55. mese

Utas, makk tök (Szavak száma: 219)

Egy utas hogy megállt egy erdő szélébe’,
Egy makk alatt nyögő tölgyfa tünt szemébe,
Gondosan vizsgálja, mi volna még belől,
S szörnyű nagy tököket lát jobb és bal felől.
E két célon sorra legelteti szemét,
Álmélkodva nézi gyümölcsüknek nemét.
Végre mond: ha minden jól van e világon,
Mért terem ily kis makk ez iszonyú ágon?
Mikor e kis plánta mázsás tököt nevel,
S húsz tölgyfa levéllel felér itt egy levél.
Töknek kéne inkább teremni e nagy fán;
S makknak e föld színén csuszkáló kis plántán.
Szint így nincs pedig rend az emberek között
Melyben habzó szívem sokszor megütközött.
Sok agyatlan fejek ülnek a fő sorban
A felséges elmék csúszkálnak a porban.
Jó előmente van az álnok erkölcsnek
Egy napról másra nincs kenyere sok bölcsnek.
Ezek kételkedni már tovább nem hagynak:
Hiszem, hogy mindenek történetből vannak.
Ily gondolatokkal a fa alá mégyen,
Hogy ellankadt teste déli álmot végyen.
Lerakja ruháját s fekszik a hátára.
Ott csakhamar egy makk esik az orrára.
Felserken, néz széjjel: hát bugyog a vére;
Akkor bezzeg ő is elméjére tére,
Mondván: “Hogy ha e makk disznó tök lett volna,
Izekre repedt szám több igét nem szólna.

Utaidban Isten! bölcsességid nagyok,
S hogy piszkáltam bennök, látom bolond vagyok:
Mert gáncsot kerestem kezed munkájában,
Holott nem voltam én titkaid házában.”

47. mese

Egy pár papagály kalitkában (Szavak száma: 336)

A több madarak közt, kik hű barátságban
Élnek hím s nőstény közt kötött házasságban,
Bámulásra méltók a kis papagályok,
S lehetnek a hites személyek példájok.
Mert nem csak mihelyest társaságba állnak
Egy észszel s erővel fészkecskét csinálnak,
Nem csak tojásukat aztán sorra ülik,
Szerelmök gyümölcsit míg lassan kiszülik,
S híven hordnak nékik vizet s fű magokat,
Míg szárnyokra kelvén tarthatják magokat;
Hanem ha fájdalmat, vagy bút egyik érez,
A másiknak szíve érte szörnyen vérez,
Sőt kínjai közt az, ha meghalni talál,
Bús nyögésit ennek végzi csak a halál...
Egy bölcsnek volt egy pár ilyen papagálya,
Ki mindennap gondos szemmel nézett rája.
Azt a gyors készséget csudálni nem győzte,
Melylyel egyik a más kedvét megelőzte,
Képzelte, de le nem tudta írni szókkal
Azt, a mit suttognak sok víg s nyájas csókkal.
Sokára a hímnek történt betegsége,
S párja nyögésinek nem volt szeri s vége,
Be nem húnyta egész éjjel is szemeit,
Sorra ápolgatta lankadt tetemeit,
Pehelyt hordott alá, s százszor egy órába
Vizet, vagy magot tett elalélt orrába.
Sőt egészségétől magát megfosztani
Kész volt; ha lehetne vele megosztani:
De semmit nem használt minden esdekléssel,
Mert holtát jelenti hörgő pihegéssel.
Látván a bölcs, hogy már magát elereszté,
Nem mozdítja lábát, szemét elmereszté,
Kivette mellőle, s hirtelen két felől
Két síma tűkört tett a kalitkán belől,
Hogy maga képével csalja meg bús párját,
S száraszsza meg méltó könye özön árját,
Vagy két nap hogy társa vele van, azt vélte,
Mikor a tükörben formáját szemlélte
S már oszlott mord köde bánatos szívének,
De majd kételkedve hivén két szemének,
Mint máskor kedvesét csókolni akarta,
S hogy ebben a tűkör köztök gátot tarta,
Víg öröme fénye hirtelen elszéledt,
S beforrt sebe kínja kétszeresen éledt.
Eltünt kedves társát mind addig zokogta,
Míg halálos álom szemeit befogta...
Boldog párok! kik ily szűz hűségben élnek,
Szíven szívet, kedven örömet cserélnek,
Fulánkjától a bajt, s fájdalmat megfosztják,
Mikor négy vállakra egyformán elosztják.
Új gyönyörűséggel foly minden órájok,
Még a komor bánat, s bú is nevet rájok.