898. mese...

 

A tiszta lány (Szavak száma: 151)

Mentek a lányok a fonóba. Odament egy ember, volt neki egy
fia, aki gazdag volt, igen szerették volna férjükül a lányok. Azt
mondta az ember, hogy ő majd választ. Beteg a felesége, a doktor
szerint az kellene, ami odaragad a körmükre, attól meggyógyulna.
— Ki adhatna olyat? Aki olyat adhatna, azt elviszem a fiamnak
feleségül.
A lányok mind mutogatták a körmüket, hogy hát nekem is van,
nekem is van, s hogy ez ragadt rá, meg az ragadt. Egy lány a
sarokban ült, mind ott szomorkodott. Kérdezte az ember, miért
szomorkodik ugyan.
Igen sajnálja — mondja erre a leány —, hogy ő is szeretne adni,
ha már orvosságnak kell, de hát neki olyan nincsen, mert ó't arra
tanította az anyja mindörökké, hogy ha tésztát gyúr, előtte és utá-
na a kezét szépen mossa meg.
Azt mondja neki az ember:
— Téged viszlek el a fiamnak, mert azok rendetlenek.
És elvitte a fiának. 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella   

 

540. mese..

 

BOLOND JANKÓ (Szavak száma: 1505)

Egy asszony folyton férjhez szeretett volna menni, egyszer aztán végre elérte, amit olyan rég­óta hiába kívánt: férjet kapott. Ezért a férjért azonban egyetlen asszony sem igen irigyelhette. A ház körül, a gazdaságban a világon semmire sem lehetett használni az embert, mert mindent fordítva és ostobán csinált.

Akkor az asszony azt gondolta, hogy legalább a piacra elküldi az embert, vásároljon be ott egyet-mást, mialatt ő odahaza ellátja a háztartást. Elküldte hát a legközelebbi csütörtökön, hogy vegyen őneki gombostűt.

Jankó - így hívták a férjét - kiszaladt a piacra, és minden szembejövőtől megkérdezte, nincs-e eladó gombostűje, és közben mutogatta a krajcárját. Végül egy furfangos örmény eladott neki egy ócska, nagy tűt, amelyik már fabatkát sem ért, azért a krajcárért.

Jankó nagyon örült, két kezébe fogta a tűt, és miközben folyvást dörgölte, futva tartott haza­felé. Mivel azonban nagyon hideg volt, fázott az ujja. Ekkor okos gondolata támadt: előtte hajtott egy szekér, amelyik szalmát vitt a disznópörköléshez, annak a tetejére hajította a tűt, és futott a szekér után.

Mikor a házukhoz értek, odakiáltott a kocsisnak:

- Haj, haj![1]

A kocsis hátranézett, és meglátva a bolond Jankót, megszólalt:

- Ejnye, mért nem mindjárt szalma! - és azzal tovább hajtott.

- Ó, jaj-jaj! A tűm, a tűm! Állj meg hát egy kicsikét!

Akkor aztán elmesélte Jankó, hogyan dobta fel a tűt a szalma tetejére. A kocsisnak azonban nem volt kedve azért ledobálni az egész szalmarakományt, hogy megkeressék a tűt, így hát nevetve elhajtott, Jankó pedig sírva futott be a házba, és elpanaszolta a feleségének, milyen szerencsétlenül járt.

- Ó, te ostoba! - kiáltotta az asszony. - Ha az ember ilyesmit vásárol, akkor azt szépen a kalapjába tűzi.

- Hát most már, hogy tudom, legközelebb majd én is így teszek!

A következő csütörtökön megint elment a vásárba Jankó, és két vaspántot vett, hogy meg­va­salják vele a kocsikereket. Nagy fáradsággal a kalapjába tűzte, és egy erős kötéllel odakötözte őket, így tette föl aztán a fejére a kalapot, és hazafelé indult. De a nehéz vasak hol előre, hol hátra, hol jobbra, hol balra húzták a fejét, és úgy tántorgott végig az úton, mint a részeg; köz­ben pedig két kezével folyton-folyvást fognia kellett fején a kalapot. Az emberek, akik a vásárra tartottak, vagy onnan jöttek, megálltak és kinevették, az iskolából hazafelé tartó gyerekek pedig utána futottak, nevetgélve és gúnyolva a szerencsétlent. Szegény Jankó nyaka végül már egészen meggörbült és megmerevedett, és úgy érezte, nem bírja már tovább. Mikor végre hazaért, a szobába belépve, így sóhajtott fel:

- Na, asszony, te aztán jól kitanítottál engem! Nesze neked!

- Ó, te ostoba! Hát ha ilyesmit vásárol az ember, akkor kötelet köt rá, és annál fogva húzza maga után!

- Na várj csak, most már tudom a módját. Legközelebb majd így is csinálok!

Megint eljött a csütörtök, és az asszony újból elküldte Jankót a vásárba, hogy vegyen egy pár oldalszalonnát. Jankó meg is vette a szalonnákat, az elejükre hosszú kötelet kötött, és annál fogva húzta maga után. Az út porzott, a szalonna súrlódott, a kutyák pedig utánaszaladtak, és rángatták, marcangolták a szalonnát. Mire Jankó hazaért, már csak egyetlen darabka fityegett a kötélen. A járókelőknek meg az iskolás gyerekeknek persze volt megint min nevetniük.

Hazaérve azt mondta Jankó a feleségének:

- Te aztán megint csak jól kioktattál engem. A kutyák majdnem az egész szalonnát felfalták!

- Ó, te ostoba! Hát ha az ember ilyesmit vásárol, akkor elöl kötelet köt rá, és a hátára veti!

- No, jól van, most már tudom, hogyan kell. Legközelebb majd én is így csinálom!

A következő csütörtökön megint elküldték a piacra. Ez alkalommal kisborjút vásárolt, a nya­kára kötött az állatnak egy kötelet, és annál fogva hátára vetette, nem csoda, ha szegény pára hamarosan lógó nyelvvel kimúlt.

- Szegény boci, éhes vagy! - gondolta magában Jankó, mert különben nagyon résztvevő szíve volt a jámbornak. - Na, várj csak, majd otthon mindjárt adok neked enni!

Mikor hazaért, örömében így szólt a feleségéhez:

- Na, asszony, most aztán nem lesz okod a szidásra!

- Ó, te ostoba! - kiabált rá a felesége. - Hiszen megfojtottad ezt a szegény kisborjút! Ha ilyes­mit vásárol az ember, kötelet köt a nyakára, és szépen maga mellett vezeti, szelíden megsimo­gatja, hazaérve pedig beköti az istállóba a jászolhoz, aztán füvet és sarjúszénát tesz elébe!

- Na, most már pontosan tudom, mit is kell tennem. Várj csak, feleség, majd meglátod, hogy legközelebb úgy is történik!

A legközelebbi csütörtökön aztán Jankó újból elment a vásárra, és egy agarat vásárolt. Ennek aztán kötelet kötött a nyakára, annál fogva szépen hazavezette, bekötötte az istállóba a jászol­hoz, aztán füvet és sarjúszénát rakott elébe.

Mikor a felesége kijött és meglátta, hogy mit csinált Jankó, összecsapta a két kezét, és fel­kiáltott:

- Ó, te ostoba! Hát mit vettél? Hiszen ez egy vadászkutya, aki ilyennel jár-kel, az odakiált neki: „Hej, hej! Hej, hej!” Arra aztán a kutya elfut, és megfogja a nyulat. Az ilyen állatot azonban nem szokták istállóba kötni, hanem a szobában a helye, és nem füvet meg sarjúszénát kap enni, hanem kenyeret meg csontot!

Azzal elvágta a kutya nyakán a kötelet, bevezette a szobába, és enni adott neki. Mivel pedig a kutya nagyon karcsú és sovány volt, Petrezselyemnek nevezte el.

Mostantól kezdve azonban nem küldte el többé a férjét bevásárolni, mivel az ember mindig mindent visszájára csinált, és így nagy kárt okozott a gazdaságban. A következő csütörtökön tehát az asszony maga ment el a vásárba, ahogy azelőtt is tette, a férjének pedig azt mondta:

- Vigyázz a gyerekre a bölcsőben, hogy nyugodtan aludjon, és a tűzön fövő fazékba tegyél petrezselymet.

- Most már tudom mindennek a módját, s meglásd, jól is fogom csinálni! - mondta Jankó.

Alig tette ki a felesége a lábát a házból, ott hagyta a bölcsőt, kiment, fogta a fejszéjét, apró darabokra vágta Petrezselymet, és a darabok nagy részét belerakta a fazékba. Mikor aztán belépett a szobába, a gyerek kiabált és nyugtalan volt. Erre az ember elkezdte ringatni a bölcsőt, a gyerek azonban csak még jobban bömbölt, mert éhes volt. Akkor észrevette Jankó, hogy megrándult a gyerek feje teteje - a feje lágya ugyanis remeg a kisgyereknek, ha izgatott. Jankó azonban azt gondolta, hogy egy rosszindulatú hólyag az ott feje búbján a gyereknek, fogott hát egy nagy tűt, és összevissza szurkálta. A szegény gyerek csupán egyet-kettőt rándult, s aztán már halott volt. Jankó pedig örült, mert azt hitte, hogy a gyerek elaludt.

Mikor a felesége hazaért, elmesélte neki, hogy a Petrezselymet nem tudta egészében beletenni a fazékba, és azzal megmutatta neki azt a néhány darabot, ami még kimaradt a kutya húsából. Azt is elmesélte azután, hogy a gyerek milyen hangosan kiabált, és hogy végül is mi módon hallgattatta el, s attól kezdve most már egyvégtében alszik, nézze csak meg.

Mikor az asszony odanézett a bölcsőben fekvő kisgyerekre, elszörnyedt, látván, hogy a gyerek halott.

- Jaj, jaj! - sikoltotta. - Te ostoba! Mit tettél?

Fájdalmában kezét tördelte, és hosszú ideig képtelen volt összeszedni magát, csak vigasz­talanul járt-kelt a házban. Végül aztán így szólt a férjéhez:

- Eredj ki, és keress néhány deszkát, hogy koporsót csinálhassunk belőle a gyermeknek!

Jankó kifutott, és mindenfelé keresgélt, de sehol sem talált deszkát. Végre egy palánkhoz ért, bedugta a fejét két deszka közé egy résbe, azzal a szándékkal, hogy a felső deszkákat így ki­emeli, ezzel azonban, ahogy megmozdította, súlyánál fogva az egész palánk a nyakába zuhant, és úgy beszorult a deszkák közé, hogy képtelen volt kihúzni a fejét, és kis híján megfulladt.

Akkor néhány fiú meglátta, azok aztán elmondták a feleségének, hogyan járt az ura, s az asszony odasietett segítségére, és kivonszolta.

- Te ostoba! Eredj haza, majd én hozok deszkát!

Azzal az asszony elment, megrendelte a koporsót és a temetést. Mivel azonban attól félt, hogy férje megzavarhatja ostobaságával a komoly temetési szertartást, eldugta a férje kalapját, hogy emiatt otthon kelljen neki maradnia.

Alighogy elhagyta a temetési menet a házat, Jankó bizony, sokáig keresgélvén a kalapját, egy ahhoz hasonló hosszú köpülőt vett elő, azt nyomta a fejébe, azután bezárta az ajtót, és a teme­tési menet után eredt.

Az emberek, meglátva Jankót ebben az öltözékben, nem tudták visszafojtani nevetésüket. Jankó pedig odafutott a feleségéhez, és nagy vidáman azt mondta:

- Látod, azért is veletek megyek. Pedig azt akartad, ugye, hogy otthon maradjak, és semmit se lássak?!

- Fordulj vissza, Jankó, ég a ház! - kiáltotta az asszony, ilyen tapintatosan akarván őt haza­küldeni.

A férje azonban visszakiabált:

- Te megbolondultál, asszony, hiszen ez lehetetlen! A kulcs itt van a zsebemben!

Erre aztán véget ért az asszony türelme, és hirtelen félbeszakította:

- Tűnj el a szemem elől, te tökkelütött, hogy soha többé ne lássalak!

Jankó nem mondatta ezt magának kétszer, hanem elfutott.

De mikor a gyermeket már eltemették, és az asszony visszament egyedül az otthonába, ezt mondta:

- Jobb, ha az ember malomkövet köt a nyakába, és vízbe ugrik, mintsem ilyen ostoba férje legyen. Jaj az olyan asszonynak, akire az Úristen ilyen büntetést mér!

Az ostoba férj pedig a köpülővel a fején nekiiramodott a nagyvilágnak, nehogy a felesége meg­lássa, és még azóta is fut, ha csak oda nem ért az okos emberek falujához, akik a fényt és a levegőt zsákokban hordják, hogy azokból csináljanak üveget az ablakukra. Ha odaért, akkor biztosan letelepedett Bolondokfalván.

 

---

512. mese

VASJANKÓ (Szavak száma: 1402)

Volt egyszer egy házaspár. Nem volt gyermekük, és a férj felpanaszolta a feleségének, miért is nem szül neki gyermeket. - Kedves férjem, te kovács vagy - mondta az asszony -, kovácsolhatnál hát magadnak gyerme¬ket, ha annyira szeretnéd! A férj nem mondatta magának kétszer: fogott öt mázsa vasat, és három és fél mázsából ková¬csolt magának egy kisfiút, másfél mázsából pedig ostort készített, s azt a fiú kezébe adta. S lám, a fiú fürge volt és egészséges, vidáman járt-kelt körülöttük. Megörült ennek az apja, s anyjának is tetszett az erős kis lurkó, akit Vasjankónak neveztek el. Ahogy azonban növekedett, hamarosan kezdett terhükre válni, mert mindenüket felette, és mégsem lakott jól soha. Anyjának mindig hatalmas üstben kellett főznie. Amikor aztán legénnyé serdült, már nem bírták tovább, és így beszélgettek egymás közt: - Ha még egy hétig nálunk marad, felfal bennünket házastul, portástul, mindenestül. Ezért aztán azt mondták neki, hogy most már elég nagy és erős ahhoz, hogy szolgálni menjen. Vasjankó megörült, hogy világot láthat. Fogta az ostorát, és útnak eredt. Egyik este beért egy faluba, s éppen a paplak előtt ment el, amikor fogta az ostorát, és olyat csördített vele, hogy a falu valamennyi macskája összefutott. Aztán még egyet csördített az ostorával, és még egy harmadikat is egymás után, olyan erővel, hogy a szolgák és szolgálók mind kifutottak, s a plébános is az ablakhoz szaladt, hogy megnézze, mi történt. Akkor Vasjankó megkérdezte, nem akarják-e megfogadni szolgának. Mivel igen kemény-kötésűnek látszott, a pap azt gondolta: - Ennek biztosan hasznát venném. Igaz, hogy van már egy tucat szolgám, de ahol tizenketten esznek, ott a tizenharmadiknak is jut valami. - Gyere be! - kiáltotta nagy hangon. - Én felfogadlak! A béresek, akik egész napon át nehéz munkát végeztek a földeken, és nagyon éhesek voltak, éppen akkor ültek a tálhoz. Az új szolgát is odaültették az asztal mellé, ő azonban egymaga többet evett, mint a többi tizenkettő együttvéve, úgyhogy a tál pillanatok alatt kiürült, és a többiek éhesen maradtak. - Ha annyit is dolgozik, amennyit eszik, akkor rendben van - gondolta a pap. Másnap reggel a tizenkét szolga szokás szerint korán felkelt, és elment szénát gyűjteni. Vas¬jankó azonban délig aludt, és amikor a szolgálók ételét az asztalra tették, ő is felkelt, és velük evett - a tál most is hamarosan kiürült. Éppen küldték a béreseknek is az ételt ki a rétre. Erre ő is felkerekedett, és kiment a mezőre, és azok elől is mindent fölfalt, aztán, mint aki jól végezte dolgát, lefeküdt és elaludt. A szolgák emiatt nagyon bosszúsak voltak, és azt mondták egymás között: - Ez mindent felfal előlünk, és semmit sem dolgozik. Gyertek, keltsük fel, dolgozzon hát ő is! Erre nekiestek, és cirokvesszőkkel végigvertek az arcán. Vasjankó eleinte hadonászott a kezé¬vel, azt hivén, hogy bögölyök csipkedik. Végül mikor már nagyon sűrűn zuhogtak rá a csa¬pások, felébredt. Akkor felugrott, mind a tizenkettőt megragadta egyik lábánál fogva, és így szólt: - No, majd dolgozom én mindjárt! Azzal - miközben azok két kezükkel kaparásztak a földön - összetakarította velük az egész rétről a szénát. Mikor elkészült, eleresztette őket. Azok nyomban hazatakarodtak vérző kezük¬kel, nagy részük még sántított is hozzá, és panaszkodtak a gazdájuknak. A pap összecsapta a két kezét, mikor meghallotta, mit művelt Vasjankó, de nem volt bátor¬sága számadásra vonni az új szolgát. Másnap kora hajnalban az erdőbe szekerezett a tizenkét szolga fáért; Vasjankó megint csak délig aludt. Mikor felkelt, előbb újra mindent fölfalt a szolgálók elől, aztán befogta a négy utolsó ökröt, és ő is kihajtott az erdőre. Egy helyen akkora pocsolya akadt az útjába, hogy a szekér a négy ökörrel együtt bennragadt. De Vasjankó nem töprengett sokáig, felkapta a sze¬ke¬ret négyökröstül, és kiemelte. Ahogy éppen hajtott befelé az erdőbe, egyszer csak szembe jött vele egy szörnyű farkas, és azt kiabálta: - Én most nyomban megeszem az egyik ökrödet! - Felőlem megeheted, de akkor aztán neked kell húznod a szekeret, azt megmondom! - felelte Vasjankó. Alig tépte szét a farkas az ökröt, Vasjankó nyakon csípte a farkast, és befogta a szekér elé. Kis idő múlva szembejött vele egy háromlábú nyúl, és az is azt kiabálta: - Felfalom az egyik ökrödet! - Jó, de akkor neked kell húzni a szekeret! Alighogy a nyúl széttépte az ökröt, nyakon csípte őt Vasjankó, és befogta a farkas mellé. Nemsokára szembejött velük az ördög, és így szólt: - Én most eltöröm a szekered tengelyét! - Én nem bánom - mondta Vasjankó -, de akkor én meg belőled csinálok kocsitengelyt! Az ördög azt gondolta, hogy ez csak olyan levegőben való szóbeszéd. Alig törte azonban ketté a tengelyt, megragadta Vasjankó a nyakánál fogva, és tengelyt csinált belőle. Addigra tizenkét szolgatársa már telerakta az összes szekereket, és hazafelé tartottak. Akkor Vasjankó odakiáltott nekik: - Előbb hazaérek én, mint ti, és százszor annyi fát viszek, mint ti tizenketten együttvéve! Kinevették és továbbhajtottak. De Vasjankó a fél erdőt összekötötte, és a kocsira rakta, a két ökör, a farkas és a nyúl mögé, az ördög nyakába, és hazafelé fordította a szekeret. Mikor kihajtott az erdőből, látja ám, hogy a tizenkét szekér még - úgy, ahogy ő gondolta - bent vesztegel a sárban. Erre fogta a fát a befogott szekérrel együtt, az egészet a nyakába vette, és úgy vitte át azon a rossz útszakaszon, azután a többi szekeret is kiemelte a sárból, azok azon¬ban kénytelenek voltak mögötte hajtani. Mikor beértek a faluba, csattantott egyet vasostorával, és így kiáltott: Hé, farkas! Csálé nyúl! Sárkány-ördög és ökör! Ezt hallva az emberek mind az utcára sereglettek, és bámulva nézték a különös felvonulást: elöl a farkast és a nyulat, mögöttük a két ökröt, aztán az ördögöt mint szekértengelyt, és a szekéren meg körülötte a fél erdőt, ahogy húzták maguk után. Mikor a pap látta ilyeténképpen érkezni Vasjankót, elfogta a félelem, és azt gondolta: - Veszélyes ember ez! Valami módon karácsonyt kellene neki gyorsan csinálni! Vasjankó kifogta a szekérből az igavonókat. A farkast és a nyulat bekötötte az ökrök mellé a jászolhoz, és azok is kénytelenek voltak a marhákkal együtt szénát enni. Az ördögről levette a köteléket, még egyszer rávágott az ostorral, aztán futni hagyta; sánti¬kálva és bőgve rohant el a nyomorult pára, s futott, míg csak a pokolig nem ért. Másnap a pap maga elé hívatta Vasjankót, és azt állította, hogy az ördögök elrabolták egyik leányát. Ha Vasjankó visszahozza, akkora zsák pénzt ad neki, amekkorát csak elbír. De tulaj-donképpen valami módon szabadulni akart a szolgától. Magában azt gondolta: - Na, ez sem jön többet vissza hozzám. Vasjankó megörült, mert sokat hallott már a pokolról, és egyszer sort akart végre keríteni rá, hogy megnézze. Fogta hát az ostorát, és útnak eredt. Odaérve a pokol kapuja elé, egyet csördített az ostorral, és elkiáltotta magát: - Nyissátok ki! Az ördögök rémülten futottak össze, egymástól kérdezgetve: vajon ki lehet ez. Akkor a sánta ördög keresztülkémlelt a kapurésen, és meglátta az idegent: - Jaj nekem, végünk van, hiszen ez Vasjankó! - kiabálta, és azzal elfutott a pokol legsötétebb zugába, a többiek meg utána. Vasjankó végül is elunta a hosszú várakozást a kapu előtt, belökte a pokol kapuját, akkorát taszítva rajta, hogy csak úgy csikorgott minden eresztékében. De az egész pokolban egyetlen lelket sem látott a kárhozottakon kívül, akik cölöpökhöz kötözve hevertek szanaszét. Vas¬jankó valamennyiüket föloldozta. - Csak megtalálnám a pap lányát! - sóhajtotta. - Ott van, abban a sötét sarokban! - kiáltotta néhány elkárhozott, miközben vidáman igyekez¬tek kifelé a pokol szélesre tárt kapuján. Vasjankó megtalálta a lányt, feloldozta és kivezette. Akkor aztán újra fölemelte a kaput, és kívülről úgy elreteszelte és eltorlaszolta a bejáratot, hogy többet egyetlen ördög se mehessen ki rajta. Aztán vállára vette a pap lányát, és hazaindult. A pap éppen kinézett az ablakon, mikor megérkeztek, és alaposan megijedt, megpillantva Vasjankót. Az nyomban megszólalt: - Itt van a lányod! - Azzal leemelte válláról a lányt, és az ablakon át betette a szobába. - Most aztán ide a megígért pénzt! De annyit, amennyit el tudok vinni egy zsákban, mert különben meggyűlik velem a bajod! Vasjankó vett száz könyöknyi vásznat, és odahívott hét szabót, hogy azon nyomban készítse¬nek neki egy zsákot. Azt aztán elvitte a paphoz, mondván: - Ezt töltsd meg nekem színültig! A pap beleöntötte az összes gabonáját, és így megtöltötte, legfölülre pedig belerakta minden pénzét. Vasjankó nem vette észre, hogy csak fölül van arany benne, elégedetten vállára emelte a zsákot, és hazament. - Hozok nektek egy kis ajándékot - szólt az anyjához és apjához. - Nem akarom, hogy bárki azt mondhassa: ingyen etettetek! Azzal földre dobta a zsákot, megmarkolta az ostorát, és újra nekiindult a nagyvilágnak. Az öregek pedig életük végéig megéltek a gabonából és a pénzből.

416. mese

JONAS MEG A VARJÚ (Szavak száma: 527)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy férfi, akit Jonasnak hívtak. Egyszer Jonas elindult a városba. Az úton találkozott egy békával, elment mellette. A béka kiabálni kezdett:

- Jonas, várj meg! Menjünk együtt!

Jonas visszament, és a béka helyén egy szép lányt talált. Megvárta.

- Te hová mész?

- Vilniusba, a városba.

- Akkor menjünk együtt, mert én is oda megyek.

Eljutottak a városba, összeházasodtak, kibéreltek egy szobát. Jonas dolgozni járt, a felesége otthon maradt.

Meglátta a ház tulajdonosa, megtetszett neki, hiszen nagyon szép volt.

- Magamhoz veszlek!

- Énnekem van már férjem - mondta a nő.

- Én őt elpusztítom - mondta a férfi -, és feleségül veszlek téged.

- Nem, én sajnálom őt. Nem kell elpusztítani.

A háziúr magához hívatta Jonast.

- Hozz nekem ajándékot nem-ajándékot! Ha nem hozol, agyonverlek.

Jonas hazament, és mondta a feleségének:

- Rám parancsolt, hogy hozzak neki ajándékot nem-ajándékot. Azt mondta, hogy ha nem hozok, agyonver.

A felesége ezt mondta neki:

- Menj el az erdőbe, fogjál egy nyulat, és hozd el neki! Ha nem fogja meg, az elszalad, és itt a nem-ajándék.

Jonas így is tett: fogott egy nyulat, elhozta. A házigazda neveti:

- Minek hoztad ezt a nyulat?

El is engedte. És amikor elengedte, az elszaladt. Nos, így történt: volt ajándék, és nincs ajándék. Akkor nem verte agyon Jonast.

Azonban egy másik alkalommal azt parancsolta, hogy hozza el neki azt, akitől mindenki fél, de mindenki hallgat is rá. Jonas hazament, és elmesélte a feleségének:

- Rám parancsolt, hogy hozzam el azt, akitől mindenki fél, mégis hallgatnak rá.

Ekkor a nő elővett egy almát:

- Amerre gurul ez az alma, menj te is arra! Akkor megmondják neked, hogy kitől fél minden­ki.

Ment Jonas, mendegélt, az alma csak gurult előtte, és ő ment a nyomában. Begurult az alma egy kis kunyhóba. Jonas is bement, hát ott volt egy öregasszony. Ő volt a lánynak az anyja. Kérdi:

- Gyermekem, hogyan jutottál ide?

A legény elmesélte neki, hogy az ő lányával él, és hogy a házigazda őt agyon akarja verni, a lányt pedig feleségül kívánja venni. Ekkor az öregasszony így szólt:

- Eredj tovább, ott a hegytetőn van egy gazdaság. Menj be oda, és akkor megtudod, hogy ki az, akitől mindenki fél, de mindenki hallgat rá.

A legény el is ment oda, szállást kért, és mivel beengedték, ott töltötte az éjszakát. Reggel az apa kiáltással kelti a fiát, de a fiú nem hallotta, nem kelt fel. Csak amikor megverték a dobot, a ugrott fel, és rohant ki a fiú. Mindannyian kiszaladtak, hogy lássák, mi is történt.

- No - gondolta Jonas -, talán ez az...

Ő is kiment megnézni, hát látta, hogy a katonák elmentek inni, és letették a dobot. Ő azt gyorsan felkapta, és futásnak eredt. Futva érkezett az öregasszonyhoz, aki ezt mondta neki:

- Rendben, vidd el!

Jonas visszament a házigazdához. Amint elkezdett dobolni, a katonák nem hallgatnak a gazdára, hanem őt követik. Ő ment, a házigazda a nyomában. Kérleli:

- Ne vezesd el a hadseregemet! Már semmi rosszat nem teszek veled. Élj nyugodtan a feleségeddel, csak a katonákat hagyd nyugton!

No, így éltek tovább nyugalomban, a gazda már semmivel sem bántotta őket.