A nyulacska. (Szavak száma: 1626)
Elza már nyolcz éves volt, de
mindeddig nem igen mozdult ki a városból, s igy természetesen édes keveset
tudott a faluról s a szabad természetről. A tavasz érkezését mindössze csak
arról vette észre, hogy ilyenkor a sétatér fái kizöldültek, a szülei háza előtt
levő kertecske rózsabokrai pedig rügyezni kezdtek.
Egyszer azonban nagybátyja, ki a
tavaszi bevásárlások végett jött be birtokáról a városba, s Elza szüleihez
szállt, igy szólt a leánykához: „Ha velem jösz, akkor megmutatom neked az igazi
tavaszt. Olyant, a minőről itt a városban fogalmad sem lehet. Akarsz-e velem
jönni?”
Ha akart-e Elza? Hogyne akart volna s
szerencsére szülei meg is engedték, hogy elmenjen a bácsival. Épen egy hét
hiányzott még husvéthoz s azért Elza tanitója megengedte a leánykának - ki
ugyis igen szorgalmas tanuló volt - hogy már egy héttel a husvéti szünet
kezdete előtt elutazzék. Igy aztán a mama becsomagolta a leányka ruháit és
fehérnemüjét s ellátva Elzát mindenféle jó tanácscsal és figyelmeztetéssel,
elbucsuzott tőle s ekkor aztán a gőzkocsi elrepitette a leánykát
szülővárosából.
Óh, hogy dobogott Elza szive, mikor
elgondolta, hogy most egészen más vidékre, más emberek közé kerül! S mégis ugy
örült már, ha eszébe jutott, hogy meglátja a jó Mari nénit s a kis Flórát, kit
már a bácsi szavai után is egészen megszeretett.
„Flóra persze
kijön elénk a kocsin a vasuthoz!” jósolta a bácsi, de nem ugy lett, mert a
kocsis - ki egyedül jött ki eléjük, szomoru arczczal ujságolta, hogy Flóra
sulyos betegen fekszik otthon; borzasztó főfájása és láza van, mert tegnap künn
játszottak a réten s ugrándozás közben beleesett a lecsapoló árok jéghideg
vizébe s ennek következtében nagyon meghütötte magát.
Ez ugyancsak rossz ujság volt!
Mennyire máskép ütött ki a dolog, mint a hogy Elza elképzelte! Az egész ház
csendes volt és szomoru s a kis vendéggel senki sem törődött. Elza egész nap
egyedül volt a nagy nappaliban, hol Flóra képeskönyveit nézegette sorra s a
mint elhagyatva ott ült, titokban nagyon vágyódott haza, szüleihez.
De szerencsére másnap már jobbra
fordult a dolog. Flóra tul volt a veszélyen, láza is enyhült s mihelyt
hallotta, hogy Elza itt van, azonnal könyörgött szüleinek, hogy bocsássák be
hozzá.
A kis városi leányt nagyon
meghatotta, mikor halványan, betegen látta a fehér vánkosok közt kis
unokatestvérét, kiről azt hitte, hogy egészségesen, élénken fogja látni. Elza
első pillanatra nagyon megszerette a szép kis erdei tündért s reggeltől estig
ott időzött ágya mellett, hogy legalább lássa, ha most még beszélgetni nem igen
volt is szabad.
Most már nem kivánkozott ki a kertbe,
bár a márcziusi nap nagyon hivogatólag sütött be a hálószoba ablakának tarka
üvegén át s a kertész mindennap küldött be hóvirágot és ibolyát a kis betegnek.
Már a husvéti ünnepek is elérkeztek s
Elza ugyszólván még mindig nem látta a szép parkot. Flórának még nem volt
szabad felkelnie, mert láza még visszavisszatért, de azért most már szabad volt
Elzával többet beszélgetnie s igy sokat mesélt neki kedvenczeiről, a kis
bornyuról, a csirkékről és a galambokról.
„Egy nyullal is megbarátkoztam már”,
mondá Flóra. „Ott lakik a park felső végén, a bokrok között. A papa ugyan nem
akarja ezt hinni, pedig ugy van. Télen nagyon sokszor láttam a nyulat s
mondhatom, nem is olyan félénk, a milyennek mondják, mert ha nem mentem a
bokorhoz nagyon közel, akkor két lábra állt s egészen bátran előjött.”
„Eredj, te kis bohó”, szólt közbe a
papa, „ki hiszi ezt el?”
De Flóra erősitette, hogy igy van s
végre szülei is hitelt adtak szavainak félig-meddig, bár kissé hihetetlennek
tetszett előttük, hogy egy szegény tapsi-füles az emberek közelében keressen
tanyát, ha az éhség és hideg üldözi is.
Fájdalom, Flóra állitása nemsokára
igaznak bizonyult, még pedig nagyon szomoru módon.
Másnap hangos beszélgetés zaja hatolt
be a beteg szobájába, mire Flóra igy szólt Elzához: „Ugyan nézd meg mi történik
ott künn?” A leányka azonnal kisietett, de csakhamar rémülve fordult vissza,
mert mit látott? A kertészfiu, ki a konyhaajtóban állt a szakácsnéval és a
szolgálóval beszélve, egy meglőtt, véres nyulat tartott kezében. Mikor Elza
kilépett, a fiu épen ezt mondá: „Bemegyek s megmutatom a kis kisasszonynak!”
„Nem jó lesz, mert meg talál ijedni”,
felelt Elza, mire a cselédek is ellenezték a kertészfiu szándékát, De Flóra, ki
kiváncsi volt, hogy mi történik a folyosón, kikiáltott s azt kérdezte, hogy
miről beszélnek annyi ideig. Erre a kertészfiu azt hitte, hogy most már
csakugyan be kell mennie s felemelve a merev, véres állatot, belépett vele a
leánykához. De a mint ez a szegény nyulat megpillantotta, hangos sikoltással
hanyatlott vissza vánkosai közé s igy kiáltott: „Az én régi ismerősöm! Oh, hogy
tehetett ilyent! Vigye el, nem akarom látni!” Mikor a fiu látta, hogy a dolog
ilyen rosszul ütött ki s hogy Flória egészen vigasztalhatatlan, akkor
igyekezett minél gyorsabban kijutni a szobából. Ezalatt azonban Flóra szülei
odaérkeztek s mikor atyja megtudta, mi történt, jól lehordta a kertészlegényt.
„Te ostoba ficzkó,” mondá, „hát nem
tudod, hogy ebben az évszakban egyáltalán nem is szabad nyulat lőni? Ezentul
jegyezd meg magadnak!”
„Csak Flórát tudnánk megvigasztalni!”
mondá a mama, de a leányka egyre siratta a szegény nyulat. Oly keservesen
zokogott s annyira felizgatta magát, hogy a láz ismét kitört rajta; nem is
evett s csak nagy sokára sikerült annyira lecsendesiteni, hogy végre elaludt.
Már estére járt az idő, mikor
fölébredt. A ragyogó nap épen akkor áldozott le, aranyfénybe boritva a nyugati
eget s a magas fák között nemsokára feltünt a hold ezüst sarlója. Ekkor
megcsendültek a faluban a harangok, melyek a feltámadás ünnepét hirdették.
„Hideg éjszakánk lesz!” mondá Flóra
atyja, ki már régen ott állt az ablaknál. „Tiszta és hideg. Mi lesz a szegény
virágokkal!” E szókra, melyeket kissé hangosabban ejtett ki, Flóra is fölébredt.
Arcza ki volt pirulva és sötét szeme különös tűzben égett.
„Most volt itt a nyul élve és épen”,
mondá. „Nem láttátok?”
„Ne gondolj mindig arra a nyulra,
gyermekem!” mondá anyja. „Bizonyosan csak álmodtál!”
„Nem, nem álmodtam!” felelt Flóra. „A
nyul csakugyan itt volt, sőt még beszélt is hozzám. Azt mondta, hogy most már
elköltözik a parkból, mert nem maradhat itt tovább. De fészkében, a bokrok
között két husvéti tojást hagyott s ezeket nekem szánta!”
„Képzelődés, gyermekem”, mondá Mari
néni mosolyogva, de Flórát nem lehetett meggyőzni.
„Kérlek, keressétek meg a nyul
fészkét!” mondá, „bizonyosan megtaláljátok a két tojást.”
„Jó, jó, holnap majd megkeressük”,
mondá a papa, „de most feküdjél csendesen kis leányom s feledd el ezt a bohó
dolgot!”
Flóra csendesen sirdogált még egy
ideig s félálomban is azt ismételte: „Keressétek meg a fészkét!”
Most Elza is átment saját szobájába,
hogy feküdjék; Flóra szülői is lenyugodtak s nemsokára nem lehetett a nagy
csendes házban mást hallani, mint a nagy fali óra ketyegését és Flóra nyugodt,
mély lélekzését.
Elza azonban nem tudott aludni, egyre
Flóra álmai jártak eszében. Végre elaludt, de csakhamar felébredt ismét
szokása ellenére. Flóra hangja ébreszté fel.
„Oh kérlek, nézzétek meg a fészket”,
mondá álmában a gyermek, mire atyja és anyja odasiettek ágyához s kérték, hogy
ne gondoljon mindig erre a dologra, hanem aludjék szép csendesen.
Elzának azonban egy gondolata támadt,
mire titokzatosan elmosolyodott. Azt gondolta, hogy senki sem hallja meg, ha
most felöltözik s a hátsó kis ajtón kioson a szabadba.
Miért ne történhetnék meg ez a
husvéti csoda? Elza sok csodás történetet olvasott mesés könyveiből s évek óta
vágyott arra, bárcsak egyszer vele is történnék valami csodálatos dolog.
E kivánsághoz ma még az is járult,
hogy eszébe jutott, hátha ezáltal Flórának is nagy örömet szerezhetne.
Nem sokat töprengett, vajjon
megtegye-e, hanem gyorsan felöltözött s nesztelenül kiosont a kertbe. Éles,
hideg levegő csapódott arczába, a gyepen pedig mint finom csipkefátyol feküdt a
dér, mely csakugy csillogott a hold fényében. Elza borzongva, de minden habozás
nélkül sietett előre. Nemsokára elérte a park felső végét, hol a szilfák
közötti tisztáson tul sürü bokrok sötétlettek. Flóra szavai szerint itt kellett
a nyul fészkének lennie. Elza reménykedve kezdett a bokrok között keresgélni s
annyira hitte, hogy itt valami csudának kell ma történni, hogy talán az sem
lepte volna meg, ha néhány drágakövet talált volna a fészekben. De sokáig
semmit sem talált, pedig a hold majdnem nappali világosságot árasztott a park
bokraira.
Végre egy csomó hóvirág egy mohos
mélyedésre irányozta a leányka figyelmét. Letérdelt, először csak azért, hogy a
fehér virágot leszedje, de ime, csodák csodája, e puha mohával kipárnázott
mélyedés csakugyan fészek volt s mi feküdt benne? Két tojásdad alaku, különös
sötét tárgy.
„Husvéti tojás!” kiáltá Elza
meglepetve s a fészek felé nyulva. A mint a különös alaku tárgyakat megérinté,
érezte, hogy puhák és finom fogásuak, mint a bársony. „Nem - gondolá - ez nem
tojás.” E pillanatban az egyik megmozdult. Elza most már sejtette, mit talált s
a fényes hold megerősitette sejtelmében. Két kis nyul feküdt a fészek alján
összehuzódva, két szegény elhagyott kis árva, melyek bizonyosan megfagytak
volna az éjen át, ha Elza ide nem jön.
A leányka most felkapta a két kis
nyulat s lélekszakadva futott visszafelé. Mari néni azonban ezalatt már
észrevette, hogy Elza nincs szobájában s meg nem foghatta, hova lehetett. E
pillanatban lépett be a leányka kipirulva a futástól és az örömtől. Volt most
kérdezősködés és csodálkozás, mikor Elza megmutatta a különös husvéti meglepetést.
Hát még mikor Flóra is meglátta a nyulacskát! Azt sem tudta, mit csináljon
örömében s dicsekedve mondta: „Lám, ugy-e hogy nem álmodtam!”
„Ha álmodtál is gyermekem, csakugyan
csudálatos álom volt!” mondá atyja meghatva. Szegény kis állatok bizonyosan
megfagytak volna, ha Elza nem megy ki őket megkeresni.
Flóra most odatette a két kis nyulat
a takaróra s azután boldogan és édesen aludt reggelig.
A két leányka nagy gonddal és nagy
fáradsággal csakugyan felnevelte a kis nyulakat s kétségkivül az öröm is
hozzájárult Flóra gyors felépüléséhez. Elza ezután még egy pompás husvéti hetet
töltött rokonai körében, mialatt a tavasz is megérkezett teljes pompájában s
oly széppé varázsolta a vidéket, hogy ennek szépségét Elza sohasem tudta
feledni.
De legkedvesebb emléke e napoknak a
lányka előtt mégis a husvéti nyulacskák története maradt.
