A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kereskedő. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kereskedő. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. március 9., szerda

517. mese...

 

AZ ÓRIÁSÖLŐ (Szavak száma: 2771)

Volt egyszer egy gazdag kereskedő, annak volt három fia; az apjuk mindegyiküknek építtetett egy nagy kőházat. Amikor pedig elérkezett a halála órája, ágyához hívatta fiait, és így szólt hozzájuk:

- Sokat vétkeztem életemben. De ha halálom után anyátokkal együtt elmentek búcsútjárni keletre, a szent erdei kápolnához, akkor remélem, hogy elnyerem vétkeim bocsánatát.

A fiúk megesküdtek, hogy teljesítik atyjuk kívánságát. A temetés után azonban hosszú időre megfeledkeztek ők is, anyjuk is az ígéretről.

Egyik éjszaka azután nagy robajt hallottak a házban. A következő éjjel a zaj megismétlődött. A harmadik éjszakán papot hívattak, hogy imáival űzze ki a házból a szellemet. A pap azon­ban azt mondta, hogy ha a következő napon nem indulnak el búcsút járni atyjukért, akkor a szellem minden éjjel meg fog jelenni.

Erre a fiúk anyjukkal együtt felkerekedtek, s mindegyikük vitt magával egy légpuskát. Éjsza­kán­ként az erdőben aludtak, felváltva őrséget álltak azonban, nehogy a rablók vagy a vadálla­tok megtámadják őket. Először a legidősebb fiú őrködött, azután a középső, tizenegy órától egy óráig pedig a legfiatalabb testvérre került a sor. A legkisebbet azonban fivérei ostobának tartották, és így beszélgettek egymás között:

- Aludjunk csak zavartalanul, az öcsénk nyugodtan őrt állhat egészen reggelig!

Nagy tüzet raktak, azt az öccsük jól felszította, és aztán messzebb állt tőle.

Hát egyszer csak jött egy vérszomjas oroszlán, és egyenesen a fiúra rontott. Az fogta a lég­puskáját, és mikor a bestia már egészen közel ért hozzá, lelőtte. Csak egyetlen durranást lehetett hallani, és az oroszlán kimúlt.

Anyja és bátyjai mélyen aludtak. A fiú fogta a kését, levágta az oroszlán egyik mancsát, el­tet­te, azután félrehúzta az oroszlán tetemét, és befedte lombokkal, majd újra odaállt az őrhe­lyére.

Ekkor egy vad medve törtetett egyenesen feléje.

- Ez veszélyes vadállat - gondolta magában a fiú. - A lövésemnek nagyon biztosnak kell lennie!

Hagyta hát, hogy a medve egészen a közelébe érjen, csak akkor lőtt rá. Csak egyetlenegy durra­nás hallatszott, és a medve holtan rogyott össze. A fiú ennek is levágta az egyik mancsát, azután odavonszolta a kimúlt oroszlán mellé, és betakarta lombbal.

Alighogy ezzel végzett, égő szemekkel és kitátott torokkal feléje csörtetett egy farkas.

- Ez még veszélyesebb vadállat - mondta magában a fiú. - Most aztán össze kell szednem maga­mat!

Egészen közel engedte magához a farkast, úgy, hogy a puskája csöve már az állat szájába ért, akkor szerencsésen lelőtte, levágta egyik mancsát, eltette a többihez. Aztán a farkast is oda­vonszolta az oroszlán és a medve mellé, majd befedte lombbal.

Ezután már semmiféle állat nem jött arra, s nyugodtan telt el az éjszaka.

Akkor azt gondolta a fiú, megnézi, nem akad-e a közelben ház. Felmászott hát a legmagasabb fára, és a távolban hatalmas tüzet vett észre. Sapkáját a tűz irányába hajította, azután lejött a fáról, és elindult abba az irányba, ahol a lángokat látta. Nagy ijedtségére három hatalmas óriást látott ott, akik éppen egy ökröt forgattak a nyárson. Gyorsan felkúszott egy közeli fára, nehogy észrevegyék, és onnan figyelte őket.

Az óriások egyszer csak levették a tűzről az ökröt, és darabokra tépték. Az egyik óriás éppen egy ökörcombot akart a szájába venni, amikor a fiú hirtelen elszántsággal fogta a légpuskáját, odacélzott, és ellőtte a combot az óriás szája elől. Az ráförmedt a szomszédjára:

- Mért fújsz ekkorákat, hogy kiesik a számból a falat?

- Eszem ágában sem volt feléd fújni! - felelte az, miközben egy borral teli dézsát akart a szájához emelni, serleg helyett dézsából itták ugyanis a bort.

Ekkor a fiú újra lőtt, s úgy célba talált, hogy a dézsa szilánkokra törött, a bor pedig az óriás nyakába és a földre ömlött.

A harmadik óriás a földön hevert, s mindezt látva elkezdett hahotázni.

- Ahá, szóval te fújtál meg lökdösődtél! - kiabálta a másik kettő, és neki akartak rontani.

Abban a pillanatban azonban csattanás hallatszott, és a harmadik óriásnak, mikor éppen nyitott szájjal hahotázott, kilőtte a fiú az egyik fogát.

- Ki dobott meg engem kaviccsal? - kiáltotta az óriás, és üvöltött fájdalmában.

Ekkor belátták, hogy ez nem rendjén való dolog, és azt mondták:

- Egy földi féregnek kell lennie valahol a közelben! - Azzal nekifogtak keresni és szimatolni. Lélegzetvételüktől megrezdültek a környező fák levelei, és a fiú elkezdett remegni. Végül az egyik óriás meglátta, hogy ott ül fenn az ágon.

- No, megvagy végre, te jómadár! Gyere le azonnal!

A fiú eleinte nem akart engedelmeskedni. Akkor azonban az egyik óriás rákiáltott:

- Kitépem a fát, és veled együtt tűzbe hajítom, ha le nem jössz azonnal!

Akkor azt gondolta magában a fiú, hogy valamikor úgyis mindenképpen meg kell halnia, hát megpróbálja, hátha szerencséje lesz, és azzal lemászott. Mikor már annyira leereszkedett, hogy az óriás elérhette, megmarkolta két ujjával a nadrágtartójánál fogva, nehogy esetleg agyon­nyomja, s odavitte a tűzhöz, és a világosságra állította.

- Te dobáltál meg bennünket, te törpe? Mondd meg az igazat, és nem lesz semmi bajod!

Akkor a fiú elmondta, hogy van őneki egy fúvócsöve, azzal kísérletezett éppen.

- Átkozottul jól tudsz célozni, s ez pompás. Már régóta várunk egy ilyenre. Majd mindjárt újra próbára tesszük a tudományodat! Elmegyünk a királyi várhoz, hogy ellopjuk a királyleányt. Ha megszerezzük a leányt, akkor már semmi másra nem lesz szükségünk, mert akkor minden kincse a miénk lesz vele együtt. A most következő órában, éjfél és egy óra között mindenki alszik a várban, csak egy kis fehér kutya járja körül a falakat, az őrködik. Csakis ez az állat volt az oka, hogy mostanáig nem tudtunk bejutni, mert amint odaértünk a falhoz, abban a pillanatban elkezdett ugatni, és nyomban felébredt a várban mindenki. De neked most le kell lőnöd azt az átkozott kutyát!

Ezzel felkerekedtek. Alig tettek azonban az óriások néhány lépést, a fiút máris elveszítették szem elől, mert az ugyan megállás nélkül futott utánuk, mégsem volt képes utolérni őket. Akkor az egyik óriás visszafordult, felültette a fiút elöl a kalapjára, és alig léptek néhányat, már látták is a várat, s a fehér kiskutya megint ott járt-kelt a várfalon.

Akkor az óriás letette a fiút, és így szólt:

- Másszál közelebb, hiszen te csak akkora vagy, mint valami bogár, téged nem fog észrevenni, s lődd agyon!

A fiú lőtávolságig előrelopakodott, felemelte a puskáját, és durr! - a kiskutya már ott is hevert élettelenül a várárokban.

Most aztán odamentek az óriások, átfúrták a falat, és a nyíláson át beküldték a fiút a várba. Azt mondták neki, hogy az első két szobán csak menjen keresztül, a harmadikban fekszik a királykisasszony az ágyában, és aluszik. Emelje a karjába, és hozza ide nekik!

A fiú átmászott a lyukon, és bejutott a várudvarra. Valamennyi őr aludt. Átment a két szobán, ott is aludtak: az elsőben a király, a másodikban a királyné. A harmadik szobában pedig ott feküdt a királyleány selyemágyában, és olyan szép volt, mint egy festett kép, úgyhogy a fiú nem tudott betelni a látásával. Akkor meglátott a falon egy kardot és egy üveget. Az üveg alá ez volt írva: „Aki háromszor iszik belőlem, az meg tudja lóbálni ezt a kardot, amellyel min­den­kit levághat!”

- Ó - gondolta a fiú nyomban -, ezzel le tudnám rázni a nyakamról az óriásokat!

Megpróbálta leemelni a kardot, de az bizony meg sem mozdult. Ivott egyszer az üvegből, s akkor leemelte, de a kard olyan súlyos volt, hogy kihullott a kezéből. Másodszor is ivott, s akkor már fel tudta emelni, mikor pedig harmadszor is ivott, már olyan könnyen tudta suhog­tatni a levegőben, mintha csak pelyhet tartana a kezében.

- Ez hát rendben lenne! - gondolta magában. - Mielőtt azonban elmennék, hadd aluszom egy kis ideig a szépséges királykisasszony mellett!

Azzal odafeküdt a hercegnő mellé az ágyba, és elaludt.

Mikor aztán felébredt, gyorsan felugrott, kapta a kardot, és kiszaladt, mert már csak néhány perc volt hátra addig az időpontig, amikor a kastélyban mindenki felébred.

Az óriások eddigre elunták odakünn a várást. Közben jól kiszélesítették a falban a lyukat, és éppen azon voltak, hogy ők maguk is bemásszanak.

- Na, csakhogy végre jössz! - kiáltották meglátva a fiút. - Rendben van minden?

- Nektek is be kell jönnötök, nem tudom egyedül kihozni a királyleányt. Gyertek csak gyorsan!

Erre az első óriás keresztülpréselte testét a nyíláson, és mikor már belül volt egészen, a fiú egyetlen csapással leütötte a fejét. Azután bebújt a másik, azzal ugyanúgy végzett. Jött a har­madik, annak is lecsapta a fejét.

Akkor mindhárom óriásnak kivágta a nyelvét, letörölte a kardot, visszafutott vele a szobába, és felakasztotta a helyére. Még egyszer forró csókot nyomott a gyönyörű hercegnő homlokára, aztán lehúzott az ujjáról egy gyűrűt, és azzal elsietett.

Alig mászott át a lyukon, amikor a toronyóra egyet ütött, és mindenki ébredezni kezdett. Egy kapitány ment először körül a falakon. Hát egyszer csak látja ám a három óriás élettelen testét s mellette a három fejet.

„Haha! De hiszen ez pompás!” - gondolta magában.

Nyomban odament hozzájuk, és bevérezte a kardját, aztán lármát csapott, úgyhogy összefutott a várnép, és a király is odasietett. Akkor a kapitány rámutatott az óriásokra, mondván:

- Hosszú küzdelemben öltem meg őket!

A király pedig már előbb megígérte, hogy annak adja feleségül a lányát, aki elpusztítja ezeket a szörnyetegeket. Rendkívül örvendezett, hogy megszabadult az egész országát gyötrő óriá­sok­tól, felment hát a leányához, hogy megvigye neki az örvendetes esemény hírét. A leány azonban még mindig érezte homlokán az izzó csókot, és maga előtt látta az ifjú hőst, mint valami álomképet, amint mellette feküdt, meg ahogy a kardot suhogtatta. Mikor meglátta a csúf kapitányt, aki azt állította, hogy ő ölte meg az óriásokat, azonnal tisztában volt vele, hogy nem ez az igazi hős, atyjával azonban nem akart ellenkezni. Így hát csak annyit kért, engedje meg neki az atyja, hogy még egy évig hajadon maradhasson, és teljesítse egy kérését. Egy esztendő múlva aztán, ugyanezen a napon, hajlandó megülni lakodalmát a megmentőjükkel.

A király szívesen beleegyezett, és a leány most arra kérte apját, építtessen az országút mentén egy fogadót, és engedje meg, hogy ő ott lakhasson egyedül a szolgálóival.

Mikor a ház elkészült, a királyleány beköltözött, és csináltatott egy cégért, amelyen ez állott: Itt senki sem kaphat pénzért szállást, aki azonban elmondja az élete történetét, azt szívesen beengedik, és jól tartják étellel-itallal.

Jöttek azután seregestül a zarándokok, és valamennyien elmondták életük történetét a jó vendéglátásért.

Mikor a fiú kijutott a kastélyból, visszasietett az anyjához és bátyjaihoz az erdőbe. Azok még mindig aludtak, ő pedig őrködött tovább, míg a nap föl nem kelt. Akkor azután felébresztette őket, azok azonban még mindig nagyon korainak találták az időt.

- Elaludtátok az őrködésetek idejét! - mondta a fiú. - Az életemet is eluntam, annyit őrködtem már!

- Hallgass, te ostoba, van is neked fogalmad az időről!

Végre aztán mégiscsak fölkeltek, és továbbmentek anyjukkal együtt. Hosszas utazás után elér­kez­tek keletre, a szent erdei kápolnához, ott elmondták imádságaikat, azután visszafordultak, és elindultak hazafelé.

Útközben a legkisebbik fiú többször elmesélte, mi történt akkor éjszaka, mit vitt végbe, amíg ők aludtak. Anyja és fivérei azonban kinevették, kigúnyolták minden alkalommal, mondván:

- Ó, te nyúlszívű! Szóval hősnek álmodtad magadat?

Végre hazafelé útjukban elértek ahhoz a fogadóhoz, ahol a királyleány lakott. Nem sok híja volt már az esztendőnek, és a királykisasszonynak röviddel azelőtt szép kisfia született.

A fivérek elolvasták a cégér feliratát. Az idősebbik két fiú és az anyjuk nagyon különösnek találták, és azt mondták:

- Ide mi nem megyünk be. Van nekünk pénzünk, csak nem fogjuk az életünk történetét elme­sélni?

De a legfiatalabbnak igen kedvére volt a felirat, és azt mondta, hogy a közelben úgy sincs másik fogadó, és mért ne mesélhetnék el az élettörténetüket, hiszen közben füllenthetnek is!

Mivel nem találtak más megoldást, hát bementek. Adtak nekik enni-inni, amit és amennyit csak kívántak. Aztán hozzáfogtak a meséléshez: először az anyjuk, majd a két idősebb fivér. Ez rendben is volt így, a királyleány sem kívánta másképp.

Mikor azután a legfiatalabb fiúra került a sor, az azt mondta, nem tudja, belekezdjen-e a mesé­lésbe, mert közbe-közbe hazudnia is kellene. Az anyja és fivérei nyomban rávágták:

- Nem, nem, ennek az ostobának nem szabad mesélnie, hiszen csak szégyent hozna ránk a ki­talált hazugságaival.

A királyleány azonban ragaszkodott hozzá, hogy ő is meséljen. Akkor a fiú azt kérte, hogy senki se szakítsa félbe, míg csak végig el nem mondta az élete történetét.

Azzal hozzákezdett, és elbeszélése egészen addig meglehetősen egyezett az anyjáéval és fivé­reié­vel, míg az erdőbe nem értek. Itt azonban következtek az események az oroszlánnal, a medvével és a farkassal.

Akkor az anyja és két testvére elkezdtek kiabálni:

- Ne hazudj! Ne hazudj!

- Mivel félbeszakítottak - kiáltotta a fiú -, most már nem mondom tovább. Hiszen megmond­tam az elején, hogy közben itt-ott hazudnom is kell!

A királyleány azonban olyan nagyon könyörgött, hogy végül mégis folytatta:

- Az én történetem valóban hazugságnak hangzik, itt vannak azonban a bizonyítékaim.

Azzal elővette az oroszlán-, a medve- és a farkasmancsokat, és megmutatta.

Nagyot dobbant erre a királyleány szíve, és azt gondolta magában:

- Szóval ez az! Csak tovább, tovább!

Most a három óriásról szóló történet következett. Elmondta a fiú, hogyan ültek azok hárman a tűznél, hogyan sütötték nyárson az ökröt, ő maga hogyan mászott fel a legmagasabb fára, hogyan bosszantotta fel mindhármukat, hogyan szedték aztán le őt a fáról, miként ment el velük a király kastélyához, hogy segítsen nekik ellopni a királykisasszonyt; hogyan lőtte le a fehér kiskutyát a várfalon, aztán hogyan mászott át azon a résen, amit az óriások törtek a fal­ban, és hogyan jutott be a vár belsejébe, a szobákba. Az első szobában a király aludt, a máso­dikban a királyné, a harmadikban pedig a királykisasszony. És itt egy kard függött a falon meg egy üveg, és az üveg alatt felirat állt, amely szerint, aki háromszor iszik abból az üvegből, az meg tudja lóbálni a kardot, és bárkit agyoncsaphat vele. Ő azon nyomban a tohonya, buta óriá­sokra gondolt és arra, hogy igazán kár lenne, ha ők kaparintanák meg a szépséges királylányt. Aztán egy kis ideig ott aludt a királykisasszony mellett.

- Hazudik, hazudik! De hiszen megmondtuk, hogy szégyent hoz ránk a hazugságaival! - kiáltották egyszerre anyja és fivérei.

- Pedig ennek mégis csak igaznak kell lennie! - gondolta örömmel a királyleány, s így szólt a fiúhoz: - Mesélj csak tovább!

És a fiú mondta tovább: hogyan ugrott fel gyorsan, kapva a kardot, és hogyan vágta le vele a három óriás fejét, ahogy egymás után átmásztak a falba vágott lyukon.

- Már megint hogy hazudik! - kiáltott az anyja és a fivérei.

- Tovább! Csak tovább - szólt közbe a királyleány. - Mondja csak el végig!

Na, elmondta azután, hogyan törölte le kardjáról a vért, hogyan akasztotta azt vissza a helyére, és búcsúzóra hogyan nyomott forró csókot a királykisasszony homlokára, aztán elsietett; a kastély toronyórája éppen egyet ütött, amikor kijutott. Akkor visszament az erdőbe fivéreihez és anyjához, akik még javában aludtak. Reggelre kelve aztán továbbindultak együtt a szent erdei kápolnához, keletre, és most íme, itt van. Az igaz, hogy a királyleányról és az óriásokról szóló történet valóban különös, de erre is vannak bizonyítékai.

Azzal elővette az óriások nyelvét és azt az aranygyűrűt, amelyet elmenőben húzott le a király­leány ujjáról. A leány nyomban felismerte a gyűrűt, nem tudott már tovább hallgatni, hanem így szólt a fiúhoz:

- Te vagy a megmentőm és a férjem, nézd, itt a gyermeked!

A fiú anyja és testvérei tágra nyílt szemekkel bámultak rájuk. Fel kellett adni hitetlenségüket s belátni, hogy mindez igaz volt.

A királyleány azonban titokban tartott mindent, amit megtudott. Átment az atyjához, és azt mondotta, hogy mivel elmúlt az egy év, meg akarja ülni lakodalmát a megmentőjével.

Ott ült hát a kapitány nagy gőgösen vőlegényi díszben az ünnepi asztalnál; ott volt a három fiú­testvér is az édesanyjával.

Akkor a királyleány kérte a kapitányt, mesélje el, hogyan is ölte meg az óriásokat. Az boldo­gan vállalkozott rá, s nyomban elkezdett mesélni, és annyit hazudott összevissza, hogy az ördögök malmában, ahol a hazugságokat őrlik, tíz év alatt nem őröltek annyit! Hogy ő ezt meg azt csinált, és mennyi félelmet és milyen nagy veszélyeket állt ki, mennyit verejtékezett, mire végül is legyőzte a három szörnyeteget.

Akkor megszólalt a fiú és megkérdezte: mivel tudná bebizonyítani, hogy ő győzte le az óriáso­kat?

Erre a kapitány behozatta a három óriás fejét.

A fiú erre kinyitotta az óriások száját, és megkérdezte, hová lett a nyelvük? Erre a kapitány nem tudott megfelelő választ adni, ötölt-hatolt, és végül azt állította, hogy az óriásoknak nincs is nyelvük.

De a fiú felmutatta a három nyelvet, és azok pontosan beleillettek az óriások szájába.

- Nos hát, ki ölte meg az óriásokat? - kérdezte a fiú. - Az-e, akinél a fejük van, vagy az, akinél a nyelvük?

- Akinél a nyelvük! - kiáltották valamennyien.

Akkor megragadták a kapitányt, s gonosz csalásáért egy szögekkel kivert hordóba dugták, és bele­gurították a tengerbe.

A fiú pedig megtartotta lakodalmát a szépséges királyleánnyal, és attól kezdve boldogan és megelégedetten éltek.

A fiú anyja és fivérei pedig hazamentek, és nagyon szégyellték, hogy a legkisebb fiút addig olyan ostobának tartották és megvetették.

Abból pedig hamarosan király lett, és haláláig nagy tiszteletnek örvendett a birodalmában.

 

2012. június 21., csütörtök

213. mese


Padmanaba (Szavak száma: 3016)
Volt Damaszkuszban egy kereskedő s annak egy növendék fia. A fiúnak Hasszán volt a neve s messze földön nem volt párja szépségben. Az arca olyan volt, mint a hold; a termete ciprushoz hasonlatos; a kedve vidám, az esze eleven és a hangja: milyen hangja volt ennek a fiúnak! Aki hallotta az ő hangjának az édességét, aki hallotta az ő játékát a citerán, nem győzte eleget hallgatni: megbűvölte, megvarázsolta, hallgatta volna ítélet napjáig. A fiúnak ez a sok szép tulajdonsága nagy hasznára volt az apjának. Üdítő italokat árult az apja s az emberek tömegesen tódultak a boltba csak azért, hogy hallják Hasszánnak a hangját, hogy lássák gyönyörű arcát. Természetesen, a kereskedő az italokat sokkal drágábban adta, mint mások, de adhatta volna akármily drágán, mégis mindig tele lett volna a boltja. Egyszer, amikor Hasszán éppen a citeráján játszott, nyílt az ajtó s belépett rajta, a híres Padmanaba brámán, hogy üdítő italt igyék. Ő sem győzte csudálni Hasszánt: gyönyörködve hallgatta énekét, hallgatta játékát s nézte hosszan, sokáig gyönyörű szép arcát. Aztán elkezdett vele beszélgetni s még jobban gyönyörködött a fiúnak az eszességében, eleven, gyors eszejárásában. Másnap ismét eljött a boltba a brámán, aztán eljött harmadnap is, eljött negyednap is, eljött minden nap. Bámulta, csodálta a fiút, folyton vele beszélgetett s valahányszor elment, ezüst helyett aranypénzzel fizetett.
Telt, mult az idő. Egyszer azt mondja Hasszán az apjának:
- Apám! Csudálatos ember ez a brámán. Valami gazdag és előkelő ember lehet ő, s mely nagy gyönyörűség a vele való társalkodás! És úgy tetszik nekem, hogy ő is szeret velem társalkodni. Aztán valahányszor elmegy, mindig egy aranyat ad nekem.
- Hm, hm, - hümmögött az öreg - e mögött valami titok lappang; nem szeretem én az ilyen dolgokat. Ennek az embernek gonosz szándékai lehetnek. Sok eset van arra, hogy a világ legbölcsebb emberei komoly arccal járnak-kelnek, beszélgetnek s a komoly arc mögött gonosz lélek lappang. Azért azt mondom én neked, hogy, ha holnap ismét eljön, mondd meg neki, jöjjön fel az én szobámba, szeretnék vele közelebbről megismerkedni. Én majd kitapogatom, mert én tapasztalt ember vagyok ám, hogy igazi bölcs-e, s igazán jó ember-e.
Másnap, mikor újra eljött a brámán, Hasszán megmondotta neki, hogy mi az apja kívánsága. Fölvezette az apja szobájába, ahol már terítve volt gazdagon. Nagy szívességgel fogadta a kereskedő a brámánt, leültette az asztal mellé; beszélgettek evés közben erről, arról, mindenről. Hát bizony meggyőződhetett a kereskedő, hogy a brámán ritka bölcs ember s ritka becsületes ember. Mikor aztán felkeltek az asztaltól, megkérdezte a kereskedő: Hová való? Mely országba való? Mert látja rajta, hogy idegen. Valóban, idegen volt a brámán, más országbéli ember. S mikor ezt megtudta a kereskedő, azt mondotta néki:
- Ha nálunk akarsz lakni, szívesen látlak. Van az én házamban a te számodra lakás.
- Bizony, szívesen elfogadom az ajánlatodat, - mondotta a brámán - mert jó barátok közt lakni maga a paradicsom.
A brámán csakugyan ott is maradt a kereskedő házában s attól kezdve napról-napra hordotta a szebbnél-szebb, drágábbnál-drágább ajándékokat s mindjobban és jobban megszerette Hasszánt. Egyszer aztán azt mondotta a fiúnak:
- Óh, édes fiam, nem rejtőzködöm tovább, elmondom néked, ami szívemen van. Úgy veszem észre, hogy a te lelked igen alkalmatos a titkos tudományokra. Igaz, hogy egy kissé vidám, eleven kedvű vagy, de hiszem, hogy megváltozol; hiszem, hogy lesz benned elegendő komolyság, mély érzés, a bölcsességhez s a titkokhoz illendő, mert én tégedet meg akarlak tanítani mindazokra a bölcsességekre s mindazokra a titkokra, amelyeket én tudok. Azt akarom, hogy szerencsés, boldog ember légy; azt akarom, hogy annyi kincsed legyen, amennyit soha el ne tudj fogyasztani, bármilyen hosszú élettel áldjon meg az Isten. Eljössz majd velem s én téged elvezetlek oda, ahol rengeteg kincs vagyon. Az a kincs mind a tied lesz.
- Uram, - mondotta Hasszán - én még igen fiatal vagyok, apám nélkül semmit sem tehetek. Meg kell előbb kérdeznem őt, mit szól hozzá.
- Jól van, fiam, beszélj. Én is beszélek az apáddal.
El is mondotta a kereskedőnek, hogy mi a szándéka, meggyőzte szándékának a tisztaságáról s a kereskedő megengedte, hogy a fiát magával vigye. Egy nap aztán a brámán elindult Hasszánnal, kimentek a városból, mentek, mendegéltek a város határán s addig mentek, míg egyszerre csak egy régi, elhagyatott, omladozó ház elé értek. A mellett a ház mellett volt egy kút. Az a kút szinültig tele vízzel.
- Jegyezd meg jól ezt a kutat, - mondotta a brámán. - Ez alatt rejtőzik a gazdagság, az a rengeteg kincs, amelyről én neked beszéltem.
Elmosolyodott az ifjú s monda:
- Hát aztán hogy fogom én ezt innen kihozni?
- Óh, fiam, - mondotta Padmanaba - nem csudálom, hogy ez a dolog oly nehéznek látszik teneked. Nem minden embernek van meg az a különös adománya, amely énnekem; csak azoknak az embereknek, akiket a mindenható Isten az ő mindenhatóságának csudáiban részel­tet, csak azoknak van hatalmuk az elemek felett; csak azok tudnak uralkodni az elemeken; csak azok tudják megbontani a természetnek a rendjét.
Ezt mondván a brámán, papirost vett elő, arra néhány szanszkrit betűt írt, aztán a papirost beledobta a kútba, s ahogy beledobta, a víz abban a pillanatban mind egy cseppig eltűnt. Üresen állott a kút. Most aztán szépen leereszkedett a létrán, mely a kútban állott, le egészen a kút fenekére. A kútnak a fenekén volt egy rézajtó. Ez a rézajtó pedig lezárva rengeteg nagy acél lakattal. De a brámán a papirosra imádságot írt, azzal a papirossal megérintette a lakatot és íme, a lakat kinyílt azonnal. Kitárult az ajtó s beléptek egy bolthajtás alá. A bolthajtás alatt állott egy rettenetesen fekete szerecsen, állott egyenesen, s fogott egyik kezével rengeteg nagy fehér márványkövet. Úgy fogta, hogy Hasszán szörnyen megijedt. Azt hitte: na, ebben a pillanatban a fejéhez vágja azt a szörnyű nagy követ.
- Ne, ne menjünk tovább, forduljunk meg, - mondotta Hasszán - agyonüt ez a szerecsen.
- Jer, csak jer, - mondotta a brámán.
Kézen fogta az ifjút s vezette magával, aztán megállott a szerecsen előtt, hirtelen elmondott egy rövid imádságot, ráfújt a papírra s ime, a szerecsen abban a pillanatban hanyatt esett, elvágódott a földön. Most már mehettek szabadon, bátran a bolthajtáson végig, s hogy ezen végighaladtak, elértek egy széles, nagy udvarra. Ennek a széles, nagy udvarnak a közepén állott egy gyönyörűséges szép, nagy templom, csupa tiszta kristály. Állott pedig a templomnak a bejáratánál két sárkány, szemben egymással, s mind a kettőnek a szájából szakadva szakadott a láng. Hej, csak most ijedett meg igazán Hasszán!
- Ne, ne menjünk tovább, porrá égetnek ezek a szörnyetegek.
- Ne félj, fiam, - bátorította a brámán - csak bízzál énbennem s ne feledd, hogy nem elég a bölcsesség, amelyre én tanítlak tégedet, de nagy, erős bátorság is kell ahhoz. Nézd, hogy megijednek mindjárt tőlem ezek a szörnyetegek. Úgy eltűnnek, mintha föld nyelte volna el őket, mert nagy az én hatalmam, parancsolok a szellemeknek s nincs az a varázslat, amit én meg ne tudjak előre.
Ezt mondván, néhány értelmetlen szót mormogott s ime, a sárkányok félénken húzódtak vissza a barlangjukba. Abban a pillanatban kinyilt a templomnak az ajtaja s ők beléptek.
Hasszán meglepődve állott meg. A szeme is káprázott a szertelen nagy ragyogástól. Arany, gyémánt, mindenféle drágakő: ezzel volt cifrázva a templomnak a fala, födele, mindene. S világított ez a sok drágaság itt a föld alatt, akárcsak a Nap a föld felett. Mikor a templomot kívül-belül megbámulta Hasszán, tovább mentek s beléptek egy mellékszobába. Annak a szobának az egyik szögletében volt egy nagy halom arany, egy másik szögletében egy halom rubin, a harmadikban egy ezüst korsó, a negyedikben egy halom fekete föld. És volt a szobának a közepén egy gyönyörű szép trón, azon a trónon ezüst koporsó, ezüst koporsóban feküvék egy király, a fején arannyal, drágakövekkel, gyöngyökkel ékes korona, s vala a koporsó előtt egy széles, arany deszka. Azon az arany deszkán Hasszánnak ismeretlen betűkkel felírva ez:
»Az emberek, amíg élnek, mindig alszanak, csak a halál órájában ébrednek fel. Mi örömem van nekem abban mostan, hogy hatalmas nagy birodalmam vala, s hogy az enyém volt mind ez a sok drága kincs, amely itt van? Semmisem tart oly kevés ideig, mint a boldogság, s minden emberi erő nem egyéb, mint gyengeség. Óh, esztelen halandó! Valameddig az élet ringó bölcsejében fekszel, ne bízd el magadat a te szerencsédben, gondolj az időre, azokra az időkre, amidőn a fáraók uralkodtak. Ők nincsenek többé s nemsokára te sem leszel, mint ahogy ők nincsenek.«
- Miféle fejedelem fekszik a koporsóban? - kérdezte Hasszán.
- Ez egy régi egyiptomi király - felelte a brámán. - Ő építtette ezt a földalatti helyiséget, ebben ezt a drága szép templomot.
- Csudálatos dolog, amit te beszélsz, - mondotta Hasszán. - Más királyok a földön hagynak maguk után emléket, ha azt akarják, hogy róla az utódok megemlékezzenek s íme, ez a föld alá hordja kincseit, a föld alatt állít magának emléket, amiről az emberek nem tudnak, amit halandó ember nemigen lát.
- Igazad van, - mondotta a brámán - de hát ez a király nagy tudós ember volt. El-eltűnt az udvarából és idejárt erre a helyre, hogy csudálatosnál csudálatosabb dolgokkal foglalkozzék; hogy csudálatosnál csudálatosabb dolgokat találjon ki az ő elméje. Sok mindenféle titkot ismert ő. Ismerte a bölcsek kövének a titkát is. Tudta, hogy miképpen kell ebből a fekete földből, mely itt van a szögletben, előállítani a legdrágább kincseket.
- Hát lehetséges ez, - kérdezte Hasszán - hogy ebből a fekete földből drága kincseket lehessen csinálni?
- Hogyne volna lehetséges, - mondotta a brámán - s hogy ezt neked bebizonyítsam, elmondok neked két török verset, amelyben benne van a bölcsek kövének egész titka. Hallgass ide: »A Nyugat leányát házasítsd össze Kelet királyának fiával, a házasságból születni fog egy gyermek, a szép ábrázatú szultán.« Majd még jobban megmagyarázom neked ennek az értelmét. »Keletnek fekete földjét öntözd meg vízzel, gyúrd össze és előáll belőle ez, amit te itten látsz. Ha te ebből a fekete földből elviszel egy marokkal, csak akarnod kell s megcsinál­hatod belőle Egyiptom minden ércét, ezüstöt, aranyat, gyémántot, rubintot, mindenféle drágaköveket.«
- Valóban, csudálatos egy föld ez, - mondotta Hasszán - most már nem csudálom, hogy ezt a rengeteg kincset látom itt.
- Még csudálatosabb, amit én neked mondok, - folytatta a brámán. - Ez a föld meggyógyít mindenféle betegséget. Ha a beteg már halálán van, ha már lelke elszállni készül, csak egy csipetnyit kell adnod a szájába s azonnal visszanyeri erejét, egészségét. De még egyéb tulajdonsága is van ennek a földnek: ha ennek a nedvével megdörzsölöd a szemedet, látod a jó és gonosz szellemeket. Nemcsak látod, hanem hatalmad is lészen azok felett. Ime, - folytatta beszédét a brámán - most már elhiheted, hogy minő nagy kincset szántam én neked.
- Valóban, ez megbecsülhetetlen, - mondotta az ifjú. - Hanem mielőtt ez a sok kincs az enyém lenne, szeretnék valamit megmutatni az édes apámnak: hadd lássa, hogy mennyire szeretsz te engem, mennyire jó barátunk vagy te minekünk.
- Helyes, - mondotta a brámán - vígy magaddal, amit csak akarsz.
Hasszán élt a kedvező alkalommal, jól megrakodott arannyal, rubinttal, aztán a brámánnal elindult vissza. Végighaladtak a templomon, végig az udvaron, végig a bolthajtáson, ahol a szerecsen még mindig ott feküdött elaléltan; kimentek a rézajtón, aztán utánuk megint be­csapódott az ajtó. Aztán felmentek a létrán és ahogy kiszállottak a kútból, ez ismét megtelt vízzel. Színültig megtelt. Ámult-bámult Hasszán, amikor látta, hogy olyan hirtelen megtelt a kút ismét vízzel. A brámán észrevette a fiú csodálkozását.
- Csudálkozol, ugyebár? Hát te sohasem hallottál a talizmánról?
- Nem, - felelte az ifjú, - sohasem hallottam s szeretném tudni, hogy mi az.
- Nemcsak megmondom, hanem egyszer meg is tanítlak rá. Most csak annyit mondok neked, hogy az én talizmánom legmagasabbrendű minden talizmán között; hogy az én talizmá­nomnak betűkben, szavakban és imádságokban van az ő csudálatos hatása. Ezt a talizmánt nekem álmomban nyilvánította meg Visnu, a nagy próféta, a világ minden pagodáinak ura. Tudd meg, fiam, hogy minden betű egy angyalé, és ha te azt kérdezed tőlem, hogy mi az angyal, akkor én azt felelem neked: az angyal az Isten mindenhatóságának egy sugara. A betűkből lesznek a szavak; a szavakból lesznek az imádságok, s ezekből az írott, vagy szóval elmondott imádságokból lesz az angyaloknak a lelke, az a lélek, amely a csudákat műveli, azokat a csudákat, amelyek a közönséges embert nagy bámulatba ejtik.
Miközben a brámán ezeket beszélte az ifjúnak, szép csendesen beértek a városba. Aztán hazamentek. Hej, volt nagy öröm otthon, amikor Hasszán az aranyat, rubintot, amit magával hozott, lerakta az asztalra! Eddig sem voltak szegények, de most már gazdagok voltak. Milyen gazdagok! Csak úgy úsztak a nagy bőségben. Hanem közbe legyen mondva: Hasszánnak az anyja, aki mostohája volt neki, kapzsi, telhetetlen asszony volt. Őneki nem volt elég az a rengeteg arany, az a rengeteg rubint, amit Hasszán hozott. Folyton attól félt, hogy egyszer majd elfogy, nagy szükséget látnak s milyen rossz lesz majd a nagy bőség után! Mondta, egyre mondta a fiának:
- Fiam, fiam, ha így folytatjuk az életünket, leszegényedünk, bizonyosan tönkremegyünk.
- Ne aggódj, anyám, - mondotta Hasszán, - a mi gazdagságunknak a forrása kimeríthetetlen. Ha elfogy mind ez a kincs, amit itten látsz, lesz helyette más. Majd legközelebb, mikor ismét elmegyek a brámánnal, újra hozok magammal kincseket, hozok magammal fekete földet s abból majd lesz arany, ezüst, gyémánt, mindenféle drágakő, mert már tudom a módját.
- Jobb volna, hogyha aranyat, csak aranyat és rubint hoznál, - mondotta az asszony, - minek azt a fekete földet!? De hallod-e, mi lesz akkor, ha Padmanaba nem tanít meg téged minden titkára s az ő imádságaira? Ha Padmanaba hirtelen meghal, mit csinálsz akkor? S ha meg nem hal, de megharagszik miránk s itthagy minket? Hátha egyszer eszébe jut, hogy ezt a tenger kincset másokkal ossza meg!? Azért azt mondom én neked, fiam, ne hagyj békét a brámánnak, hadd tanítson meg az imádságaira. Aztán, ha megtanított, akkor megöljük őt, hogy másokkal a titkot ne közölhesse.
Haj, de elszörnyüködött erre a beszédre Hasszán!
- Óh, anyám, anyám, - mondotta, - mit beszélsz te! Hát képes volnál te erre a gonoszságra, erre a cudar háládatlanságra? Ime, a brámánnak köszönhetjük ezt a rengeteg sok kincset. Nekünk ígérte mindazt, ami ott van a föld alatt. Ott pedig annyi van, hogy a világ legnagyobb fejedelmének is a kincsvágyát lecsendesíthetné. S te őt meg akarnád ölni? Nem, nem, anyám, inkább leszek újra szegény, legyünk újra szegények, nem bánom, de kezemet én arra az emberre nem emelem.
- Jó, jó, - mondotta anyja, - hiszen tudom, hogy te jószívű vagy, de hát mindenki csak a maga javát akarja. Itt van most a kedvező alkalom, hogy gazdagok legyünk, amíg élünk, hogy soha el ne fogyjon a házunkból a kincs. Ezt az alkalmat nem szabad elszalasztani. Látod, az apádnak már beszéltem erről. Az apád sokat tapasztalt ember, s helyeselte, amit én most neked mondottam.
Addig, addig beszélt az asszony, hogy Hasszán megtántorodott. Mert hiába, Hasszán még nem volt eléggé komoly.
- Jól van, - mondotta anyjának, - megkérem a brámánt, hogy tanítson meg az imádságokra.
Elment a brámánhoz s kérte, igen kérte, hogy tanítson meg neki mindent, amit tennie kell odalent a föld alatt.
- Mindenre megtanítlak, - mondotta a brámán, mert annyira szerette Hasszánt, hogy nem tudott neki semmit sem megtagadni. Minden imádságot leírt egy papirosra s pontosan megjelölte neki azt a helyet, ahol ezt, meg azt, meg amazt az imádságot el kell mondani. Aztán általadta neki a papirost. Akkor az ifjú visszament a szüleihez s mondta nagy örömmel:
- Ime, itt vannak az imádságok: a brámán leírta nekem. Most már mehetünk.
Mondotta az asszony:
- Megyünk s amikor visszajövünk, megöljük a brámánt.
Másnap csakugyan el is indultak. A brámánnak nem szóltak semmit, hogy hova, merre mennek. Kimentek Damaszkusz határába, egyenesen ahhoz az elhagyott épülethez. Ahogy odaértek, Hasszán az egyik írást beledobta a kútba s íme, csakugyan, abban a pillanatban eltünt a víz. Aztán leszállottak a létrán a kút fenekére, ott a rézajtót csak megérintette az imádságos papirossal Hasszán, s íme, az ajtó kinyílt.
Mentek tovább. Ott állott ismét a szerecsen, fogta a kezében a rengeteg nagy fehér márvány­követ. Megijedtek mind a hárman szörnyüségesen, különösen az öregek. Félve húzódtak Hasszán mellé; már vissza is akartak szaladni, de Hasszán elmormogta az imádságát s a szerecsen hanyattvágódott a földre, aléltan terült el. Aztán átmentek az udvaron. Ott állottak a templom előtt a sárkányok. Hasszán elmondotta a harmadik imádságot s íme, a sárkányok vissza­kullogtak odujokba. Most beléptek a templomba. Hasszánnak a szülei nem sokat nézték, mi a templomban volt, ők mentek egyenesen oda, abba a szobába, amelyről Hasszán beszélt, ahol vala az az ezüstkoporsó s ezüstkoporsóban az egyiptomi szultán; ahol a szobának harmadik szögletében vala tengersok arany, rubin és gyémánt s a negyedik sarkában a fekete föld.
Nem törődtek sem az ezüstkoporsóval, sem a szultánnak sem azzal az írással, ami az aranydeszkán ragyogott. Bizony, nem törődtek a fekete földdel, ügyet sem vetettek rá, hanem nekiestek mohón az aranynak, a rubinnak, a gyémántnak. Szedték, markolták, megrakodtak szörnyen, hogy alig tudtak lépni. Támolyogtak erre, támolyogtak arra, majd összeroskadtak. Aztán kijöttek a szobából, általingadoztak a templomon, ki az udvarra, de haj, egyszerre három rettenetes szörnyeteg állotta az útjukat! Rémülten kapaszkodtak egymásba, halálos félelem szállotta meg mind a hármat; reszkettek mint a nyárfalevél. Az arcuk elfehéredett, mint a fehérített vászon.
- Vége az életünknek! - kiáltotta Hasszán. - Óh, te gonosz asszony - fordult anyjához, - te vagy az oka a mi pusztulásunknak. Padmanaba bizonyosan megtudta, hogy itt vagyunk, hiszen ő bölcs ember, a világ legbölcsebb embere. Tud ő mindent s mert megtudta a mi gyalázatos szándékunkat, bizonyosan elhatározta szörnyű halálunkat. Megérdemeljük cudar háládatlan­ságunkért. Ime, ránk küldötte ezt a három szörnyeteget, meg kell halnunk szörnyű halálnak halálával.
Alighogy ezt mondotta Hasszán, kívülről ismerős hang hangzott be a föld alá. A brámánnak a hangja volt ez:
- Halljátok, nyomorultak! Ti az én barátságomra méltatlanok vagytok. Ime, elraboltátok volna az én életemet, ha a nagy Isten, Visnu, meg nem nyilvánítja nékem a ti gonoszságtokat. Meg akartatok ölni, hát íme, érezzétek az én igazságos bosszúmat. Érezzed először te, asszony, akinek eszében megszületett a gonosz gondolat, hogy megöljetek engem; s érezzétek ti is, apa és fia, akik gyengék valátok, akik nem tudtatok ellenállni gonosz asszony gonosz tanácsának. Haljatok meg szörnyű halálnak a halálával.
Ahogy elhangzott a brámánnak a szava, abban a pillanatban a szörnyetegek rávetették magukat apára, anyára, fiúra, - szerteszét szaggatták.
Meghaltak a telhetetlenek szörnyű halálnak a halálával.