812. mese...

A rab király szabadon

Fantasztikus állatregény

 Írta: Bársony István

Mintha álom lett volna. (Szavak száma: 498)

A következő tavasszal, amikor a sok hó már elolvadt s a bokrokra kicsalta a rügyet a nap­sugár: egy vén róka csatangolt végig az őserdő leégett részén, amelyet a nagy tűz óta minden­ki került, mint a gyász és elmulás tanyáját.

A róka egymaga ődöngött az egész környéken, ahol mindössze is egy hollónak a szavát lehetett hallani. A holló nagyokat sikkantott, valóságos kürthangokat adott, ami nagyon eltért rendes, nyugalmas korrogásától. A róka idegesen piszkálgatta ki füléből a csiklandós hango­kat s meg-megrázta a fejét.

- Mi az ördög lelheti Gyászt, hogy úgy bomlik? kérdezte magában, s arra vonult, hogy kiván­csiságát kielégítse. A dágványos felé kellett kerülnie, hogy útját rövidítse, besurrant az égett sűrűbe, a patak mellett.

A bokrok feketén, kormosan meresztgették beteg, vagy halott galyaikat. Az óriás-bükk, amely roppant ernyőként borúlt volt a bozótos fölé, csonkán, összeégve mutogatott merev, hideg ágaival a világ minden tájéka felé. A holló a halott bükkfa fölött keringett s valamit szidott, ami odalent volt.

Amikor Ravasz odaért, rémülten szökött vissza. De minthogy semmi se mozdúlt: megint előrebújt s óvatosan dugta ki az orrát a kormos bokrok közül.

Egy hatalmas fekete csontváz guggolt a nagy bükkfa tövében. Hosszú karjaira támaszkodott, mintha éppen fel akarna kelni.

A róka sokáig nézte-nézte. Egyszer csak felvillant a szeme. - Nini, mondta, ez Cézár!... A szegény mellbeteg gorilla, aki valószinüleg meg se moccant a tanyájáról, úgy érte itt a nagy tűz.

Elősompolygott s körülszaglászta az összepörkölődött csontvázat.

- Ime, az utólsó a nagyhatalmak közül, vakogta halkan. Mind elmentek, mind, csak ez maradt itt. A királynak végkép nyoma veszett. Senki se tudja, mi lett belőle. Utóljára a sziklafal között látta egy átröpülő szajkó. A Vörös ördögöt hiába hivom a köve alól: nem jön, nem is sziszeg. Bizonyos, hogy elpusztúlt; hisz ő legkevésbé menekülhetett. India gyöngyét egy bagoly úgy látta összemarva, végvonaglásban. A nagyhatalmak eltüntek már valamennyien, - mintha ittlétök csak rossz álom lett volna.

A holló még folyvást nagy lármát csapott a magasban. A róka rászólott: - Mit zajongsz annyira, Gyász? Talán megint gyűlésre hívod a szabadokat?

- Ördögöt, mordult fel a félszemü holló. Kell is nekünk gyűlés, összetartás! Kiki csinálja a maga dolgát, mint régen. Akkor volt boldog világ. Ezentúl megint úgy lesz.

A fiskális vállat vont. Befelé-nyelven mormogta:

- Mintha én máskép csináltam volna valaha! Csak az ostobák lehetnek igazi rabszolgák.

És fennhangon tette hozzá, kifelé-nyelven:

- Az egész tavalyi esztendő álom volt, rossz álom.

- Az! az! korrogta a holló, és elkezdett úszni a levegőben, egyenes irányban, amerről egyik pajtásának a hívását hallotta.

A róka is tovább ment. A patak partjáról még egyszer visszanézett. A gorilla csontváza úgy mosolygott rá, mintha hívná.

Ravasz megborzadt; lába közé kapta a farkát és sietve loholt el.

Az őserdő csöndjében csak egy harkály kopogtatása hallatszott.

Verőfény játszadozott és táncoltatta enyhe sugarait.

A langyos levegőben, a vágás felől, ibolya-illat szálldosott erre, szellőparipák hátán.

Az uj élet reménységét hirdette a tavasz felséges, üde lehelete.

 

VÉGE.

 

 

810. mese....

 

A rab király szabadon

Fantasztikus állatregény

 Írta: Bársony István

Leszámolás. (1. rész. Szavak száma: 883)

A «nagyhatalmak» már átélték volt egy izben a tűzveszély borzalmát, amikor Abdullah a cirkuszt felgyújtotta. Sőt a tigris égő lápot is látott. De mi volt mindez a lángban álló őserdő­höz képest!

Az apró tűznyelvek mohó éhséggel kaptak bele az avarba s végig szaladtak rajta. Ahol cserje, vagy fa állotta útjokat, arra nagy gyorsasággal kapaszkodtak fel. Pirosló erek jelezték útjokat. Ezek az erek, amelyek azután mind összefolytak s egymásba olvadtak: nőttek, terjedtek, szélesedtek, amig az egész fát el nem borították lángtengerrel.

Az évezredes fa-gigások borzasztó ropogással égtek, s terebélyes ágaikkal, amelyek leg­hamarabb tüzet fogtak, sietve adták tovább a rajtok pusztító veszedelmet.

Mintha láthatatlan tűzszellemek üvöltöttek volna; mintha a lángtengert valaki irtózatos erővel korbácsolta volna viharzóvá.

Az erdő sírt, nyögött, ordított. A szelek megbolondúltak s egymásnak mentek neki; - össze­csapódtak s forró áramlatokkal furakodtak egymásba, hogy már a nagy hőségtől is el kellett vesznie annak, aki idejében nem menekülhetett.

A tűzisten megittasult saját művének a rémítőségétől s lobogó sörényü arany paripára kapva, száguldott végig az erdőn.

Nehéz, vastag, sötét füst gomolygott a rengeteg fölött, hasonlatos az örök éjszaka felhőihez.

A füst között, mintha kitörésben levő kráter ontotta volna magából, tűzcsóvák röpködtek. Szélsodorta égő galy volt az mind.

Ezer dob pergéséhez hasonló zajjal rohantak előre a tűzparipák, s aközben néha egy-egy ágyu­lövés döreje hallatszott. Az összeroskadó, egymásra dülő fa-Mathuzálemek vágódtak el akkora zajjal. Vörösen izzó testtel nyúltak végig az alattok már hamuvá és perjévé vált avaron. Némelyik a Menydörgők őrvonalán a határpatakba zuhant és sisteregve forralta fel a rászakadó vizet, amelyből egy szempillantás alatt fehér gőz lett.

Az utólsó ítélet napja volt ez. A pokol belseje csak ilyen lehet.

Megtelt az égő erdő halálordítással és vészkiáltással.

Aki futni tudott, az száguldott. Akinek szárnya volt, az minden erejét összeszedte s röpült.

De mit csináljon az, akinek se lába, se szárnya?

A Vörös ördög hiába surrant egyik buvóhelyről a másikra, nem tudott megnyugodni. A fa odva most semmi. Az a legbiztosabb halál. A kövek is mind áttüzesednek: azok alatt megsül az odarejtőző kígyó. A föld alatt csak hitvány lyukak vannak, amelyek most biztos védelmet nem kinálnak; hisz’ nyílásukra dőlhet egy égő faóriás és megtöltheti füsttel-forrósággal a menedékhely titkos rejtekeit.

A Sátán reszketett. Megértette, hogy milyen senki ő ebben a pillanatban. Mit ér a méregfoga, ha hasznát nem veheti? Vagy talán menjen neki a tűznek és marja meg a lángot?

Eszébe jutott, amit Ravasz sugdosott volt egyszer a fülébe. Ime, a borzalmak napja itt van, s aki ezt okozta, az a Csíkos fojtogató.

A Sátán felszisszent dühében. Ha most hirtelen eléje vetődik a tigris: semmi se menti meg. A Vörös ördög gondolkodás nélkül ontotta volna beléje halálos mérgét.

El innen, el, akármerre! Ha csúszva is, csak el!

A sistergő vész száguldva rohan előre; azt feltartóztatni nem lehet...

A Vörös ördög halálos félelemmel és tajtékzó dühhel csúszott át árkon-bokron; céltalanúl, tanácstalanúl haladt s a vakvéletlenre bízta magát a kétségbeesés e nehéz órájában: hátha talál valahol egy mély sziklaüreget, ahol kikerülheti a fenyegető rettenetes sorsot.

Ezalatt történt, hogy a dágványos táján az oroszlán meg a tigris egymással szemközt állott.

A tigris összerándúlt. Dühében és aggodalmában már elsötétült a látása. Rekedten nyávogta: - Mit akarsz most, király? Hát nem látod, nem érzed a poklot? Most nincsen idő szemrehányá­sokra. Eressz utamra, vagy...

Nem folytathatta. Ez a fenyegető «vagy» megsemmisítette a király önuralmának utólsó pará­nyát is. A berber hős neki ugrott és úgy vágta pofon rettentő tenyerével, hogy Bengália díszé­nek az ábrázatáról rögtön lement a bőr.

Második ütésre már nem volt ideje a királynak.

A tigris hörögve, a halálos boszúvágy idétlen hangján virnyogva, mart bele. A torkát kereste s első lába éles, hegyes karmával úgy dolgozott, mint a motóla. Laposos, hosszúkás, tarka feje eltünt a király szügyére boruló sötét sörény közt. Az a sörény két másodperc múlva vértől piroslott.

A berber hős tudta, hogy nincsen mit sokat tétováznia. Ez a hóhérfajzat el nem ereszti többet, amig lélekzet lesz benne. Most már hadd vesszen minél előbb. A sistergő lángok vágtatva jönnek; a párbajnak jóval előbb le kell folynia, mielőtt azok idáig juthatnak.

Szultán nem védekezett; nem bánta, hogy foszlányokban szálldos szét a sörénye a tigris­karmok csápolásától; nem törődött vele, hogy a mellébe hegyes tőrként furódik a Zulejka foga. Kinézte egy másodperc alatt a tigris tarkóján azt a pontot, amely már a nyakba hajlott bele. Széttátotta a torkát s sziklák morzsolására alkalmas agyarával átfogta a tigris izmos nyakát.

Aztán minden erejével összeszorította a száját.

India gyöngye fuladozott, de nem mozdúlt onnan, ahová a fejét befészkelte. Ösztönszerüleg marta magát beljebb és beljebb a király mellébe. A berber hős úgy érezte, hogy tüzes vassal tépdesik szét hatalmas testét. Amint újból és újból összeroppantotta a tigris nyakát: valami átcikázott az agyán. Ugy látszik, gondolta, magam is itt maradok. Kedves rokonom kissé kényes ponton gyakorolja rajtam a művészetét.

De a halálos tusa közben egyszerre nagyot rándúlt alatta a tigris.

Ugyanakkor éles, szinte sipoló sziszegést lehetett hallani.

A berber hőst ellenállhatatlan iszonyat lepte meg s minden erejét megfeszítve ugrott talpra.

Maga is csudálta, hogy milyen könnyen tudta megcselekedni, hanem ettől a hangtól még haldokolva is en garde-ba állott volna. A tigris pedig már eleresztette.

India gyöngyének a feje félig levált volt a törzséről, de azért még élt. Már nem törődött az oroszlánnal, hanem iszonyú erőlködéssel próbált hátrafelé csapni vértől habzó szájával.

Mögötte meg nem szünt a sipító sziszegés. A fű közül most kiemelkedett a borzalmak borzalma, a Vörös ördög.