926. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

TÜNDÉRMESÉK

HARMINCHATSZÍN-RUHÁJÚ (Szavak száma: 1537)

Figyeljetek jól! Ha jól figyeltek, mondok egy mesét a királyról meg a királynéról és egyetlen fiukról, Harminchatszín-Ruhájúról.

A királyi pár annyira féltette ezt az egyetlen gyereket, hogy az egy lépést sem tehetett egyedül. Pedig nagyon szeretett volna játszani más gyerekekkel. Egyszer ki is szökött a palotából, és jól eljátszott a városi játszótéren. A király meg a királyné annyira megrémült, hogy magas kő­kerítéssel vétették körül a palotát; féltek, hogy a királyfinak valami baja esik a játszótéren. Jobb, ha ki se megy.

Szegény királyfi! Egész nap ténfergett-lődörgött az udvaron meg a kertben, de nem volt kivel játszania. Nagyon-nagyon unatkozott. Ezért elhatározta, hogy valamiképpen kiszökik a palotából.

Nagy titokban ő maga varrt magának egy ruhát, harminchat különféle szövetből. Egészen jól sikerült ez a harminchat színű ruha. Aztán bolondos satyakot is varrt magának. Szépen fel­öltözött a harminchat színű ruhájába, fejébe nyomta a bolondos satyakot, és indult kifelé a palotából. Igen ám, de az őrség útját állta.

- Engedjetek ki! - kiáltott az őrökre. - Nem látjátok, ki vagyok?

- De bizony látjuk - nevettek az őrök. - Bolond vagy!

- Persze hogy bolond vagyok. Én vagyok a város bolondja - mondta a királyfi, és még kecs­kebukát is vetett, hogy még bolondabbnak higgyék.

- Aztán hogyan kerültél a palotába, mi? - kérdezte az egyik őr.

- Te hoztál be a zsebedben, te mamlasz - kacagott a királyfi.

Ez nem volt igaz, ezt ti is tudjátok. De azért mondta, hogy még bolondabbnak higgyék.

- Na, elég volt a hülyéskedésből, öcskös! Hordd el magad! - mérgelődött meg a másik őr, és dühösen kilódította a királyfit az utcára.

Na, végre kinn volt! Erre várt már régóta.

A király meg a királyné hiába várta ebédre a királyfit. Már elhűlt az étel, de csak nem jelent­kezett. Keresték mindenfelé, megkérdezték az őröket is.

- Nem láttátok a királyfit? - kérdezte a király az őröktől.

- Nem láttuk, felséges uram - válaszolták egyszerre az őrök.

- Senki se ment ki reggel óta a kapun? - faggatta őket tovább a király.

- Csak egy bolond fickó - felelte az egyik őr.

- Harminchat színű ruhája volt - tette hozzá a másik.

- Hű, a mindenit! Az csak a királyfi lehetett! - kiáltott föl a király. - Biztos álruhát öltött, hogy kiszökhessen.

Tüstént lovasokat futtatott szerte a városból kivezető utakra, de sehol sem bukkantak a királyfi nyomára. Túl volt az már ungon-berken, meg aztán ösvényeken járt, nem országúton.

Búsult nagyon a király, a királyné meg majdnem meghalt bánatában. De nem volt mit tenni.

A királyfi meg ment, mendegélt, hegyen-völgyön által, egyszer csak ott találta magát a másik király városában. Nem teketóriázott sokat: elszegődött a királyhoz tehénpásztornak.

Mindennap kihajtotta a teheneket a legelőre. Egyik reggel nagyon szép legelőt fedezett fel az erdő mögött. Oda terelte az állatokat. Alig fogtak azonban hozzá a tehenek a legeléshez, megjelent egy óriás, és rámordult a királyfira:

- Mit keresel te itt?! Ki engedte meg, hogy itt legeltesd a teheneidet?

- Ne haragudj, kedves óriás - szólt udvariasan a tehénpásztor-királyfi -, nem tudtam, hogy ez a te legelőd. Mindjárt arrébb hajtom az állatokat.

Az óriás megenyhült az udvarias beszédre.

- Na, jól van. Nem bánom, legeltesd csak itt a teheneidet - szólt, és még meg is hívta magához a tehénpásztort vacsorára. A tehénpásztor azonban elhárította a meghívást:

- Köszönöm az ajánlatodat, kedves óriás, de este sohasem érek rá. Majd egyszer, valamelyik szabadnapomon meglátogatlak.

A tehénpásztor másnap megint fölfedezett egy szép legelőt a domb mögött. Odahajtotta az állatait, de alig kezdtek legelni a tehenek, megjelent egy másik óriás, és rámordult a tehén­pásztorra:

- Te Harminchatszín-Ruhájú! Hogyan merted ide terelni a teheneidet?

- Ne haragudj, kedves óriás. Nem tudtam, hogy ez a szép rét a tied. Mindjárt továbbterelem a teheneket - mondta udvariasan a Harminchatszín-Ruhájú.

- Na, nem bánom. Csak legeltess tovább - enyhült meg az óriás az udvarias hangra. - Aztán nem volna kedved hozzám költözni? Kényelmesen ellakhatnál nálam.

- Köszönöm az ajánlatot, kedves óriás, de szerződésem a királyi palotához köt. A palota istál­ló­jába kell visszahajtanom minden este a teheneket, és ott kell vigyáznom rájuk éjszaka is - hárította el Harminchatszín-Ruhájú az ajánlatot. - De azért ha lesz szabadnapom, megláto­gatlak.

Harmadnap is kihajtotta a teheneket; most a folyón túlra egy szép rétre. Alig kezdték a tehenek a dús füvet harapdálni, megjelent egy harmadik óriás, és rádörrent a tehénpásztorra:

- Hé! Ki engedte meg, hogy az én legelőmre tereld az állatokat?

- Ne haragudj, kedves óriás, de nem tudtam, hogy ez a te legelőd. Ha tudtam volna, nem hajtottam volna ide az állatokat - mentegetőzött a fiú udvariasan.

- Na, nem bánom - enyhült meg az óriás az udvarias hangra -, csak legeltess nyugodtan tovább. Aztán mondd: nem volna kedved hozzám szegődni pásztornak? Jó dolgod lenne.

- Köszönöm ajánlatodat, kedves óriás, de nem tehetem. Egy évre a királyhoz köt a szerződé­sem. Utána esetleg lehet szó a dologról. De addig is meglátogatlak majd, ha lesz egy kis szabad időm - mondta a fiú.

Harminchatszín-Ruhájú este hazahajtotta az állatokat az istállóba. Utána megvacsorázott, és sétálgatott egy kicsit az udvaron. Sétálgatás közben hallotta, hogy másnap gyűrűdobó verseny lesz a király udvarában. Arról volt szó, hogy a földobott gyűrűt egy pálcára kell estében föl­fűzni. Azé a lovagé lesz a királylány, aki a gyűrűt el tudja kapni. Harminchatszín-Ruhájú erre bekopogtatott a királyhoz, és engedélyt kért tőle, hogy három napra elmehessen. Magával viszi az állatokat is, mert itt nincs kire hagyni őket. Azt mondta, hogy a barátait akarja megláto­gatni. A király beleegyezett, mert kedvelte a tehénpásztort; jól végezte munkáját, egyetlen tehén sem veszett el, és az állatok nagyon szépen kigömbölyödtek a keze alatt.

Másnap hajnalban maga előtt terelgetve állatait, elment az első óriáshoz. A teheneket beterelték az óriás istállójába, ők ketten pedig beültek a szobába, és barátságosan beszélgettek. Jól meg is reggeliztek.

- Tudod, kedves óriás, hogy ma délután gyűrűdobás lesz a király udvarában? - kérdezte Harminchatszín-Ruhájú az óriást.

- Tudom. Te is elindulsz a versenyen?

- Hogyan indulhatnék? Hiszen nincsen lovam.

- Sose búsulj, kedves pajtás - vigasztalta az óriás. - Majd én ellátlak mindennel, ami kell.

Azzal felöltöztette tiszta fekete lovagi ruhába, adott neki egy fekete pálcát, az istállójából pedig kivezetett egy szép fekete lovat.

Harminchatszín-Ruhájú lóra pattant, elvágtatott a királyi udvarba. Részt vett a versenyen, és ő kapta el a gyűrűt. De utána rögtön kivágtatott az udvarból. Sírt a királykisasszony, hogy a szép lovag így otthagyta. De hát mit lehetett tenni?

Harminchatszín-Ruhájú visszavágtatott az óriáshoz, átöltözött, és mindent köszönve elindult tehenestül a másik óriáshoz. Az is szívesen fogadta. A teheneket beterelték az istállóba, aztán vacsorához ültek.

- Tudod-e, kedves óriás, hogy holnap is lesz gyűrűdobó verseny a királyi udvarban? - kezdte Harminchatszín-Ruhájú a beszélgetést.

- Hallottam róla. És te indulsz-e a versenyen?

- Nem indulhatok, mert nincs megfelelő felszerelésem.

- Ne búsulj, majd reggel felszerellek én, ahogyan kell - vigasztalta az óriás, azzal lefeküdtek, mert már későre járt az idő.

Másnap valóban megkapta az óriástól a felszerelést: egy piros lovagi öltözetet, egy piros pálcát és egy gyönyörű pej paripát.

Harminchatszín-Ruhájú délután lóra pattant, és elvágtatott a királyi udvarba. Ő volt a legszebb a lovagok között. A királykisasszony nem győzte bámulni. Harminchatszín-Ruhájú ismét meg­nyerte a versenyt, de mihelyt elkapta a gyűrűt, már ki is vágtatott az udvarból. A nézők föl sem ocsúdtak meglepetésükből, már túl volt árkon-bokron. Egyenesen a második óriáshoz vágtatott, átöltözött, majd maga előtt hajtva teheneit, elindult a harmadik óriáshoz.

Az is szívesen fogadta.

Beterelték az állatokat az istállóba, ők meg vacsorához ültek. Vacsora közben Harminc­hat­szín-Ruhájú így kezdte a beszélgetést:

- Tudod, kedves óriás, hogy holnap is gyűrűdobó verseny lesz a királyi udvarban?

- Hallottam róla. És te indulsz-e a versenyen? - kérdezte az óriás.

- Nem indulhatok, mert nincs megfelelő felszerelésem.

- Azon ne búsulj - vigasztalta az óriás. - Majd én felszerellek.

Harminchatszín-Ruhájú megköszönte szépen, és azzal lefeküdtek, mert már későre járt az idő.

Másnap reggel Harminchatszín-Ruhájú fehér lovagi öltözetet, fehér pálcát és egy szép fehér kancát kapott az óriástól. Ebéd után lóra pattant, és elvágtatott a királyi udvarba, ahol éppen kezdődött a verseny. Harminchatszín-Ruhájú ezt is megnyerte, és éppúgy elvágtatott, mint amikor feketében meg pirosban vett részt a versenyen. De a király most megmérgelődött, és utána hajította a dárdáját. Eltalálta a combját, a hegye bele is tört, de azért sikerült Harminc­hatszín-Ruhájúnak elvágtatnia. A harmadik óriásnál átöltözött, megköszönt szépen mindent, és hazahajtotta a teheneket.

Igen ám, de másnap reggelre a combja úgy megdagadt, hogy nem tudott lábra állni. Üzente a királynak, hogy fáj a lába, nem tud kimenni a legelőre.

A király sajnálta nagyon a tehénpásztort, mert megszerette. Lement hozzá az istállóba, és vitt magával egy orvost is. Az orvos nézegeti, tapogatja a combját, aztán meglátja, hogy lándzsa­hegy áll ki belőle. Kihúzta a combjából, a király pedig fölismerte, hogy az ő dárdájának a hegye.

- Hát te voltál a fehér ruhás lovag? - kérdezte csodálkozva a király.

- Sőt a fekete meg a piros ruhás lovag is. Íme, mind a három gyűrű - és Harminchatszín-Ruhá­jú fölmutatta mind a három gyűrűt. - Azt is elárulhatom felségednek, hogy királyfi vagyok, nyugodtan hozzám adhatja a lányát - tette hozzá.

Örült nagyon a királykisasszony, hogy nem maradt pártában. Tetszett is neki Harminchatszín-Ruhájú.

A hét országra szóló lakodalomra hivatalos volt mind a három óriás. Természetesen meg­hívták Harminchatszín-Ruhájú szüleit is. Az öreg királyné sírt örömében, de az öreg király is alig tudta elfojtani könnyeit.

Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

517. mese...

 

AZ ÓRIÁSÖLŐ (Szavak száma: 2771)

Volt egyszer egy gazdag kereskedő, annak volt három fia; az apjuk mindegyiküknek építtetett egy nagy kőházat. Amikor pedig elérkezett a halála órája, ágyához hívatta fiait, és így szólt hozzájuk:

- Sokat vétkeztem életemben. De ha halálom után anyátokkal együtt elmentek búcsútjárni keletre, a szent erdei kápolnához, akkor remélem, hogy elnyerem vétkeim bocsánatát.

A fiúk megesküdtek, hogy teljesítik atyjuk kívánságát. A temetés után azonban hosszú időre megfeledkeztek ők is, anyjuk is az ígéretről.

Egyik éjszaka azután nagy robajt hallottak a házban. A következő éjjel a zaj megismétlődött. A harmadik éjszakán papot hívattak, hogy imáival űzze ki a házból a szellemet. A pap azon­ban azt mondta, hogy ha a következő napon nem indulnak el búcsút járni atyjukért, akkor a szellem minden éjjel meg fog jelenni.

Erre a fiúk anyjukkal együtt felkerekedtek, s mindegyikük vitt magával egy légpuskát. Éjsza­kán­ként az erdőben aludtak, felváltva őrséget álltak azonban, nehogy a rablók vagy a vadálla­tok megtámadják őket. Először a legidősebb fiú őrködött, azután a középső, tizenegy órától egy óráig pedig a legfiatalabb testvérre került a sor. A legkisebbet azonban fivérei ostobának tartották, és így beszélgettek egymás között:

- Aludjunk csak zavartalanul, az öcsénk nyugodtan őrt állhat egészen reggelig!

Nagy tüzet raktak, azt az öccsük jól felszította, és aztán messzebb állt tőle.

Hát egyszer csak jött egy vérszomjas oroszlán, és egyenesen a fiúra rontott. Az fogta a lég­puskáját, és mikor a bestia már egészen közel ért hozzá, lelőtte. Csak egyetlen durranást lehetett hallani, és az oroszlán kimúlt.

Anyja és bátyjai mélyen aludtak. A fiú fogta a kését, levágta az oroszlán egyik mancsát, el­tet­te, azután félrehúzta az oroszlán tetemét, és befedte lombokkal, majd újra odaállt az őrhe­lyére.

Ekkor egy vad medve törtetett egyenesen feléje.

- Ez veszélyes vadállat - gondolta magában a fiú. - A lövésemnek nagyon biztosnak kell lennie!

Hagyta hát, hogy a medve egészen a közelébe érjen, csak akkor lőtt rá. Csak egyetlenegy durra­nás hallatszott, és a medve holtan rogyott össze. A fiú ennek is levágta az egyik mancsát, azután odavonszolta a kimúlt oroszlán mellé, és betakarta lombbal.

Alighogy ezzel végzett, égő szemekkel és kitátott torokkal feléje csörtetett egy farkas.

- Ez még veszélyesebb vadállat - mondta magában a fiú. - Most aztán össze kell szednem maga­mat!

Egészen közel engedte magához a farkast, úgy, hogy a puskája csöve már az állat szájába ért, akkor szerencsésen lelőtte, levágta egyik mancsát, eltette a többihez. Aztán a farkast is oda­vonszolta az oroszlán és a medve mellé, majd befedte lombbal.

Ezután már semmiféle állat nem jött arra, s nyugodtan telt el az éjszaka.

Akkor azt gondolta a fiú, megnézi, nem akad-e a közelben ház. Felmászott hát a legmagasabb fára, és a távolban hatalmas tüzet vett észre. Sapkáját a tűz irányába hajította, azután lejött a fáról, és elindult abba az irányba, ahol a lángokat látta. Nagy ijedtségére három hatalmas óriást látott ott, akik éppen egy ökröt forgattak a nyárson. Gyorsan felkúszott egy közeli fára, nehogy észrevegyék, és onnan figyelte őket.

Az óriások egyszer csak levették a tűzről az ökröt, és darabokra tépték. Az egyik óriás éppen egy ökörcombot akart a szájába venni, amikor a fiú hirtelen elszántsággal fogta a légpuskáját, odacélzott, és ellőtte a combot az óriás szája elől. Az ráförmedt a szomszédjára:

- Mért fújsz ekkorákat, hogy kiesik a számból a falat?

- Eszem ágában sem volt feléd fújni! - felelte az, miközben egy borral teli dézsát akart a szájához emelni, serleg helyett dézsából itták ugyanis a bort.

Ekkor a fiú újra lőtt, s úgy célba talált, hogy a dézsa szilánkokra törött, a bor pedig az óriás nyakába és a földre ömlött.

A harmadik óriás a földön hevert, s mindezt látva elkezdett hahotázni.

- Ahá, szóval te fújtál meg lökdösődtél! - kiabálta a másik kettő, és neki akartak rontani.

Abban a pillanatban azonban csattanás hallatszott, és a harmadik óriásnak, mikor éppen nyitott szájjal hahotázott, kilőtte a fiú az egyik fogát.

- Ki dobott meg engem kaviccsal? - kiáltotta az óriás, és üvöltött fájdalmában.

Ekkor belátták, hogy ez nem rendjén való dolog, és azt mondták:

- Egy földi féregnek kell lennie valahol a közelben! - Azzal nekifogtak keresni és szimatolni. Lélegzetvételüktől megrezdültek a környező fák levelei, és a fiú elkezdett remegni. Végül az egyik óriás meglátta, hogy ott ül fenn az ágon.

- No, megvagy végre, te jómadár! Gyere le azonnal!

A fiú eleinte nem akart engedelmeskedni. Akkor azonban az egyik óriás rákiáltott:

- Kitépem a fát, és veled együtt tűzbe hajítom, ha le nem jössz azonnal!

Akkor azt gondolta magában a fiú, hogy valamikor úgyis mindenképpen meg kell halnia, hát megpróbálja, hátha szerencséje lesz, és azzal lemászott. Mikor már annyira leereszkedett, hogy az óriás elérhette, megmarkolta két ujjával a nadrágtartójánál fogva, nehogy esetleg agyon­nyomja, s odavitte a tűzhöz, és a világosságra állította.

- Te dobáltál meg bennünket, te törpe? Mondd meg az igazat, és nem lesz semmi bajod!

Akkor a fiú elmondta, hogy van őneki egy fúvócsöve, azzal kísérletezett éppen.

- Átkozottul jól tudsz célozni, s ez pompás. Már régóta várunk egy ilyenre. Majd mindjárt újra próbára tesszük a tudományodat! Elmegyünk a királyi várhoz, hogy ellopjuk a királyleányt. Ha megszerezzük a leányt, akkor már semmi másra nem lesz szükségünk, mert akkor minden kincse a miénk lesz vele együtt. A most következő órában, éjfél és egy óra között mindenki alszik a várban, csak egy kis fehér kutya járja körül a falakat, az őrködik. Csakis ez az állat volt az oka, hogy mostanáig nem tudtunk bejutni, mert amint odaértünk a falhoz, abban a pillanatban elkezdett ugatni, és nyomban felébredt a várban mindenki. De neked most le kell lőnöd azt az átkozott kutyát!

Ezzel felkerekedtek. Alig tettek azonban az óriások néhány lépést, a fiút máris elveszítették szem elől, mert az ugyan megállás nélkül futott utánuk, mégsem volt képes utolérni őket. Akkor az egyik óriás visszafordult, felültette a fiút elöl a kalapjára, és alig léptek néhányat, már látták is a várat, s a fehér kiskutya megint ott járt-kelt a várfalon.

Akkor az óriás letette a fiút, és így szólt:

- Másszál közelebb, hiszen te csak akkora vagy, mint valami bogár, téged nem fog észrevenni, s lődd agyon!

A fiú lőtávolságig előrelopakodott, felemelte a puskáját, és durr! - a kiskutya már ott is hevert élettelenül a várárokban.

Most aztán odamentek az óriások, átfúrták a falat, és a nyíláson át beküldték a fiút a várba. Azt mondták neki, hogy az első két szobán csak menjen keresztül, a harmadikban fekszik a királykisasszony az ágyában, és aluszik. Emelje a karjába, és hozza ide nekik!

A fiú átmászott a lyukon, és bejutott a várudvarra. Valamennyi őr aludt. Átment a két szobán, ott is aludtak: az elsőben a király, a másodikban a királyné. A harmadik szobában pedig ott feküdt a királyleány selyemágyában, és olyan szép volt, mint egy festett kép, úgyhogy a fiú nem tudott betelni a látásával. Akkor meglátott a falon egy kardot és egy üveget. Az üveg alá ez volt írva: „Aki háromszor iszik belőlem, az meg tudja lóbálni ezt a kardot, amellyel min­den­kit levághat!”

- Ó - gondolta a fiú nyomban -, ezzel le tudnám rázni a nyakamról az óriásokat!

Megpróbálta leemelni a kardot, de az bizony meg sem mozdult. Ivott egyszer az üvegből, s akkor leemelte, de a kard olyan súlyos volt, hogy kihullott a kezéből. Másodszor is ivott, s akkor már fel tudta emelni, mikor pedig harmadszor is ivott, már olyan könnyen tudta suhog­tatni a levegőben, mintha csak pelyhet tartana a kezében.

- Ez hát rendben lenne! - gondolta magában. - Mielőtt azonban elmennék, hadd aluszom egy kis ideig a szépséges királykisasszony mellett!

Azzal odafeküdt a hercegnő mellé az ágyba, és elaludt.

Mikor aztán felébredt, gyorsan felugrott, kapta a kardot, és kiszaladt, mert már csak néhány perc volt hátra addig az időpontig, amikor a kastélyban mindenki felébred.

Az óriások eddigre elunták odakünn a várást. Közben jól kiszélesítették a falban a lyukat, és éppen azon voltak, hogy ők maguk is bemásszanak.

- Na, csakhogy végre jössz! - kiáltották meglátva a fiút. - Rendben van minden?

- Nektek is be kell jönnötök, nem tudom egyedül kihozni a királyleányt. Gyertek csak gyorsan!

Erre az első óriás keresztülpréselte testét a nyíláson, és mikor már belül volt egészen, a fiú egyetlen csapással leütötte a fejét. Azután bebújt a másik, azzal ugyanúgy végzett. Jött a har­madik, annak is lecsapta a fejét.

Akkor mindhárom óriásnak kivágta a nyelvét, letörölte a kardot, visszafutott vele a szobába, és felakasztotta a helyére. Még egyszer forró csókot nyomott a gyönyörű hercegnő homlokára, aztán lehúzott az ujjáról egy gyűrűt, és azzal elsietett.

Alig mászott át a lyukon, amikor a toronyóra egyet ütött, és mindenki ébredezni kezdett. Egy kapitány ment először körül a falakon. Hát egyszer csak látja ám a három óriás élettelen testét s mellette a három fejet.

„Haha! De hiszen ez pompás!” - gondolta magában.

Nyomban odament hozzájuk, és bevérezte a kardját, aztán lármát csapott, úgyhogy összefutott a várnép, és a király is odasietett. Akkor a kapitány rámutatott az óriásokra, mondván:

- Hosszú küzdelemben öltem meg őket!

A király pedig már előbb megígérte, hogy annak adja feleségül a lányát, aki elpusztítja ezeket a szörnyetegeket. Rendkívül örvendezett, hogy megszabadult az egész országát gyötrő óriá­sok­tól, felment hát a leányához, hogy megvigye neki az örvendetes esemény hírét. A leány azonban még mindig érezte homlokán az izzó csókot, és maga előtt látta az ifjú hőst, mint valami álomképet, amint mellette feküdt, meg ahogy a kardot suhogtatta. Mikor meglátta a csúf kapitányt, aki azt állította, hogy ő ölte meg az óriásokat, azonnal tisztában volt vele, hogy nem ez az igazi hős, atyjával azonban nem akart ellenkezni. Így hát csak annyit kért, engedje meg neki az atyja, hogy még egy évig hajadon maradhasson, és teljesítse egy kérését. Egy esztendő múlva aztán, ugyanezen a napon, hajlandó megülni lakodalmát a megmentőjükkel.

A király szívesen beleegyezett, és a leány most arra kérte apját, építtessen az országút mentén egy fogadót, és engedje meg, hogy ő ott lakhasson egyedül a szolgálóival.

Mikor a ház elkészült, a királyleány beköltözött, és csináltatott egy cégért, amelyen ez állott: Itt senki sem kaphat pénzért szállást, aki azonban elmondja az élete történetét, azt szívesen beengedik, és jól tartják étellel-itallal.

Jöttek azután seregestül a zarándokok, és valamennyien elmondták életük történetét a jó vendéglátásért.

Mikor a fiú kijutott a kastélyból, visszasietett az anyjához és bátyjaihoz az erdőbe. Azok még mindig aludtak, ő pedig őrködött tovább, míg a nap föl nem kelt. Akkor azután felébresztette őket, azok azonban még mindig nagyon korainak találták az időt.

- Elaludtátok az őrködésetek idejét! - mondta a fiú. - Az életemet is eluntam, annyit őrködtem már!

- Hallgass, te ostoba, van is neked fogalmad az időről!

Végre aztán mégiscsak fölkeltek, és továbbmentek anyjukkal együtt. Hosszas utazás után elér­kez­tek keletre, a szent erdei kápolnához, ott elmondták imádságaikat, azután visszafordultak, és elindultak hazafelé.

Útközben a legkisebbik fiú többször elmesélte, mi történt akkor éjszaka, mit vitt végbe, amíg ők aludtak. Anyja és fivérei azonban kinevették, kigúnyolták minden alkalommal, mondván:

- Ó, te nyúlszívű! Szóval hősnek álmodtad magadat?

Végre hazafelé útjukban elértek ahhoz a fogadóhoz, ahol a királyleány lakott. Nem sok híja volt már az esztendőnek, és a királykisasszonynak röviddel azelőtt szép kisfia született.

A fivérek elolvasták a cégér feliratát. Az idősebbik két fiú és az anyjuk nagyon különösnek találták, és azt mondták:

- Ide mi nem megyünk be. Van nekünk pénzünk, csak nem fogjuk az életünk történetét elme­sélni?

De a legfiatalabbnak igen kedvére volt a felirat, és azt mondta, hogy a közelben úgy sincs másik fogadó, és mért ne mesélhetnék el az élettörténetüket, hiszen közben füllenthetnek is!

Mivel nem találtak más megoldást, hát bementek. Adtak nekik enni-inni, amit és amennyit csak kívántak. Aztán hozzáfogtak a meséléshez: először az anyjuk, majd a két idősebb fivér. Ez rendben is volt így, a királyleány sem kívánta másképp.

Mikor azután a legfiatalabb fiúra került a sor, az azt mondta, nem tudja, belekezdjen-e a mesé­lésbe, mert közbe-közbe hazudnia is kellene. Az anyja és fivérei nyomban rávágták:

- Nem, nem, ennek az ostobának nem szabad mesélnie, hiszen csak szégyent hozna ránk a ki­talált hazugságaival.

A királyleány azonban ragaszkodott hozzá, hogy ő is meséljen. Akkor a fiú azt kérte, hogy senki se szakítsa félbe, míg csak végig el nem mondta az élete történetét.

Azzal hozzákezdett, és elbeszélése egészen addig meglehetősen egyezett az anyjáéval és fivé­reié­vel, míg az erdőbe nem értek. Itt azonban következtek az események az oroszlánnal, a medvével és a farkassal.

Akkor az anyja és két testvére elkezdtek kiabálni:

- Ne hazudj! Ne hazudj!

- Mivel félbeszakítottak - kiáltotta a fiú -, most már nem mondom tovább. Hiszen megmond­tam az elején, hogy közben itt-ott hazudnom is kell!

A királyleány azonban olyan nagyon könyörgött, hogy végül mégis folytatta:

- Az én történetem valóban hazugságnak hangzik, itt vannak azonban a bizonyítékaim.

Azzal elővette az oroszlán-, a medve- és a farkasmancsokat, és megmutatta.

Nagyot dobbant erre a királyleány szíve, és azt gondolta magában:

- Szóval ez az! Csak tovább, tovább!

Most a három óriásról szóló történet következett. Elmondta a fiú, hogyan ültek azok hárman a tűznél, hogyan sütötték nyárson az ökröt, ő maga hogyan mászott fel a legmagasabb fára, hogyan bosszantotta fel mindhármukat, hogyan szedték aztán le őt a fáról, miként ment el velük a király kastélyához, hogy segítsen nekik ellopni a királykisasszonyt; hogyan lőtte le a fehér kiskutyát a várfalon, aztán hogyan mászott át azon a résen, amit az óriások törtek a fal­ban, és hogyan jutott be a vár belsejébe, a szobákba. Az első szobában a király aludt, a máso­dikban a királyné, a harmadikban pedig a királykisasszony. És itt egy kard függött a falon meg egy üveg, és az üveg alatt felirat állt, amely szerint, aki háromszor iszik abból az üvegből, az meg tudja lóbálni a kardot, és bárkit agyoncsaphat vele. Ő azon nyomban a tohonya, buta óriá­sokra gondolt és arra, hogy igazán kár lenne, ha ők kaparintanák meg a szépséges királylányt. Aztán egy kis ideig ott aludt a királykisasszony mellett.

- Hazudik, hazudik! De hiszen megmondtuk, hogy szégyent hoz ránk a hazugságaival! - kiáltották egyszerre anyja és fivérei.

- Pedig ennek mégis csak igaznak kell lennie! - gondolta örömmel a királyleány, s így szólt a fiúhoz: - Mesélj csak tovább!

És a fiú mondta tovább: hogyan ugrott fel gyorsan, kapva a kardot, és hogyan vágta le vele a három óriás fejét, ahogy egymás után átmásztak a falba vágott lyukon.

- Már megint hogy hazudik! - kiáltott az anyja és a fivérei.

- Tovább! Csak tovább - szólt közbe a királyleány. - Mondja csak el végig!

Na, elmondta azután, hogyan törölte le kardjáról a vért, hogyan akasztotta azt vissza a helyére, és búcsúzóra hogyan nyomott forró csókot a királykisasszony homlokára, aztán elsietett; a kastély toronyórája éppen egyet ütött, amikor kijutott. Akkor visszament az erdőbe fivéreihez és anyjához, akik még javában aludtak. Reggelre kelve aztán továbbindultak együtt a szent erdei kápolnához, keletre, és most íme, itt van. Az igaz, hogy a királyleányról és az óriásokról szóló történet valóban különös, de erre is vannak bizonyítékai.

Azzal elővette az óriások nyelvét és azt az aranygyűrűt, amelyet elmenőben húzott le a király­leány ujjáról. A leány nyomban felismerte a gyűrűt, nem tudott már tovább hallgatni, hanem így szólt a fiúhoz:

- Te vagy a megmentőm és a férjem, nézd, itt a gyermeked!

A fiú anyja és testvérei tágra nyílt szemekkel bámultak rájuk. Fel kellett adni hitetlenségüket s belátni, hogy mindez igaz volt.

A királyleány azonban titokban tartott mindent, amit megtudott. Átment az atyjához, és azt mondotta, hogy mivel elmúlt az egy év, meg akarja ülni lakodalmát a megmentőjével.

Ott ült hát a kapitány nagy gőgösen vőlegényi díszben az ünnepi asztalnál; ott volt a három fiú­testvér is az édesanyjával.

Akkor a királyleány kérte a kapitányt, mesélje el, hogyan is ölte meg az óriásokat. Az boldo­gan vállalkozott rá, s nyomban elkezdett mesélni, és annyit hazudott összevissza, hogy az ördögök malmában, ahol a hazugságokat őrlik, tíz év alatt nem őröltek annyit! Hogy ő ezt meg azt csinált, és mennyi félelmet és milyen nagy veszélyeket állt ki, mennyit verejtékezett, mire végül is legyőzte a három szörnyeteget.

Akkor megszólalt a fiú és megkérdezte: mivel tudná bebizonyítani, hogy ő győzte le az óriáso­kat?

Erre a kapitány behozatta a három óriás fejét.

A fiú erre kinyitotta az óriások száját, és megkérdezte, hová lett a nyelvük? Erre a kapitány nem tudott megfelelő választ adni, ötölt-hatolt, és végül azt állította, hogy az óriásoknak nincs is nyelvük.

De a fiú felmutatta a három nyelvet, és azok pontosan beleillettek az óriások szájába.

- Nos hát, ki ölte meg az óriásokat? - kérdezte a fiú. - Az-e, akinél a fejük van, vagy az, akinél a nyelvük?

- Akinél a nyelvük! - kiáltották valamennyien.

Akkor megragadták a kapitányt, s gonosz csalásáért egy szögekkel kivert hordóba dugták, és bele­gurították a tengerbe.

A fiú pedig megtartotta lakodalmát a szépséges királyleánnyal, és attól kezdve boldogan és megelégedetten éltek.

A fiú anyja és fivérei pedig hazamentek, és nagyon szégyellték, hogy a legkisebb fiút addig olyan ostobának tartották és megvetették.

Abból pedig hamarosan király lett, és haláláig nagy tiszteletnek örvendett a birodalmában.