1006. mese...

 

 A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

A KÉT NAPFIÚ HŐSTETTEI (9. rész. Szavak száma: 333)

A Nap nyugati háza

Negyednap Eszcsánatlehi fölment a Csolihi hegyének csúcsára, és ott lepihent egy sziklán. Jött Csohanoai, mellé telepedett, és kedveskedett neki.

- Miért hízelegsz nekem - kérdezte az asszony -, mit akarsz tőlem?

- Azt akarom - felelte a Nap -, hogy hozzám tartozz. Gyere nyugatra, és készíts ott otthont nekem.

- Nem akarom! - felelte Eszcsánatlehi.

- Nem adtam-e fegyvereket a fiaidnak, hogy legyőzhessék az Anayékat? Sokat tettem értetek, és ezt viszonoznod kell.

- Nem kértem soha, hogy segíts rajtunk, amit tettél, a magad akaratából tetted - felelte az asszony.

- De Nayenezgani megígérte, hogy nekem ad téged.

- Törődöm is azzal, amit ő ígérget! - felelte Eszcsánatlehi.

A Nap azonban egyre nagyobb és nagyobb erővel bocsátotta rá sugarait, úgyhogy Eszcsá­natlehi végül is így szólt:

- Mondd hát meg előbb, mit ígérsz nekem! Hallottam, milyen szép házad van keleten, de látni nem láttam soha. Építtess nekem nyugaton ahhoz hasonlót, azt akarom, hogy ez a ház is a vízen ússzon, nehogy az emberek később, amikor már nagyon elszaporodnak a földön, látoga­tásaikkal zavarhassanak. És akarom, hogy ott a házam körül mindenféle drágakő teremjen: gyöngyház, türkiz, akhát, rubin, zsírkő és mind a többi. Egyedül élek majd ott, fiaim és nővéreim nem élhetnek velem, adj hát nekem állatokat. Ha mindezt megteszed és megadod, elmegyek veled nyugatra.

A Nap mindent megígért, és ígéretét meg is tartotta. Eszcsánatlehi be is költözött a vízen úszó nyugati házba, és ott él mind a mai napig. A Nap pedig meglátogatta naponta, mikor égi útjának végére ért. De nem járja ám végig mindennap az utat, borult, esős napokon keleti házában vesztegel, és csak veszedelmes villámait küldözgeti a mennyégen át.

Nayenezgani és Naidhikisi, a két Napfiú pedig miután Eszcsánatlehi elhagyta őket, Thoyetlibe mentek, a San Juan völgyébe, mert apjuk így parancsolta. Ott építettek házat, és ott élnek mindmáig, gyakran látható alakjuk, amint a San Juan vizében tükröződik.

Oda járnak a navahók törzsbeliek, de nem esőt, jó aratást, bőséges állatszaporulatot kérnek, hanem hadiszerencsét és győzelmet. Csak harcosok léphetnek a két Napfiú házába.

719. mese...

MESÉK ÉS MONDÁK

Mátyás királyról

Mátyás király lustái (Szavak száma: 124)

Mátyásról regélik, hogy három leglustább embert összeszedve az országból, azokat tartá egy házban, és azoknak egyéb dolguk nem volt, mint naphosszant semmit sem csinálni. Mai világban ilyen embert többet kapna Mátyás király háromnál, akkor csak három volt.

Egyszer tűz ütött ki abban a házban, ahol a három lusta lakott; mikor már a fejük felett égett a ház, az egyik megszólal:

- Talán még el is kellene innen menni?

A másik idő vártatva azt feleli rá:

- Ha kellünk a királynak, majdcsak elvitet bennünket innen.

A harmadik végre így szólt:

- Ugyan, hogy nem restelltek beszélni?

És mind a három odaégett.

Innen maradt az a közmondás, miszerint valami különös rest emberre azt szokás mondani:

„Ez is egy a Mátyás király lustái közül.”

 

 

711. mese...

MESÉK ÉS MONDÁK

Mátyás királyról

 

Mátyás király napszámba dolgozik (Szavak száma: 147)

Amin Mátyás király városra vándorót, hát az egyik városba építöttek egy nagy házat. Ű is beát napszámosnak. A pallér mikó fővette, aszonta neki, hogy:

- Te naplopó, ha nem dógozó, akkó mögbotozlak, osztán ekergetlek innét.

Mátyás királyt az álláscsinálókhon tötte, és a nehéz görgő landénát köllött neki cipeni. Maj mögszakadt. A többiek csak keveset dógoztak, csak nevették, oszt aszonták, hogy em még nem tudja, hogy hogy kő a napot lopni. Emut a hét, fizettek, űtet is kifizették. De a pallér gazembör vót, kevesebbet fizetött neki, a többit zsebre vágta. Mátyás király kevesőte a pézt, akkó a pallér aszonta, hogy:

- Ilyen naplopó, min te, még annyit se érdemősz.

Mátyás király két nap múva mögén ott vót az építésné, és emonta, hogy mit tapasztat. A pallér vátig bizonkodott, hogy mindönkit munkája szerin fizetött. Hiába, mer Mátyás király mögbüntette a pallért, de a dologkerülőket is.

509. mese...

LOKITOYO (Szavak száma: 1098)

Lokitoyo egy hallgatag, szerény fiatalember volt. Nem tudta mi az álnokság, és sokáig nagy naivitásának volt az áldozata.

- Az emberi színjáték túl bonyolult dolog az én számomra - állapította meg. - Elhagyom a falumat, az állatokhoz csatlakozom. Azok jobban megértenek engem, és én is jobban meg­értem őket, mint az embereket.

Összeszedte a holmiját, összecsomagolta és egy bot végére kötötte. Eloltotta a tüzet a kunyhója mellett, és nagy léptekkel elindult az erdő felé. Lokitoyo három napig vándorolt. Amikor behatolt a bozótba, evett egy keveset a magával vitt ételből, majd a folyóból oltotta a szomját. Magára csavarva a takaróját, lefeküdt az árokba aludni.

A negyedik nap reggelén elhatározta, hogy letelepszik ott, ahová megérkezett. A bozót szép volt, a föld jó, és onnan nem messze kis patak csordogált. Úgy döntött, hogy házat épít magának. Levágott pár ágat. Miután leszedte róluk a leveleket, a földbe döfte azokat. Sarat csinált, összekeverte száraz fűvel, és azzal befedte a falakat. Lekaszált egy kevés füvet, amiből tetőt készített. Utána ajtót formált bambuszrudakból, amiket megnedvesített fa­kéreggel fogott össze. Miután befejezte a házat, Lokitoyo elégedetten megkezdte magányos életét. Nagyon boldog volt, és összebarátkozott az állatokkal, amikkel találkozott, melyek a környéken éltek.

Egy reggel Lokitoyo kiment a házából, hogy gombát szedjen és kiásson néhány gyökeret, amik az élelmét képezték. Nem zárta be a háza ajtaját, de ki is mehetne be, hiszen ő volt az egész vidék egyetlen lakója. Már nem kellett félnie az emberektől.

Nem sietősen szedte Lokitoyo a gombát, és dobálta bele a kosarába, amit ő maga font bambusz­rostokból. A Nap vidáman melegítette az egész természetet, és a föld a humusz kellemes illatát árasztotta. Ezután gyökereket ásott ki. Miután megtelt a kosara, elindult visszafelé. Sietni kezdett, mert hatalmas felhők borultak a Kilimanjáróra.

- Vihar közeledik. Tényleg sürgősen haza kell érnem.

Amikor Lokitoyo befordult a tisztásra, ahol a kunyhója emelkedett, nagyon boldog volt. Mindjárt otthon lesz, gondolta, de ekkor váratlanul hangot hallott:

- Állj!

Lokitoyo megdöbbenve állt meg, körülnézett, de semmi gyanúsat sem látott. Tett egy lépést előtte, de ismét hallotta a parancsoló hangot:

- Megtiltom, hogy belépj, én egy nagyon fontos személyiség vagyok.

Úgy tűnt, hogy a hang bentről jön. És az ajtó, ami egy pillanattal előbb még félig nyitva volt, közben becsukódott. Lokitoyo úgy gondolta, hogy a távolléte alatt tolvaj lopózott be a házába. Érezte, hogy elönti a harag, és dühösen így szólt:

- Ez a ház az enyém. Én építettem saját kezemmel, saját verejtékemmel. Utasítalak, hogy a lehető leggyorsabban hagyd el!

De senki sem jött ki.

A látogató hangja erősebben és még fenyegetőbben hangzott:

- Én vagyok a világ legfontosabb személye. Ha ide belépsz, megöllek.

Lokitoyo ez alkalommal megijedt. Már nem volt mersze dühösen rákiáltani a banditára, aki a hatalmába kerítette a lakását. De mégis, ki lehetett az az ilyen hatalommal rendelkező bandita?

- Ha ember, biztosan van fegyvere, és én semmit sem tehetek, hiszen védtelen vagyok. Ha állat, szörnyűséges lehet, mert a hangja az oroszlán hangjára hasonlít. Még a fogai között végezhetem. Mit tegyek? mi lesz velem?

Megkerülte a házat, és benézett az ablakon, de semmit sem látott: túl sötét volt, hogy bármit is ki lehessen venni.

- Talán egy gonosz szellem, aki rosszat akar nekem - gondolta, és nagyon megijedt.

Nem tudva, hogy mit is tegyen, úgy döntött, hogy felkeresi az állatbarátait, azok biztosan segíteni fognak.

Legelőször a hiénával találkozott. Lokitoyo elmondta neki a kalandját, és segítséget kért tőle. A hiéna elkísérte egészen a kunyhóig. Be akart menni, de alig ért el az ajtóig, amikor fel­hangzott ugyanaz a fenyegető hang:

- Vissza! Nagyon fontos személyiség vagyok. Mindenkit megölök, aki csak átlépi a küszöböt.

A hiéna pánikba esett és meghunyászkodva elmenekült.

A nagyon szerencsétlen Lokitoyo felkereste a többi barátját is, a leopárdot, az orrszarvút, az elefántot, a bivalyt. Ugyanígy felkereste az oroszlánt is, aki mindig nagyon barátságos volt hozzá. Azonban ezek közül a hatalmas állatok közül egyiknek sem volt mersze szembeszállni a parancsoló hanggal. Senki sem merte kinyitni az elátkozott ház ajtaját.

Lokitoyo, amikor már teljesen elvesztette a bátorságát, leült egy rönkre. Állát a tenyerére tá­masztva szomorúan nézte a házát, ahová már nem mehetett be. Micsoda sorscsapás! Körülötte elnémult az egész bozót. Kibírhatatlan volt ez a csend. Lokitoyo hangosan siránkozott:

- Mi lesz most velem? Nagy istenek, mit tegyek, mit tegyek? ez a betolakodó valóban egy nagyon fontos személy lehet, ha még a legjobb barátaimnak sem sikerült elkapniuk. Ki segít akkor nekem?

Lokitoyo sírva fakadt. Ezt látva a barna hangya, megsajnálva őt, felkínálta a segítségét, de Lokitoyo kedvesen így szólt:

- Szegény hangya! Azt hiszed, hogy te, a te parányi termeteddel legyőzhetsz egy olyan fontos személyt, aki még magát az oroszlánt is megrémítette? Nem látok semmiféle lehetőséget.

A Hangya Hölgy azonban nagyon bátor volt. Büszkén így felelt:

- Éppen az apró termetemmel mehetek be mindenhová, ahová csak akarok. Elbújhatok és megfigyelhetem az idegent. Engedd meg, hogy szerencsét próbáljak!

Lokitoyonak nem volt vesztenivalója, és mivel a Hangya Hölgy hangja annyira meggyőző, ő maga meg olyan bátor volt, hogy beleegyezett:

- Rendben van. Próbáld meg!

A hangya határozottan elindult a kunyhó felé. Alig ért az ajtóhoz, amikor a tekintélyes hang megdördült:

- Én fontos személy vagyok. Mindenkit megölök, aki csak ide belép.

A hangya habozott pár másodpercig. Lokitoyo azt mondta magában, hogy a játszmát ismét elvesztette... De a hangya folytatta az útját. Bement az ajtó alatt.

A fiatalember és minden állat remegett, a legrosszabbra vártak. A kunyhó mellett semmi mást nem lehetett hallani, csak a gyors lélegzetvételeket.

Amíg kint minden nyugodt volt, mi történt bent? A derék hangya végül felfedezte a bűnöst, aki egy szék alá bújt. Az egy ujjnál nem nagyobb féreg volt. A földön tekergett. Azt gondolta, hogy a ravaszságával kisajátítja Lokitoyo házát, és megakadályozza másoknak, hogy be­menjenek. Ah, micsoda gonosz is volt ez a földi giliszta!

De a hangya, akin a harag lett úrrá, keményen rákiáltott:

- Miért űzöl ilyen gúnyt velem? Mindjárt meglátjuk, mindjárt meglátjuk - a csápjait mozgatva az ellenségre támadt.

Egyetlen harapással végzett a gilisztával, ami szörnyűséges sikolyt hallatott. Összerándult és kimúlt. A hangya felemelte a holttestet, a kijárathoz vitte. Boldogan jelentette be:

- Mindenki jól figyeljen! Íme a bűnös! Ez a fontos személyiség a valóságban csak egy földi giliszta volt. Nézzétek!

Az állatok nevetésben törtek ki. Lokitoyo is velük együtt nevetett. Derűs hangulat lett úrrá mindenkin: a feszültség és a félelem tovatűnt. Ezután jó volt élni.

A fiatalember köszönetet mondott a bátor hangyának. És az oroszlán, mintegy kiengesztelés­képpen és kártérítésül megölt egy szép antilopot és neki adta.

Ekkor Lokitoyo megértette, hogy az állatok épp olyan álnokok, mint az emberek, és a boldog élethez arra van szükség, hogy az ember megfelelően válassza meg a barátait.

A Hangya Hölgyet pedig a szép erdő legbátrabb teremtményének ismerték el.