156. mese

Tengeri hajós, vad népek (Szavak száma: 279)

Egy tengeri hajós e széles világot
Kerülvén, gondosan bejárt sok országot,
S talált oly nemzetre a több népek között,
Mely még a vadaktól kicsinyt különbözött.
Kinek-kinek makk volt, gyökér s fű, étele,
Ruhája, a mit ád a természet vele.
A borzas tél fagya már szintén beállott,
Hogy szigetökbe ő történetből szállott.
Bámult azon, hogy ott híre sincs a háznak,
Ki vannak tétetve hónak s zúzmarának,
S egyszersmind szüntelen a vadaktól félnek;
Szánta őket, hogy sok kín s inség közt élnek.
A mint tudott szólni velök sok jelekkel,
Megértette bajjal azt húsos eszökkel,
Másutt az emberek, hogy házat csinálnak,
Melyben télen nyáron kész szállást találnak.
A mely szók oly nagyon nekik megtetszettek,
Hogy tüstént mindnyájan fát s nádat metszettek,
S már a ház karóit kezdték is leütni,
Hogy a kies tavasz fénye kezdett sütni.
Ezt látván, az erdőt a nyakokba veszik,
Többé a munkára kis ujjok sem teszik.
Majd ismét beállván a tél szörnyű fagya,
Ki-ki a házhoz kezd, melyet félben hagya,
De akkor is a nap hogy besütött rájok,
Megint félre teszik kedvetlen munkájok.
Azóta ők mindig építenek télben,
De minden tavasszal dolguk hagyják félben,
Úgy hogy ma sincs nyoma még nálok a háznak:
Nyáron heverésznek, s egész télen fáznak.

Hasonlók vagyunk mi ezekhez sok részben,
Míg nyár van, hogy tél lesz nem is vesszük észre.
Mintha mindig élnénk, időnk bőven költjük,
Drága ifjúságunk sok vétkekben töltjük.
A halál ránk ijeszt, s majd mindent igérünk;
De ha a kín után víg napokat érünk,
Hamarább eltünnek a szép igéretek,
Mint a betűk, melyek a vízre metszettek.
Így mindig rosz éltünk, csak szájjal jobbulunk:
Fő munkánk félben van a mikor kimulunk.