174. mese

Százat egy ütéssel (Szavak száma: 1412)

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy mesterlegény, kinek se égen, se földön nem volt egyebe egy rongyos garasnál. Elindult ő vándorolni. A mint ment mendegélt hegyen völgyön keresztül, nagyon megéhezett. Bement hát egy vendéglőbe, s kért ott magának egy garas ára aludttejet. Csak eszi, csak eszi az aludttejet, egyszer belé száll a tálba egy szörnyü nagy rakás légy; ő is haragosan belé csap a tenyerével, s megolvassa, hány legyet ölt meg; hát épen száz volt a megölt legyek száma. Ő is fogja magát, kiirja egy táblára nagy betükkel: én vagyok az, a ki százat egy ütéssel megöltem, s kitette a táblát a hátára.

A mint ment, mendegélt egy nagy királyi városon keresztül, meglátta a folyosóról a király a nagy betüket, s leküldte inasát, hogy nézné meg, mi van annak az embernek a hátára irva. Az inas megnézvén, megmondta a királynak, hogy mi van rá irva. - Hivd be csak gyorsan azt az embert, mondá a király, épen ilyen emberre volna szükségem. Az inas behivta. Miért hivatott felséges uram? kérdte a vándorló legény. Biz én csak azért hivattalak, hogy van itt nekem a hegyoldalban egy templomom, tizenkét medve jár belé; már igen sok embert elpusztitott, gondoltam, hogy te tán ki tudnád őket pusztítani. Ki is pusztítom én, felséges uram, csak nekem egy fél esztendőt adjon, addig enni, innivalóval jól ellásson, fogadom, hogy nem jár abba a templomba több medve. A király megadta a fél esztendőt. A vándorló legény feltette magában: nem bánja, ha meghal is, legalább fél esztendeig jól él; evett is, ivott is mindig. Eltelvén a fél esztendő, mikor beestveledett, a templomba tizenkét dézsa bort szállittatott, ugyanannyi kenyeret és hust; s azokat lerakta sorba, a templom közepére, de ugy, hogy senki sem látta, maga pedig megbujt a székek között. Egyszer jön nagy morogva a tizenkét medve, ugyancsak hozzálát mindenik az evéshez, iváshoz; mindent felfaltak és megittak egy csepig; de be is fizettek magoknak, mert a bortól mind részegek lettek. Mikor mind összevisszadültek a részegségtől, kiugrott a mesterlegény a székek alól s elszeldelte egyenként fejöket, s a templomból mindent szépen kitakarított, csak a medvéket hagyta ott egy rakáson.

Reggel jókor, még a király alig kelt fel, jelentette neki, hogy a medvék meg vannak ölve; a király felöltözött és megnézte. Hát csak elcsudálkozott rajta, hogy a medvék egy rakáson voltak megdögölve. Hogy ölted meg ezeket? kérdi a vándorló legénytől. Hát nekem szaladtak, hogy széjjeltépjenek, én meg mind kardra hánytam őket egymás után, felelt a vándorló legény. Még egy dolgot bizok rád, szólt a király hozzá; ha azt megteszed, fele királyságom és egyetlen leányom neked adom. Mi lesz az? szólt a vándorló legény. Van nekem egy igen szép kertem, mond a király, benne három óriás uralkodik, ha azokat kipusztítod, tied lesz, a mit mondottam. Jól van, felséges uram! csak egy fertály esztendőt kérek, s addig a legpompásabb ellátást min­dennel. Megadatott neki, a mit kivánt, s ő nyugodtan várta a kitüzött időt; s meg is érkezett az nem sokára. Mitévő legyen már most? gondolkozott magában, hogy pusztítsa ki a három óriást. Mit mit nem gondolt: egyszer kiment a piaczra, vett ott vagy két garas ára turót és egy pacsirtát, azzal haza ment. A mint elérkezett az estve, bement a kertbe, s mindjárt a kapunál találkozott a legnagyobb és legerősebb óriással.

Tudom, mi járatban vagy, szólott az óriás, minket akarsz kipusztítani, hanem nem lesz belőle semmi; különben megpróbálhatjuk mindjárt, ha birkózhatunk-e együtt. Itt van egy darab kő, ha ezt ugy össze tudod morzsolni, mint én, akkor birkózhatunk s megfogta a követ és széjjel­morzsolta; a vándorló legénynek meg egy más darabot adott. Ő is kikapta hirtelen a zsebből a turót, a kőhöz nyomta és mutatta az óriásnak. Lásd pajtás, az nem nagy dolog, a mit te csináltál, hanem azt tedd meg, a mit én teszek, hogy vizet facsarj a kőből. Megpróbálta az óriás, de sehogy sem tudta. Még tegyünk egy próbát, mondá elszégyelve magát. Van nekem itt egy nagy buzo­gányom, hajitsd fel te azt, a mennyire én. Megpróbálom, szólt a vándorló legény. Az óriás felkapta a rettentő buzogányt, oly magasra hajította, hogy mikor lejött, embervastagságu lyukat hasított a földben, s két ölnyire lehaladt. A vándorló lement érte, hogy majd ő hajítja már fel, de korántsem vette ki, hanem inkább betakarta földdel, a pacsirtát pedig kirepitette a zsebéből, s az oly sebességgel repült fölfelé, hogy nem lehetett kivenni: micsoda. Az óriás csak várta, hogy mikor esik már le. Jaj pajtás! ne várd azt, szólt a vándorló legény; nem esik az le soha, tulment az az egen, ki tudja melyik világba. - Még ilyen legényre nem akadtam; már látom, én nem birkoz­hatom veled, nem te én velem; a másik két társam pedig gyöngébb, mint én, azok már hasztalan is próbálják, tudom nem győznek meg, hanem előhivom őket; s egyet fütyentett, s egyszerre mind a két óriás ott termett. Még ilyen legényre nem akadtunk többet, szólott a legerősebb óriás; ezzel egyikünk sem birkozhatik meg; hanem egyet gondoltam: hát ha bevennők társaságunkba. Jó lesz biz a! mondták a többi óriások; de hát te ráállsz-e? kérdezte a mesterlegényt. Nekem mindegy, szólott az, csak legyen mit enni, inni, akárhol; s társokká szegődött az óriásoknak.

Ettek, ittak, jóllaktak, lefeküdtek; de egyik sem mert aludni. A vándorló legény is félt az óriásoktól, az óriások is ő tőle, s igy ment az egész éjszaka. Más nap összeesküdtek az óriások, hogy megölik; majd mikor alszik, főbe üti valamelyik a buzogányával. A vándorló legény élt a gyanuperrel, azért kerített egy nagy hólyagot, s azt megtöltvén marhavérrel, mikor lefeküdt, ugy illesztette fejéhez, mintha valóságos feje lett volna. Az óriásoknak is csak az kellett, hogy lefeküdjék. Mindjárt oda lopózott egy lábujjhegyen, s ugy rá csapott a hólyagból csinált fejre, hogy a vér mind a szeme közé locsant. Nagy örömmel szaladt társaihoz, kik látván, hogy véres, mindjárt meghitték, hogy végbe vivé, a mit akartak, s annak örömére iszonyu nagy vendégséget csaptak, s ugy leették, itták magokat, mint a csap. A mesterlegénynek sem kellett több. Mikor a legédesdebben aludtak, rájok rohant, mind a háromnak elvágta fejét.

Reggel mihelyt megviradt, jelentette a királynak, hogy halva vannak az óriások. A király nagyon elcsudálkozott, hogy micsoda nagy ember lehet az a vándorló legény; a mit ő álmodni sem mert, hogy az volna, s egyszerre hozzá adta lányát.

Mikor már esküdni akartak, akkor érkezett a királynak egy levél, melyben a szomszéd király hadat üzent neki; még pedig hogy mihelyt a levelet kapja, mindjárt induljon; azt irta a levélben. Eredj el, édes fiam, helyettem; vezesd a sereget; lásd én már öreg vagyok, nem oly hatalmas, mint te; igy kérte az öreg király a vándorló legényt; majd összekeltek, ha visszakerülsz a háboruból. Jól van, király atyám, elmegyek, mondá szomoruan a mesterlegény, azzal elindult. Elővezették neki a király ólából a legpompásabb paripákat, de ő soha sem ült lovon, nem mert ráülni egyre se, hanem azt mondta, hogy hozzanak neki egy rosz paraszt lovat, nem kell neki ilyen czifra, mikor háboruba akar menni. Előhoztak hát egy paraszt lovat. Csak ugy nevették mindenfelől, mikor ráült a nagy királyfi; de ő rá sem ügyelt, elindult a sereg előtt, a sereg pedig utána. Mikor elértek az ellenséghez, s megszólalt mindkét felől a trombita, megiedt a háboruhoz nem szokott paraszt ló, s elkezdett szaladni hegyen, völgyön. A mint egy kereszt mellett szaladt el, a királyfi félvén, hogy leesik, megkapta a keresztet; az kitörvén, a vállán maradt, de azért nem eresztette el. A ló most még százszorta jobban megiedt, szaladt egyenesen az ellenségnek. Az ellenség királya meglátván a keresztet, azt gondolta, hogy maga az isten, s elkiáltotta magát: rakjátok le fegyvereiteket; e háboru nem lesz igazságos, maga az isten jő ellenünk. A katonák mind lerakták a fegyvert, s ott hagyván, visszatértek. A vándorló legény pedig, vagyis a királyfi felszedette azokat, s győzedelmesen tért vissza az öreg királyhoz. Ott mindjárt a királyleánynyal összekeltek, örömében a király egészen átadta neki a királyságot. Nagy lakodalmat tartottak, olyat, hogy az egész világon hire futamodott, de a mint lefeküdtek s elaludtak, elkezdett a ván­dorló legény beszélni, holmi vasaló vasat, czérnát, tűt s más egyebet; a királyleány pedig mind hallotta, csak alig várhatta a reggelt, mindjárt megmondotta apjának, hogy ugyan miféle szár­ma­zásu lehet az ő férje; vasaló vasat, czérnát, tűt emleget. A király megkérdte vejétől, hogy miért álmodta azokat. Ő azt felelte rá, hogy tegnap egy szabóboltban volt s ott hallott ilyeneket emlegetni, azért álmodott velök. Megmondta leányának a király az egész dolog okát, s mindjárt kibékültek és azután mindig boldogul éltek; az öreg király és leánya még mai napig sem tudják, hogy a királylyá lett szabólegény miféle nemzetségből származott.

147. mese

Légy, hangya (Szavak száma: 223)

A légy disputála egykor a hangyával,
S e nagy dolgos felett kérkede magával:
Bizonyára - úgymond - elveszett az eszed,
Hogy te paraszt féreg magad hozzám teszed.
A királyoknál van nekem kész asztalom,
Mikor kell a legszebb dámát megcsókolom.
Mi van az oltáron még azt is megnézem
S már Jupiter előtt kiveszem a részem.
De a hangya erre oly jól megfelele,
Hogy a légynek eltölt szeme szája vele.
Király asztalához senki nem hív téged,
Azért is ott minden neked ellenséged.
Mindenünnen mivel nincs arcod, kivernek,
Kész ellened mindig keze az embernek.
A mely helyre egyszer leülsz vagy leszállasz,
Többnyire te abból többé fel nem állasz.
Én a más asztalát, mint te, meg nem lesem;
Mert magam élelmét bőven megkeresem,
Mikor itt s ott cincogsz, én az egész nyáron
Dolgozom, az időt megvévén nagy áron.
S mikor ti megfagytok henye s ocsmány legyek,
Rakott tárházamba ősz végén bemegyek.

Az láthatja magát a rest légy képében,
Ki dicsekszik csupán nemes levelében,
Mely mint a név régi ősiről maradott,
Kiknek virtusokhoz ő semmit sem adott;
Ki egy rongyos mentét ha vethet előre,
Utálva néz alá a szántó-vetőre.
De mikor az ilyen egy-két agarával
Hétről hétre nyúlász, hol negyed magával,
Azután itt s amott máson él arcára;
Élelmet keres az, december havára,
Meleg verejtékkel földét zsírosítván
Hazáját s királyát ekként gazdagítván.

51. mese

Oroszlán, légy, pók (Szavak száma: 287)

Egy ifjú oroszlán a déli hőségben
Kedvére szunyókált a hűvös zöldségben,
De nagy tábor szúnyog körülte zsibongott,
Kivált egy szemtelen légy fülébe dongott,
Melyen fellobbanván nemes szíve mérge:
“Menj el - így szól neki - földnek ocsmány férge,
Édes szunyadásom gátolni hogy mered,
Királyi hatalmam tán még nem ismered?
Vagy önként akarod élted kiontani,
Hogy azt, kit minden fél, mered bosszantani?”
“Jaj! be fennyen álmodsz, mond a légy, felőled,
Százszor király vagy is, nem félek én tőled.
Bár csattogtasd össze éles fogad s állad,
Avagy az elefánt nem erősb-e nálad?
Mégis mikor tetszik, fektéből felköltöm,
Szörnyű bőgésével a mezőt betöltöm.”
Így szól, s feljebb kezdvén unalmas nótáját,
Megkapja füstölgő orrának cimpáját,
Hegyes dárdájával mint egy bőr hévérrel

Szívja, míglen magát torkig tölti vérrel.
A király mérgében jobbra s balra forog,
Érc fogai közűl véres tajték csorog.
Mikor orrához csap, a légy bú fülébe,
S majd orra lyukának legbelsőbb öblébe,
Ott mint tágas házban jár kél mint akarja,
Csiklandó inait sorra csípi, marja,
Úgy hogy orrán s fülén vére egyre áradt...
Végre a kínzásban hogy a légy elfáradt,
Elrepült dolgára csúfoló dongással,
Pompás győzedelmét fútta harsogással,
S mikor kacajába hasa majd megfakadt,
Véletlen egy póknak hálójába akadt,
S csakhamar elvette kevélysége bérét,
Kiszíván az éh pók hamisan gyűlt vérét.

Két dolgot juttat ez, olvasó! eszedbe,
Mind kettő méltó rá, hogy felírd szívedbe,
Első az, hogy nem kell senkit megutálni,
Mert a légy is bosszút tud magáért állni.
Másik az, hogy a ki végez nagy dolgokat,
Ne fújja fel magát, s ne hányja azokat;
Mert a ki ellentáll a vad oroszlánnak,
Olykor a pókok is azzal rútul bánnak.
S a ki veszély nélkül sok tengert bekerül,
Egy sáros patakban véletlen elmerül.