A következő címkéjű bejegyzések mutatása: özvegy. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: özvegy. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. április 7., kedd

466. mese

AZ ÁLLATOK MEGMENTIK A MOSTOHA LÁNYT (Szavak száma: 1591)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy özvegy, gonosz boszorkány. Volt neki egy édes lánya és egy árva mostoha lánya. Az édes lánya ugyanolyan rút volt, mint maga a boszorkány, hosszú, kampós orra volt, elálló fülei, vastag ajkai, ragyás arca, míg a mostoha csinos volt, szép volt az arca, és karcsú, mint a nádszál a tóban. Ismeretes, hogy a rút lányra még csak rá sem nézett senki, de a szép mostoha lányért csak úgy tülekedtek a legények. Ez szörnyen fájt a boszorkánynak, és magában elhatározta, hogy valahogyan elpusztítja a mostoha lányát.
Egy nap az anya eloltott a házban minden tüzet, és elküldte a mostoha lányát tűzért a kutya­fejű várába, ami nem volt messze a boszorkány házától. Tudta, hogy a gonosz kutyafejű a várában darabokra tépi az embert. A jó, szófogadó mostoha lány mindjárt tette is, amire utasí­tották, futva futott az úton, a nagy erdőn át a kutyafejű várába. Amint ment át az erdőn, találkozott egy jól táplált tehénnel, aminek majd megpattant a tőgye. A tehén megkérte: „Kis­lány, fejjél meg, mert ilyen duzzadt tőggyel alig tudok menni.”
A lány azonnal megfejte a tehenet, ahogyan csak tudta. A tehén megköszönte, és mindketten folytatták az útjukat.
A lány, az útját folytatva, találkozott egy fehér báránnyal, aminek nagyon hosszú, össze­­csomó­so­dott gyapja volt, ami egészen a földig ért. A bárány megkérte: „Kislány, nyírj meg, ezzel a sűrű gyapjúval nagyon nehéz nekem ilyen melegben.”
A lány azonnal meg is nyírta a bárányt, amilyen szépen csak tudta. „Köszönöm, köszönöm” mondta a bárány, és mindketten folytatták az útjukat.
Egy idő múlva a lány megpillantott egy lovat, ami kötéllel egy karóhoz volt kötve. A ló kérte: „Kislány, oldozz el!”
A lány mindjárt el is oldozta a lovat, és ment tovább az útján a kutyafejű vára felé tűzért. A kutyafejű vára egy szép, kacsalábon forgó ház volt. A lány, amikor odaért, szépen jó estét mondott, és tüzet kért. A kutyafejű így felelt: „Kapsz tüzet, de itt vannak ezek a gombok, csörögj velük, és táncolj, amíg ki nem alszom magam.”
Miután ezt mondta, bement a másik szobába átgondolni, hogy hogyan is tudja a legjobban kikészíteni a lányt, hogy ő még jobban szórakozzon. De mihelyt az ördög kiment, a padló alól előbújt egy kisegér és így szólt: „Kislány, add ide nekem a gombokat, én segítek neked, te magad szaladj el, amilyen gyorsan csak tudsz, át a mezőkön, erdőkön, egyenesen haza. Ha a vár ura kijön a szobájából, téged kegyelem nélkül darabokra tép. Menj be a konyhába, ott megtalálod a tüzet, és a ládán ott van két pénzes zsák: az egyik nagy, a másik kicsi, mind­kettőben arany pénz van és drágakövek. Vedd magadhoz a kicsit, a nagy túl nehéz lesz.”
A lány odaadta az egérnek a gombokat, bement a konyhába, elvette a tüzet és a kis pénzes zsákot és sietve távozott - át a réteken, erdőkön, egyenesen haza.
Egy idő múlva a kutyafejű előjött a szobájából, és látja, hogy sehol sincs a lány, az egér ját­szik a gombokkal. Megharagudott és nagy vaskarmaival el akarta kapni a kutyafejű az egeret, de az gyorsan bemászott a padló alá, és a kutyafejű hiába kaparta a falat, mint a macska az üres egérfogót. Ezután átkutatott a lány után minden szobát és kamrát, de sehol sem találta az egész várában, ekkor kiment és futni akart utána.
Akárhogy is rohant, nem érte utol a lányt, mert ő nem a mezőkön, az erdőn át ment egyene­sen, hanem körben az úton. Amint így szaladt, találkozott a lóval, és megkérdezte, hogy nem látott-e egy lányt. A ló elgondolkodott, majd azt mondta, hogy látott egyet. Az abba a kacsa­lábon forgó várba szaladt, de visszafelé jönni nem látta. A kutyafejű ekkor visszaszaladt a házához, ismét átkutatott minden szobát és kamrát, minden zugot, de senkit sem talált. Ekkor nagyon megharagudott, és ment újból az úton a lány után.
Amikor megtette a fele utat, a kutyafejű találkozott a báránnyal, és megkérdezte, hogy nem látott-e egy lányt. A bárány elgondolkozott, majd azt felelte, hogy igen, látott egyet. Az a kacsalábon forgó vár felé szaladt. A kutyafejű lélekszakadva futott vissza a várába, ismét átkutatott minden szobát fentről le és lentről fel, minden sarkot, a legkisebb zugokat is, de amikor sehol sem találta a lányt, dühtől fújtatva és majd szétrobbanva rohant vissza az úton, hogy csak úgy szállt a por.
Miután a fele útnál is többet megtett, a Kutyafejű találkozott a tehénnel, megkérdezte, hogy nem látott-e egy lányt. A tehén, miután hosszan elgondolkodott, azt felelte, hogy egyet látott. Éppen itt sietett el a kacsalábon forgó vár felé. A Kutyafejű azonnal visszarohant a várába, átkutatott minden szobát, kamrát, minden sarkot, zugot, benézett az asztal alá, a pad alá, mindenfelé körülnézett, de sehol sem találta a lányt. Ekkor elhatározta, hogy megpihen egy kicsit, mert a nagy futkosásban szörnyen kimerült. Azonban ekkor az eszébe jutott a pénzes zacskója, amit előző nap a konyhában felejtett a ládán.
Bement a konyhába a pénzért, de a kisebb zacskót nem találta, ezért megértette, hogy a lány a kincse nagy részét magával vitte. Haragjában szinte megzöldült és elkékült, a fogait csikor­gatva, a fejét mélyen lecsüggesztve lefeküdt, de állandóan arra gondolt, hogyan is kaphatja el a lányt.
Ugyanekkor az árva lány épen és egészségesen hazaért, átadta a mostohájának a tüzet és elmesélte, hogy a Kutyafejű házában nagy vagyont talált. A mostoha, mint minden boszor­kány, szörnyen éhes volt a kincsre, és egyszerre csak arra támadt kedve, hogy az ő édes lánya menjen el a még nagyobb kincsért. Megint eloltott a házban minden tüzet, és megparancsolta a lányának, hogy menjen el a Kutyafejű várába tűzért.
A boszorkány lánya sietett, egyenesen rohant át a nagy erdőn a várba, hogy minél előbb meg­szerezze a sok aranyat és drágakövet. Amint ment át az erdőn, találkozott a teli tőgyű tehén­nel. A tehén megkérte: „Lányom, fejjél meg!”
De a lány elsietett a tehén mellett, magasba tartva az orrát. Miután megtett egy kis utat, odaért a gyapjas bárányhoz. Az szépen kérte: „Lányom, nyírjál meg!”
De a boszorkány lánya dühösen rákiabált: „Eredj innen, nincs kedvem senkivel sem bajlódni.”
Amint még tovább ment, szinte nekiszaladt egy lónak, amelyik szorosan egy cölöphöz volt kötéllel kötve. A ló szépen kérte: „Lányom, oldozzál el!”
De lány elszaladva mellette, csak haragosan dörmögte: „El az útból, átkozott gebe! Nincs kedvem veled bajlódni.”
Amikor odaért a Kutyafejű várához, még csak jó estét sem mondott magának a Kutyafejűnek, azonnal tüzet kért. A Kutyafejű mosolyogva mondta: „Kapsz tüzet, itt vannak a gombok - csörgesd azokat és táncolj, amíg megkeresem a tüzet.”
A Kutyafejű átment a másik szobába, és elgondolkodott, hogy hogyan is kínozza meg leg­ádázabb ellenségét. A padló alól ismét előbújt a kisegér és így szólt: „Kedves kislány, add ide nekem a gombokat, én segítek neked, de te magad fuss el, amilyen gyorsan csak tudsz. A vár ura, mihelyt kijön a szobájából, darabokra tép téged. Menj be a konyhába, ott megszerzed a tüzet, ott a ládán van két pénzes zsák: az egyik nagy, a másik kisebb. Vedd el a kisebbet, a nagy túl nehéz.”
A lány odaadta az egérnek a gombokat, besietett a konyhába, felkapta a nagy pénzes zacskót és szélvészként száguldott is hazafelé. Miután kigondolt valamit, a Kutyafejű is kijött a szobá­ból. Megpillantotta az egeret, amint a gombokat rázta és táncolt. Mint héja, lecsapott az egérre, és vaskarmaival apró darabokra tépte. Majd kirohant az ajtón, hogy üldözőbe vegye a szökevényt. Szaladt egy darabon, találkozott a lóval, megkérdezte, hogy nem látott-e egy lányt. A ló azonnal azt felelte, hogy nemrég szaladt erre egy, az erdő felé. A Kutyafejű még dühösebben rohant utána. Eljutott a bárányhoz, és megkérdezte, hogy látott-e egy lányt. A bárány azonnal azt felelte, hogy erre szaladt az erdő felé, talán még utoléri.
A Kutyafejű most úgy rohant, mintha az eszét vesztette volna, hamarosan ott volt a tehénnél, amit megkérdezett, hogy nem látott-e egy lányt. A tehén azt mondta, hogy éppen ott van a bokor mögött, és arra fordította a fejét, ahol a lány, aki a rengeteg pénzt cipelve nagyon ki­fáradt, alig szuszogva feküdt a földön. A Kutyafejű boldogan odaszaladt a lányhoz, és kitépte a kezéből a pénzes zsákot, amit szorosan a karmai között tartott. A lány, ahogyan csak tudott, ordított, harapott, kezével, lábával hadonászott és kénes nyálat köpdösött a Kutyafejű szemé­be, de semmi sem segített rajta. A Kutyafejű megragadta a boszorkány lányának a haját, vissza­vitte a várába és ott darabokra tépte.
Estefelé a vén boszorkány kiment várni a lányt az arany kinccsel. Várta, várta éjfélig, de az csak nem jött. Akkor megértette, hogy mi történt. A haragjába és bánatába azon a helyen bele is halt.
De az okos, szép, gazdag lányt mindenki dicsőítette, és énekeket szereztek róla. A híre eljutott az ország ifjú királyának a fülébe is, és feleségül vette. Nagy lakodalmat csapott.
Engem is meghívtak a lakodalomba. Én jól felkészültem: vettem két cukorlovat, egy mézes­kalács kocsit, a szabónál rendeltem színes papírból egy öltönyt, a fejemre vaj-sapkát tettem, a lábamra vékony lepényből cipőt, és útra keltem, mint egy parádés kocsis.
Útközben nagyon sütött a nap, elolvadt a sapkám. Másik sapkára volt szükségem, ezért meg­álltam a kocsma előtt. Amíg bent voltam, - volt, hol nem volt - egy nagy gyerekcsapat meg­ette a lovaimat és a kocsimat. Gyalog mentem tovább, de így elkopott a cipőm talpa.
Nagy eső kezdett esni, elázott a zakóm meg a nadrágom. Mit tegyek most? Hová menjek meztelenül? Hideg volt az eső. Szerencsére találtam az útszélen egy nagy csövet. Bemásztam és mivel nagyon fáradt voltam, átmelegedve hamarosan elaludtam. De ahol voltam, az egy ágyúcső volt. A katonák az eső elálltával gyakorlatozni kezdtek, ágyúból is lövöldöztek, hogy csak úgy remegett a föld.
Abból az ágyúból is lőttek, amiben én aludtam, és engem is kilőttek, így repültem vissza a saját falumba.

2012. május 26., szombat

187. mese


A mostoha leány s az édes leány (Szavak száma: 2817)
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegy asszony s ennek egy mostoha és egy édes leánya.
Azt tartja a szóbeszéd: mindenkinek magafelé hajlik a keze; de igaz is: mert mig az özvegy asszony a tulajdon magzatját “édes-, kedves”-nek nevezgette: addig az árvának nem volt egyéb titulája mint “te ilyen, meg olyan bestia”; - mert mig az édesnek ezerszépkendőt, száz­szorszépszoknyát, tulipiros ládát, választóvizes szúszéket és karmazsin csizmát vett: addig a mostoha csak pettyegetett festett kendőt, ringy-rongy viselt szoknyát, melyet már az édes elnyütt, elvetett, szürke rosz szekrényt és fekete csizmát kapott. De azért a mostoha leány még abban a ringy-rongy ruhában is szebb volt, mint az a másik; mert ha hébe-hóba eleresztették a templomba - mert még az istenházába sem mehetett el minden istenadta vasárnap, mig az a másik mindig ott lehetett - mondom hogyha elmehetett a templomba, az egész falu legénysége haza kisérte, mig annak a másiknak, bár felöltözött nagy czifrán, felebotját sem hajtották, mintha ő lett volna az árva, nem pedig amaz.
Ezért az édes leány szüntelen irigykedett a mostoha leányra, pedig az oly jó volt mint egy falat-kenyér, oly ártatlan mint a ma-született gyermek és oly szelid mint a galamb, mint a kezes bárány, melyet mindig marokból etetnek-itatnak.
De valamint az a kutya is, melyet jobban szeret a gazdája, marja a másikat: igy az édes leány is, kit édes anyja imhogy tejbe-vajba nem förösztött, mig a másik kenyérben sem evett eleget, - marta a másikat és addig-addig marta, mig a háztól egészen elmarta, hogy menjen - le is út, fel is út - szolgálatot keresni.
A mostoha leányt nem nagyon kellett vasalni a szolgálatra, mert, a mi ringy-rongy ruhácskája volt batyuba kötötte s elment e széles világba szolgálatot keresni. A mostohája sütött neki az útra hamuban sűlt vakarót.
A mostoha leány aztán megyen, mendegél, egyszer egy nyűves kutyára talált, mely már 100 esztendő óta feküdt az út mentében az egyik oldalán, a nélkül, hogy azt valaki, bár minden arra járó-kelőt megszólított, megfordította volna. Hogy a mostoha leány a nyűves kutyához ért, az azt találja neki mondani, szót szólván:
- Hová-hová mostoha leány?
- Elmegyek szolgálatot keresni.
- Jöszte eléb, fordíts meg a másik oldalamra.
A mostoha leány a nyűves kutyát megfordította a másik oldalára.
- No mostoha leány, szólt aztán a kutya, jótét helyébe jót várj!
Azzal a mostoha leány tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer előtalál egy almafát, mely már 100 esztendő óta, egy fia-gyümölcs nem sok, de még annyit sem termett, mert 100 éves haraszt volt rajta, melyet senki, de senki, bár minden arra járó-kelőt megszólított, nem rázott le. Az almafa a mostoha leányt is megszólította ilyeténképen:
- Hová-hová mostoha leány?
- Elmegyek szolgálatot keresni.
- Jer eléb, rázz meg engem.
A mostoha leány egy szó nem sok, de még annyit sem szólt, hanem megrázta az almafát. Az almafa, lehullván róla a haraszt, azonnal kivirágzott.
- No leányom, szólt az almafa, jótét helyébe jót várj.
Azzal a mostoha leány tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer előtalál egy hidat, melyet már 100 esztendő óta, bár minden arra járó-kelőt megszólított, senkisem tapasztott meg. A hid a mostoha leányt is megszólította ilyeténképen:
- Hová-hová mostoha leány?
- Elmegyek szolgálatot keresni.
- Jer eléb, tapaszsz meg engem.
A mostoha leány, egy szó nem sok, de még annyit sem szólt, hanem izibe leszaladt a folyóba, gyúrt sarat, melylyel aztán a rongyos hidat megtapasztotta.
Hogy a mostoha leány elvégezte a dolgát, tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer előtalál egy vén asszonyt, ki vasekével két kakason kő­sziklát szántott.
- Hová-hová mostoha leány? kérdi a vén asszony.
- Elmegyek szolgálatot keresni.
- No, ha szolgálatot keressz, jer én hozzám, megfogadlak. Három napból áll egy esztendő s egyéb dolgod nem lesz, mint látod-e azt a kerek erdőt?
- Látom.
- No, ha látod, annak a kellőközepén a selyemréten van az én réztetejű, kakaslábonforgó váram, menj haza, rakd meg a tűzet, főzz kását. Mikor készen lesz a kása, hozd ki ide nekem. Ne, itt van 12 szoba kulcsa. Tizenegybe bemehetsz, de a tizenkettedikbe be ne merj menni, mert ha ezer lelked volna is, mégis gonoszul vesznél; mert ott maga az ördög van lánczra verve.
A mostoha leány beszegődött a vén asszonyhoz, ki vasekével két kakason kősziklát szántott, az pedig átadta neki a 12 szoba kulcsát.
A mostoha leány aztán megtalálta a kerek erdőt, kerek erdőben a girba-gurba utat, melyen haladva egy rézhidhoz ért. Ezen átmén, a selyemrétre jutott. A selyemrét kellőközepén állott a vén banya kakaslábon forgó vára, rezes tetejével. Hogy a mostoha leány ideért, bement a kastélyba, hol egy lelket sem talált, hanem az a gyöngyadta kastély oly üres volt, mint a kriptály. Aztán izibe megrakta a tűzet, a kását odatette, hogy hagy főjön s tizenegy szobát kisepregetett; de midőn a tizenkettedikhez ért, fölébredt benne a kíváncsiság: valjon milyen lehet az az ördög?
Benézett a kulcslyukon, de az ördögöt csak nem láthatta.
A mostoha leány aztán kezébe vette a kulcsot s megprobálta: valjon ez a kulcsa? Az volt. De most valjon kinyilik-e vele? Kinyilott. De most valjon benyilik-e az ajtó? Benyilott.
Most a mostoha leánynak sem kell több, bement a szobába. Körül néz, de az ördögöt csak nem látta, ha csak azt a 7 kád aranyat és ezüstöt, mely ott élére volt verve, ördögnek nem akarta nézni; de annak nincsen lólába, lúdtalpa! No, ha nincs lába, gondolta magában, majd csinálok én.
Azzal a mostoha leány leteritett a földre egy aranyabroszt, mely ugy a szegen függött s azt aranynyal és ezüsttel ugy megpakolta, hogyha akart volna is többet rárakni, mégse fért volna.
A mostoha leány aztán, mikor a hátára akarta venni az aranyabroszt: akkor vette észre, hogy a szögletben egy fekete asztal is van.
A fekete asztalon volt egy nagy, ebadta aranyüst, mely aranyfödővel volt befedve.
Júj! gondolta magában, tán abban van az ördög?
Azt csak meg kell néznie, ha addig él is, ha mindjárt szörnyet hal is; mert még ördögöt világszép éltében sose’ látott!
De hátha megharap; hátha bekap; hátha beránt abba az irdatlan nagy üstbe s ott a csontomról a húst mind lerágja?....
Ha bekap is; ha megeszik is: csak kisz.... mégsem leszek az övé!
Éh! gondolta magában, megnézem én, ha addig élek is!
A mostoha leány aztán nagy bátran odament a fekete asztalhoz, az aranyfödő gyémántgombját megfogta s levette.
Belenyul aztán az aranyüstbe, de biz abban nem ördög volt, hanem olvasztott, híg színarany.
Mondom, hogy a mostoha leány benyúlt az aranyüstbe, hát látja, hogy a keze csupa sárga, csupa aranyos lett.
Ijedtében a hajához fente s íme! az attól aranyhajjá változott.
A mostoha leány aztán, mikor tetőtől-talpig meglátta magát a falban, mely oly fényes volt mint a tűkör, de nemis csoda! mert hisz - isten bizony oly igaz, mint ha látták volna kigyel­metek, tiszta gyémánt volt! - mondom hogy meglátta magát a falban, alig ösmert magára, hogy ő-e az vagy pedig valami királykisasszony?
Csak nézi magát, csak nézi, egyszer azonban valami morgást hall.
Körülnéz, hogy valjon mi lehet az? valjon nem az a vén asszony jött-e haza, ki vasekével, két kakason kősziklát szántott? hát látja, hogy a fekete asztal alatt egy nagy ebadta, lánczos kutya fekszik s az büffentette el magát.
A fekete lánczos kutya csakugy szükölt, csakugy morgott s csattogtatta rá fehér fogait. De hiszen csak ne lett volna lánczravetve, csak szabadon lett volna, sose’ látta volna ő többet isten fényes napját és ragyogó csillagát, hanem tüstént szanaszét tépte volna az a fekete kutya!
Jaj! gondolta magában a mostoha leány, ott az ördög! ízibe a hátára vette az aranyabroszt, benne a temérdek sok kincset s utczó vesd el magad; szaladásnak eredt.
Hogy kiszaladt a réztetejű, kakaslábon forgó vár kapuján: a vaskakas, mely a kastély tetején ült, tüstént megszólalt.
Meghalja a kakasszót a vén asszony, neki sem kell több, ráült az egyik kakasára s haza paripá­zott.
Hogy hazaért a vén banya, egyenest a tizenkettedik szobájába szalad s látja itt a gazdálkodást.
Ennek sem kell több, ízibe előrántja az azsagot, ráül, mint valami paripára s utána a mostoha leánynak.
De már ez ekkor árkon-bokron túl volt, túl a selyemréten, túl a girba-gurba uton, túl a kerek erdőn és ahhoz a hidhoz ért, melyet megtapasztott.
Mondom, hogy elért a hídhoz, azt mondja a hídnak:
Rejts el engem jó hidacska,
A sarkamba van a banya.
A híd elrejtette; a mostoha leány a hidon vakolattá változott.
Mikor a vén banya a hídhoz ért, s mikor az azt kérdezte tőle:
- Hallod-e te jó hidacska! nem láttál erre szaladni egy ilyen meg ilyen leányt? az azt felelte, hogy: nem.
Ezzel a vén banya visszafordult, a mostoha leány pedig tovább szaladt.
A vén banyának pedig azért kelletett visszatérnie, mert a kérdezgetés miatt paripája elvesztette ördöngös erejét; de otthon, midőn a paripáját tüzes zsarátnokkal megabrakolta, az tüstént visszanyerte elébi erejét.
Hogy a fa-paripa elébi erejét visszanyerte, azt a vén banya ujra maga alá csapta, ráült s utána a mostoha leánynak.
A vén banya a merre csak szaladt, mindig ezt kiabálta, mindig ezt hajtotta:
Lipit-lapát, lipit-lapát,
Majd elérem a szép leányt.
Lipit-lapát, lipit-lapát,
Majd elérem a szép leányt.
Biz azt el is érte volna, hogyha az almafa el nem rejtette volna; de, hogyím a leány az almafához ért, azt találja annak mondani, szót szólván:
Rejts el engem jó almafa,
A sarkamba van a banya.
Mondom, az almafa elrejtette; a leány sóvári piros almává változott s felült az almafára. Ott is ő volt a legszebb alma.
Hogy a banya az almafához ért, azt kérdi tőle:
- Hallod-e te jó almafa, nem láttál egy ilyen meg ilyen leányt erre szaladni?
- Nem láttam én, felelt az almafa.
A vén banya paripája a kérdezgetés miatt elvesztvén ördöngös erejét, az kénytelen-kelletlen visszafordult; de midőn hazaért, megabrakolta azt tüzes zsarátnokkal, melytől a paripa tüstént visszanyerte elébi erejét.
Hogy visszanyerte a faparipa elébi erejét, maga alá csapja a vén banya, ráül s utána a leány után.
Útközben szünet nélkül ezt kiabálta:
Lipit-lapát, lipit-lapát,
Majd elérem a szép leányt.
Lipit-lapát, lipit-lapát,
Majd elérem a szép leányt.
Biz azt el is érte volna, ha a nyüves kutya el nem rejtette volna; de hogyím a kutyához ért a mostoha leány azt találja annak mondani:
Rejts el engem nyüvös kutya;
A sarkamba van a banya.
Mondom, a leányt a kutya elrejtette; egy szőrszállá változott s a farkára ült.
Hogy a banya a kutyához ért, azt kérdi tőle, mondván:
- Hallod-e te jó kutyácska! nem láttál egy ilyen meg ilyen leányt erre szaladni?
- Nem láttam én, felelt a kutya.
Itt a vén banya nagy dérrel-dúrral fordult vissza; mert a mostoha leányt nem űzhette tovább; mert eddig terjedt a birodalma, eddig terjedt a hatalma.
A mostoha leány aztán szép csendesen bandukolt hazafelé s a vén banyának felebotját sem hajtotta.
Mikor a mostoha leány már nem messze volt a maga szülötte falujától, a mostohája kakasa felszállt a kémény tetejére s ott csak elkezdi:
- Kikiríku - kukuriku! itt jön a mi mostoha leányunk talpig aranyos ruhában!
Hogy meghallotta a mostoha, hogy mit beszél az a kakas, nem volt rest, hanem a fazék szedővel kiugrik a pitvarból s lekergette a kakast a kémény tetejéről, mondván:
- Hess-hess! hogy jőne még az én mostoha leányom!
A kakas pedig innen a kerítésre, a kerítésről pedig a szemétdombra szállt, mindenütt kiabálván:
- Kikiríku - kukuriku! itt jön a mi mostoha leányunk talpig érő aranyos ruhában!
A mostoha pedig csak hajtogatta, csak hajtogatta, mondván:
- Hess-hess! hogy jőne még az én mostoha leányom!?
Erre a szóra kinyílik a kis-ajtó s rajta betoppan a mostoha leánya, hátán az aranyabrosz, az aranyabroszban pedig a számnélküli arany és ezüst.
A mostoha leány világszép éltében most először hallotta a mostohájától, ki kérdést intézett hozzája e szózat szerint:
- Mit hoztál édes kedves leányom!?
Bezzeg a mostoha leány most egyszerre nemcsak “édes”, de még “kedves” is lett.
Itt a mostoha asszony mit mit nem cselekszik, kapja a lelkét, az édes leányát is elküldte, hogy menjen szolgálatot keresni.
De már ennek nem hamuban sült vakarót készített az útra, mint annak az árvának, hanem réztepsiben sült pogácsát.
Az édes leány is elment szolgálatot keresni.
Csak megyen, csak mendegél, egyszer ő is előtalálja a nyűves kutyát, mely ugy az útmentében feküdt.
Hogy előtalálta, az azt kérdi tőle:
- Hová-hová édes leány?
- Mit kérded? felelt az édes leány, nem eb gondja!... elmegyek szolgálatot keresni.
- Jer eléb, fordíts meg engem a másik oldalomra.
- Biz én nem megyek; nem mocskolom be szép fehér kezemet! s nem fordította meg.
Azzal az édes leány tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer előtalálja az almafát is.
- Hová-hová édes leány? kérdi az almafa.
- Mit kérded? nem almafa gondja!... elmegyek szolgálatot keresni.
- Jer eléb, rázz meg engem!
- Biz nem rázlak én; nem rondítom be szép fehér kezemet! és nem rázta meg.
Azzal az édes leány tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer előtalálja a hidat is.
- Hová-hová édes leány? kérdi a hid.
- Mit kérded? nem hid gondja az!... elmegyek szolgálatot keresni.
- Jer eléb, tapaszsz meg engem.
- Biz nem tapasztlak én; nem sározom be szép fehér kezemet! s nem tapasztotta meg.
Azzal az édes leány tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer elér a vén asszonyhoz, ki vasekével két kakason kősziklát szántott.
- Hová-hová édes leány? kérdi a vén asszony.
- Elmegyek szolgálatot keresni.
- Sose’ fáradj; megfogadlak én. Egyéb dolgod nem lesz, mint látod-e azt a kerek erdőt?
- Látom.
- No, ha látod, annak a kellőközepén van az én réztetejű, kakaslábon forgó váram, menj haza, rakj tüzet, főzz kását. Mikor ezekkel készen leszesz, ne, itt van 12 szoba kulcsa, tizenegybe bemehetsz, söprögesd ki, de a tizenkettedikbe be ne merj menni, mert ha ezer lelked volna is, mégis gonoszul vesznél; mert ott maga az ördög van lánczra verve, mely azonnal bekap.
Az édes leány beszegődött a vén asszonyhoz, ki vasekével két kakason kősziklát szántott és átvette a kulcsokat.
Az édes leány aztán nem nézett se jobbra, se balra, hanem - megtalálván a kerek erdőt, kerek erdőben a gírba-gurba utat, a gírba-gurba uton a rézhidat, melyen átmenvén a selyemrétre ért, a selyemréten a kakaslábon forgó várat rezes tetejével - ízibe bement a kastélyba, sem tüzet nem rakott, sem a szobákat ki nem sepregette, hanem izibe berontott a 12-ik szobába. Itt leteritett az aranypádimentomra egy aranylepedőt, melyet ugy telerakott aranynyal és ezüsttel, hogy majd megszakadt alatta.
A fekete kutya most is a fekete asztal alatt ült lánczra verve. Csakugy morgott, csakugy csattogtatta a fogát, hogy jobban sem kellett. De hiszen csak ne lett volna lánczra verve, csak szabadon lett volna, tudom szanaszét tépte volna azt a leányt, tudom hogy vacsorán érte volna Pilátust!
Az édes leány aztán az aranyabroszszal s az aranyabroszban levő számnélküli sok kincscsel kiszaladt a vár kapuján.
Alighogy kihúzta a lábát a kapun, a vaskakas azonnal megszólalt.
Meghallja a vén banya a kakasszót, ez sem rest, kifogta az egyik kakasát, haza nyargalt s egyenest be a tizenkettedik szobába. Hát látja a gazdálkodást, sok híja a pénznek.
A vén banya sem rest, ízibe előrántja a lapátot, ráül mint valami paripára s utána a tolvajnak, mindenütt ezt kiabálván:
Lipit-lapát, lipit-lapát,
Majd elérem a szép leányt.
Lipit-lapát, lipit-lapát,
Majd elérem a szép leányt.
Biz azt el is érte, mert a híd, bár az édes leány megkérte, hogy takarja el, nem rejtette el; mert ő sem tapasztotta meg.
Mondom, hogy utólérte a banya az édes leányt, a magával vitt tüzes gereblyével meggereb­lyézte, minden ruhát ugy össze-vissza tépett rajta, hogy abból annyi sem maradt épen, mennyibe egy garasára sót be lehetett volna kötni; de eléb, el is felejtem mondani, az arany­abroszt s benne a temérdek sok kincset is elvette tőle.
Az édes leány aztán nagy sírva-ríva, vérbe-fagyba hagyva bandukolt hazafelé a maga szülötte falujába.
Mikor már nem messze volt a falutól, az édes anyja kakasa felszállt a kémény tetejére s ott csak elkezdi:
- Kikiriku - kukuriku!... itt jön a mi édes leányunk vérbe-fagyba hagyva!
Itt meghallja az asszony, hogy mit beszél az ő kakasa, kiugrik nagy mérgesen a nyujtófával s lekergette a kakast a kémény tetejéről, mondván:
- Hess-hess!... hogy jőne még az én édes leányom!
De a kakas nem tágított, hanem a kémény tetejéről a kerítésre, innen a szemét-dombra szállt, mindenütt kiabálván:
- Kikiriku - kukuriku!... itt jön a mi édes leányunk vérbe-fagyba hagyva.
De az asszony innen is elkergette, mondván:
- Hess-hess!... hogy jőne még az én édes leányom!
Arra a szóra nyílik a kis-ajtó s bedől rajta az édes leány vérbe-fagyba hagyva; ugyannyira, hogy még tulajdon édes anyja is alig ösmerte meg egyetlen egy tubusleányát, kit, hogy az ördög már hétszer el nem vitt, biz bolondul cselekedett.
A mostoha leányt aztán még azon a télen a falu legszebb, legderekabb legénye elkendőzte feleségének, felesegítségének eljegyezte; pedig, mikor háztűzhelyt jöttek nézni: a mostoha leányt kád alá borították; pedig, mikor a háztűzhely nézők azt kérdezték az asszonytól: van-e leány eladó? az saját leányát talpig érő selyem ruhába öltöztetve vezette be.
De az árvát a kád alatt is megtalálták s menyasszony lett belőle, az édes leány pedig otthon maradt makkot sütni.
Otthon maradt, meg is vénült, mégis pártát viselt; sose’ jutott búfedél alá.