1013. mese...

 

 A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

AZ ÁRVA KAGZAGZUK (2. rész. Szavak száma:689)

Az egyik őszi napon a halászok hatalmas uszadékfával tértek haza a tengerről, de olyan rettentő súlyos volt, hogy még a partra se tudták kivonszolni, hanem odakötözték az egyik part menti sziklához.

Mikor leszállt az éjszaka, Kagzagzuk könyörögni kezdett a nevelőanyjának:

- Add a csizmámat, anyám, szeretném megnézni a parton azt a kis fadarabot.

Az asszony először csak legyintett, aztán megvonta a vállát.

- Nesze! - mondta gúnyosan, és kidobta a csizmát a küszöbön. - Csak aztán el ne lopd azt a kis fát, amit tíz ember se tudott megmozdítani!

És nevetett.

Csak azt nem tudta, hogy Kagzagzuk is nevet magában. Szép csöndben lelopakodott a partra, s mikor látta, hogy senki sincs a közelben, szétszakította a köteleket, vállára vette a rengeteg nagy tuskót, elvitte a házuk mögé, és ott beásta a földbe, de úgy, hogy csak a teteje lássék ki.

Reggel, mikor az első férfi kiment a partra, úgy elkezdett kiáltozni, hogy az egész falu föl­ébredt rá.

- Emberek! Emberek! Eltűnt a fa! Nincs meg a fa!

Hamarosan mindenki ott tolongott a parton a szikla körül. Senki se értette, hogyan történhetett a dolog. Hiszen se szél, se dagály nem volt éjszaka - de akkor mi szaggatta szét a köteleket?

Így tanakodtak, mikor egyszerre a nagy jégkunyhó felől egy öregasszony kiáltozott feléjük:

- Emberek! Gyertek! Itt az uszadékfa, amit kerestek!

A következő pillanatban már mind ott nyüzsögtek a földbe ásott hatalmas tuskó körül. És még jobban csudálkoztak, mint lent a parton.

- Hát ezt ki csinálta? Hát ezt ki tehette? - mondogatták.

Az egyik öreg halász végül is kibökte mindegyikük titkos gondolatát:

- Halljátok, barátaim, valaki közülünk erősebb, mint amilyennek mutatja magát!

Erre lopva, feltűnés nélkül, mindenki kidüllesztette a mellét, hogy azt higgyék a többiek, ő az az erős ember.

Csak éppen Kagzagzuk nem. Úgy állt ott ferde vállal meg nyakkal közöttük, mintha egy kavicsot se tudna továbbhajítani. S a pajtásai nem is kegyelmeztek neki: minden napra kitaláltak valami újabb gonoszságot, amivel kínozhatták.

S ez így ment egészen addig, amíg csak be nem köszöntött a tél.

Akkor mindenki bekucorodott a kunyhójába, és aludt meg lustálkodott. Egy időre még Kagzagzuk bosszantásáról is megfeledkeztek, ilyenkor vetettek neki egy kis ételmaradékot - ennyi volt az egész.

Egy nap aztán megint hosszabbodni kezdtek a napok, s a halászok is újra tengerre szálltak. De csak egyedül Kagzagzuk tudta, hogy most jött el az ő ideje!

Az egyik reggel híre ment a faluban, hogy három hatalmas jegesmedve tűnt fel az egyik jéghegy hátán. A falu férfiai mind összecsődültek, és méregették a medvéket, de azok olyan szokatlanul nagyok voltak, hogy egyiküknek se volt bátorsága megküzdeni velük.

S akkor Kagzagzuk így szólt a nevelőanyjához:

- Add a csizmámat, anyám, hadd nézzem meg magamnak azt a három medvét.

- Te? - mondta az asszony elképedve. - Te akarod megnézni őket?

Aztán kacagott egy jót, és odadobta a küszöbre a csizmát.

- Hanem ha visszajössz - folytatta gúnyosan -, üres kézzel meg ne lássalak! Az egyiknek a bundáját hozd el ágytakarónak, a másikét meg lábalávalónak. Hát úgy igyekezz!

Kagzagzuk nem szólt semmit. Felhúzta a csizmáját, a rongyait jó szorosan összekötözte magán, aztán elindult a jéghegy felé, amelyikre a három medve fölmászott.

Az emberek meg mind összefutottak és nézték.

- Hát ha ez nem bolond, akkor senki! Takarodsz mindjárt vissza! Kergessétek vissza!

Így kiáltoztak, de Kagzagzuk úgy átvágott közöttük, mint a fürge szigony a kis halak falkáján.

S hirtelen futásnak eredt. Olyan sebesen futott, hogy a sarka szinte a nyakát érte közben, s a hó, amit felcsapott a csizmájával, szikrázva porzott a nyomában.

S ahogy odaért a jéghegyhez, egy hatalmas ugrással mindjárt fönt termett a három medve köz­vetlen közelében!

De erre már a sok odacsődült népben is benne rekedt a gúnyolódás.

Dermedten figyelték, hogy mi lesz.

S látták, hogy az egyik medve fölemeli a mancsát, és Kagzagzuk felé csap. A fiú azonban hátra­ugrott, háromszor megpördült maga körül - úgy, ahogy a medveforma szörnyeteg kitaní­totta -, aztán hirtelen megragadta a medve két mellső lábát, és úgy odacsapta a jéghez, hogy menten elterült. Még csak mozdulni se mozdult többet. Majd újra fölemelte a hatalmas testet, és odahajította a bámészkodók lába elé.

- Ez volt az egyik! Nyúzzátok meg magatoknak, és daraboljátok fel! - kiáltotta.

1012. mese...

 

 A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

AZ ÁRVA KAGZAGZUK (1. rész. Szavak száma:646)

Eszkimó mese ez, úgy hallgassátok.

Volt egyszer egy szegény árva fiú, Kagzagzuknak hívták. Nevelőszülei gazdag, jómódú emberek voltak, és egy akkora hatalmas jégkunyhóban laktak, ahol nemcsak a rokonságuk fért el, de még a rokonságuk háznépe is.

Éppen csak Kagzagzuknak nem jutott hely a jó meleg kunyhóban. Sőt még azt se nézték jó szemmel, ha bekéredzkedett melegedni. Kint a küszöb mellett csináltak neki egy kis viskót, hogy aludjon ott. De Kagzagzuk akkor már szívesebben aludt a kutyák között, azok legalább őt is melegítették. Így viszont gyakran megesett, hogy reggel, mikor a férfiak ostorral ébreszt­gették a szánhúzó falkát, neki is kijutott az ütésekből.

De Kagzagzuk ezért sem panaszkodott. Tréfásan ő is ugatni kezdett ilyenkor, mint a kutyák - mintha csak saját magát gúnyolta volna ki.

Máskor meg, mikor a házbeliek jóízűen szeletelték a zsíros falatokat, neki csak valami fagyott maradékot vetettek oda, s még kést se adtak hozzá, hogy darabokra vágja - a fogával kellett kitépni a kemény húsból minden egyes darabot.

De még ez se fájt neki annyira, mint az, hogy ha bármit kértek tőle, vagy ha csak épp elmentek mellette, mindig megtaszították a vállát, hol jobbról, hol balról - s ettől a folytonos taszigá­lástól ferde lett a válla, de még a nyaka is egy kicsit. Ezért aztán mindenki csúfolta, mindenki nevetett rajta. A lányok megdobálták, a fiúk ledöntötték a földre, és teletömködték a ruháját hóval, úgyhogy a végén már játszani se mert velük, annyira szégyellte a gyengeségét.

Egyszer aztán nagyot gondolt, elszökött otthonról, és kiment a hegyek közé, hogy keressen magának egy csendes zugot, ahol senki se láthatja, hallhatja, mit csinál - s ott nagy bátran így kiáltott fel:

- Erő ura, gyere elő! Erő ura, mutasd magad!

S abban a szempillantásban megjelent egy medveforma, hatalmas állat. Kagzagzuk rettentően megijedt, és el akart futni, de a szörnyeteg menten utolérte, mellső lábát a dereka köré csavarta, és jó alaposan odanyekkentette a földhöz a fiút.

Kagzagzuk egy darabig se látott, se hallott, még a tagjait se érezte, csak a szeme káprázott.

Aztán egyszerre észrevette, hogy a saját tulajdon testéből apró kis csontocskák potyognak ki, de nem ám egy-kettő, hanem egy egész halom!

A medveforma állat erre így szólt:

- Ne sajnáld ezeket a csontocskákat, ezektől voltál gyönge!

Aztán még egyszer a fiú dereka köré csavarta mellső lábát - és a csontocskák újra potyogni kezdtek Kagzagzuk testéből. De már valamivel kevesebb, mint az előbb. Majd mikor har­mad­szorra is odanyekkentette a szörnyeteg, az utolsó csontocskák is kipotyogtak Kagzagzukból.

S akkor újra megszólalt a medveforma állat:

- Ha igazán erős akarsz lenni, mindennap el kell jönnöd hozzám. Most pedig eredj!

Kagzagzuk, mint a szélvész, úgy vágtatott hazafelé az úton. Könnyűnek érezte magát, és már most olyan erősnek, hogy fél kézzel elbánt volna akármelyik pajtásával. Nagy jókedvében minden szikladarabot fölkapott és elhajított, ami csak útjába került. A kisebbeket meg a lábával rúgta félre.

De ahogy közeledett a házukhoz, azonnal lelassította a lépéseit, a vállát leejtette, a nyakát ferdére húzta, nehogy észrevegyék rajta a változást.

Nem is vettek észre semmit, a lányok éppen úgy megdobálták, mint azelőtt, s a fiúk is alaposan eldöngették. Ő meg csak tűrte. És továbbra is a kutyák között aludt.

Ettől kezdve azonban mindennap találkozott a medveforma szörnyeteggel, s az bármit paran­csolt, tanácsolt neki, ő mindent teljesített. És napról napra erősebbnek érezte magát. Mikor ment hazafelé, most már nemcsak szikladarabokat, hanem egész sziklatömböket görgetett maga előtt az úton. Végül már olyan rettentő erő költözött bele, hogy a tanítómestere se nagyon bírt vele - s akkor azt mondta neki a medveforma állat:

- Most már eleget tanultál, többre nincs szükséged. De csak élj úgy ezután is, mint eddig. Hanem ha megjön a tél, és befagy a tenger, találkozol majd három jegesmedvével, azokat meg kell ölnöd. Akkor mutasd meg, hogy mit tudsz!

Azzal eltűnt a szörnyeteg, Kagzagzuk pedig boldogan rohant haza. Rugdosta a köveket, dobálta a sziklákat, mint máskor - otthon pedig tűrte továbbra is, hogy kínozzák, csúfolják.

1007. mese...

 

 A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

A GONOSZ TESTVÉR (1. rész. Szavak száma: 583)

Élt egy eszkimó faluban két fivér. Mikor eljött az ideje, mind a ketten megnősültek; az egyikn­ek két lánya született, a másiknak pedig két fia. De az a fivér, akinek lányai születtek, féltékeny és irigy volt, mert így gondolkozott:

„Ha megnőnek a lányaim, akkor férjhez adom őket, és elhagynak. Bezzeg a fivéremet öreg napjaira ellátják majd a fiai minden jófajta élelemmel, vadászni mennek helyette.”

Hogy, hogy nem, annyira gyötörte az irigység, hogy titokban megölte két unokaöccsét. Sírt, zokogott, kétségbeesett az apa és az anya, hogy két szép fiacskájuk eltűnt. Nem tudták elkép­zelni, hova tűnhettek, egyedül a gonosz fivér felesége sejtette, hogy mi történt.

Egy idő múlva ismét fiacskája született a magára maradt házaspárnak. Akkor a gonosz fivér felesége meglátogatta őket, és titokban figyelmeztette sógornőjét:

- Úgy sejtem, hogy a két fiadat az én férjem tüntette el. Öltöztessük fel hát a fiút leányruhába, és akkor bizonnyal nem fogja bántani a férjem.

Így is történt. Leányruhába öltöztették a gyereket, és a gonosz fivér nem is sejtett semmit. Így ment ez egészen addig, amíg a fiú nagyobbacska lett, és így szólt szüleihez:

- Én bizony nem fogok tovább leányruhában járni. Most már elég erős vagyok, meg tudom magamat védeni.

Ezentúl nem vett fel többé leányruhát, hanem úgy járt, mint a többi eszkimó fiú. Sárgult az irigységtől a gonosz testvér, hogy lám, fivérének ilyen szép nagy fia van, és elhatározta, hogy ezt is elteszi láb alól. Aggódtak éppen eleget a fiú szülei, de az nyugtatgatta őket:

- Ne féltsetek, elég erős és ravasz vagyok, nem lesz velem semmi baj - s közben érdeklődött, hogy eltűnt fivéreinek volt-e játéka.

Odavezették a szülők a kisfiút egy ládikához, abban talált egy kést, egy saspihét és egy savanyú bogyót. Ezeket elrejtette a ruhája alá, aztán útnak indult. Útközben találkozott nagy­bátyjával, aki ismét csak rosszat forralt a fejében. Azt mondotta unokaöccsének:

- Gyere velem, keressünk tűzifát!

Amikor a nagy erdő szélére értek, a fiú azt mondotta:

- Nézd, bátyám, milyen szép szál fák vannak erre, vágjunk ki néhányat, és vigyük haza.

- Az erdő belsejében sokkal jobb fa van - felelte zordan a nagybácsi.

Amikor áthaladtak a nagy erdőn, egy szép tisztásra bukkantak.

- Gyerünk vissza, itt nincs fa - mondotta a fiú.

De a nagybácsi kényszerítette, hogy maradjanak ott. A tisztáson egy kidőlt fatörzs előtt megállt az öreg.

- Ez kell nekünk! - kiáltotta, és hasítani kezdte a fát.

Csakhogy ez a fatörzs el volt varázsolva, és a fiú egyszer csak azon vette magát észre, hogy a félig elhasított fatörzs megfogta, beleszorult mind a két lába. Nagyot nevetett a gonosz fivér, s otthagyta unokaöccsét a fatörzsbe szorulva. Azt gondolta, hogy majd éhen hal így a gyerek.

Csakhogy a fiúcska nem azért volt ravasz, tudta, hogy lehet az elvarázsolt fatörzs eszén túljárni. Elővette a savanyú bogyót, amit a ruhája alá rejtett, és dörzsölni kezdte vele a fatörzset. Olyan savanyú volt a bogyó, hogy a fatörzs kinyitotta a száját. Ekkora fiú könnyedén kiugrott a hasítékból, és elindult haza.

Útközben tűzifát gyűjtött, lerakta a nagybátyja ajtaja elé, és bekiáltott a házba:

- Bácsikám, elhoztam a tüzelőt!

Haragudott a gonosz fivér, hogy terve nem sikerült. Elhatározta, hogy legközelebb más módon fog végezni öccsével. A felesége azonban figyelmeztette:

- Jó lesz, ha erőt veszel irigységeden! Megölted a fivéred fiait, de ezzel nem bírsz, mert neki is varázsereje van.

- Majd meglátjuk, ki az erősebb - mondotta a gonosz öreg.

Amikor a fiú hazaért, szüleit sírva találta.

- Ne sírjatok - mondotta -, látjátok, visszajöttem, nem bánthat engem a bátyánk, akárhova visz, én mindig hazatérek.