748. mese...

 

 MESÉK ÉS MONDÁK MÁTYÁS KIRÁLYRÓL:

​AZ ÁLRUHÁS KIRÁLY

Mátyás király a borsi kocsmában (Szavak száma: 197)

A Borsi-háton vót egy kocsma, és abba lakott egy kocsmáros. Olyan ember vót, hogy akinél sok pénzt látott, azt meggyilkolta. Hát, Mátyás király mán hallott errűl a dologrul, meg akart rúla győződni. Nem királyi pompába ment, de egyszerű munkásruhába. Betért a kocsmába, kért egy pohár bort. Aranypénzzel fizetett, és úgy alkalmazta, hogy a kocsmáros lássa, milyen sok pénz van nála. Na, akkor mán látta, hogy a kocsmáros fente a fogát az aranyakra!

Vót a kocsmárosnak egy szógálója, és Mátyás a jánnyal megbeszélte a dógot.

- Itt az aranygyűrű.

Odaadta a jánynak, hogy ha látja, hogy a kocsmáros űt bántani akarja, szaladjon, ahogy csak bír. A kövesdi várba akármék tisztnek adja oda a gyűrűt, és mondja, Mátyás király bajba van a kocsmába.

Így is vót. Mikor a jány odaadta a gyűrűt, egyenest lúhátra ültek a huszárkatonák. Ahogy csak bírtak, úgy hajtottak, minél gyorsabban. A kocsmáros meg az álláson körös-körül kúrgatta Mátyás királyt, de nem is gondolta, kicsoda. Meg akarta ölni a pénzéért. Ahogy kúrgatta, a király mindig kijátszotta.

De mán akkor megérkezett a katonaság. A kocsmárost megfogták, és egyenest akasztófára ítélték. Szomotoron egy óriási nyárfára akasztották. Mátyás király fája vót ez, így nevezték.

 

429. mese

KLIMAS, AZ OKOS TOLVAJ (Szavak száma: 812)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy nagyon okos tolvaj. Amit csak akart, mindent el tudott lopni. Egyszer így szólt hozzá a földesúr:
- Klimas, ha olyan okos tolvaj vagy, lopd el tőlem a legszebb lovamat.
- Rendben van, ellopom - felelte Klimas.
Az úr megparancsolta a szolgáinak, hogy jól zárják be a lovat, és ők maguk őrizzék. Este az udvarra bejött egy szörnyen szegény, bűzlő, nyomorék sánta és éjszakai szállást kért az úrtól. Hova engedne be az úr egy ilyen koldust? Az annyira könyörgött, hogy legalább az istállóban elalhatna.
- Jól van - egyezett bele végül az úr -, bemehetsz az istállóba, ott meleg van, van széna, elalhatsz benne.
Az a koldus pedig maga az okos tolvaj volt, Klimas. Bement az istállóba, beszélgetni kezdett a ló őreivel. Végül ezt mondta nekik:
- Ti feküdjetek le nyugodtan, aludjatok! Én nem vagyok álmos, majd vigyázok a lovatokra. Ha megjelenik a tolvaj, felkeltelek benneteket.
Mihelyt csak elaludtak az őrök, kiválasztotta a legszebb lovat, és ellovagolt. Reggel még aludtak a szolgák, amikor Klimas már bement az úrhoz. Az úr megkérdezte:
- No, mi van, Klimas, elloptad a lovat?
- Elloptam - felelte az.
Az úr nem hitte el, ezért bement az istállóba, ahol mindjárt meglátta, hogy az őrök alszanak, de a ló nincs sehol.
Ekkor az úr így szólt:
- Ha ilyen ügyes tolvaj vagy, akkor lopd el a szántó ökreimet!
- Jól van - felelte a tolvaj -, ellopom.
Az úr megparancsolta a legényeinek, hogy vigyázzanak az ökrökre. Rendben van, elmentek szántani, és közben állandóan nézik, hogy nem jön-e a tolvaj. Klimas pedig elkapott egy kutyát, farkas bőrébe öltöztette, és eleresztette nem messze a szántóvetőktől. A kutya szalad az emberekhez. Azok azt gondolták, hogy farkas, és kezdték kergetni, Klimas pedig eközben kifogta az ökröket és elvezette. Elment az úrhoz, aki megkérdezte:
- No, mi van, Klimas, elloptad az ökröket?
- Elloptam - felelte a tolvaj.
Az úr kiment a szántóföldre, és látta, hogy valóban ellopta. Ekkor így szólt:
- Ha te ilyen jó tolvaj vagy, akkor lopd el a feleségem gyűrűjét!
- Rendben - felelt Klimas - ellopom.
Az úr feleségének kicsi volt a gyűrű, szorította az ujját, ezért amikor lefeküdt, lehúzta a gyűrűt és a kis asztalra tette. Most azonban az úr ráparancsolt, hogy ne húzza le az ujjáról a gyűrűt, ő maga pedig puskával a kezében az ablakhoz állt, várta a tolvajt. Akkor a tolvaj el­ment a temetőbe, egy sírból kiásott egy zsidót, és az ablakon át betette. Az úr pedig piff! puff! - lelőtte. Akkor az úr fogta a holttestet, elvitte a temetőbe és eltemette. Hazament, és így szólt a feleségéhez:
- Most már leveheted a gyűrűt, a tolvajt lelőttem.
A nő lehúzta a gyűrűt az ujjáról, letette az asztalkára. Amikor az úr meg a felesége elaludt, Klimas bemászott az ablakon, és ellopta a gyűrűt. Reggel a tolvaj bement az úrhoz, aki megkérdezte:
- No, Klimas, elloptad a gyűrűt?
- El - felelte.
Nézi a nő, tényleg nincs ott a gyűrű.
- Klimas, te valóban jó tolvaj vagy - dicsérte meg az úr. - Most pedig lopd el a feleségemet!
- Rendben van, ellopom - felelte.
Az úr megparancsolta az embereinek, hogy vigyék el a feleségét egy másik kastélyba. Klimas a szolgáktól megtudta, hogy melyik úton viszik a nőt. Akkor ő bement a városba, és vett egy pár nagyon szép cipőt. Klimas az egyik cipőt besározta és felakasztotta egy fára az út mellett, a másikat arrébb vitte, és tisztán felakasztotta. Megy a nő a szolgáival a másik kastélyba, és meglátta, hogy a fán lóg egy szép cipő. Elküldte érte a szolgálólányát. Látja, hogy piszkos, ezért eldobta. Mennek tovább, látja, hogy ott lóg egy másik cipő. Nézi - tiszta. Akkor meg­parancsolta a szolgájának, hogy szaladjon el a másik cipőért.
- Lemosom és szép cipőm lesz - mondta magában.
Amikor a szolga elment, Klimas előugrott a bokorból, beült a hintóba és elvitte a nőt a pokolba. Körülállták az ördögök Klimast, és kérdezték:
- Kit hoztál nekünk?
- Ezt az asszonyt! - felelte.
Az ördögök megörültek, felkapták az asszonyt, és magukkal vitték. Klimas pedig elment az úrhoz, aki megkérdezte:
- No, Klimas, elloptad a feleségemet?
- Elloptam - felelte az.
- És hová tetted? - ijedt meg az úr.
- Elvittem a pokolba - mondta a tolvaj.
Az úr nagyon megsajnálta a feleségét. Megígérte a tolvajnak, hogy mindent ad neki, amit csak megkíván, csak hozza vissza a feleségét. Klimas elment a pokolba, ahol az udvaron egy bottal rajzolgatott, és közben ezt mormolta:
- Szétverem a poklot, felépítek egy templomot. Szétverem a poklot, felépítek egy templomot.
Meghallották az ördögök, megijedtek, és könyörögni kezdtek:
- Mindent adunk, amit csak akarsz, csak a poklot ne verd szét!
A tolvaj így szólt:
- Adjátok vissza a nőt!
Az ördögök rögtön elővezették a nőt, akit Klimas hazavitt a férjéhez. Az úr nagyon megörült, megdicsérte Klimast, sok pénzt és minden jót adott neki.

426. mese

ARANYALMA (Szavak száma: 496)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy férfi meg egy nő, két gyerekük volt: Jonukas és Elenyte. A nő egyszer megbetegedett és meghalt. A férfi ismét megnősült. Ez nagyon nem szerette a gyerekeket és elkergette őket hazulról. Ment, mendegélt a két kisgyerek. Jonukas megszomjazott. Rábukkantak egy borjú lábnyomára, ami tele volt vízzel, és már is inni akart belőle, de a testvére megfenyegette:

- Ne igyál, Jonukas, borjúvá változol!

Jonukas szót fogadott, nem ivott. Mentek, mendegéltek, találtak egy ló lábnyomot, ami tele volt vízzel.

- Iszom belőle - mondta Jonukas.

- Ne igyál - fenyegette meg Elenyte. - Lóvá változol.

Amint mentek tovább, találtak egy birka lábnyomot, tele vízzel.

- Iszom belőle - mondta Jonukas -, tovább már nem bírom.

Elenyte ismét figyelmeztette:

- Ne igyál, mert birkává változol!

Jonukas azonban már nagyon szomjas volt, nem hallgatott a nővérére, ivott a birka lábnyo­mából. Mihelyt csak ivott belőle, birkává változott. Elenyte sírt, egyre csak sírt, kötelet kötött a bárány nyakába, és tovább vezette. Mentek, mendegéltek, és bementek egy házba, hogy éjszakai szállást kérjenek. Az emberek befogadták őket. Elenyte ezután ott is maradt azoknál az embereknél. Amikor csak tudott, mindig azzal a báránnyal volt. Még a kenyérhéjat is kivitte neki az asztalról és a finomabb moslékot. Az emberek csak a fejüket vakarták, hogy Elenyte miért szereti ennyire ez a bárányt. Eljött az ősz. Az úr így szólt:

- Le kell vágni ezt a bárányt.

Kiszaladt Elenyte a bárányhoz:

- Jonukas báránykám, az úr le akar vágni.

Az ezt mondta:

- Mit teszel, ha levág, vágjon le. Csak arra kérd meg, hogy adja neked a belet kidolgozni. Az egyikben találsz egy magot, a másikban egy gyűrűt. A magot ültesd el az út egyik oldalán, a gyűrűt ásd el a másikon!

Amikor levágták a bárányt, Elenyte elkérte a belet, hogy kidolgozza. Oda is adták neki. Amikor Elenyte azt felvágta, megtalálta a magot meg a gyűrűt. A magot elültette az út egyik oldalán, a gyűrűt elásta a másik oldalon. Másnap reggel nézi, hát egy aranyalmát termő alma­fa nőtt ki a magból, a másik oldalon pedig megjelent egy borral teli kút. Mihelyt Elenyte odament az almafához, annak az ágai mind lehajoltak a lányhoz, és ő le tudta szedi az arany­almákat. Amikor pedig odament a kúthoz, abban olyan magasra emelkedett a bor, hogy annyi bort meríthetett belőle, amennyit csak akart. De amikor idegen ember ment az almafához, az ágai magasra emelkedtek, és a kútban pedig a bor vízzé változott, és egészen leapadt a fene­kéig. De Elenyte jó volt, senkitől sem irigyelte sem az almát, sem a bort: mindenkinek szedett aranyalmát, mindenkinek mert bort. Más emberek messziről eljöttek aranyalmát és bort venni. Elenyte nagyon meggazdagodott.

Egyszer arra haladt a király. Megpillantva az aranyalmafát, almát akart venni, de Elenyte megajándékozta almával és borral. A királynak maga Elenyte is nagyon megtetszett. Be­ültette a hintójába és elvitte a palotájába. Az aranyalmafa és a bor-kút követte őket. A király feleségül vette Elenytét és sokáig boldogan éltek. Mindig aranyalmát ettek, és a kútból itták a bort.

2. mese

A diófa – ágacska Szavak száma: 943

Volt egyszer egy gazdag kereskedő, aki sokat járt idegen országokban. Egy nap megint útra készült messze földre, s azt mondta három lányának:

-       Édes lányaim, nagy útra megyek, ajándékot hozok nektek, de mondjátok meg, minek örülnétek legjobban.

Azt mondta a legnagyobbik lány:

-       Hozzál nekem, apám, egy szép gyöngykalárist!

A középső így szólt:

-       Énnekem egy szép gyémántos gyűrűt!

A legkisebb megölelte az apját, és a fülébe súgta:

-       Nekem egy szép, zöldellő diófa-ágacskát hozzál, édesapám!

-       Meglesz, amit kértek – mondta az apjuk. – Isten veletek!

Azzal útra kelt, sok portékát vásárolt, sok ügyes-bajos dolga volt, de nem felejtette el, mit kértek lányai. Megvette már a gyöngykalárist a legnagyobbik lányának, a gyémántgyűrűt a középsőnek. Csak diófa-ágacskát nem talált sehol, hogy is talált volna abban a nagy városban? Hazaindultában gyalogszerrel ment egy jó darabon; azt remélte, majd erdőn át visz az útja, s ott biztosan talál diófát.

Ment, mendegélt, de erdő csak nem akadt útjába. Elszomorodott a kereskedő, hogy épp a legkisebbik, a legkedvesebbik lánya szerény kívánságát nem teljesítheti.

Hanem egyszer csak sűrű erdőbe fordult az útja, s alig egy-kettőt lépett benne, beleakadt a kalapjába valami. Felnézett – hát egy zöldellő, szép diófaág hajladozott fölötte, rajta aranydió, egész fürt. Megörült a kereskedő nagyon, felnyúlt, és letörte az ágat.

Abban a szempillantásban egy vad medve rontott ki a sűrűből, felágaskodott, mintha nyomban szét akarná tépni a kereskedőt. Elbömbölte magát rettenetes hangon:

-       Mért törted le a diófám ágát, gonosz emberfia? Most széttéplek, nem menekülsz!

Megijedt a szegény kereskedő, könyörgőre fogta:

-       Kegyelmezz, jó medve, engedj utamra a diófa-ágacskával, meghálálom! Küldök neked egy nagy sonkát meg egy bödön mézet!

-       Tartsd meg magadnak- bömbölte a medve. – Csak akkor engedlek utadra, ha megígéred: nekem adod, aki elsőnek szalad elébed, ha hazatérsz!

Ráállott a kereskedő könnyű szívvel, mert a kutyája szokott elébe szaladni, hát azt gondolta, nem nagy dolgot kér a medve. Megegyeztek, aztán a medve visszacammogott a sűrűbe, a kereskedő pedig boldogan indult hazafelé.

Az aranydióval megrakott ágacska csak úgy ragyogott a kalapja mellett, mikor hazaért. Örvendezve szaladt elébe a legkisebbik lánya, a sarkában a kutya, aztán a két nagyobbik lány meg az anyjuk.

Megijedt a kereskedő, amikor látta, hogy a legkisebbik lánya röppen elébe elsőnek. Szívére ölelte, aztán sírva beszélte el a diófa-ágacska történetét. Sírtak-keseregtek a többiek is. Hanem egyszer csak azt mondta az anyjuk:

-       Ne sírjatok, kedveseim, majd segítünk a bajon! Ha eljön a medve, és téged, kedves uram, emlékeztet az ígéretedre, odaadjuk kerünkből a madárijesztőt, jó neki az is.

Megörültek az okos szónak, nem is gondoltak többet a medvével, ajándékaikban gyönyörködtek. A legkisebbik lány mindig magával hordta a zöld diófa-ágacskát, el is feledkezett apja ígéretéről.

Egy nap azonban egy nagy, sötét hintó állt meg a kereskedő háza előtt, kiszállt belőle egy bozontos, rút medve, és berontott a házba, kérni a jussát.

Az asszony kiszaladt a kertbe, fogta a madárijesztőt, felöltöztette ékesen, s azt ültette a medve hintajába. elindult a hintó, csak úgy porzott az út utána. Egyszer csak azt mondja a medve a madárijesztőnek:

Kedves mátkám, galambom,

Vakargasd a bozontom,

megbánod, ha nem teszed!

Nem vakargatta bizony a madárijesztő, hogy is tehette volna szegény! Akkor vette észre a medve, hogy becsapták; kihajította a hintóból a madárijesztőt, és visszarobogott a kereskedő háza elé. Berontott a házba, és kérte az igazi mátkát. Mit tehetett a szegény kereskedő meg a felesége, megölelték, megcsókolták legkisebbik lányukat, s nehéz szívvel felültették a medve hintajába.

Vágtatott a hintó, porzott az út nyomában. A medve egyszer csak odahajtotta a bozontos fejét a lány ölébe, és dörmögte:

Kedves mátkám, galambom,

vakargasd a bozontom,

megbánod, ha nem teszed!

Vakargatni kezdte a füle tövét a lány, de olyan finoman, gyöngéden, hogy a medve rút ábrázata mindjárt nyájas lett, s a szegény lány, ahogy elnézte, már nem is félt tőle olyan nagyon.

Nem tartott sokáig az út, mert a hintó sebesen röpült, mint a szél. Nemsokára megálltak egy sűrű rengetegben, a medve nagy, sötét barlangja előtt.

Reszketett szegény lány félelmében, mikor meglátta, hol kell aztán laknia. A medve meg átölelte karmos-bozontos mancsával, és azt dörmögte:

-       Itt élsz ezután velem, kedves mátkám, boldog leszel, meglásd. Jól viselkedj, nehogy bántsanak az állatkáim!

Azzal a sötét barlangban kinyitott egy vasajtót, s bevezette a lányt. Most rémült csak meg igazán a szegény teremtés! Csúf férgekkel volt tele az a terem – mindjárt köréje gyűltek, ahogy meglátták. A medve azonban azt brummogta:

amerre lépsz,

körül ne nézz,

ha félsz!

Úgy is tett a lány, nem nézett se jobbra, se balra, csak ment előre egyenesen, a termek során, s a rút férgek nem bántották. Így mentek át tíz termen. Az utolsó telis-tele volt utálatos szörnyetegekkel, sárkányokkal, kígyókkal, békákkal. De a medve megint a fülébe dörmögte:

Amerre lépsz

körül ne nézz,

ha félsz!

Remeget a szegény teremtés, mint a nyárfalevél, félelmében és utálatában, de csak ment, nem nézett se jobbra, se balra. Mikor kitárult előttük a tizenkettedik ajtó, ragyogó világosság csapott a szemébe, csodálatos muzsika hangzott fel, úgy zengett, mint az örömrivalgás. A lány magához sem térhetett ámulatából, amikor egyszer csak hatalmas zúgás-dübörgés támadt, mintha ég-föld összeszakadt volna. Aztán minden elcsöndesült. Eltűnt az erdő, a sötét barlang, az undok férgek, eltűnt a medve is. Pompás palota támadt a helyükben, aranytól tündöklő termek, fényes ruhájú szolga sereg. Szépséges királyfi állt a lány előtt, a palota ura – ő volt a bozontos medve. Szívére ölelte szépséges menyasszonyát, és így szólt hozzá:

-       Bátorságoddal, jó szíveddel feloldottál a varázslat alól. akarsz-e a feleségem lenni?

Megtetszett a lánynak a daliás királyfi, mindjárt igent mondott neki. Meg is tartották nyomban a lakodalmat.

A lány még királyné korában is mindig a keblén viselte a diófa-ágacskát, amely nem hervadt el soha. Odahívta lakni a palotába a szüleit, nővéreit is, s boldogan éltek, míg meg nem haltak.