520. mese.....

 

A CSODAGYEREK (Szavak száma: 1442)

Volt egyszer egy paraszt, akinek szép nagy háza, sok szántóföldje és legelője volt, különben is nagy tekintélynek örvendett a faluban, és ez boldoggá és elégedetté tette. Volt négy gyermeke is: két fiú és két leány. Mikor a gyermekek felnőttek, és apjuk egyszer beszélt nekik gazdag­ságáról és boldog életéről, azt kérdezték tőle:

- De apánk, ha te ilyen gazdag vagy, miért nem vagy hát király?

Az öreg ezen felbosszankodva így válaszolt:

- Bárcsak elvarázsolnának benneteket mindaddig, amíg egyikőtök királyként nem tér haza!

Alig hangzottak el szavai, kívánsága máris teljesült: az idősebbik fiának ugyan megmaradt emberi alakja, de nyomban elfutott, a messzi nagyvilágba; a második fiú meg rókává válto­zott; az idősebbik leány holló alakját vette fel, a fiatalabbikból pedig varjú lett, és a két madár elrepült messze-messze.

Az idősebbik fiú, aki megtartotta emberi alakját, egészen addig ment megállás nélkül, míg egy hatalmas királyi palotához nem ért. Ott bekopogtatott és megkérdezte, nem állhatna-e be szolgálatba? A király azt felelte, hogy ha elszegődik juhpásztornak, azt az állást megkaphatja, mert éppen betöltetlen.

A fiú elégedett volt az ajánlattal, és olyan szeretettel és odaadással gondozta juhait, hogy a nyáj egy év alatt megkétszereződött. Megörült erre nagyon a király, és a fiút nyomban elő­léptette marhapásztornak. A gulya ugyanúgy megkétszereződött a keze alatt egy év leforgásán belül, mint a juhnyáj. Ekkor a király megtette csikósnak: a ménes állománya is megkétszere­ződött egy év alatt. A király ezért rendkívül megszerette a fiút, és most már miniszterévé nevezte ki.

A királynak egyetlenegy leánya volt, aki éppen most töltötte be a tizennyolcadik évét. Szüle­tésnapján így szólt hozzá az apja: mondja meg, ha szívből szeret valakit, s legyen az bárki, ő ahhoz adja feleségül, és az az ember lesz majd utódja a trónon is.

A leány erre a fiút nevezte meg, mert akárcsak az apja, ő is régen megszerette már. A királyt nagyon boldoggá tette, hogy a lánya így választott, és hamarosan megtartották a lakodalmat. A király aztán nemsokára meghalt, és a veje követte őt a trónon.

Egy napon aztán az ifjú király azt mondta a feleségének, hogy neki vissza kell mennie a hazájába megváltani a testvéreit, és azzal elmesélte, hogyan átkozta el mind a négyüket az apjuk valaha.

Ezt hallva, az ifjú királyné nagyon megijedt, és így szólt:

- Ó, édes férjem, ha te itt hagysz, én elvesztem, mert innen nem messze lakik a Halál nélküli Köd, s az minden fiatalasszonyt elrabol. Ki védelmez meg engem, ha te most elmégy, és ez a rémség megjelenik?

A férje azt felelte:

- Ne félj, magammal viszlek téged is a hazámba!

Azzal egy csukott hintóban útra kelt a feleségével. A hintó egyik ablaka azonban nyitva maradt, s amikor az erdőn hajtattak keresztül, hát lám, jött egy hatalmas szélvihar, és mielőtt a férje észrevehette volna, elragadta a fiatalasszonyt, és egyetlen pillanat alatt elszáguldott vele. Az ifjú tudta, hogy a Halál nélküli Köd volt a tettes.

Azon nyomban kifogatta az egyik lovat a hintó elől, és megparancsolta a kocsisnak, hogy a másik három lóval mindaddig maradjon ott, míg ő visszajön. Ő maga pedig felugrott a ki­fogott paripára, és ellovagolt, hogy megkeresse a feleségét.

Ahogy így lovagolt, bánatos szívvel, összetalálkozott rókává vált testvérével. Nyomban felismerte és megszólította:

- Kedves bátyám, nem tudnád nekem megmondani, hol lakik a Halál nélküli Köd? Elrabolta az én szép fiatal feleségemet!

- Azt nem tudom - felelte a róka -, de csak menj tovább, mindig ebbe az irányba, akkor elérsz hollóvá vált nővérünkhöz, ő tudni fogja!

Az ifjú király sietve továbblovagolt, és mikor megtalálta hollónővérét, és megkérdezte, az így válaszolt:

- Egy mérföldnyire innen, mélyen bent a hegyek között lakik a Halál nélküli Köd. De oda ne lovagolj, mert annak nem lesz jó vége!

A király azonban nem hagyta, hogy lebeszélje szándékáról, és elvágtatott. Mikor odaért, a felesége éppen az ablakban nézegetett. Nyomban megismerte férjét, és örömében sírva így szólt hozzá:

- Ó, kedves férjem, miért jöttél ide, ahol a halál vár rád? És nem tudsz elmenekülni, mert a Halál nélküli Ködnek van egy csődöre, az olyan hangosan nyerít, hogy az egész földkerekség beleremeg. Ha az meglátja, hogy menekülünk, felnyerít, a gazdája meghallja, hazasiet, fel­pattan a csődör hátára, viharsebesen utánunk vágtat, és megöl téged!

De az ifjú király arra kérte feleségét, ne féltse őt, hanem jöjjön vele. Lejött hát a királyné, felült melléje a lóra, és kettesben elvágtattak.

Ezt látva, a mén felnyerített. A Halál nélküli Köd hazasietett, felpattant a lovára, s a mene­külők után iramodott. Utolérve őket, megölte a királyt, és holttestét feldarabolta. Így feküdt ott három napig.

A hullaszag akkorra odacsalogatta varjúvá vált húgát, aki nyomban felismerte fivérét, egy pillanat alatt megint tovarepült, és kétféle gyógyírt hozott. Miután az egyikkel bekente a húsdarabokat, azok szépen egymáshoz illeszkedtek, úgy, hogy a király teste felöltötte előbbi alakját. Azután megkente őt a húga a másik kenőccsel is, és akkor visszaköltözött belé az élet. Aztán a varjú így szólt testvéréhez:

- Innen két mérföldnyire van egy barlang, abban lakik egy vén boszorkány, akinek van egy kancája és négy csikója. A csikók közül minden fiatalabbnak eggyel több szíve van a bátyjá­nál. Ha három nap és három éjen át kedve szerint szolgálsz a banyának, akkor bér fejében megkapod a legfiatalabb csikót, amelyiknek négy szíve van, s az gyorsabban száguld, mint a Halál nélküli Köd ménje, annak segítségével tehát meg tudod szabadítani a feleségedet.

Így hát az ifjú király elment, megkereste a boszorkányt, és beállt hozzá szolgának.

Mikor az első este kiküldte őt a vénség a kancával és négy csikajával a rétre, megparancsolta neki, hogy napfölkelte előtt egy órával újra otthon legyen az állatokkal, mert ha nem, vége az életének, úgy fog járni, mint a sok előző szolga, akiknek leütött fejei ott sorakoztak föl­akaszt­va a barlangban.

A király elment, szabadon eresztette a lovakat, és elővette vacsoráját. Akkor odajött egy kis­egér, és egy darabka kenyeret kért tőle. A király jó szívvel adott neki, azután lefeküdt, és ha­ma­rosan elnyomta az álom.

Mikor felébredt, a kancának és a csikóknak nyoma veszett. De akkor előjött a kisegér, és meg­mondta neki, hogy a lovak négy ölnyi mélyen vannak a föld alatt, ő azonban majd leszalad oda, és addig harapdálja őket, míg feljönnek. Valóban így is cselekedett az egérke, s neki köszönhette a király, hogy a megadott időre haza tudta vinni a lovakat.

Mikor másnap megint kihajtotta őket a legelőre, azt parancsolta neki a boszorkány, hogy napfölkelte előtt két órával otthon legyenek.

Mikor aztán elővette odakint az elemózsiáját, odarepült egy kismadár, és egy falat kenyeret kért tőle. Adott neki, s nem sokkal azután elnyomta az álom. Mikor felébredt, látta, hogy a lovaknak megint nyoma veszett. De akkor odareppent a madár, megmondta, hogy a lovak fönt vannak a mennyben, de ő majd felrepül, és lekergeti őket. Így is történt, és a király a megadott időre hazavitte a lovakat.

Mikor a harmadik estén kihajtotta őket a legelőre, azt parancsolta neki a boszorkány, hogy három órával napfölkelte előtt otthon legyen velük.

Kinn a legelőn elkezdett a király vacsorázni. Akkor odajött egy farkas, és egy darabka húst kért tőle. Adott neki, aztán nemsokára elaludt, és amikor felébredt, addigra a kanca és a csikók eltűntek. Akkor jött a farkas, és azt mondta, hogy a lovak a tengerben vannak, egy szigeten, és ott acélfogú kutyák állnak őrséget. De a király csak ússzon át odáig, és a hátán vigye őt magá­val, akkor majd ő maga után csalogatja a kutyákat, s azalatt a király összefoghatja a lovakat, felül a kancára, és hazatereli őket.

Így is történt minden, és még éppen időben érkeztek haza.

A boszorkány most már képtelen volt ártani a királynak, és bér fejében neki kellett adnia a leg­fiatalabb csikót is.

A király pedig azon nyomban a Halál nélküli Köd palotájához vágtatott. Amikor odaért, a felesége megint az ablaknál állt. A királyné sokat sírt, és gyászolta őt, miután saját szemével látta, hogyan ölte meg a Halál nélküli Köd. Így hát elámult, amikor most élve látta viszont.

Gyorsan leszaladt hozzá, felült eléje a nyeregbe, és elvágtattak.

Látva ezt a Halál nélküli Köd ménje, hatalmasat nyerített. Gazdája egy pillanat alatt otthon termett, felpattant a hátára, és üldözőbe vette a menekülőket. De minden igyekezete hiábavaló volt, nem érhette utol őket, és amikor ráismert a négy-szívű csikóra, amelyen az ifjú király lovagolt, visszafordult.

A király odaért a feleségével arra a helyre, ahol a kocsis várakozott rájuk a három lóval és a hintóval. Beültek a hintóba, és a király hazájába hajtattak.

Időközben apja teljesen megőszült a gyermekeiért viselt gyászban és bánatban. Nagyon megörült hát, amikor meglátta az érkezőket, és megtudta, hogy idősebbik fiából király lett, s így az ő meggondolatlan átka teljesedésbe ment és valóra vált.

Nemsokára három ifjabb gyermeke is hazatért. Ők is visszanyerték emberi alakjukat, mert most már feloldattak az átok alól.

Akkor mindnyájan elköltöztek az ifjú király udvarába, és ott éltek tovább örömben és boldog­ságban, amíg csak meg nem haltak.

 

513. mese.

 

CSODAPARIPA (Szavak száma: 3075 szó)

Volt egyszer egy édesapa. Amikor meghalt, nem hagyott egyebet a fiára, csupán egy kardot. A fiú aztán útnak eredt a karddal, hogy majd szolgálatba áll vele.

Egyszer csak találkozott egy öregemberrel, aki az egyik szemére teljesen vak volt, de a másikkal is vajmi keveset látott. Ez az ember megkérdezte tőle:

- Hová mégy, fiam?

- Szolgálatot keresek - felelte a fiú.

- Nekem éppen szolgára lenne szükségem. Akarod-e legeltetni a juhaimat?

A fiú beleegyezett, s az öregember magával vitte. Amikor átadta neki őrzésre a nyáját, azt mondta neki:

- Őrizkedj attól, hogy abba az erdőbe bemenjél, mert még egyetlen szolgám sem került vissza onnan élve!

Egy ideig szót fogadott a fiú, de aztán azt gondolta magában:

- Egyszer mégis csak látnom kell végre, mi van ott. Mi bajom történhetne? Hiszen itt van az én jó kardom!

De alig tette be a lábát az erdőbe, még annyi ideje sem volt, hogy elcsodálkozzon csodálatos szépségén, máris feléje rontott egy háromfejű sárkány, és így kiáltott rá:

- Hogy kerülsz ide, emberfia? Egyetlen madár sem meri bemocskolni az erdőmet, s te azt aka­rod, hogy a juhaid tönkretegyék? Vagy megvívunk, vagy megbirkózunk egymással! Melyiket választod inkább?

- Birkózzunk! - mondta a legény.

Erre fogta a sárkány, és térdig bevágta a földbe. A fiú azonban előkapta a kardját, lecsapta vele a sárkánynak mind a három fejét; hazavitte és feltűzte a kerítés oszlopaira.

- Mik ezek itt? - kérdezte az öregember, mivel a rossz szemével nem láthatta.

- Agyonütöttem az erdőben egy bakot, annak a három feje!

- Ejnye, te fiú, nem lesz ennek jó vége. Ne menj többé oda!

A következő napon azonban a fiúnak kedve kerekedett még beljebb menni az erdőbe, ahol még mélyebb volt a csend, és még gyönyörűbb a természet. De egyszer csak szembejött vele egy hatfejű sárkány:

- Hé, emberfia! Egyetlen madár sem mer berepülni az erdőnkbe, te pedig a juhaiddal bemocs­koltad azt, és megölted a bátyámat! Vagy megvívsz velem, vagy megbirkózol! Melyiket válasz­tod?

- Birkózzunk!

Erre a sárkány megragadta a legényt, és belevágta a földbe köldökig. A fiú sem volt rest, elő­kapta a kardját, levágta vele a sárkány valamennyi fejét. A sárkányfejeket hazavitte, és feltűzte a kerítés oszlopaira.

- Mik ezek itt? - kérdezte tőle az öregember.

- Agyonütöttem az erdőben egy bakot, annak a hat feje.

- Ejnye, te fiú, nem lesz ennek jó vége, ne menj többet az erdőbe!

A következő napon azonban a fiúnak még nagyobb kedve kerekedett, és még mélyebben bement az erdőbe, ahol még nagyobb volt a csend, mint előző nap, és még gyönyörűbb volt minden.

De egyszerre csak jött ám egy kilencfejű sárkány:

- Hé, emberfia! Egyetlen madár sem merészel berepülni az erdőnkbe, te pedig bemocskoltad azt, és megölted a fivéreimet. Vagy megvívsz velem, vagy megbirkózol. Melyiket választod?

- Birkózzunk!

Erre elkapta a fiút a sárkány, és olyan mélyen bevágta a földbe, hogy a válla is alig látszott ki belőle. De azért mégis meg tudta suhogtatni a kardját, és egyetlen csapással levágta a sárkány­nak mind a kilenc fejét, aztán hazavitte a fejeket, és a kerítésoszlopokra tűzte.

- Már megint mit raktál ide? - kérdezte az öreg.

- Agyonütöttem az erdőben egy kilencfejű bakot, annak a kilenc fejét.

- Vigyázz, mert még pórul jársz! Ne menj többet az erdőbe!

A következő napon azonban a fiú még mélyebben hatolt be a fák közé, és ott még nagyobb volt a csend, és még gyönyörűbb minden.

De egyszerre csak előjött egy tizenkét fejű sárkány, és rákiáltott:

- Hé, emberfia! Egyetlen madár sem mer az erdőnkbe repülni, te pedig bemocskoltad azt, és megölted a fivéreimet! Vagy megvívsz velem, vagy megbirkózol! Mit akarsz inkább?

- Vívni! - mondta a legény, mert attól félt, hogy a sárkány úgy bele találja vágni a földbe, hogy még a feje búbja sem látszik ki belőle, és akkor nem vehetné hasznát a kardjának.

Akkor a sárkány akkorát csapott a farkával, hogy a fiú tizenkét ölnyire repült tőle. De vissza­futott nyomban, és kirántott kardjával egyszerre lecsapta a sárkánynak tizenegy fejét. Mire azonban a tizenkettediket is levágta, a másik tizenegy újra kinőtt, s mire azokat lecsapta, kinőtt a tizenkettedik megint. Így ment ez egészen alkonyatig.

Amikor azonban a nap lement, a sárkánynak minden ereje elszállt, a fiú ereje pedig megnöve­kedett, és ekkor végre egyszerre le tudta vágni a sárkánynak mind a tizenkét fejét. Hazaérve ezeket is odatűzte a kerítésoszlopokra, akárcsak a többit. Most már valamennyi kerítésoszlo­pon volt egy sárkányfő.

Ekkor megkérdezte tőle az öregember:

- Mik ezek itt?

- Agyonütöttem az erdőben egy tizenkét fejű bakot, annak a tizenkét feje.

- Vigyázz, fiú, mert még megjárod! Ne menj többet az erdőbe!

De a fiúnak most még az eddiginél is nagyobb kedve támadt, s még jobban űzte a kíváncsiság: „Mi minden lehet még ott!” - gondolta magában, és másnapra kelve még mélyebben bement az erdőbe. Az eddiginél is nagyobb csend vette ott körül, s az erdő mélye mindazt felülmúlta szépségében, amit eddig látott.

Egyszer csak meglátott egy házikót, előtte egy öreg-öreg anyóka állt, az volt az erdő anyja.

A fiú odament hozzá, és barátságosan köszöntötte.

- Gyere be! - szólt hozzá az öregasszony, s azzal bevezette a szobába, ahol egy halott feküdt.

- Ez az én legkisebbik fiam, akit először öltél meg!

Aztán egy másik szobába jutottak:

- Itt fekszik az idősebbik fiam, akit másodszorra ütöttél agyon!

Azzal átmentek a következő szobába:

- Itt fekszik a következő fiam, akit harmadszorra vertél agyon!

Megint átmentek egy másik szobába:

- Itt fekszik a legidősebb fiam, akit utoljára ütöttél agyon!

Azzal kinyitott a vénasszony egy másik ajtót, és rákiáltott a fiúra:

- És ide kerülsz most te!

Azzal meg akarta ragadni a fiút, az azonban felemelte a kardját, és nyomban földre sújtotta vele az öregasszonyt. De akárhányszor csapott is rá a karddal, képtelen volt rajta sebet ejteni. A vénasszony csak nevetett, és kigúnyolta a fiút.

Mikor a legénynek elfáradt a jobb karja, átkapta a kardot a bal kezébe.

- Jaj, jaj! - sikoltotta a vénasszony -, ne üss agyon! Elárulok neked valamit, ami még hasz­nodra válik!

- Akkor hát mondd, de nyomban! - kiáltott rá a fiú, és kardját ütésre készen emelte a vén­asszony feje fölé.

A vén boszorkány reszketve mondta:

- A ház mögött áll egy fa, annak a gyökerei alatt van egy hatalmas kő, és azon fekszik egy béka. Fogd ezt a békát, háromszor simítsd végig vele az öregember szemét, és végül vágd a homlokához olyan erővel, hogy darabokra szakadjon, akkor visszanyeri majd a szeme világát!

- Ez minden, amit mondani akartál? - kérdezte a fiú.

- Igen - felelte a boszorkány.

Alig ejtette ki a vénasszony a száján az igent, a fiú lecsapott rá a kardjával úgy, hogy a feje abban a pillanatban a földre hullott.

Aztán addig ásott a fa tövében, amíg végre leért a hatalmas kőig. Megtalálta a békát, megfog­ta, és hazasietett vele, végighúzta háromszor az öregember két szemén, aztán úgy vágta a hom­lokához, hogy a béka ezer darabra szakadt, s lám, az öregember szeme nyomban meg­gyógyult, olyan élesen látott vele, mint a nap.

A szétzúzott békából pedig előpattant egy kis alak, és így kiáltott:

- Köszönöm neked, hogy megváltottál! A vén boszorkány nem mondott el neked mindent: az undok béka alakjában ott kellett ülnöm a sárkányfiak kincsén és őriznem! - Azzal eltűnt egy sziklahasadékban.

A fiú sem volt rest, azon nyomban utána nézett a dolognak, és megtalálta a nagy kő alatt a tömérdek kincset.

- Hagyd a kincset - mondta az öreg -, ezt bármikor megtalálod itt! Én értékesebb ajándékot adok neked azért, hogy visszaadtad a szemem világát, amit a vén boszorkány vett el valami­kor. Fogd a lovamat az istállóból, s lovagolj ki vele a világba, hiszen még olyan fiatal vagy!

Nem volt ám az közönséges ló, hanem gyönyörű nyolclábú paripa, a legnagyszerűbb azonban az volt, hogy még beszélni is tudott, és igen bölcs volt.

A fiú nagyon megörült, nyomban fölpattant a hátára, és elvágtatott ki, a nagyvilágba. Mikor már jó ideje lovagolt, egyszerre csak egy réztollat látott heverni az úton.

- Emeld ezt fel! - mondta a paripa.

A fiú így is tett.

Egy kicsit messzebb egy ezüsttoll hevert, és megint egy kis távolságra onnan egy aranytoll. Ezeket is felvette, ahogy a paripa mondta neki.

Röviddel ezután egy nagy városba érkezett, ott lakott a király. A palotához ment, és megkér­dez­te, nincs-e szükség szolgára, mert ő szívesen beállna a paripájával együtt. A király fel­fogadta.

Egy idő múlva nagy vadászatot rendeztek. A fiú egész sereg vadat hajtott fel, mert a lovával minden állatot utolért. A királynak ez annyira megtetszett, hogy nagyon megszerette a fiút. A többi szolgát azonban elfogta az irigység, és törni kezdték a fejüket, hogyan pusztíthatnák el szerencsés társukat.

Szolgatársai egy napon odamentek a királyhoz, és azt mondták neki:

- Azt mondta a szolgalegény, hogy könnyen meg tudná szerezni azt a három madarat is, amelyikek elhullatták a réz-, az ezüst- és az aranytollat.

A királynak rögtön nagy kedve kerekedett rá, hogy megszerezze magának a madarakat. Előhívatta hát a fiút, és így szólt hozzá:

- Ha három nap alatt ide nem hozod nekem a madarakat, vége az életednek!

A fiú erre nagyon elszomorodott, mert nem tudta, hogyan segítsen magán. Amikor belépett az istállóba, azt kérdezte tőle a lova:

- Miért vagy olyan szomorú?

Akkor a fiú elmesélt mindent.

- Menj vissza a királyhoz - mondta a paripa -, és mondd, hogy adjon neked egy rézből, egy ezüstből és egy aranyból készült madárkalitkát.

Mikor megkapta a fiú a kalitkákat, így folytatta a ló:

- Most pedig ülj fel a hátamra, és vágtass ki a mezőre.

A mezőre kiérve aztán újra megszólalt a ló:

- Most kiáltsd el egyszerre mind a négy világtáj irányába: „Gyertek ide, madarak!”

Alig kiáltotta el magát a fiú, mindenfelől nagy rajokban sereglettek oda a madarak, köztük a madarak királya is, aki megkérdezte tőle, hogy mit parancsol?

- Meg tudod-e nekem mondani, hol találom meg azokat a madarakat, amelyikek ezeket a tollakat elhullatták?

- Azok a madarak nem tartoznak az én birodalmam népéhez - felelte a madarak királya. - Mindjárt megkérdezem azonban népemet, nincs-e közöttük valaki, aki tudja, hol vannak.

De egyetlen madár sem tudott felvilágosítással szolgálni.

- Senki sem hiányzik soraitokból? - kérdezte a király. Mikor erre utánaszámoltak, kiderült, hogy három madár még hiányzik, azok éppen most érkeztek fáradt szárnycsapásokkal:

- Hallottuk ugyan a hívást, de nem tudtunk hamarabb ideérni, mert a világ végén voltunk! - mondták, és aztán elkezdték mesélni, milyen csodálatos dolgokat láttak. Az egyik a réz­sárkány­ról és a réztollú madárról mesélt, a másik az ezüstsárkányról és az ezüstmadárról, a harmadik pedig az aranysárkányról és az aranymadárról, és arról, hogyan sütkérezett a három sárkány a napfényben, és hogyan ringatta őket álomba a három madár dala.

Megörült a fiú mindezt hallva. A madarak királya pedig megparancsolta a három madárnak, hogy mutassák meg az utat a fiúnak, aki gyors paripáján csakhamar ott termett, és kardjával egykettőre megölte a sárkányokat, a réz-, az ezüst- és az aranymadár pedig hagyták, hogy meg­fogja őket.

Örvendezett a király, amikor a fiú egyszer csak meghozta a madarakat, és ettől az időtől kezd­ve még jobban szerette őt. A többi szolgában azonban, ezt látva, még fokozódott az irigység, s még álnokabbul kutatták, vajon mi módon pusztíthatnák el vetélytársukat. Egy napon aztán újra így szóltak a királyhoz:

- A szolgalegény azzal dicsekedett, hogy egykönnyen meg tudná szerezni urának a szépséges tengeri sellőt.

A királyban nyomban végtelen vágyakozás támadt, hogy övé legyen a gyönyörű lény. Maga elé hívatta hát a fiút, és így szólt hozzá:

- Ha három napon belül el nem hozod nekem a szépséges tengeri sellőt, vége az életednek! Ha azonban idehozod, úgy neked adom a fele királyságomat, és feleségül adom hozzád a húgomat.

Megörült a legény az ígéretet hallván, mikor azonban a nehéz feladatra gondolt, nagyon elszo­mo­rodott. Ekkor megint megkérdezte tőle a lova, hogy miért olyan bánatos. A fiú elmesélte, mi baja.

- Menj oda a királyhoz, és kérj tőle egy tiszta búzalisztből sütött cipót és egy üveggel a leg­finomabb borából!

Mikor a fiú meghozta a kenyeret és a bort, újra megszólalt a paripa:

- Most azután pattanj fel a hátamra, és lovagolj a tengerpartra!

Mikor odaértek, így folytatta:

- Tedd le a kenyeret és a bort a partra. Amint aztán megkezdődik a dagály, idejön a tengeri sellő, és enni fog a kenyérből, utána pedig iszik majd a borból. Amint ez megtörténik, nyom­ban kiálts ki a rejtekhelyedről: „Láttalak, a foglyom vagy!”

- De egy perccel se kiálts előbb, csak amikor már evett és ivott a sellő, mert ha előbb szólalsz meg, akkor minden hiábavaló lesz, és a sellő gyorsan eltűnik a hullámokban. Neked azonban kiáltanod kell, még mielőtt a hullámok vízcseppjei benedvesítenék a lábát, mert csak így tudod megfogni, hogy kövessen bennünket az udvarhoz.

A fiú tehát úgy tett, ahogy a bölcs paripa mondta.

Jött a sellő, lassan, figyelmesen nézve maga köré. Előbb hallgatózott, azután kilépett a vízből a partra, evett a kenyérből, és ivott a borból, és éppen el akart indulni visszafelé, amikor fel­harsant a kiáltás:

- Megláttalak, a foglyom vagy!

Ezt hallva, a sellőlány elsápadt, s úgy állt ott, mintha megbabonázták volna. A fiú pedig gyor­san előugratott rejtekéből a lovával, köszöntötte, és szépen kérte, hogy kövesse őt, mert feleségül kell mennie a királyhoz.

A leány kénytelen volt követni a fiút, de belsejében forrt a harag.

Mikor a király meglátta, udvariasan köszöntötte, és nagyon boldog volt. Legszívesebben azon nyomban megtartotta volna az esküvőt. A sellő azonban sötét pillantást vetve rá, így szólt:

- Előbb még hozasd ide a csődörcsikómat és a ménesemet!

Erre a király megint csak a fiúhoz ment, és azt mondta neki:

- Ha már elhoztad a sellőt, akkor el kell hoznod a csődörcsikóját és a ménesét is utána, külön­ben vége az életednek! Ha azonban ezt is véghezviszed, akkor többet semmit sem kívánok tőled, és megkapod a megígért jutalmat!

A fiú megint nagyon elszomorodott, és amikor nagy bánatosan bement az istállóba, a lova ismét megkérdezte, mi bántja. Akkor aztán elmondta, milyen új feladat elé állította a király.

- Eredj a királyhoz, és mondd, hogy adjon neked tizenkét bivalybőrt, és tizenkét font gyantát. Ha megkapod, a gyantával ragaszd egymásra a bőröket, és húzd rám!

Mikor mindez megtörtént, így folytatta a paripa:

- Most ülj föl a hátamra, és menjünk a tengerpartra!

Mikor odaértek, megint megszólalt:

- Most pedig vedd a kantáromat, és rejtőzz el! Aztán én majd előcsalogatom a csődört, és harcba bocsátkozom vele. Ha látod, hogy a földre esik, akkor gyere elő, és dobd rá a kantárt.

Alig rejtőzött el a fiú, a lova máris elkezdett dobogni és nyeríteni. Egyszer csak jött ám rohanva a csődörcsikó, és orrlyukain tüzet fújt és lángot lövellt.

Megkezdődött a küzdelem: a csődörcsikó egyik bivalybőrt a másik után harapta át, mikor azonban a tizenkettediket is átrágta, a kimerültségtől földre roskadt. Erre a fiú odafutott hozzá, és rádobta a kantárt.

- Most aztán gyorsan föl, és vágtassunk innen! - súgta neki a lova.

A fiú nyeregbe pattant, s a csődörcsikó kénytelen volt felállni és nyomon követni őket. Akkor olyat dobbantott, és olyan hangosan felnyerített, hogy a fiú csontja velejéig megrázkódott belé.

Egy idő múlva megszólalt a paripája:

- Nézzél csak vissza! Nem látsz semmit?

- Egy felhőt látok emelkedni.

- A ménes az. Ha utolér bennünket, akkor elvesztünk, mert a lovak agyontaposnak mind­kettőn­ket!

Akkor a csődörcsikó megint toporzékolt és nyerített.

- Nézz vissza! - mondta a paripa.

- Már látom a sok lófejet!

Erre vágtatni kezdtek minden erejükből, és mikor átnyargaltak a kastély kapuján, a csődör­csikó harmadszor is toporzékolt és nyerített. Néhány perccel azután már a kancák is ott ter­mettek, és beügettek a kastély udvarába.

A fiú gyorsan bekötötte a lovát az istállóba, és jelentette a királynak, hogy teljesítette a fel­adatot.

Megörült erre a király, a sellő azonban még vadabb és még fenyegetőbb pillantásokat lövellt rá, mint előbb.

- Amíg meg nem fejted valamennyi kancát, és meg nem fürödtél a forró tejben, addig nem leszek a feleséged!

Erre a király megint a fiúhoz ment, és így szólt:

- Most nyomban fejd meg a kancákat egy nagy kádba, mert ha meg nem teszed, vége az életednek!

- Ejnye, királyom - felelte a fiú -, hát így teljesíted az ígéretedet?

Azzal elszomorodva kiment az istállóba keseregni a lovához.

- Mi baj már megint? - kérdezte a ló.

A fiú beszélni kezdett neki az újabb feladatról.

- Vezess ki engem az udvarra, s akkor majd mindjárt el tudod kezdeni a fejést!

Alig értek ki az udvarra, a paripa olyan hideget fújt a bal orrlyukából, hogy a lovak lába oda­fagyott a talajhoz. Így azután a fiú könnyen elvégezte a fejést, hiszen a kancák úgy álltak ott mint a kezes bárányok.

Mikor a kád megtelt, tüzet raktak alája, és amint a tej forrni kezdett, a király megremegett, mert észrevette, hogy ez a veszélyes vállalkozás az életébe kerülhet.

Ekkor a sellő felkiáltott:

- Először a szolga fürödjön meg, aki engem, a csődörcsikómat és a kancáimat idehozott! - Gyűlölte ugyanis a fiút, amiért mindezt képes volt véghezvinni, és először őt akarta elpusz­títani.

- Igen - parancsolt rá a király -, gyorsan ereszkedj csak bele a tejfürdőbe!

A fiú azt gondolta, hogy ütött az utolsó órája, és nagyon levert volt:

- Engedjétek, hogy legalább még egyszer láthassam a kedves paripámat! - Megengedték neki.

Mikor kiment hozzá, így szólt a ló:

- Vezess csak oda engem ahhoz a kádhoz, és aztán ne félj többet semmitől se!

Úgy tett hát a fiú, ahogyan a lova mondta, és amint beleereszkedett a kádba, a ló egyszeriben olyan hideget fújt bele, hogy a tej egészen langyossá vált. A fiúnak nagyon jólesett a langyos tejfürdő, és felkiáltott:

- Milyen pompás ez!

A király látván, hogy a szolgájának semmi baja sem történik, bátorságra kapott, és azt mondta:

- Gyere ki, hogy most már én mehessek bele!

Alig lépett ki a fiú a kádból, a király máris benne termett, és kellemesnek találta a fürdőt. De a paripa egyszeriben olyan sok hőt fújt az üstbe, hogy a tej egy pillanat alatt felforrt, és a király benne égett.

Erre elmosolyodott a sellő, mert azt gondolta, hogy a fiú az ő férje lesz. Az azonban a király húgát vette feleségül. A büszke sellő pedig, aki tűzzel-vassal el akarta őt pusztítani, a szolgá­lója lett.

Mikor aztán a fiú lett az uralkodó, így szólt hozzá a paripája:

- Még egy szolgálatot tehetek neked. Ülj fel a hátamra, fogd kantárszáron a csődörcsikót és a kancákat, és hozd el magadnak a kincset!

A fiú erre ellovagolt a fához, és elhozta a mérhetetlen kincset, ami ott hevert. Mikor ezt is elvégezték, megszólalt a paripa:

- No, gazdám, mostantól kezdve már nincs többé szükséged énrám - és azzal eltűnt a fiú szeme elől. Valószínűleg visszament gazdájához, az öregemberhez.

A sellőt, a csődörcsikót és a kancákat azonban azután is állandó szolgálatban tartotta a király, és gazdagon, elégedetten és boldogan élt, hatalma teljében.