szélén áll egy hatalmas kastély, menj be oda, és majd meglátod, hogy mit kell tenned.

Végül pedig még egy ezüstsípot is adott neki ezekkel a szavakkal:

- Ha nagy-nagy veszélyben leszel, és képtelen arra, hogy segíts magadon, fújj ebbe bele, s akkor én nyomban ott termek, és segítek neked! - Ezzel a róka beszaladt az erdőbe, a fiú pedig ment tovább a maga útján.

Hét napig ment, akkor kiért a rétre, és meglátta a kastélyt. Odasietett, és bátran bement. A kas­télyban egy szép fiatal lányt talált, aki sírva fakadt, mikor a fiút meglátta, és így szólt hozzá:

- Hogyan kerülsz ide? Az én uram a hétfejű sárkány, s az menten megöl, amint meglát!

- Én bizony nem félek tőle, hanem megküzdök véle!

Ott függött a falon egy hatalmas kard. A fiú nyomban lekapta, és elkezdett vele gyakorlatozni.

Aztán egyszer csak jött ám a sárkány tüzet okádva. A fiú gyorsan megsuhintotta a kardot, és mind a hét fejét levágta egyetlen csapással.

Megörült erre a leány, nyomban asztalt terített, és kérte a fiút, hogy maradjon nála. A királyfi azonban azt felelte, hogy erről szó sem lehet, mert neki előbb meg kell keresnie az arany­madarat. Megkérdezte a leányt, nem tudná-e megmondani, merre találhatna rá?

- Nekem bizony sejtelmem sincs róla - mondta a leány. - De menj csak át oda, ahhoz a másik kastélyhoz, ott lakik a húgom, talán ő tud neked valamit mondani.

Búcsúzóul adott a fiúnak egy rézalmát, és így szólt hozzá:

- Ha megforgatod ezt az almát, én nyomban hozzád repülök!

Mikor a fiú odaért a második kastélyhoz, ott újra csak egy szép fiatal leányt talált, aki sírva fakadt a királyfi láttán:

- Jaj neked! Az én uram a kilencfejű sárkány, ha az hazajön, vége az életednek!

- Én bizony nem félek tőle, hanem megküzdök véle!

Azzal lekapta a falon függő kardot, meglóbálta a levegőben, és gyakorlatozott vele.

Egyszer csak aztán jött ám a sárkány, mint valami szélvihar, és közben tüzet okádott. A fiú felemelte a kardot, és egyetlen csapással levágta a sárkánynak mind a kilenc fejét.

A leány nagyon megörült. Nyomban asztalt terített, és kérte a fiút, hogy maradjon nála örökre. A királyfi azonban így felelt:

- Nem maradhatok én itt, mert meg kell keresnem az aranymadarat. Meg tudod-e mondani nekem, merre találom?

- Akkor hát menj a kishúgomhoz, aki ott lakik, abban a kastélyban. Ő majd segít neked!

Azzal egy ezüstkörtét adott a fiúnak ezekkel a szavakkal:

- Ha ezt megforgatod, nyomban odarepülök hozzád!

Mikor a fiú megérkezett a harmadik kastélyba, gyönyörű szép leányt talált ott. A leány sírva fakadt, mikor meglátta a királyfit, és így szólt:

- Hogyan kerülsz te ide? Az én uram a tizenkét fejű sárkány. Ha hazajön, vége az életednek!

- Nem félek tőle - felelte a királyfi. - Két sárkányt már megöltem, hát majd csak ezzel is el­bánok valahogyan.

A falon ott függött egy kard, azt lekapta, és megsuhogtatta a levegőben.

Hát egyszer csak jött ám a sárkány nagy dérrel-dúrral. A királyfi meglóbálta a kardját, és egyetlen csapással levágta a sárkánynak tizenegy fejét. De mire a tizenkettediket is lecsapta, a másik tizenegy újra kinőtt, és mire azokat megint levágta, addigra kinőtt a tizenkettedik. Eltartott egész alkonyatig, míg végre sikerült mind a tizenkét fejet egyszerre levágnia.

Módfelett megörült ennek a szép leány, nyomban asztalt terített a fiúnak, és arra kérte, maradjon nála örökre.

- Szívesen eleget tennék a kérésednek, előbb azonban meg kell szereznem az aranymadarat, hogy hazavigyem atyámnak. Meg tudod-e mondani nekem, hol lelek rá?

- Tudom biz én. Minden évben egyszer eljön ide, leszáll erre a fára az ablak alatt és énekel. De csak egyetlenegy olyan napja van az évnek, amikor idejön, újesztendő reggelén, napfölkelte előtt. Az aranymadár az enyém, és én neked adom, csak várd meg, amíg eljön.

A királyfi szívesen ráállt, hogy megvárja a madár jöttét. A leány azonban annyira megszerette a fiút, hogy nem akarta többé elengedni maga mellől.

Mikor tehát elérkezett újév hajnala, bedugta a fiú mindkét fülét, így azután mikor az arany­madár odarepült, és elkezdett énekelni, nem hallott a királyfi semmit; felkelt a nap, és a madár tovaszállt.

- Hol a madár? Miért nem jön? - kiáltott fel szomorúan a fiú, mikor felébredt.

- Itt volt, és elénekelte dalát. Nézd csak, itt láthatod bizonyíték gyanánt a gyöngyöket, a fa tövében. Mivel azonban te elaludtad a jöttét, most még egy évig várnod kell.

Mit tehetett mást a királyfi, ott kellett maradnia, de korábbi jókedve tovatűnt. Mikor a leány látta, hogy mennyire bánkódik a királyfi, mivel nem térhet haza atyjához, többé már nem akarta visszatartani, s a következő újév reggelén ő maga ébresztette fel.

A madár jött, letelepedett a fára, és elkezdett énekelni. Köröskörül minden csakhamar tele lett gyönggyel. A leány ekkor kezére csalogatta a madarat, bezárta egy aranykalitkába, és átnyúj­totta a kalitkát a királyfinak. És hogy gyorsan hazaérhessen, adott neki egy hatlábú paripát, amelyen senki más nem tudott volna lovagolni, csak a királyfi. Végül pedig megajándékozta egy aranyszilvával, és így szólt hozzá:

- Ha ezt megforgatod, nyomban hozzád repülök.

A királyfi repülve száguldott hazafelé a hatlábú paripán. Estére kelve egy vendégfogadóhoz ért, ahol a bátyja pincér volt, és nagyon-nagyon rossz sorban tengődött. A kis királyfi nyom­ban felismerte testvérét, és elmesélte neki, hogyan szerezte meg az aranymadarat, amelyet most hazavisz. Azt akarta, hogy a bátyja is vele együtt menjen haza.

- Ó, de szeretnék veled menni! - mondta a fivére. - De hát sokkal tartozom a gazdának.

- Én kifizetem az adósságodat - jelentette ki az öccse. Vásárolt a bátyjának is egy paripát, azután együtt lovagoltak tovább, és a legközelebbi estén ismét betértek egy vendégfogadóba. A legidősebb testvérük itt volt istállószolga, és éppen akkor hagyta alaposan helybe a gazdája, amikor a testvérei bevágtattak az udvarra. Megismerték a bátyjukat, és a legkisebbik fiú meg­szólalt:

- Gyere velünk együtt haza! Nézd, itt viszem az aranymadarat.

- Szívesen veletek mennék, de a gazdám követeli, hogy leszolgáljam a három lova árát, amelyeket tönkretettem.

- Bízd ezt rám, én kifizetem neki a három ló árát! - mondta a kis királyfi.

A következő reggelen kifizette a gazdának bátyja tartozását, vásárolt neki is egy lovat, és hárman együtt lovagoltak tovább. Ahogy így ügettek egymás mellett, megszólalt a legfiatalabb királyfi:

- Atyánk olyan nagyon bízott bennetek, hát most majd meglátja, hogy mégis én hozom el neki az aranymadarat!

Erre a fivéreit elfogta a düh, és egymás között megbeszélték, hogy megölik az öccsüket. Éjsza­ka, mikor a kis királyfi aludt, kiszúrták két szemét, kezét-lábát levágták, aztán bele­dobták egy mély kútba. Mikor ezt elvégezték, fogták a gyönyörű paripát és a kalitkát az arany­madárral, és atyjukhoz siettek vele. Miután nagy diadallal bevonultak, azt mondták:

- Nézd csak, atyánk, sok fáradsággal és veszélyek közepette sikerült megszereznünk az arany­madarat!

Megörült erre az apjuk, és azon nyomban a templomba vitette a kalitkát, megparancsolva, hogy helyezzék az oltárra. A madár azonban szárnyait szomorúan lecsüggesztve gubbasztott, és nem énekelt. A gyönyörű hatlábú paripa pedig senkit sem engedett a közelébe, még kevés­bé tűrte, hogy bárki is a hátára üljön.

A megcsonkított fiú eközben a kút mélyén feküdt, és nem tudta, hogyan is segíthetne a baján. Ekkor a rézalma véletlenül kiesett a zsebéből, a szájához ért és megfordult. Abban a pillanat­ban odarepült a három megmentett leány közül a legidősebb rézköpenyében, és megkérdezte a királyfit, hogy mit csinál itt?

- Nézd, hogyan jártam!

- A hajnali harmat gyógyír a levágott lábadra - szólt a leány és azzal elrepült. Hozott harmatot, megkente vele a királyfi lábát, s lám, az nyomban meggyógyult, és a királyfi fürgébben lépe­getett, mint valaha. A leány pedig eltűnt.

Ekkor rálépett az ezüstkörtére, amely időközben ugyancsak kiesett a zsebéből és megperdült. Hát nyomban odarepült ezüstköpenyében a második leány, akit megmentett, és megkérdezte, mi baj van.

- Nézd, hogyan jártam! - mondta a királyfi.

- A hajnali harmat meggyógyítja levágott karodat. - Ezt mondva a leány elrepült, hozott harmatot, bekente vele a fiút úgy, hogy annak a két karja egyszeriben újra ép lett, s izmosabb, mint valaha. A leány azonban a következő pillanatban eltűnt.

Ekkor a királyfi belenyúlt a zsebébe, elővette az aranyszilvát, és megforgatta. Abban a pilla­natban odarepült hozzá a legfiatalabb leány aranyköpenyében, és megkérdezte, mi baja van?

- Hiszen látod!

- A hajnali harmat visszaadja elvesztett szemed világát - szólt a leány, és azzal elrepült. Hozott magával harmatot, megkente vele a királyfi két szemgödrét, s az nyomban újra egész­séges szép szemekkel nézett a világba, s teljes szépségében látta maga előtt állni a leányt. Mielőtt azonban annyira magához tért volna, hogy megölelhesse, az már el is tűnt.

Most vette csak észre a királyfi, hogy hol van. Hogyan jusson ki ebből a mély kútból? Ekkor a zsebében megtalálta a rókától kapott ezüstsípot, és belefújt. Nyomban ott termett a róka, és megkérdezte tőle, mi baja van.

- Hiszen látod, hogy képtelen vagyok kijutni innen! - mondta a királyfi.

Erre a róka beleugrott a kútba, és így szólt:

- Kapaszkodjál meg jól a bozontos farkamban!

Alig ragadta meg a királyfi a róka farkát, az kiugrott a kútból, maga után húzva a fiút, és azt mondta neki odakint:

- Most már egyedül is boldogulsz! - és azzal beszaladt az erdőbe.

A fiú aztán gyalog vándorolt tovább, és estére kelve hazaért. Atyja nem nagyon örvendezett megérkeztén, mivel nem hozott neki semmit sem. A királyfi azonban elmesélt mindent, ami vele történt: hogyan szerezte meg az aranymadarat, és hogyan tett szert a hatlábú csodapari­pára, hogyan váltotta ki fivéreit, és milyen hálátlanok voltak azok hozzá, és milyen kegyet­lenül bántak vele. Végül azt is elmondta, hogyan menekült meg. Az öreg király azonban nem akart hinni neki.

Ekkor így szólt a királyfi:

- Be fogom neked bizonyítani, hogy igazat mondtam. Hiszen kétségtelen, hogy az szerezte meg közülünk valójában az aranymadarat, aki képes felszállni a csodaparipa hátára és lova­golni rajta, és akinek közeledtére az aranymadár felemeli szárnyát a templomban, és énekelni kezd.

- Igen, az biztos, hogy így megtudjuk, melyikőtök az igazi hős - mondta az öreg király.

Először a két idősebb fivér próbálkozott. De a ló közelébe sem engedte őket, az aranymadár pedig továbbra is csak leeresztett szárnyakkal gubbasztott a templomban, és eszébe sem jutott énekelni, amikor beléptek.

Ezután a legkisebbik királyfi tett próbát. Mikor a paripa meglátta, felnyerített örömében, és olyan jámboran állt, mint egy kisbárány, míg a hátára pattant; aztán egy darabig föl-alá lovagolt a királyfi, majd leszállt a nyeregből, és a templomba indult. Alig lépett a küszöbre, az aranymadár máris levegőbe emelte a két szárnyát, és olyan csodaszépen kezdett énekelni, hogy a királynak a szemét elfutotta a könny örömében és fájdalmában. Legkisebbik fia nyaká­ba borult, és így szólt hozzá:

- Bocsásd meg nekem, hogy kevesebbre becsültelek a két bátyádnál. Most pedig fogd ezeket az álnok, gonosz testvéreket, és tégy velük, amit akarsz.

- Úgy hát nyomban úgy megbosszulom magam rajtuk, hogy egész életükben boldogan gon­doljanak rám!

Ezzel elővette a rézalmát, megforgatta; nyomban odarepült a legidősebb leány rézköpenyében. A leány olyan szép volt, hogy a királyfi édesanyja így kiáltott fel láttára:

- Ejnye, fiam, de jól választottál!

De a fiú kézen fogta a lányt, odavezette idősebbik bátyjához, és megkérdezte:

- Akarod, hogy ő legyen a feleséged?

Nem akadt boldogabb ember a bátyjánál.

Most azután megpörgette az ezüstkörtét, és repülve érkezett az ezüstköpenyes leány, aki még szebb volt, mint a másik.

- Hát akkor ezt vedd el feleségül - szólalt meg újra az anyja -, mert ennél szebbet már nem találhatsz.

A fiú azonban ezt a leányt is kézen fogta, odavezette középső bátyjához, és megkérdezte:

- Akarod őt feleségül venni?

A bátyja képtelen volt nemet mondani.

Ekkor megpörgette az aranyszilvát, és repülve jött nyomban a legfiatalabb leány. Válláról arany­köpeny hullámzott alá, tele drágakövekkel és az aranymadár gyöngyeivel, hogy a csillagos égbolt se ragyoghatott volna szebben. Az öreg királyné elámult ezen a csodálatos szépségen, és kötőjében fogta fel a leányt, nehogy a kemény földre ereszkedve megüsse magát a törékeny teremtés.

- Jobban tudod, fiam, hogy kit válasszál, mint én! - szólt a legkisebbik fiához. - Mert ennél szebb leány nincsen a nap alatt!

Ezt a harmadik leányt azután a kis királyfi vette el feleségül, és évek hosszú során át éltek megelégedetten s boldogan.

Mikor azonban sok év múltán meghalt a szépséges királyné, vele együtt eltűnt a hatlábú paripa is, meg a templomból az aranymadár, s ezt a két csodálatos lényt azóta sem látta többé soha senki.