575. mese....

 

 A következő mesék egy híres néprajzkutató gyűjtéséből származnak, ha szeretnél róla többet megtudni, akkor kattints ide👀👀👀👀👀 

A SÜKET, A VAK ÉS A KOPASZ (Szavak száma: 74)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy süket, egy vak és egy kopasz fejű ember. Ezek hárman nagy erős barátságban éltek, mindig együtt jártak-keltek.

Amint egyszer mennek, mendegélnek a rengeteg erdőn keresztül, megszólal a süket ember:

- Hallgassatok csak, én valamit hallok!

Megszólal a vak is:

- Az ám, nézzétek, én valamit látok!

Nagyot kiált erre a kopasz ember:

- Uccu bizony szaladjunk, hadd lobogjon a hajunk!

 

538. mese...

 

A HÁROM VIDÁM FIVÉR (Szavak száma: 1364)

Volt egyszer három fiútestvér: az egyikük mindkét szemére vak volt, a második mindkét lábára béna, a harmadik meg anyaszült meztelen. Ezek hárman elmentek egy szép napon az erdőbe madárfészket szedni.

Hát ahogy mentek az erdőben, egyszer csak a vak meglátott egy nyulat, amint kiugrott a bo­zót­ból. Alig, hogy szólt a testvéreinek, a béna máris szélsebesen utánaeredt a nyúlnak, és még mielőtt bárki egyet szólhatott volna, már meg is fogta a hátsó két lábát. Nem tudták azonban, hogyan is juttassák haza a foglyul ejtett nyulat.

Akkor megszólalt a mezítelen:

- Adjátok csak ide! - és azzal bedugta a nyulat a zsebébe.

Annyira megörültek a jó fogásnak, hogy még a madárfészkekről is elfelejtkeztek, és meg­indultak hazafelé. Útközben azonban vitába keveredtek egymással, hogy most melyiküké is legyen hát a nyúl? És ezt nem is volt olyan könnyű eldönteni, mint gondolnátok!

- Én láttam meg először! - mondta a vak.

- Mi haszna, hogy megláttad? - vetette ellen a béna. - Én fogtam meg, tehát enyém a nyúl!

- Igen ám, de ha én nem dugom a zsebembe - szólalt meg a mezítelen -, szélnek kellett volna eresztenetek az erdőben. Így hát a nyúl engem illet!

Így vitatkozott egymás közt a három fivér, és egyikük sem akart engedni. Végül arra a bölcs gondolatra jutottak, hogy a bíró döntse el a vitát, így hát egyenesen annak a házához mentek, és nagy szerencséjükre otthon is találták. Egymás után sorjában mindhármuknak el kellett mon­daniuk előtte a történteket. Mikor a harmadik is végére ért az elbeszélésnek, a bíró meg­szólalt:

- Ó, ti derék emberek! Amint hallom, mindhárman nagyszerűen értitek a hazudozást. Így hát azé lesz közületek a nyúl, amelyikőtök a legnagyobbat hazudja nekem!

A vak nyomban rákezdett:

- Apámnak valaha rengeteg juha volt, s nekem kellett az állatokat mindennap itatáshoz terelni. Mikor egyszer megint éppen a patakra hajtottam őket, az be volt fagyva. Sokáig tanácstalanul álltam a parton, mert nem hajthattam haza apám juhait anélkül, hogy megitattam volna őket, és a közelben sehol sem találtam fejszét, amivel átvághattam volna a jégpáncélt. Sokáig töp­rengtem, mitévő legyek? Végre rájöttem: végigfeküdtem a jégen, és a saját fejemmel akkora léket ütöttem rajta, hogy annál aztán valamennyi juh teleihatta magát. Mikor aztán már haza­felé hajtottam a nyájamat, fölnéztem a patak partján lévő fűzfákra, hát ott meg borsót csé­peltek a cséplők, hogy a borsószemek úgy röpködtek szerteszét, akár a jégeső.

„Adjon isten jó napot, ti gazember cséplők!” - kiáltottam oda nekik.

„Köszönjük, te fejetlen ember!” - hangzott felém a válasz.

Csodálkozva és rémülten kaptam a fejemhez, s hát éreztem ám, hogy nincsen többé fejem.

„Na, most aztán legalább nem fájhat többé a fejem - gondoltam magamban. - De hátha azért még szükségem lenne rá? Vajon hol is hagyhattam el? Nem esett-e le, amikor léket vágtam vele a jégbe, és nem maradt-e ott elgondolkoztomban?”

Gyorsan sarkon fordultam, és nagy örömömre már messziről láttam, hogy bizony ott fekszik az én fejem a lék szélén, a jégen. Eközben azonban egy tyúk - mivel a szám tátva maradt - négy tojást rakott belé. Gyorsan újra föltettem a fejemet a nyakamra, és baj nélkül hazaértem. Apám nagyon elégedett volt velem, és lám, még valami különös dolog is történt aztán. A melegtől kikeltek a fejemben a tojások, és a kiscsirkék a számon és az orromon keresztül kirepültek, úgyhogy az egész udvarunk egyszeriben tele lett csirkékkel, anyám nagy örömére.

Mikor a vak fiú befejezte meséjét, a bíró így szólt:

- Hát ha ez mind igaz, akkor ez egy eget verő hazugság! No, de halljuk a következőt!

Erre a béna fivér kezdett bele mondókájába:

- Apámnak volt egyszer egy öreg lova, azt kölcsönkérték tőle a szomszédok, valahányszor az erdőbe mentek fáért. Egyszer megint elment két szomszéd apám lovával az erdőbe. Az állatot odakötötték egy fához, azután erőteljesen csapkodni kezdték a fejszéikkel, ki akarván azt dönteni. Akkor az egyikük kezéből kicsúszott a fejsze, és a ló oldalába fúródott. Az ember rémülten állt a sebesült ló előtt, tanácstalanul és tettre képtelenül szemlélve a vérző sebet, és így kiáltott fel:

„Uramisten, hát sohasem áll el ez a vérfolyam?”

„Egyet se félj! - vigasztalta a másik. - Levágunk néhány rőzseágat, és azzal befonjuk a sebét.”

És ketten hamarosan egész halom rőzsét vágtak össze, és azzal befonták a ló sebesült oldalát. Ezzel ugyan meggyógyították a lovat, annak azonban az éjszaka folyamán akkora erdő nőtt az oldalán, hogy rövid időn belül jöttek a cigányok: a Midi és a Bódi, a Tucu és a Villa - a többinek a neve már nem jut az eszembe -, hogy fát lopjanak onnan, és ebből apámnak nagy baja és sok bosszúsága származott... Így jár az - mondta a sánta -, aki kölcsönadja a lovát. Egy­hamar nem csinálok ilyent!

Ez volt hát a sánta meséje. A bíró azonban így szólt:

- Éppúgy igazat mondtál, akár a testvéred. De lássuk, mit tud közületek a harmadik?

Arra a meztelen fiú kezdett bele mondókájába:

- Apámnak valaha rengeteg méhkaptára volt, és valamennyi tele volt méhekkel. Nekem minden este meg kellett számolnom őket, mikor hazatértek a mezőről. Egy este éppen megint a hazafelé szállingózó méhecskéket számoltam, kénytelen voltam azonban jelenteni apámnak, hogy egy méh hiányzik. Az apám dühösen rám rivallt:

„Eredj és keresd meg a méhet, különben meggyűlik velem a bajod!”

Mit tehettem volna? Persze jó lett volna tudni, merre is induljak hát el. Aggódva kiszaladtam a mezőre, és hét határban kerestem, de nem akadtam az elveszett méh nyomára. Végre a nyolcadik határban találtam egy parasztot, aki egy méhet fogott az ekéje elé az ökre mellé, és éppen akkor vágott végig rajta az ostorral.

„Hogy jut eszedbe a más jószágával szántani?” - kiáltottam rá felháborodva.

A paraszt bocsánatot kért, és elmesélte, hogy egyik ökre belezuhant a szakadékba. Akkor sze­rencséjére meglátta a méhet, és azon nyomban befogta a hiányzó ökör helyére. Nem akarta azonban megtartani magának, csupán arra gondolt: mire jó az, ha a méh összevissza kószál a határban, hálából azért, hogy este majd hazaviszi a gazdájának, a méh is tehet őneki némi szolgálatot.

Ezt az alapos indokolást hallva, megbocsátottam ugyan az embernek, de ragaszkodtam hozzá, hogy késedelem nélkül fogja ki a méhet, és amikor közelebbről megvizsgáltam, és láttam, hogy az iga csupán felsebezte a méh nyakát, újabb szemrehányásokat tettem a parasztnak.

Ilyen állapotban nem vihettem haza a méhet apámnak, mert rögtön ellátta volna a bajomat. Így hát annak az embernek a tanácsára, aki munka közben használta a méhünket, odamentem egy diófához, hogy gyógyszerként néhány diófalevelet tegyek a méh sebes nyakára. Sietségemben a levelekkel együtt egy diót is felmarkoltam a földről, és a levelekkel együtt rákötöttem a méh tarkójára. Egyetlen éjszaka leforgása alatt hatalmas diófa nőtt a szem dióból a méh nyakán, s amikor a dió megérett, a fiúk, valahányszor iskolába menet elmentek az apám kertje mellett - ahogy ez már történni szokott -, göröngyökkel dobálták a diót.

Elképzelhető, hogy ez bizony nem tetszett túlságosan az apámnak, pedig ennek is megvolt a maga jó oldala. Egy idő múlva a fiúk akkora halom rögöt dobáltak be a kertünkbe, hogy apám azt mondta:

„Miért hagynánk itt kihasználatlanul heverni ezt a földrakást? Fölszántjuk és bevetjük zabbal.”

Így is történt. Mikor aztán a zab megérett, apám kezembe nyomta a sarlót, és megparancsolta, hogy arassam le a zabot. Az aratás különben sem valami könnyű munka, a zabaratás azonban éppenséggel nehéz - ezért arattatnak a mi vidékünkön annyian másokkal -, nekem azonban hozzá kellett fogni a munkához, mert apám igen szigorú ember volt, vele nem lehetett ellen­kezni, és jaj volt annak, aki azon nyomban szót nem fogadott neki!

Alig fogtam azonban neki a munkának, amikor nagy örömömre egy nyúl ugrott fel mellettem. No, gondoltam magamban, majd mindjárt megkönnyítem én a munkámat! Azon nyomban olyan szerencsésen hajítottam sarlómat a nyúl felé, hogy a nyele éppen a hátsó lábai között állt meg, a pengéje pedig vágásra készen előreállt. Az így eltalált nyúl kénytelen volt azután a zabföldön föl-alá futkosni, és egy-kettőre az utolsó zabszárat is learatta!

- Nem az a nyúl volt ez véletlenül, amelyiket ma idehoztál a zsebedben? - kérdezte tőle a bíró.

- De bizony, ugyanaz volt - felelte a meztelen fiú.

- Akkor hát ezek szerint a nyúl vitathatatlanul a te tulajdonod volt, és az is marad - döntötte el a vitát a bíró. - Lehetnél azonban olyan jóságos, hogy a fivéreidnek is adsz belőle egy-egy csirke­combot, hiszen igazán becsületesen rászolgáltak a hazugságaikkal!

 

480. mese

A VAK APA ALMÁI (Szavak száma: 1170)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy nagyon öreg, vak férfi, akinek három fia volt, kettő okos és egy ostoba. Az apának volt egy almafája, amin aranyalmák termettek. De attól az időtől kezdve, hogy a férfi egyszerre csak megvakult, minden éjjel eltűnt egy arany alma. Az apa végül kigondolta, hogy a két okos fia őrizze az almafát. De az álom kiterjesztette fölöttük a szárnyait, és elaludtak. Ekkor az apa az ostoba fiát küldte őrségbe. Az ott ült a fa mellett hajnalig, és semmi sem történt. Arra gondolt, hogy bemegy a lakásba, de akkor hirtelen meg­jelent egy kicsi, arany szárnyú madár és az belecsípett az arany almába. De az ostoba fiú rácsapott a madárra és az almával együtt be akarta vinni a házba. Az ajtóban az arany madár kérlelni kezdte, hogy eressze el. A fiú megsajnálta, ezért így szólt:

„Én elengednélek, nincs rád szükségem, de mit mondjak az apámnak?”

„Fiú, itt van az alma, itt van egy arany toll, és mondd ezt az apádnak: elkaptam egy kis madarat, elvettem az almát, elengedtem a madarat, itt van tőle egy toll!”

Reggel a fiú odaadta az apjának az almát, és megmondta, hogy mit mondott neki a madár. Az apja ezt hallván, sajnálkozva mondta:

„Miért eresztetted el, ő volt az én Szerencsém. Ha behoztad volna, visszanyertem volna a látásomat. Most, fiaim, eredjetek, mindhárman keressétek a Szerencsét!”

Mind a három elindult. A kapun kívül az okos fiúk már nem vitték magukkal ostoba öccsüket - ők együtt mentek tovább, a harmadik egyedül. Az erdőben az ostoba eltévedt. Találkozott egy szürke farkassal, és így szólt:

„Micsoda baj, hogy az okosak mennek. Szállj fel a hátamra, én elviszlek téged oda, ahol az a madár él. Az a madár tetszeni fog, de még jobban tetszik majd a kalicka. Azonban hallgass jól rám: a kalickát ne fogd meg, vedd el a madarat, és azonnal szaladj el vele!”

Az ostoba megígérte, de másképpen gondolta:

„Hogyan vegyem el a madarat kalicka nélkül? Elveszem mindkettőt.”

De a kalitka vékony arany szállal a király ágyához volt erősítve. Amikor az ostoba el akarta venni a kalitkát, a király felébredt és mindjárt hívta a szolgáit, hogy fogják el a tolvajt. A király azt a büntetést szabta ki az ostobára, hogy hozza el az arany sörényű, ezüst színű lovat. No most megjárta, nem tudta elvenni a kalickát, és ráadásul még újabb valamit kellett meg­keresnie.

Elment a farkashoz, aki így szidta:

„Nem figyelmeztettelek, hogy ne vedd el a kalitkát? Szállj a hátamra, elviszlek oda, ahol az a ló van. Szép a ló, de a lószerszám még szebb. Jól hallgass rám: ne vedd el a lószerszámot, vezesd el magát a lovat a zabla nélkül, és azonnal szaladj el vele!”

A fiú megígérte, de magában ezt gondolta:

„Hogyan lovagolhatok a lószerszám nélkül? Elveszem azt is.”

De a ló egy arany fonállal oda volt kötve a király ágyához. Mihelyt elvette a lószerszámot, a király felébredt, hívta a szolgáit, hogy fogják el a tolvajt. Az ostoba fiúra azt a büntetést szabta ki, hogy keresse meg azt a királylányt, aki olyan szép, mint az ágyánál lévő képen. No, így történt, nemhogy a lovat nem szerezte meg, a két keresett dolog után még egy harmadikat is meg kell keresnie. Elment megint a farkashoz, aki összeszidta:

„Nem megmondtam neked, hogy ne vedd el a zablát! Én elvinnélek téged ahhoz a király­lányhoz, de minek, ha úgysem hallgatsz meg.”

„Vigyél el, vigyél el - hallgatni fogok rád, hallgatni fogok rád!”

„No, akkor ülj fel a hátamra! Az a királylány a szépek szépe, de az ő kendője még sokkal szebb. De figyelj rám: a kendőt ne vedd el, csak kapd el a királylányt, és azonnal szaladj el vele!”

Az ostoba legény ez alkalommal szót fogadott a farkasnak. A farkas ekkor ezt mondta neki:

„Jól tetted, hogy hallgattál rám. Most vidd el a királylányt a királynak, de ne add oda neki mielőtt meg nem engedi neked, hogy az az arany ló mindennel, amit ráraksz, háromszor körbe járja a várat. A királylányt is ültesd a lóra. Amikor harmadszor lovagolsz a vár körül, akkor csapj rá a lóra, és a királylánnyal jöjj hozzám. A ló szél szárnyán fog szállni, és téged el nem kapnak.”

Az ostoba legény így is tett, és sikerült neki. A szürke farkas ekkor ezt mondta:

„Jól tetted, hogy hallgattál rám. Most én előre megyek a királylánnyal, te menj vissza a király­hoz, és mondd meg neki, hogy nem adod oda neki a lovat, mielőtt nem adja oda a madarat a kalitkával. A király sajnálni fogja a lovat, inkább odaadja a király az arany madarat, mint az arany sörényű ezüst lovat. Amikor előhozta a madarat, vedd azt át a kalitkával, és még utol­jára kérd meg, hogy még háromszor körbe lovagolhasd a várat. Ő ezt megengedi, de amikor harmadszor lovagolsz körbe, csapj a lóra, és a madárral együtt gyertek ide énhozzám!”

A legény úgy is tett, ahogyan a farkas mondta, és övé lett a kincs, mert már nála van a madár, a ló és a királylány. A farkas kivezette az erdőből, és búcsúzáskor ezt mondta neki:

„Élj boldogan, de ne feledkezz meg énrólam!”

Amint így lovagolt, találkozott a két bátyjával, akik üres kézzel tartottak hazafelé. Azok irigy­ségből megölték az ostoba öccsüket, elvették a madarat, a lovat, a királylányt, és megegyez­tek, hogy az apjuknak majd azt mondják, hogy mind a hármat ők szerezték meg, ha nem, akkor magát a királylányt is megölik.

Az ostoba testvér ott feküdt a rőzserakás alatt három nap és három éjjel. A harmadik nap este megjelent a szürke farkas. Megszaglászta a leütöttet: vége van, vége. No, amikor nem moz­dult, felemelte a hátára és elvitte a csodaforráshoz. Egyszer beletette a forrásvízbe, lemos­datta: már megmozdította a kisujját. Lemosdatta másodszor: már lélegzett, lemosdatta har­mad­szor: már él, de még nem elég erős, hogy lábra álljon. Lemosdatta negyedszer is és már sebes, mint egy ló. A legény nem is tudja, hogy hogyan mondjon köszönetet a farkasnak, de az csak így szólt:

„Mit köszöngetsz itt, inkább siess haza, mert holnap az idősebb bátyád feleségül akarja venni a királylányt.”

Az ostoba amint ment hazafelé, arra gondolt, hogy csendben belopakodik az apja házába, de mihelyt belépett a kapun, a ló már felnyerített, a madár dalolni kezdett, a királylány pedig máris a nyakába ugrott. Ekkor az ostoba legény elmesélte az apjának, hogy mit tettek vele a bátyjai. Az apa haragjában elkergette az okos fiait, hogy azok teljes erejükből futásnak ered­tek, az ostobát meg átölelte, örömében a könnye hullott, és azon át visszanyerte a látását.

Az ostoba legény ekkor megtartotta a királylánnyal az esküvőt, majd ellovagoltak a lány apjá­hoz. Az megpillantva az arany sörényű ezüst lovat, nagy tisztelettel fogadta az ifjú párt, és királlyá tette a vejét. Az ifjú király elhívta az apját, hogy nála éljen, és mind a mai napig boldo­gan élnek.

Később eljött a szürke farkas is. A fiatal király azt gondolta, hogy vendégségbe jött, de a farkas így beszélt:

„Én nem vendégségbe jöttem, hanem az ezüst lóért és az arany madárért. Te azokon keresztül megtaláltad a boldogságot, és most visszaviszem a volt gazdáiknak, hogy azok se szomorkod­janak.”

Az ifjú király beleegyezett, és átadta a farkasnak az állatokat.