A SÓ (Szavak száma: 867)
Volt egyszer egy öreg király s annak három szép leánya. A
fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három lányát
férjhez adni. Hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind
a három leányára jutott hát egy-egy ország.
Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a
három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát a király a leányainak, hogy
annak adja a legszebbik országát, amelyik őt legjobban szereti. Sorba kérdezte
a leányokat, kezdte a legidősebbiken:
- Felelj nekem, édes lányom: hogy szeretsz engem?
- Mint a galamb a tiszta búzát - mondta a leány.
- Hát te, édes lányom? - kérdezte a középsőt.
- Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a szellőt.
- No, most téged kérdezlek - fordult a legkisebbikhez -,
mondjad: hogy szeretsz?
- Úgy, édesapám, mint az emberek a sót! - felelt a kicsi királykisasszony.
- Mit beszélsz, te haszontalan - förmedt rá a király -,
kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak
ennyire szeretsz!
Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta,
hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót, nem volt kegyelem, világgá kellett
mennie.
Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s
betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnan nem is tudott kivergődni, szállást vert egy
odvas fában, s ki-kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, mogyorót s amit csak
talált, úgy éldegélt egymagában.
Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volna, arra
vetődött a szomszéd királyfi, s megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok
között. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten
beszaladt a fa odvába.
Utána megy a királyfi, s beszól:
- Ki van itt?
A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a
nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi:
- Hé, ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember: jöjjön ki;
ha ördög: menjen a pokol fenekére!
A királykisasszony most se mert szólni.
Harmadszor is kérdi a királyfi:
- Hé, ki van itt? Szóljon, ember-e vagy ördög, mert mindjárt
lövök!
De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a
fa odvából nagy szipogva-szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte
magát erősen, s keserves könnyhullatás között mondta el a királyfinak, hogy ki
s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos,
akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes az arca. Szép gyöngén megfogta
a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette aranyos-gyémántos ruhába,
s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem,
de talán még egy órát sem, vendégeket hívtak, megesküdtek, s csaptak akkora
lakodalmat, hogy no... ki tudná azt megmondani, hogy mekkorát.
Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy
szerették egymást, mint két galamb. Mondta egyszer a király:
- No, feleség, én akkor, mikor először megláttalak, nem is
igen firtattam, hogy miért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta
valóságot.
- Lelkem uram - mondta a királyné -, én másként most sem
mondhatom. Azt kérdezte az édesapám, hogyan szeretem őt, s én azt feleltem,
mint az emberek a sót.
- Jól van - mondta a király -, majd csinálok én valamit,
tudom, visszafordul édesapád szíve.
Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a
feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg
királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap
jött az öreg király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt
a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ott már meg volt terítve az
asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a finomnál
finomabb ételeket; de hogy a szavamat össze ne keverjem, a fiatal király
megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek-süssenek,
s abba sót ne tegyenek.
No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolja az öreg király a levest,
merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem
tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király,
ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóba főttben, a főtt marhahúsban majd
csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket
szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s
bele sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.
De már ezt nem állhatta meg szó nélkül az öreg király:
- Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van neked, hogy só
nélkül süt-főz?
- Sóval süt-főz az máskor mindig, felséges bátyámuram, de én
azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy
fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.
- No, öcsém, ezt ugyancsak rosszul tetted, mert én erősen
szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?
- Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram
- mondta a fiatal király.
Abban a szempillantásban megnyílik az ajtó, belép a
királyné, az öreg király legkisebbik leánya.
Hej, istenem, megörült az öreg király, mert még akkor megbánta
volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világ kerestette
mindenfelé. Bezzeg hogy most a legkisebbik leányának adta a legnagyobbik
országát. A fiatal király mindjárt kezére vette ezt az országot is, s még ma is
élnek, ha meg nem haltak.
