394. mese

AZ ÜGYES MESTEREK (Szavak száma: 580)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy király. Volt neki két mesterembere: az egyik mindent aranyból készített, a másik fából. Egyszer megparancsolta nekik, hogy mutassák meg, hogy mit tudnak.

Az aranyműves készített aranyból egy kacsát, majd megparancsolta, hogy töltsenek meg egy dézsát vízzel. Beleteszi a kacsát, az úszik a vízen és mondja: háp-háp, háp-háp...

A királyné így szól.

- Hiszen ez él!

- Nem - mondja az aranyműves. Kiveszi az állat összes ízületét, megmutatja, hogy nem él.

Az asztalos pedig készített egy sast. Amikor készen lett, ráült és háromszor körberepülte az udvart, majd odament a királyhoz. A királyné is ott ült mellette.

- No, mit tudok?

- Hát... szavakkal nem lehet kifejezni.

A királyfi pedig fogta magát, felszállt a sasra és elrepült. Mindenki kiabált utána:

- Hol vagy, hol vagy, hol vagy?

Ő azonban eltűnt a sassal együtt, senki sem tudta, hogy hová. Ezért megverték a szegény mesterembert, majd börtönbe vetették. Mondta a király:

- Ezt azért tesszük, hogy ne csinálhass több ilyen ördöngős szerkezetet! Ha pedig nyolc napon belül nem jön haza a fiam, lefejeztetlek!

No, most mi lesz vele? Bezárták a börtönbe. A szegény ember ott ül egymaga a cellában.

A királyfi pedig csak szállt, szállt, míg el nem jutott egy másik birodalomba. Bement egy kis kunyhóba. Ott talált egy öregasszonyt.

- Fogadj be engem, néni, egy éjszakára!

- Miért ne fogadnálak be - mondja az öregasszony. - Egy jó embert?

Amint mondta, be is fogadta, majd lefeküdtek aludni. A fiú fogta a sast, összehajtogatta és betette a feje alá.

- Én itt senkit sem ismerek - mondja a király fia. - Nagyon messziről jövök. No, anyó, meséld el, hogy mi újság van nálatok!

- Hát - mondja - nincs semmi újság. Csak van itt egy királylány, akit befalaztak egy olyan fallal, hogy senki se tudjon bemenni hozzá, és ő se jöhessen ki. Ott lakik a fal mögött, senkit sem lát.

A fiú csak ezt gondolja: „Várj csak...” Éjfélkor elővette a sast, felült rá és elrepült ahhoz a királylányhoz. Odarepült az ablakhoz, amin keresztül nem lehet kilátni. Megzörgette. A király­lány beengedte. És beszélgetnek.

- Tetszel nekem - mondja a fiú.

- És ha tetszem? Én nem mehetek hozzád. Az apám nagyon kegyetlen, kivégeztet.

És a szolgálók, a nevelők meghallották, hogy beszélgetnek. Reggel elszaladtak, és elmesélték az apjának, hogy járt a lánynál valaki. A király megparancsolta, hogy keressék meg, de a fiú, miután elbeszélgetett, visszarepült az öregasszonyhoz és lefeküdt. Jönnek ám a katonák, és viszik magukkal. A király megparancsolja, hogy akasszák föl. Fel is állítják az akasztófát.

- Most fel fogunk akasztani - mondja a király. - Hogyan tudtál bemászni a lányomhoz, hogy én nem vettelek észre? Oda nem mehet be senki!

Erre mit tesz a fiú? Semmit, csak hallgat. Hívják az embereket, hogy nézzék meg, hogy hogyan akasszák őt fel. Megjöttek a katonák. A fiú akkor így szólt:

- Tudjátok mit, van hozzátok egy utolsó kérésem. Hozzátok el azt a kis csomagot, ami ott van a párnám alatt annál az öregasszonynál.

Elengedték a katonákat, azok elhozták a csomagot. A királyfi összerakta a sast, felült rá - csak ennyit láttak. Odarepült a királylány ablakához, magához vette a lányt. Mindketten a sasra ültek és elrepültek haza. Hát nincs kit akasztani...

Látja a király, látja a mester is a börtön ablakán át, hogy repül a királyfi. És nem egyedül, hanem a menyasszonyával. Elhozta a királylányt, és feleségül vette.

A mestert kieresztették a börtönből.

Az esküvő után a királyfi sokáig és nagyon szépen élt a feleségével.

166. mese

Özvegy Miskolczi Mártonné kacsái. (Szavak száma: 1247)

Özvegy Miskolczi Mártonné asszonyom a hatalmas első Rákóczi György erdélyi fejedelem idejében élt s Nógrádvármegyében, Somosújfalu helységében lakott.

Mivel pedig felejthetetlen hitestársa, nemes, nemzetes és vitézlő Miskolczi Márton uram, egész életében, késő vénségeig, Bocskai, Bethlen s első Rákóczi György, szóval az igaz magya­rok és hazafiak pártján harczolt, hátrahagyott felesége is jobbágyaival - mert volt vagy hetven telke - folytonosan nyugtalanította a zsoldos katonákat. Somoskő vára már a zsoldo­soké volt.

Özvegy Miskolczi Mártonné asszonyom ménesei, csordája és gulyái a haza boldogságát akaró párt javára nőttek fel s szaporodtak el. A tiszttartók a gabonatermés nagyobb részét a sza­badság bajnokainak magtárába szállították be s a szénának és szalmának is hadi czélokra ment el a fele. Szóval özvegy Miskolczi Mártonné asszonyom a fejedelem ügyének hű szolgálója s honleány volt a javából.

Sokszor intette is őt tiszteletes Keleméri Lőrincz, udvari lelkész s a két kis Miskolczi-gyermek, Béla és Tamás bölcs és tudós nevelője, hogy:

- Mégis sok, a mi sok! Egy kicsit takarékosabbnak kellene lenni a nagyasszonynak!

- A haza ügye - mondogatta ilyenkor a fenkölt lelkű honleány - mindennél előbbre való, édes tiszteletes uram! Aztán jut is, marad is s boldogúlt férjem emlékeért nincs oly áldozat, a mi nagy volna!

Nem is volt a bécsiek előtt gyűlöltebb név az özvegy Miskolczi Mártonné nagyasszony nevénél.

Kimondták, hogy ha már a férjét el nem pusztíthatták s ki - bár a csata annyi tüzében vett részt - mégis öregen, békés halállal mult ki, pusztúljon el legalább az asszony.

És kicsi híja, hogy nem az lett a sorsa a jó nagyasszonynak.

Ugyanis egy júliusi éjen - lehetett úgy tizenegy óra körűl - zsoldosok jelentek meg a somos­újfalui nemesi kúria előtt s beüzentek az agyonra ijesztett és betanított cselédleánynyal, hogy a nagyasszony egy perczre jőjjön ki, mert legkedvesebb tehene, a Szegfű hirtelen nagy beteg lett s tán még lehetne rajta segíteni, ha a nagyasszony saját házi patikájából gyógyító szereket adatna be neki.

A jó özvegy mit sem gyanitva kiment. Ott azonban német parancsszóra vagy három zsoldos megragadta, egyik a száját tömte be, más kettő pedig megkötözve lóra emelte s mielőtt a cselédség észrevette volna, az éj homályában elszáguldottak véle. Egyenesen Somoskő várába vitték, mit azonban a zsoldosok teljesen eltitkoltak.

Ki tudná leírni a két árva, Béla és Tamás s a tudós nevelő úr szörnyű fájdalmát! Ki birná megszámolni azt a sok keserű könnyet, a mit a gyermekek anyjuk balsorsa felett ontottak?

Senki! Senki!

Özvegy Miskolczi Mártonné asszonyomat pedig Somoskő várában, lánczra verve a legsanya­rúbb munkára kényszerítették. Elhatározták ugyanis, hogy a vizet ő hordja a konyhára addig, míg a hadi törvényszék nem itél felette.

A zsoldosok, kik se nem vetettek, se nem arattak, úgy látták el magukat élelmiszerekkel, hogy a vidéket bekalandozták s a mi szemüknek és szájuknak megtetszett, azt egyszerűen elvitték, egy kis írást hagyva hátra, hogy majd megfizetik Bécsből.

Pedig azt ritkán fizették meg.

Egy délelőtt, mikor ismét ily rabló járatra akartak kimenni, azt tanácsolta özvegy Miskolczi Mártonné asszonyom egy portyázó katonának:

- Rég nem ettek már az urak kacsa pecsenyét. Kacsákat kellene ma hozni!

- Igaz biz az - erősítgették a katonák - de vannak-e kacsák a környéken?

- Vannak bizony! Példáúl az én somosújfalui udvaromban is van egy jó csapat. Magam nevel­tem őket. Abból hozzanak el vagy tizenkettőt. Ilyenkor ott lenn heverésznek a Medves patak partján. Szépen hízott, igazi franczia kacsák.

- Derék! pompás! - mondogatták a katona urak - ha csak lehet, elhozzuk valamennyit!

Ezzel elmentek. A jó nagyasszony pedig, ki hírt sem tudott adni hollétéről s keserves álla­potáról, szívszorongva várta a kacsákat.

Tudta ő jól, hogy ha a somoskői vár kútjából, a kút vedrén, kacsát a fenékre bocsátanak, az nem marad ott, hanem kiúszik onnét a Medves patakjába. Ezért várta hát oly szívszakadva a kacsákat. Majd hírt adnak róla övéinek a kacsák. És csakugyan, a katona urak hoztak is vagy tizenkettőt. Hatot még az nap este nyársra húztak közűlök, de a másik hat megmaradt hír­mondónak.

A jó nagyasszony most, kire a kacsák gondozását bízták, egy kis papirosra ennyit írt:

- Keleméri uram! Somoskő várában lánczon vagyok. Hadi törvényszék elé állítanak; legyen szabadítóm! s adja tudtúl bús sorsomat a fejedelem ő nagyságának.       

Özvegy Miskolczi Mártonné.

Ezt a papirost egy kis skatulyába dugta, a skatulyát pedig egyik kacsa nyakára kötve, a kacsát az éj leple alatt a kút fenekére bocsátotta.

A veder üresen emelkedett fel s a jó nagyasszony álomra hajtotta a fejét.

Virradatkor már ott volt a kacsa a somosújfalui úriház udvarán s mivel nyakán észrevették a skatulyát, megfogták s levették a skatulyát nyakáról.

Özvegy Miskolczi Mártonné levele nagy örömet szerzett otthon.

Mily meglepetés a tiszteletes úrra és a két árvára! Tehát tudják már, hol van a jóságos édes anya és épen egy jámbor kacsa segedelmével!

Másnap meg már egy más kacsa érkezett meg, ugyancsak egy kis skatulyával a nyakán. Levél volt ebben a skatulyában is s a levélre a következő sorok voltak írva: «Csekély az egész őrség. Mindössze száz gyalog, ötven lovas, meg vagy tíz pattantyús. Holnap éjjel, mert ma valami győzelem emlékére lakomát ülnek s mámorosak lesznek, el lehet bánni vélök.»

Keleméri uram nem vette tréfára a dolgot. Felültette a bandériumot, vagy háromszáz legényt. Társzekerekre pedig létrát s kötélhágcsókat rakatott. Felszerelt néhány faltörő és szakállas ágyút is s ezt kérdezte a harczos népségtől:

- Készek vagytok-e özvegy Miskolczi Mártonné asszonyomért egytől egyig meghalni?

- Készek vagyunk egytől-egyig meghalni! - felelték nagybüszkén a jó magyar fiúk.

- El tudnátok-e hagyni a nemzeti zászlót, a melyre most ezennel fel fogtok esküdni? - kérdé tovább tudós Keleméri Lőrincz tiszteletes úr.

- Soha! - válaszoltak a fiúk hősies határozottsággal.

- Tehát esküdjetek!

- Esküszünk!

S megesküdött valamennyi.

- A fejedelem ő nagysága a mai harczias időkben másutt van elfoglalva s nem jöhet ide Somoskő várát megvíni - folytatta Keleméri Lőrincz úr - én leszek a vezéretek s veletek élek, veletek halok.

Ezzel megindúltak s kis idő múlva Somoskő vára alá értek.

Mikor szép holdfényben az első faltörő megszólalt, a jó nagyasszony magában ennyit mondott:

- Szólnak már a Miskolczi Mártonné kacsái!

A faltörőt a szakállas követte s a vár urai majdnem eszüket vesztették a pokoli zajban.

Ágyúszóra ágyúszóval feleltek s tartották magukat szívósan s makacsúl.

De az ostromlók jobban győzték. Hajnalra már a vár bástyáját rommá lőtték.

Az ostromlók most létrákat illesztettek a falakhoz s azokat megmászni igyekeztek.

De még hiába. Mint a sebzett tigris, oly elszántan védelmezték magokat a megtámadottak.

E közben Keleméri Lőrincz uram a másik bástyát is kezdte már lövetni. Hullottak is erre a gyönyörű bazaltkövek, mint a polyva, mert tudni kell, hogy Somoskő vára az ott lévő világ­hírü bazaltkőből volt építve.

Özvegy Miskolczi Mártonné asszonyom ezalatt lánczaitól óhajtott megszabadúlni. Sikerűlt is, mert egy szintén fogoly czigány fegyverkovács a csata folyama alatt lereszelte a lánczokat s megszabadította tőlük.

Épen jókor, mert mire az aranyhajú nap a keleti égbolt peremén megjelent, a várbeliek ki­tűzték a fehér lobogót.

A zsoldosok megadták magukat. Keleméri uram vasra verette valamennyit, a várat pedig a fejedelem nevében elfoglalta.

Mennyi zsákmány, mennyi rablott holmi esett ott martalékúl, el lehet képzelni!

De el lehet képzelni azt is, hogy mily nagy volt özvegy Miskolczi Mártonné öröme, midőn a vár piaczán Keleméri urammal találkozott.

- Köszönöm - szólt a tiszteletes kezét megrázva - két kis árvám nevében köszönöm!

Keleméri Lőrincz úr a várban parancsnokot hagyva, a nagyasszonynyal s a bandérium egy részével eltávozott, a zsoldosokat pedig útnak indította, messze Erdélyország földére, a nagy­hírű kincses Kolozsvárra.

Az árvák sírva borúltak otthon édes anyjuk nyakába s édes anyjuk ezerszer is megcsókolta őket egy végben.

Ez a története özvegy Miskolczi Mártonné asszonyom kacsáinak.

84. mese

Két jó testvér (Szavak száma: 651)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy rengeteg őserdő. Ennek a rengeteg őserdőnek a köze­pén, egy tisztáson állott egy kis házikó.

A nádfödelű házikó előtt egy kis kertecske volt. Volt ott minden, de mindenféle. Pihés kis kacsa, gágogó libácska, kotkodáló tyúkocska, csipegő csibécske. Aztán volt ott rezeda, ibolya, szegfű. Ez a sok minden azé az áldott két jó testvéré volt, kik benn laktak a nádfödeles kunyhóban, a csibés, kacsás, rezedás kertben. Egy fiú meg egy leány. Bandi meg Ilonka. Úgy szerették egymást, mint a galamb a búzát.

Ilonka sokat dolgozott a házban, a kertben. Locsolgatta a virágait, illatos füvekkel kezéből etette a libácskát, főzött, sütött, kapált, gyomlált, varrt, takarított.

Bandi naphosszant friss fűágyon hevert, összehúzva vékony lábacskáit. Szegény Bandi sovány, nyomorék legényke volt s Ilonka segítsége nélkűl még vánszorogni se tudott. Ha megmozdúlt, fájt minden tagocskája, de legjobban a szive fájt, mert örökké látnia kellett, hogy dolgozik testvére naphosszant csakhogy neki mindene meglegyen.

Csak láttátok volna: hogyan vezetgette tulipános kis kertében beteg testvérkéjét az az áldott leány; hogyan etette, itatta, csöppenként csurrantva szájába a jó csibehús levest. Szegény, szegény kis Bandi keservesen sírt, zokogott. Szeretett volna úgy dolgozni, futkosni, mint Ilonka.

Egyszer csúnya, barátságtalan idő volt odakünn. Betették a pirinkó sárga ajtót, ablakot s összehúzódtak a sarokban. Ilonka gyöngéden simogatta Bandi kezét. Bandi félt a vihar zúgá­sá­tól s Ilonka szép tündérmesébe kezdett édes, szelid hangon. Kip! Kop! Kipi! Kop! hallat­szott egyszerre a csepp ajtón kivűlről. - Szabad! - kiáltotta Bandi belűlről.

- Tessék beljebb kerűlni! - szólt Ilonka.

Szép fiatal lányka lépett be, kopottan, átázva.

- Csak egy kis helyet kérek éjszakára, hol meghúzhatom magam ebben a rossz időben! - kérte Bandit meg Ilonkát csodálatosan csengő hangon s Ilonka barátságosan megcsókolta a jöve­vényt.

- Csak jőjjön be, jőjjön! Mi szeretjük a kedves vendégeket. Itt alszik majd az én ágyacs­kámban. Nézze milyen illatos, ma szedtem rá friss leveleket; én elférek a sarokban; aztán vacsorázzék velünk, szivesen látjuk!

A vendég megörűlt, levetette kendőjét. Én Istenem! Ilonka nem győzte bámulni aranyfényes selyem haját, virágarczát. A vendég aztán leült egy kis nádszékre, a mit Bandi font, figyel­mesen nézte: mily ügyesen sürög-forog Ilonka. A vacsorából Ilonkának semmi sem jutott. Bandi megkapta a maga részét, a vendég az Ilonkáét fogyasztotta el jóízűen. Ilonka azt mondta, hogy az ő vacsorája a tűzhelyen van. Ki is ment, de nem evett, mert nem volt mit.

Vacsora után hamar lenyugodtak. Ilonka egy kis sarokban békésen szendergett. Egyszerre csak kinyitotta a szemét, a szobában aranyos-kék világosság ragyogott s előtte fénykörben, aranyhajjal, hófehér ruhában a vendég lebegett:

- Én a testvéri szeretet tündére vagyok! Itt nálad jó helyen járok, kis Ilonka. Mondd, mit óhajtasz? Egy kivánságodat teljesítem!

- Kedves jó tündér! - szólt szeliden Ilonka - adj, oh adj Bandi öcsémnek holtig tartó jó egészséget, boldogságot, vidámságot. Én meg vagyok elégedve sorsommal.

A tündér csókot lehelt a lányka fehér homlokára, mire az újra édesdeden elaludt.

Majd Bandi ébredt fel. Látta a csudálatos, rezgő, aranyos világosságot a szegény kis szobában s az aranyhajú, fehér ruhás, zengő hangú tündér ott állott előtte:

- Szegény jó kis Bandi! - szólt hozzá nyájasan - én a testvéri szeretet tündére vagyok. Egy kivánságodat teljesítem. Kérj valamit tőlem.

- Tündér, angyal, vagy bárki légy! - szólt gyorsan, boldog mosolylyal a kis fiú - nincs más gondolatom, más óhajtásom, csak egy. Én már eléldegélek igy, a mint vagyok; de adj! oh adj Ilonkának holtig tartó egészséget, boldogságot, vidámságot. Ha én már nem is leszek többé, ne lásson ő hibát semmiben!

- Óhajtásod teljesűl! - mondá sugárzó arczczal a tündér. - Ki testvérét igazán szereti, az bízvást remélheti a jó Isten áldását. Ti megérdemlitek boldogságtokat... szólt s eltünt a csendes hajlékból.

Reggel, mikor Ilonka dalolva, jó kedvvel bújt elő a szűk sarokból: a konyhából kész párolgó reggelivel jött befelé Bandi mankó nélkűl, vidáman, piros arczczal.

Ujjongva borúltak egymás karjaiba s örömkönnyek közt áldották a testvéri szeretet tündérét, ki teljesítette mindkettőjük kivánságát.