869. mese...

Az égen felül érő cseresznyefa (1. rész. Szavak száma: 678 )

Egyszer volt egy juhászlegény és a farkas rákapott a birkáira.
És akkor már úgy elhordta a farkas a birkáit, hogy nem mert
hazamenni. Útnak vette magát, megszökött. Ennek a juhásznak
János volt a neve. És amint ment, elért egy várost. A városban
minden háznál ki volt tűzve egy fekete zászló. János kérdezte a
népeket, hogy miért van kitűzve a házakra a fekete zászló. A népek
azt felelték, hogy a király már régóta ágyban fekszik, nagy beteg.
A királynak az udvarában van egy olyan cseresznyefa, aminek az
ágai az égen felül érnek. A jövendőmondója azt mondta a király-
nak, addig meg nem halhat, míg annak a cseresznyefának a ter-
méséből nem eszik.
A királynak volt három lánya; a király kihirdette az országban,
hogy aki arra a fára fölmászik, gyümölcsöt dob le, annak adja egyik
lányát, holta után meg örökölni fogja birodalmát. Próbálkoztak
hercegek, grófok, bárók felmászni a fára. A fának a héja olyan sima
volt, mint a pintös üveg. És mind visszalohantak, mind visszaes-
tek, halál martalékává váltak.
Akkor éjszaka János mindig gondolkozott a király felól: Talán
jó volna őneki is jelentkezni, talán fölengedné a fára. — János
nagyon szép, csinos, egészséges gyerek volt. Másnap reggel jelent-
kezett a királynál. Beadták, hogy van egy újabb jelentkező; Jánost
bevezették a király elébe. A király mikor meglátta, nagyon meg-
sajnálta, nem engedte föl a fára. Azt mondta neki: Már sokan pró-
bálkoztak, hercegek, grófok, bárók felmászni a fára, de mind
visszaestek, halál martalékává váltak. Nem akarom, hogy te is az
én életemért meghaljál.

Másnap reggel megint elment a királyhoz; megint jelentkezett,
de akkor sem engedte föl a király.
Akkor meg azon gondolkozott, hogy mit csináljon. A fa, meg a
király nem ment ki a fejéből. Azt határozta, hogy másnap megint
elmegy, nem kér a királytól egyebet, mint három öltözet ruhát és
három kenyeret, hogy míg felmegy a fára, elég legyen.
Harmadik reggel megint elment a királyhoz, bejelentkezett.
Most azt mondta: — Nem kérek egyebet, mint három öltözet ruhát
és három kenyeret, hogy míg felérek a fára, elég legyen.
Akkor azt mondta neki a király: — Látom már terád is csak a
halál martaléka vár, hát csak ergye.
János megkapta a három öltöny ruhát, három kenyeret, kiment
a cseresznyefához. A fát megtapogatta, körös-körül olyan sima
volt, mint a pintös üvegnek az oldala. János a kenyeret és a ruhát
magára kötözte. Megkezdte a mászást. Amikor elfáradt — volt egy
baltája —, a fának az oldalába belevágta, ráült. Amikor megpihent,
mászott tovább.
Egy hétre ledobott János egy öltöny véres ruhát, akkor a népek
várták a cseresznyét.
Másik héten megint lepottyant egy véres ruha, akkor is várták
a cseresznyét.
Harmadik héten megint lepottyant egy öltöny véres ruha: — Na,
azt mondják — most biztos ledobja a cseresznyét.
De János, amikor felért, olyan szép kastélyt látott maga előtt,
hogy elfelejtette, hogy miért mászott föl a fára. János akkor a kas-
télynak tartott. Amint a kastélyhoz bekocót, olyan szép nőt látott,
hogy a szeme-szája tátva maradt. János szolgálatot kért tőle. A
lány azt kérdezte: — Hol jársz te itt, ahol még a madár sem jár?
— Befogadta szolgának.
Kérdezte János, hogy hogy nevezze. Azt felelte, hogy őt csak
Szép Úrnőnek nevezze, mert az őneve az.
Megjött a vasárnap. Szép Úrnő elment a templomba, János meg
elment a kertbe sétálni. A kertben ott volt három ló megkötve.
Egyik aranyszőrű volt, a másik ezüstszőrű, a harmadik pedig réz-
szőrű. Rézszőrű ló megszólal: — Te rút iíjú, más az Istent imádja,
te meg itt vagy?

Azt mondja János: — Nem mehetek, mert nincs szép ruhám.
— Gyere, ülj fel a hátamra, majd elviszlek, akkor lesz szép ruhád.
János felugrott a hátára. A ló megrázkódott. Jánosnak rézszínű
ruhája lett. Azt mondja neki a ló, hogy a templomban a Szép Úrnő
mellé üljön, de a mise végét ne várja meg, hanem jöjjön ki, ő ott
fogja várni.
János amint kiment a templomból, a ló elvitte haza, és amint
otthon leszállt a ló hátáról, megint olyan piszkos ruhája volt, mint
előbb.
Szép Úrnő, amint hazaért a templomból, nagyon sírt.
— Miért sírsz Szép Urnő?
— Te rút, te piszkos ifjú, miért kérded, hogy miért sírok. Te úgy
sem tudnál azon segíteni.
János elhallgatott.
Megjött a vasárnap. Szép Úrnő ismét elment a templomba, Já-
nos pedig elment a kertbe. Megszólítja az ezüstszőrű ló: — Te rút
ifjú, más az Istent imádja, te meg itt vagy!
Azt mondja János: — Nem mehetek, mert nincs szép ruhám!
A ló azt felelte neki: — Gyere, ülj fel a hátamra, majd lesz szép
ruhád, én meg elviszlek.
János felugrott az ezüstszínű ló hátára. A ló megrázkódott, Já-
nosnak ezüstszínű ruhája lett. Azt mondja neki a ló, mikor bemegy
a templomba, a Szép Úrnő mellé üljön, de a mise végét ne váija
meg, hanem jöjjön ki, ő ott fogja várni.
János a templomból kijött, a ló hátára felugrott, a ló elvitte haza.
Amint odahaza leszállt a lóról, megint olyan piszkos ruhája lett,
mint előbb volt.
A Szép Úrnő hazament a templomból, elkezdett erősen sírni.
János azt kérdi: — Miért sírsz Szép Úrnő?
— Mit kérded azt, te piszkos, úgy sem tudsz azon segíteni.
János elhallgatott.
Megjött a harmadik vasárnap. Szép Úrnő ismét elment a temp-
lomba, János meg kiment a kertbe. Megszólítja az aranyszőrű ló:
— Te rút ifjú, más az Istent imádja, te meg itt vagy!
Azt mondja János: — Nem mehetek, mert nincs szép ruhám.
— Nahát, ha nincs szép ruhád, majd én elviszlek.
János fölugrott a hátára. A ló megrázkódott. Jánosnak arany-
színű ruhája lett. És a ló azt mondta neki, hogy a templomban a
Szép Úrnő mellé üljön, de a mise végét ne várja meg, hanem jöjjön
ki előbb.

 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella

 

693. mese...

 

MESÉK ÉS MONDÁK

Mátyás királyról

Mátyás az ihásznál (Szavak száma: 939)

Egyszer Mátyás király az országot járta. Egy este vándorlásai közben egy ihásznál állt meg, és kérte, hogy fogadja fel bojtárnak. Fiatal ember volt még akkor Mátyás király.

- Nem köll nekem ilyen nyeszlett kölök! - mondta az ihász, de mivel már erősen estére járt az idő, megengedte, hogy ott aludjon nála.

- Na, fiam, fogjál egy birkát! Levágjuk, aztán lesz jó vacsora! - mondta az ihász.

Gondolta, hogy mégiscsak megpróbálja, hátha ügyesebb, mint amilyennek kinéz. Akárhogyan kergette, hajszolta a király az állatokat, egyet sem tudott kifogni közülök. Mindegyik kiugrott a kezéből, mert nem tudta, hol kell megfogni a birkát.

Nem hagyja ám magát a birka sem, ha arra kerül a sor. Az ihász egyből megfogta a birkát, levágta, aztán finom paprikást főzött a bográcsban.

- No, öcsém, akármilyen élhetetlen vagy, gyere csak ide, egyél eleget, van itt elég! - kínálgatta őt, mert jószívű ember volt.

Éhes volt már nagyon a király, alig várta, hogy készen legyen a vacsora. Az ihász a bicská­jával kiszúrta magának azt a falatot, amelyik sorra következett, de a király csak nézett.

- Mi az, fiam, neked még bicskád sincsen? Milyen ember vagy te? - kérdezte tőle, de a király csak hümmögött.

Megsajnálta az ihász, aztán adott neki valahonnan egy régi kusztorát, ami már semmire sem volt jó, de hát ha semmi sem volt, hát az is jó volt. Nagyon megörült a király, mert szégyellt volna kézzel nyúlni az ennivalóhoz, mikor az ihász olyan szépen evett. Hát így aztán ketten ettek paprikást, szemben ültek egymással. Mátyás királynak nagyon megtetszett néhány falat, aztán átnyúlt a bogrács másik felére, az ihász elé, és ette a húst. Egy darabig csak nézte az ihász, aztán megsokallta. Megfordította a bicskáját, megfogta a hegyénél fogva, aztán jó nagyot ütött a király kezére.

- Jegyezd meg, öcsém, hogy nem illik a tálba más elé turkálni! Mindig csak magad elől egyél, öcsém!

Fájt nagyon a keze a királynak, de tetszett neki nagyon, amit az ihász mondott, meg amit tett vele, mert neki is járt az udvarába néhány magas rangú úr ebédre, és bizony neki sem tetszett, hogy a tálban eléje vájkálnak. No, aztán hajnalban elköszönt az ihásztól, elment hazafelé.

Egyszer csak két királyi belső ember érkezett az ihászhoz a király parancsával, hogy ekkor meg ekkor jelenjen meg előtte. Megmondták az ihásznak, hogy a városban melyik házban köll jelentkezni néki. Főtt a feje az ihásznak, hogyan juthatott ő a királynak eszébe. Nem csinált ő semmi olyast, amivel megharagíthatta volna a királyt. Mert azt nem gondolhatta, hogy ő olyast tett volna, amiért kitűnteti őtet a király. Hát egészen belebetegedett, mire elérkezett a rendelt nap. Bement a megjelölt házba, ott már várta az ihászt két ember. Megtisztálkodott, rendbe hozták teljesen a ruházatját, aztán bekísérték a királyi palotába, mondták neki, hogy a király ebédre hívatta magához. Nagyon csodálkozott ezen az ihász, elámult nagyon, hogy milyen fényes gyülekezetbe került. Nem sokat nézelődhetett, mert két udvari ember megmutatta neki, hogy hova kell ülnie. Éppen csak őrá vártak, mert amint leült, a szolgák kihozták az ebédet. Finom birkapaprikás volt az ebéd, olyan finom volt, mint amit ő szokott csinálni. Ízlett is nagyon az ihásznak.

Nagy, hosszú asztal mellett ültek, az asztalfőn a király ült egyedül, de az ihász nem ismert rá, pedig nem messze ült tőle. Szembe vele valami fényes gróf, akire a király nagyon haragudott, mert olyan természetű volt, hogy mindig a másik elé nyúlt, amikor ettek. Most is úgy tett, a király csak nézte. Az ihász is nézte, de csak egy darabig. Eszébe jutott, hogyan kell ma­gya­rosan megtanítani az ilyen embert az illendőségre. Fogta a bicskáját, megfordította, és a hegyénél fogva vette a kezébe, aztán jó nagyot ütött a gróf kezére.

- Tanulja meg, hogy nem illendő dolog más elé nyúlkálni a tálba!

- Maga meg ne tanítson engem! - kiabált a gróf.

- De bizony, fogadd csak meg ezt a tanítást, mert én is megfogadtam! - szólt oda a király, aki nagyon örült az ihász bátorságának.

- Az nem járja, hogy csak úgy ráüssön a kezemre! - kiabált a gróf.

- De bizony rá kell a te kezedre ütni, kedves grófom, ha nem jót teszel azzal a finom kezeddel - mondta a király -, ez az ember helyesen tett törvényt.

- Ilyen közrendű ember nem tehet törvényt egy grófon! - kiabált a gróf hangosan.

- De bizony tehet az törvényt még a királyon is, ha a király olyat tesz, amit senki se tehet meg a másik ellen! - mondta a király.

- Felséges uram, királyom, a király szent és sérthetetlen - mondta az ihász -, hogyan bántanám én a királyt ilyenért?

- Hát, nem emlékszel reá már, jóember? Hát nem emlékszel rá, mikor adtad nekem ezt a kést? - kérdezte a király.

Amikor az ihász megismerte, hogy a kést ő adta annak a nyiszlett gyereknek, amilyennek akkor látta a királyt, a lábai elé akart borulni.

- Ne tedd ezt, jóember, mert én tanultam tőled, de a gróf úr is tanult, és majd megfizeti neked a tanítást.

Akkor a gróf legszebb gyémántos láncát leakasztotta a nyakából, és a juhász nyakába tette.

- Köszönöm a tanítást, felséges királyom! - mondotta a királynak, de a király csak azt mondta:

- Ha én meg tudtam köszönni a tanítást ennek a szegény ihásznak, te is meg tudod ezt tenni, kedves grófom. Addig köszönd meg, míg jókedvem van! A nép jobban tudja, hogy mi az igazság útja, mint a grófok. Ha a népre hallgatsz, mindig jót teszel!

Így aztán a gróf megköszönte a juhásznak, hogy illendőségre tanította. Ezért mondta a nép, amikor meghalt Mátyás király, hogy „oda az igazság”, mert ilyen király sem előtte, sem utána nem uralkodott a népen. Mert az uraknak más volt mindig az igazsága, mint a népnek.