977. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

A VÖRÖS HATTYÚ (2. rész. Szavak száma: 1078)

Odzsibvé kora hajnalban fölkerekedett; egész álló nap futott, majd ahogy beesteledett, messzi­ről keserves nyögdécselést hallott. A varázsló nyögött, és egyre a kunyhójába hívogatta. Az ifjú belépett, s nem talált odabent mást, csak az öreget: kopasz koponyája csupa vér volt.

A fiatalember nyomban észrevette, hogy a kunyhó belsejét középütt kettéosztották. Az el­vá­lasztott részből időnként különös surrogást hallott, s ebből sejtette, hogy a hattyú lakik ott. A varázsló elmondta neki a bánatát; megkérte, legyen segítségére, és jutalmul a kincseit ígérte neki. Aztán kikérdezte, milyen álmokat látott, mikor magányba vonulva böjtölt. Az ifjú elme­sélte neki álmait. Az öreg, ahogy hallgatta őket, egyszer csak fölkiáltott:

- Ez az! Te vagy az igazi! Te adhatod vissza életemet; de vállalkozol-e rá, hogy a skalpomat visszaszerzed?

Az ifjú vállalkozott rá. Lelkére kötötte a varázslónak, jól figyeljen, és álljon készen, mihelyt ölyv rikoltását hallja, mert ezzel jelzi majd neki, hogy sikerrel járt. Azzal másnap hajnalban útnak indult, és délutánra egy népes, nagy faluba ért. A falu közepén pózna nyúlt magasba, annak tetején lógott a varázsló skalpja. Időnként harci üvöltés hangzott fel, a falu lakossága ugyanis hadi táncot járt a pózna körül.

Mielőtt bárki is észrevette volna, az ifjú gyorsan kolibrivá változott, és a skalp felé röpült. De néhány harcos fölfigyelt rá; erre kolibriból pihévé változott, s úgy lengedezett lassan a skalp felé a fuvalomban. Mikor a pózna tetejéhez ért, leakasztotta róla a skalpot, és lassan-lassan ellengett vele, alig néhány lábnyira az indiánok feje fölött, mert nagyon nehéz volt neki a skalp. Alatta zúgott, háborgott a fölbolydult tömeg, neki azonban sikerült némi előnyt szerez­nie. Akkor ölyüvé változott, és a varázsló kunyhója felé nyilamodott. A varázsló pedig, mihelyt meghallotta az ölyv rikoltását és szárnysuhogását, kidugta fejét a kunyhó ajtaján, úgy, ahogyan előre megbeszélték. Odzsibvé olyan hevesen vágta fejére a vampumskalpot, hogy az öreg egész testében megrázkódott, és reszketve a földre hanyatlott. De a skalp jól megült a fején.

A fiatalember, miután visszaváltozott ölyüből ifjúvá, belépett a kunyhóba; de sokáig kellett várakoznia, míg a varázsló magához tért kábulatából. Az végre föleszmélt a kunyhó előtt; fölegyenesedett fektéből, s a következő percben ott állt az ámuló Odzsibvé előtt, nem mint öregember, hanem mint szép, sudár ifjú. Köszönetet mondott szabadítójának, s még néhány napig magánál marasztotta, a vörös hattyút azonban egy árva szóval sem említette neki.

Mikor eltelt a néhány nap, és Odzsibvé nekikészült, hogy hazainduljon, gazdagon megaján­dékozta vampummal, ruhákkal és mindenféle egyéb kinccsel. Az ifjú most sem említette neki, mennyire vágyakozik a vörös hattyú után. Elszívták a búcsúpipát; akkor a varázsló még egyszer köszönetet mondott neki, s így szólt hozzá:

- Barátom, örökre hálás vagyok neked. Szívesen veled mennék, de hivatásom miatt itt kell maradnom. Amit adtam neked, abból életed végéig megélhetsz. De látom, valami még nyomja a szívedet, csak nem akarsz beszélni róla. Tudd meg hát: megfogadtam, hogy aki visszaszerzi a skalpomat, jutalmul megkapja érte a vörös hattyút.

Erre kinyílt a kunyhó különválasztott részének ajtaja, s ott állt a vörös hattyú gyönyörűséges ifjú lány képében.

- Ez az én édes húgom - mondta a varázsló. - Vidd magaddal, és bánj jól vele; megérdemli. Örömest megy veled rokonaid és barátaid körébe.

Búcsút vettek mindketten a varázslótól, és lassan útnak indultak Odzsibvé hazája felé.

Két vagy három napig vándoroltak, akkor elérkeztek az első öregember kunyhójához. Az szívesen fogadta őket, s egy zsák kincset adott a fiatalembernek különféle jó kívánságok kíséretében. Ugyanígy történt a másik két öregembernél is.

Utána az egyik faluba értek. A törzsfőnök barátságosan behívta őket a kunyhójába, lányát pedig Odzsibvé busásan megajándékozta kincsekkel a zsákból, melyet az öregembertől kapott.

Másnap, mikor útra készültek, azt kérdezte tőle:

- Van egy szép, derék bátyám, eljössz-e hozzá feleségül?

A lány nem sokat kérette magát, s apja is beleegyezett a dologba. Így indultak tovább.

Másnap a másik faluba értek, s minden ugyanígy történt. Mikor másnap hajnalban útra készü­lődtek, Odzsibvé ott is megkérdezte a törzsfőnök lányától:

- Van egy szép szál kisebbik bátyám, eljössz-e hozzá feleségül?

És ez a lány is velük tartott; és nemcsak a lányok mentek velük, hanem sok család is; úgy vonultak a dombokon és prériken át, mint egy népes törzs, és nemsokára Odzsibvé otthonához értek. Odzsibvé ott kivált a csoportból, előrement, és belépett a két bátyja kunyhójába. Minden csupa piszok és hamu volt odabent. Két bátyja meg gyásza jeléül bekormozta arcát, és bána­tosan üldögélt a kihamvadt tűzhely mellett. A kisebbik még úgy is tett, mintha észre sem vette volna öccse érkeztét. Csak akkor élénkült föl, amikor Odzsibvé elmesélte, milyen szép felesé­get szerzett nekik. Hanem akkor aztán volt vigalom, örvendezés; ugrálni, szökdécselni kezd­tek, mintha megháborodtak volna, s alig lehetett rávenni őket, mossák meg arcukat, s készül­jenek föl asszonyaik fogadására.

Egy darabig boldog békességben éltek. Egy idő múltán azonban a két idősebbik testvér mor­golódni kezdett, hogy Odzsibvé annak idején elpazarolta az apjuktól maradt varázsnyilakat; követelték, szerezzen helyettük másikat. Igazában azonban meg akartak szabadulni tőle, hogy szolgálójukká tegyék a feleségét.

Odzsibvé vállalkozott rá, hogy új varázsnyilakat kerít. Addig vándorolt, míg el nem ért egy mélységes mély lyukhoz; az a lyuk az elköltözött lelkek világába vezetett. Ahogy leereszke­dett, tágas, szép mezőség tárult a szeme elé. A mezőn először egy csapat bivallyal találkozott. A bivalyok emberi szóval szóltak hozzá; megkérdezték tőle, hogyan került ide, s mi járatban van; Odzsibvé meg elmondta nekik, hogy varázsnyilat keres.

- Te vagy az első ember, aki lemerészkedett országunkba; halandó eddig még sohasem járt itt - mondta neki a vezérbivaly, és csordájával együtt egy kicsit hátrahőkölt, mintha félne tőle. - Fordulj gyorsan vissza, mert bátyáid bántalmazni akarják a feleségedet. Bátorságod jutalmául ott, annak a fának tövében három varázsnyilat találsz; hanem aztán soha többé ne merészked­jél erre a vidékre.

Odzsibvé megfordult; nyugat felé valami fényességet látott, de nem a nap volt. Megkérdezte a vezérbivalytól, mi az.

- Az a jó lélek lakhelye.

- Hát amott az a fekete felleg?

- Az meg a gonoszság fészke.

Odzsibvé nem kérdezett többet; fölvette a fa tövéből a három varázsnyilat, és jó szellemei segítségével sikerült hamarosan kikapaszkodnia a napvilágra. Nagyot lélegzett a friss, földi levegőből, és útnak indult hazafelé.

Sokáig vándorolt, míg végre föltűnt előtte a faluja. Ahogy a kunyhójuk elébe ért, hallja, hogy odabent javában azon veszekszik a két bátyja, melyiküknek legyen a szolgálója Odzsibvé felesége. Az asszony azonban nem akarta szolgálni egyiküket sem, hanem egyre csak holtnak hitt urát siratta keserves állhatatossággal.

Odzsibvé haragosan toppant a kunyhóba. A két gonosz bátya, mikor meglátta, abbahagyta a veszekedést; íjuk után kaptak, hogy végezzenek öccsükkel. Odzsibvé azonban gyorsabb volt, megragadta íját, és megfeszítette rajta a húrt. A gonosz testvérek eszeveszetten menekültek, és soha többé nem mertek visszatérni a falujukba.

Attól fogva boldogan élt feleségével, a vörös hattyúval.

976. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

A VÖRÖS HATTYÚ (1. rész. Szavak száma: 773)

Élt egyszer három testvér. A legkisebbiket Odzsibvénak hívták. Ez egyszer elment vadászni, és egy medvét ejtett. Éppen azt nyúzta, mikor nagy ámulatára látja, hogy körös-körül csupa vörös az ég. Először azt hitte, a szeme káprázik; megdörgölte hát, de a vörösség csak ott ma­radt az égen, s most már valami hangot is hallott, olyasmit, mintha ember szólt volna. Elindult a hang irányában. Egy tó partjára ért; annak vizén csodálatos szép hattyú ringatózott, tolla rőten csillogott a napfényben, s az a különös, csengő hang is tőle származott. Akkor eszébe jutott, hogy otthon, abban a bőrtarisznyában, amely apjuktól maradt rájuk, van három varázs­nyíl. Gyorsan értük ment; célba vette a hattyút, és kilőtte mind a három nyilat. Az első a köze­lében csapott a vízbe, a második a szárnyát súrolta, de a harmadik belefúródott a melle fölött a nyakába. A hattyú verdesni kezdett a szárnyával, aztán lassan mégis fölemelkedett, s elszállt napnyugat felé. Odzsibvé bottal üthette a nyomát.

Tudta, hogy két bátyja nagyon haragszik majd rá, amiért ki merte nyitni apjuk tarisznyáját, megpróbálta hát visszakeríteni a varázsnyilakat, de csak kettőt látott a vízen, a harmadikat a hattyú magával vitte. „Aligha juthatott messzire azzal a sebbel a nyakán” - gondolta, és el­határozta, hogy utána megy.

Híres futó volt, sebesebb a nyílnál; futni kezdett hát nyugatnak, prériken át, dombokon át; futott egész nap, míg csak be nem alkonyodott. Akkor hangokat hallott, emberi beszédet meg a fagurítás döngését, s az egyik emelkedésen nagy tábort pillantott meg. Az őr már jelezte köze­ledését az egyik dombtetőről. A törzsfőnök szívélyesen fogadta, bevezette vigvamjába, leültette, étellel kínálta, s meghagyta a lányának:

- Hozd be kedves barátunk batyuját, és ha elvásott, foltozd meg a mokasszinját.

Az ifjú örült a barátságos fogadtatásnak, de mert fáradt volt az egész napi futástól, hamarosan lefeküdt és elaludt.

Másnap megkérdezte a lánytól:

- Nem láttál erre szállni egy vörös hattyút? Azt keresem; ha láttad, kérlek, mondd meg, merre röpült.

- Csak nem képzeled, hogy utoléred? - mondta a lány, majd mikor az ifjú erősködött, hozzátette: - Ostobaság!

De azért mégis megmutatta neki az utat.

Napkeltéig Odzsibvé csak lassan baktatott; de mikor a nap fölkelt, ismét futni kezdett; futott, míg újra be nem esteledett, s egy másik nagy tábor közelébe nem ért. Ott is szívesen fogadták; a törzsfőnöknek ott is volt egy lánya, még sokkal szebb, mint a tegnapié, s annak úgy meg­tetszett a sudár fiatalember, hogy legszívesebben maguknál marasztotta volna. Odzsibvénak azonban egyre csak a hattyú járt az eszében, kivált miután megtudta, hogy alkonyat előtt látták elszállni a falu fölött.

Másnap reggel megint megkérdezte az irányt, aztán megint futott egész nap, s estére egy kunyhóhoz ért. A kunyhóban egy öregember kuporgott a tűz mellett, s mintha észre sem vette volna az ajtóban az ifjút. De aztán egyszerre csak megszólította: lépjen be, telepedjék le, mindjárt ad neki enni.

- Üstöcském a tűzön áll - mondta, s abban a pillanatban három láb termett a tűz fölött, rajta cserépcsupor. Az ifjú éhes volt, s bár nem mutatta, bizony igen elfanyalodott a kedve, mikor látta, hogy az öreg nem tesz a csuporba csak egyetlen szem kukoricát meg egyetlen áfonya­bogyót. Amikor az étel megfőtt, az öregember hamarosan leparancsolta az edényt a tűzről.

- Láss hozzá, unokám - mondta, és Odzsibvé egyre-másra ürítette ki a csuprot, de az mindig újra megtelt mindaddig, míg az ifjú jól nem lakott. Akkor az öreg visszaparancsolta az edényt a helyére, vendégét meg ellátta mindenféle jó tanáccsal, hogyan juthat el a vörös hattyúhoz.

- Sokszor elszállt már erre - mondta -, de azok közül, akik a nyomába szegődtek, még soha nem tért vissza senki. Nagyon erősen el kell szánnod magad, és mindenre föl kell készülnöd.

Másnap hajnalban Odzsibvé ismét útnak eredt, és estére megint egy öregember kunyhójához ért. Ott is szívesen fogadták, és minden úgy történt, mint az előző napon. Harmadnap estére ugyancsak egy öregemberre akadt. Ez is megvendégelte kunyhójában, majd így szólt hozzá:

- Nehéz dologra vállalkoztál, fiatal barátom. Sok, nagyon sok ifjú haladt el már erre ugyan­az­zal a céllal, mint te, de vissza még egy sem tért. Légy résen; ha jó szellemeid erősek, sikerrel járhatsz. A vörös hattyú egy gazdag varázslónak a lánya, és apja legalább annyira ragaszkodik a lányához, mint a vampumkincseihez. Valamikor régen vampumsapkát viselt a skalpján; de indiánok jöttek egy idegen törzsből, és azzal az ürüggyel, hogy törzsfőnökük beteg lányát akar­ják gyógyítani vele, elragadták tőle a skalpjával együtt. Most aztán gúnyt űznek zsák­má­nyukból, és valahányszor gúnyolják, a varázsló mindig hangosan nyögdécsel fájdalmában. Sok fiatalembert csalt már a vörös hattyú apja kunyhójába, mert aki visszaszerzi a varázsló vam­pumskalpját, jutalmul megkapja a lánya kezét. De ez eddig még senkinek sem sikerült.

Így szólt az öreg, s még sok hasznos tanáccsal ellátta, aztán útjára bocsátotta az ifjút.

640. mese...

 

Új mesék, új gyűjtőtől:

CSUDAVILÁG

Fordította: Győry Ilona

A hattyu. (Szavak száma: 1471)

Valahányszor egy kiterjesztett szárnyu, ragyogó fehér tollu hattyut látok büszkén uszni a tó hullámain, mindig eszembe jut gyermek-koromból egy szomoru kis történet.

Az a gyönyörü madár, melyet oly sokan megbámulnak, korántsem oly szelid és békés ter­mészetü, a minőnek látszik. Fájdalom, természete nem igen felel meg gyönyörü tollazatának, mely az ártatlanság szinét viseli s épen ezért mondom el intés gyanánt azt a dolgot, mely a kis Ottóval történt.

Ottó szüleinek gyönyörü nagy birtoka volt s ennek közepén, épen az udvar és a park között állott a lakóház óriási jegenyék s százados hársfák árnyékában.

Bármelyik oldalról lépett ki az ember a házból, akár a nagy tölgyfa kapun, melynek felső része tarka üvegből állt, akár pedig a régies kis hátsó ajtón: mindenütt gyönyörü látvány tárult szeme elé. Az egyik oldalon üde pázsittal boritott térséget lehetett látni, melyet pompás virág­ágyak tarkitottak, mig a setét bükkfák s a hamvas füzek keretében kristálytiszta tó csillogott; - a másik oldalon pedig a kocsik robogása, a nyájak kolompja s a baromfiak zaja szórakoztatta a szemlélőt s közbe-közbe oda hallatszott a kút csobogása, meg a cselédek beszéde, melybe belevegyült néha a ház urának erős érczes hangja.

Ottónak ugyancsak jó dolga volt! Talán meg is irigyeltük volna, ha nem szeretjük annyira ezt a hamis szőke fürtös kis ficzkót. S aztán meg mi is élveztük a kastélyt és a parkot, mert az iskolaév végeztével a nyári nagy szünetet két izben is Ottó szüleinél töltöttük. Ekkor aztán részünk volt minden jóban s mindenki oly szives, oly nyájas volt irántunk, hogy nem csoda, ha hamar megbarátkoztunk a kastélyban minden emberrel, sőt az állatokkal is. Ezekkel Ottó barátkoztatott meg bennünket. Látszott rajta, hogy falusi fiu, mert ugy tudott bánni minden­féle állatokkal, hogy mi, mint városi gyerekek alig tudtunk hova lenni bámulatunkban. A mint kilépett az udvarra, jó barátai azonnal körülfogták. A téglaszinü és kékesszürke galambok ott röpködtek feje körül, a kotlós tyukok pedig egyre ott járkáltak mellette, mintha figyelmét akarták volna felhivni kis csirkéikre. Ottó sokszor mondta, hogy ő érti az állatok beszédét; de ha ez nem volt is egészen ugy, annyi mégis bizonyos volt hogy az állatok csakugyan értették Ottó szavait, mert ha kiment a luczernásba, hol a kis csikók legeltek s itt elkiáltotta egyiknek-másiknak a nevét, hogy: „Csillag!” „Ajax!” vagy „Bársony!” akkor az, a melyiket hivta, rögtön felkapta fejét s fülét hegyezve nézett körül, s mikor aztán Ottót meglátta, vesd el magad, árkon-bokron keresztül rohant oda hozzá. Ilyenkor néha nagy versenyfutást csináltak. Ottó kiment a kerités mellé s jelt adott a futásra, mire a csikó a sövényen belül szintén el­kezdett szaladni s Ottó nagy szomoruságára kettejük közül rendesen az lett a nyertes.

De nem csak a lovakkal volt jó barátságban, hanem atyja vadászkutyáival is ép ugy mint a macskákkal, sőt még a seregélyekkel is, melyek a körtefán tanyáztak.

Csak egyetlen egy lakója volt a ház környékének, mely nem akart Ottóval megbarátkozni, s ez nem volt más, mint a tavon uszó gyönyörü fehér hattyu, melynek ragyogó tollazata és méltó­ság­teljes mozdulatai annyira megtetszettek a kis Ottónak, hogy órákig el tudta volna nézni a gyönyörü madarat. Megérkezésünk napján mindjárt félrehivott egyszer bennünket s nagy titkolódzva mondta el, hogy ez a szép hattyu bizonyosan egy elvarázsolt királyfi s hogy csak azt a szót kellene tudni, a mi a varázslatot megtörje s akkor a királyfi meg lenne szabaditva. Órákig el tudott üldögélni az ezüstös fűzfák között, csakhogy minél tovább lássa a hattyut, melyet mindenféle megszólitásokkal iparkodott közelebb hivni. Máskor ismét virágfüzéreket nyujtott feléje, vagy pedig piros és fehér rózsaleveleket szórt neki a vizbe, de a hattyu azért bizony csak nem változott át, sőt még csak nem is hederitett a fiu kedveskedéseire, hanem hidegen, megvetően szórta le magáról a rózsaszirmokat. Ha pedig néha arra jött kedve, hogy a szárazra menjen, akkor a világért sem jött volna ki a fiucskához a partra, hanem mintha csak daczból tette volna, bement a tó közepén lévő szigetre. Ottó minden bámulata, minden szeretete hiába volt, a hattyu sohasem közeledett feléje, legfeljebb akkor, ha Ottó kenyér­morzsát, vagy buzát tartott kezében. Ilyenkor a szép hattyu odauszott Ottó felé, de mihelyt az eleséget elfogyasztotta, azonnal megfordult s otthagyta a fiucskát.

Egyszer észrevettük, hogy két kotlós tyuk, - melyek néhány nappal ezelőtt gyönyörü kis csirkéket költöttek ki - sehogy sem tud egymással megférni. Ottó anyja ekkor arra kért bennünket, hogy vigyük el az egyik tyukot nyolcz kis csibéjével együtt a parknak egy távol eső részébe s viseljük ott gondját a kis csirkéknek. Néhány szem buza segitségével oda csal­hattuk az egész családot, a hova akartuk s mivel nagy buzgóságunkban egy egész szakajtó eleséget vittünk magunkkal, persze a galambok mind utánunk jöttek s igy a tó partján, - hol fő hadiszállásunkat felütöttük, nemsokára egész sereg szárnyas csattogott, turbékolt és csiripelt. Az eleséggel telt szakajtó, ugy látszik, még a méltóságteljes hattyu figyelmét sem kerülte ki. Mint valami király, ki népéhez leereszkedik, ugy közeledett a hattyu a többi szárnyasok felé a partra s annyira megalázta magát, hogy nem röstelte hosszu, karcsu nyakát meghajlitani s résztvenni a nálánál sokkal egyszerübb madaraknak, a tyukoknak és galamboknak a lakomá­jában.

Ottó ilyenkor figyelmesen, merengő szemmel nézte kedves madarát. A mint igy álldogált a parton egyszerre valami jutott eszébe, mire szeme felragyogott s szép kis arcza egészen ki­pirult örömében. Valószinüleg valami uj eszköz jutott eszébe, melynek segitségével sikerülni fog a királyfit megszabaditania. A nagy juharfa alatt álló kőasztalon egy szép virágfüzér feküdt, melyet Ottó font rózsából és szőlőlevélből s melyet arra szánt, hogy holnap a mama születésnapján feldiszitse vele az asztalt. Most nem habozott sokáig, hanem elhozta a virág­füzért s annak két végét két kezébe fogva, odavetette azt a hattyu nyakába.

„Megfogtalak, királyfi!” kiáltá: „Most szállj ki a partra!” Többet azonban nem mondhatott, mert a hattyu nem értette a tréfát s haragosan kapta vissza fejét, hogy a láncztól megszaba­dul­hasson. De a mint a virágfüzér elszakadt, szegény Ottó hanyat esett a parton. Erre a hattyu, mely csakugy sziszegett haragjában, elkezdte a széttépett virágfüzér egyik végét csipkedni és rángatni. Ottónak azonban most eszébe jutott, hogy az egész tréfa sem érdemli azt, hogy ez a szép rózsafüzér tönkremenjen s azért nem akarta engedni, hogy a hattyu egészen széttépje, hanem ő is elkezdte rángatni s nagy erőlködés után végre sikerült neki visszaszerezni a füzért, mely azonban oly siralmas állapotban volt, hogy azt bizony nem lehetett többé arra használni, a mire szánva volt.

Azt még láttam, mint ragyogott Ottó arcza, mikor ugy a hogy, de mégis sikerült a virágfüzért megmentenie. Ekkor aztán ismét odafordultam kedvencz kis csibéimhez s nem figyeltem többé a haragos hattyura. Néhány pillanat mulva azonban vérfagyasztó sikoltást hallottunk, mire rémülten fordultam vissza. Első perczben az a gondolat villant fel előttem, hogy a kis Ottó talán a vizbe esett, de oda sietve láttam, hogy ott fekszik a part füvén. Arcza halálsápadt volt, fehér harisnyája pedig csupa vér.

Keserves sirását hallva néhány percz mulva mindnyájan körülötte voltunk. Mi is sirtunk vele együtt s egyre kérdezgettük: „Édes, kedves, egyetlen kicsikém mi bajod? Miért sirsz?” De Ottó eleinte nem is tudott felelni s később is csak ennyit mondott: „A hattyu, a hattyu!”

A szép állat azonban ekkor már ismét ott uszott a tó közepén nyugodtan, méltóságosan, mintha semmi sem történt volna.

Ekkor már az egész háznép ott volt Ottó körül, atyja, anyja, az ispán, a kasznár, sőt még a cselédek is. Atyja ölébe vette a szegény gyermeket, kinek lábából csakugy patakzott a vér. Képzelhetni, hogy mit állt ki a szegény anya, ki nem is sejtette, mi történhetett.

Ottó atyja találta ki leghamarább, de nem akarta a harisnyát a fiucska sebes lábáról anyja szeme láttára lehuzni, azért szép lassan bevitte a gyermeket a szobába s aztán azonnal orvosért küldött. Ez szerencsére nem lakott messze s igy csakhamar megérkezett s miután a sebet meg­vizsgálta volt, ő is megerősitette Ottó atyjának azon szavait, hogy a gyermek lábát csak­ugyan a hattyu harapta meg, még pedig oly erősen, hogy nemcsak a husba harapott bele mélyen, hanem még a csonthártyát is megsértette. Sohasem fogom elfeledni, mennyit szenvedett szegény gyermek A lábán érzett fájdalomhoz nemsokára erős sebláz is járult s bizony három egész hónap telt bele, mig végre Ottó anyjának levele arról értesitett bennünket, - kik már akkor természetesen hazatértünk volt - hogy Ottónak végre szabad felkelnie. De irta, hogy még akkor is nagyon halavány volt s nagyon megsoványodott.

Mikor végre elhagyhatta az ágyat, ujra kellett neki járni tanulni, mintha egészen kis gyermek lett volna. Olyan jól azonban, a mint előbb tudott futni és ugrándozni, nem tanult meg többé, mert hiába, az olyan láb, mely ily nagy sérülést szenvedett, mindig merev marad egy kissé.

S mindezt egy hattyu harapása okozta. Ugy-e nem is hinné az ember, hogy ilyen gonosz tudjon lenni az a madár, mely oly méltóságteljesen lebeg a vizen, hófehér szárnyaival? De hiába, nem mind arany, a mi fénylik.

Ottó azóta megnőtt bajuszos, szakállas férfi lett belőle. Most ott él szép nagy birtokán, hogy azonban a park taván, hol számtalan vizityuk s fényestollú vadkacsa uszkál, egyetlen egy hattyu sincsen, azon - azt, hiszem - senki sem csodálkozhatik.