152. mese

Majom s vadak (Szavak száma: 241)

Hogy az oroszlántól távolka estenek,
Egy csere vadjai oly tisztet tettenek,
Ki bajokban tudjon jó tanácsot adni,
S a királyhoz mindig ne kelljen fáradni.
Hogy eszét a majom sokszor kimutatta,
Többnyire minden vad voksát ő rá adta.
Mihelyt e tisztséggel őtet felruházták,
Magokat előtte földig megalázták.
Úgy nőtt titulusa a csapodár szájban,
Mint árad a Duna május vége tájban.
Az új tiszt felfúván szívét tisztségében,
Alig hágott földre rút kevélységében.
Egyik a másikat bár tépte, nem bánta,
Az ok nélkül halált szenvedőt nem szánta.
Az öreg és árva sorsán nem könyörült,
Csak a cifra s pompás titulusnak örült.
Ha hívták bajokban néha segítségre,
Míg urazták, addig a gonosz ment végre;
Titulusát pedig ha ki meg nem adta,
Rá sem nézett, s ügyét még meg sem hallgatta.
Azért is ellene sokan kezdtek zúgni,
Egyik a másiknak mormogással súgni,
Hogy mikor bajokban a királyhoz mennek,
Száz résznyi titulust nem adnak, mint ennek.
Kivánt választ nyernek, várát meg is járják,
Míg ezt itt urazzák, s voksot állva várják.
Így minden a majmot végre megutálta,
S csak négy öt eb farkát körülte csóválta.
Mit ér, hogy fél árkust befog titulusunk,
Ha nincs valóságos érdemünk s virtusunk.

Adassék e levél diktátor Syllának,
Így írták Rómában, a fél föld urának;
Mert okos volt a nép, nem jobbágy, nem szolga,
A virtus, hírnév volt mindennek fő dolga.

Egy jele a népben még a szolgaságnak,
Hogy sok titulusra az elsőbbek vágynak.