649. mese...

Afrikai mesék következnek.

Fordította: Dabi István

A SZÁJ MEG A KÉZ (Szavak száma: 2295)
(Elefántcsontpart - bété)

Száj meg Kéz nagy barátok voltak. Együtt éltek.

Egy nap Száj úgy döntött, hogy rizsföldet fog művelni. Ő kiirtotta a bozótot, majd a felesége elvetette a rizst. A rizs nőtt és érni kezdett.

Amikor a rizs beért, az állatok kezdték minden nap megdézsmálni. Száj egyszer elment láto­gatóba a barátjához, Kézhez.

- Jó napot, kedves barátom - mondta.

- Jó napot, kedves barátom - válaszolt Kéz. Leültette és érdeklődött: - Drága barátom, mi vezetett téged ide?

- Nincs semmi baj - felelte Száj. - Csak azért jöttem, hogy lássalak, és kölcsön kérjem tőled a lándzsádat, hogy megvédhessem a rizsföldemet. Az állatok megdézsmálják a rizsemet, és nem tudom, hogy hogyan is akadályozhatnám meg ezt. Nincs sem puskám, sem lándzsám, egy­általán semmim sincs. Ezért is jöttem el tehozzád. Ha van lándzsád, szeretném, ha kölcsön adnád nekem.

- Jól van, tessék - mondta Kéz. - Védd meg vele a rizsföldedet! Majd visszahozod, miután a feleségeid begyűjtötték a termést.

- Rendben - mondta az. Fogta a lándzsát, és elment vele.

Miután hazaért és leszállt az éj, kiment a rizsföldre. Éjjel körbejárta az ültetvényét. A kör­járata alatt elhajította a lándzsát, ami egy elefánt hasába talált. Mivel éjszaka volt, nem tudta, hogy merre menekült az állat a lándzsával a hasában. Száj hiába kereste a lándzsát, nem találta. Nélküle ment vissza a faluba.

Napkeltekor visszament még egyszer, hogy körülnézzen, ahol elhajította a lándzsát. Az elefánt után hatalmas vértócsa maradt. Hiába kereste a lándzsát, ismét üres kézzel kellett visszamennie a faluba.

Elment a barátjához, Kézhez, hogy tájékoztassa a történtekről:

- Jó napot, drága barátom! - mondja neki, amint megérkezik. - Bocsánatot szeretnék kérni tőled, mert elvesztettem a lándzsádat.

Kéz felkiáltott:

- Mit nem mondasz! Elvesztetted?

Száj így felelt:

- Elmentem vigyázni a rizsföldemre a tőled kölcsönzött lándzsával; éjjel elhajítottam és egy elefántot hason találtam, aki elmenekült vele együtt. Annyit kerestem, hogy halálra fáradtam, de mivel a barátom vagy, azonnal eljöttem hozzád, hogy még időben bocsánatot kérjek tőled.

- Azt akarom, hogy hozd vissza nekem azt a lándzsát, amit kölcsönadtam neked. - mondta Kéz. - Ha nem akarod, hogy vége legyen a barátságunknak, hozd vissza! Nem akarok bocsá­natkéréseket hallani.

- Hogyan találhatnám meg azt a lándzsát, semmiféle ötletem sincs. Ezért kérek bocsánatot tőled. Mi jó barátok vagyunk.

Kéz meg sem hallgatta, Száj ezért mindjárt el is ment.

Amikor Száj visszament a faluba, megkérte a főnököt, hogy járjon közben az ő nevében Kéznél, hogy az bocsásson meg neki.

A főnök magához hivatta Kézt, aki el is jött. Mindenki egybegyűlt. Bocsánatot kértek Kéztől, de az hallani sem akart róla, és kitartott amellett, hogy a barátja, Száj, köteles visszaadni neki a lándzsáját.

Száj végül is kijelentette:

- Nos, legyen, elmegyek megkeresni a lándzsát, és visszaviszem neked.

Ezután a gyűlés feloszlott.

Miután hazatért, Száj összehívta a feleségeit és a gyerekeit - így szólt hozzájuk:

- A barátom, Kéz kitart amellett, hogy keressem meg a lándzsáját, ezért el is megyek. Csak azért mondom, hogy tudjátok. Talán visszajövök, de az is lehet, hogy nem. Tehát kérlek benneteket, hogy foglalkozzatok a gyerekekkel!

A feleségek tudomásul vették ezt a kérést.

Napkeltekor Száj elindult a rizsföldjére, a lándzsa keresésére. Elment oda, ahonnan a lándzsát elhajította. Onnan kezdte a keresést. Nem találta meg, de látta a megsebzett elefánt véres nyomait és követni kezdte egészen az erdő legmélyébe.

Amikor belépett az erdőbe, észrevette az elefánt-törte csapást. Ezen haladva eljutott az elefán­tok országába, amit Loblehnek - Elefántiának - hívnak. Már minden elefánt kiment a földre, amikor Száj beért a faluba. A bejáratnál egy öreg elefánt állt, a falut őrizte. Ő fogadta Szájt.

(Évek teltek-múltak; senki sem tudott Szájról; mindenki elfelejtette. Száj szülei, gyerekei és a feleségei megtartották a temetését. Szétoszlottak a feleségek meg a gyerekek.)

A Szájt fogadó elefánt megkérdezte tőle:

- Gyermekem, mi szél hozott erre?

Száj így felelt:

- Semmi baj sincs, Atyám, csak a barátaimmal mulatoztam, amikor azok gúnyt akartak űzni belőlem. Azt mondták, hogy ez nem a szülőfalum. Ekkor megkérdeztem a szüleimet. Az apám azt mondta, hogy az én szülőhelyem neve Lobleh, és a nagyapám neve Elefánt. Az anyámat Zongwlo-nak (Nem szeretett-nek) hívják. Ezért jöttem el hozzátok.

- Isten hozott, gyermekem - felelte az elefánt. - A megfelelő helyre érkeztél. A egyik anyai nagybátyád, aki egy rizsföldön keresett élelmet, egy lándzsát kapott a hasába. Haldoklik. A házban fekszik.

Száj megkérte, hogy mutassa meg neki a sebesültet, és az öreg elefánt bevezette a házba, ahol a nagybátyja feküdt. Száj sokáig a beteg mellett maradt. Még mindig ott volt, amikor visszatért a többi elefánt.

Amint beérkeztek a faluba, az elefántok az öreg elefánthoz fordultak:

- Apánk, az úton emberszagot éreztünk. Senkit sem láttál? Azért téged kérdünk, mert te vagy az egyedüli, akit itt hagytunk, hogy vigyázzon a falura.

- Valóban eljött valaki - felelte az öreg elefánt. - De ő egyvalaki közületek. Látogatóba jött mihozzánk.

Az elefántok mindjárt látni akarták Szájt, és meg is találták a házban. Ott maradtak, mind­annyian együtt, a sebesült elefánt mellett, hogy az utolsó leheletéig mellette virrasszanak.

Száj azt gondolta, hogy majd eltemetik. Legnagyobb meglepetésére az elefántok a testvérüket kidobták a bozótba.

- Minálunk, amikor valaki meghal, a földbe temetik - mondta Száj. - Elmagyarázom: ásnak egy gödröt, beleteszik a holttestet, majd visszaszórják a földet, nehogy visszatérjen a faluba. Sohasem dobják ki. Tehát adjátok ide nekem a nagybátyám holttestét! Én majd eltemetem.

Az elefántok beleegyeztek, és átadták Szájnak az elhunyt tetemét, aki eltemette. A temetés után visszatértek a faluba. Még sokáig sírtak. Majd a ceremóniamester mindenkit összehívott, hogy szétosszák az örökséget.

A híres lándzsa az elhunyt vagyonának a része volt, amit kitettek a falusiak elé. A főnök, aki az örökség szétosztásánál elnökölt, megvizsgálta a közszemlére kitett vagyontárgyakat, mielőtt döntött volna.

Majd a falusiak magukhoz hívták Szájt, és így szóltak hozzá:

- Száj, mivel a mi gyermekünk vagy, és olyan messziről eljöttél hozzánk látogatóba, te leszel az első, aki választhatsz a nagybátyád tárgyai közül.

Száj beleegyezett.

Ezután Száj látszólag végignézte a tárgyakat. Hosszan habozott, hogy mit is válasszon, végül így szólt.

- Halljátok, oly sok minden van itt, hogy nem is tudok választani. Legyetek szívesek, válassza­tok helyettem!

Az elefántok beleegyeztek.

Most ők nézték végtelennek tűnő pillanatokig a kiállított tárgyakat. Sokáig kotorásztak közöttük, de nem tudtak dönteni, hogy mit is válasszanak. Végül Szájhoz fordultak:

- Figyelj csak, minekünk már elegünk van a válogatásból. Vedd el te magad azt, ami tetszik neked!

Száj ezért kötelezve érezte magát, hogy ő válasszon.

Ezért Száj másodszor is felkelt, és ismét vizsgálgatni kezdte a tárgyakat. A tekintete végül megállapodott a lándzsán, ami az elefánt halálát okozta. Így szólt:

- Ezt a lándzsát választom ki magamnak. Meg akarom mutatni az anyámnak, amivel megölték a testvérét.

Az elefántok úgy vélték, hogy Száj megfelelő, értelmes szavakat mondott, ezért neki adták a lándzsát.

Két nap telt el még addig, hogy Száj elhagyta az elefántok faluját. Azok elkísérték egy dara­bon, majd elengedték, hogy egyedül folytassa az útját.

Száj még sokáig ment, napokon keresztül, míg végül eljutott a falujába.

Amikor végül hazaért a lándzsával a kezében, a felesége és a gyermekei alig ismerték meg, a falusiak sem.

Látva, hogy az emberek menekülnek előle, Száj felkiáltott:

- Nem ismertek meg? Én vagyok az, Száj!

A falusiak akkor örömujjongásban törtek ki, és boldogan tapsoltak. Győzedelmesen felkapták Szájt és a Főnök elé vitték. Száj helyet foglalt egy széken.

A Főnök az útjáról érdeklődött. Száj egyszerűen válaszolt a kérdésekre:

- Nincs benne semmi különös. Elmentem megkeresni barátom, a Kéz, lándzsáját. Megtaláltam azt, visszahoztam. Itt van. Most értesíteni kell Kezet, hogy visszaadhassam neki a lándzsáját.

Mindenki nagyon örült, és boldogan köszöntötte a hazatért Szájt.

Előkeresték Kézt, aki helyet foglalt az összegyűltek között.

- Jó napot, barátom, Kéz - mondta neki Száj.

- Jó napot, barátom, Száj - felelte az neki.

- Drága barátom, Kéz, visszahoztam neked a lándzsát, amit kölcsön adtál nekem.

Kéz így felelt:

- Drága barátom, Száj, végtelenül hálás vagyok neked ezért. A barátságunk épp oly erős marad, mint volt. Igen, ez az én lándzsám.

E szavak után a falusiak szétoszlottak.

Pár nap múlva Kéz anyja megbetegedett és meghalt. Halotti tort rendeztek. A falusiak éjjel-nappal zokogtak. De éjjel a sírástól kimerült szemekkel semmit sem láttak, ezért hol a falaknak, hol egymásnak ütköztek. Kéznek nem volt lámpája. A barátjának, Szájnak volt egy lámpája, amit Holdnak hívtak.

Kéz úgy döntött, hogy elmegy Szájhoz, kölcsön kéri a lámpáját. Így folytathatta az anyja el­siratását. Amint megérkezett Szájhoz, így üdvözölte:

- Jó napot, drága barátom, Száj!

­- Jó napot, drága barátom, Kéz! Foglalj helyet ezen a széken, és meséld el, hogy mi hozott hozzám! A tudomásomra jutott, hogy meghalt az anyád. Éppen el akartam menni a temetésre, de te beállítottál hozzám - mondta Száj.

- Semmi más sem történt, csak az, hogy meghalt az anyám. Mindannyian siratjuk. Azonban, kedves barátom, Száj, amikor leszáll az éj a hosszú nappal után, amit mi átzokogunk, nem tudunk semmit sem tenni, mert nincs lámpánk. - Ezért jöttem el tehozzád, hogy add kölcsön a lámpádat. Amikor leszáll az este, meg fogom gyújtani, hogy a falusiak tovább tudják siratni az anyámat. A temetés után visszahozom.

- Íme, itt a lámpa - mondta Száj -, de vigyázz, ennek a lámpának megvan a maga szokása. Amikor eljön az idő, felmegy az égre. Ezért is figyelmeztetlek, nehogy egy napon azt mondd nekem, hogy nem szóltam neked róla.

- Tökéletesen megértettelek - felelte Kéz. - Mondd meg nekem, hogy mely órában megy fel a lámpa az égre, hogy mindent jól tudjak!

- A lámpám éjfélkor megy fel az égre - magyarázta Száj. - Tehát akkor kelj fel, és oltsd el!

Kéz beleegyezett, majd elbúcsúzott, és magával vitte a lámpát.

Amikor hazaért, Kéz betette a lámpát a házába, majd elindult a temetés színhelyére. Az embe­rek tovább siratták az elhunytat egészen addig, míg le nem szállt az éj.

Akkor Kéz meggyújtotta a lámpát, és elhelyezte az udvar közepén.

A lámpa olyan világosságot adott, mint nappal a Nap. A temetésre érkezett falusiak közül egyesek táncoltak, mások nevettek, megint mások énekeltek, míg csak ki nem merültek. Ezután mindannyian elaludtak, velük együtt Kéz is.

A lámpa lassan kezdett felemelkedni, egészen embermagasságig. Ebben a pillanatban Kéznek az álmában eszébe jutott a lámpa. Azon nyomban felébredt, és elkapta a továbbra is fel-felemelkedő lámpát. Eloltotta azt és bevitte a házába. Ezután visszafeküdt és elaludt.

Ismét nappal lett, és a falusiak tovább sírtak, táncoltak és énekeltek az elhunyt tiszteletére. Közben az éjszaka ismét meglepte őket. Kéz másodszor is az udvar közepére, egy székre tette az égő lámpát. Még sokáig folytatták a halotti tort, de a fáradtság hamarosan úrrá lett rajtuk. Lefeküdtek és elaludtak. Kéz szintén.

A lámpa már megint felemelkedett, amikor Kézt végre felébredt, mert eszébe jutott, hogy el kell oltani. Sikerült elkapnia még a lámpát, majd bevitte a házába. Kéz lefeküdt, elaludt.

Ugyanígy történt harmadnap is. A falusiak sírtak egészen az éj leszálltáig, akkor Kéz meg­gyújtotta a lámpát, és letette egy székre az udvar közepén. Nagyon szépen ünnepeltek, de a fáradtság mindenkin úrrá lett. Kéz és vele együtt az összes falusi mély álomba merült.

Mindannyian aludtak, mint a bunda, amikor eljött az éjfél. Kéz horkolt, és álmában teljesen megfeledkezett a figyelmeztetésről, amit Szájtól kapott. Akkor a lámpa emelkedni kezdett, egyre emelkedett, míg fel nem ért az égbe.

Hajnalban Kéz felébredt. Megrémült, amikor megpillantotta az üres széket az udvar közepén. A szíve zakatolni kezdett. Sietve megkérdezte köröskörül az embereket, mert tudni akarta, hogy nem dugta-e el valaki a lámpát.

- Senki sem vette el a lámpát, még kevésbé dugta el - felelték a falusiak. - Menj, keresd meg! - tették hozzá.

Amikor Kéz felemelte a fejét, megpillantotta a lámpát és haragjában felkiáltott. Tanács­talan­ságában sírva fakadt, mert nem tudta, hogy hogyan szerezze vissza.

Elszaladt a barátjához, Szájhoz, és zokogva dadogta el neki:

- Drága barátom, Száj, kétségbe vagyok esve, mert elvesztettem a lámpát...

Száj félbeszakította:

- Fogj egy széket, drága barátom, Kéz, ülj le, és nyugodtan meséld el nekem, hogy mi vezetett hozzám. Miért zokogsz ennyire, hogyan érthetném meg így a szavaidat? Rajta! Mindenekelőtt foglalj helyet! - Mi hozott ide énhozzám? - kérdezte Száj. - Miért jössz ennyire zokogva?

Kéz akkor elmesélte, hogy mi történt.

- Nincs semmi nagy baj, csupán az, hogy az a lámpa, amit kölcsön kértem tőled, hogy annak a fényénél sirathassuk el az anyámat, és bár sok hasznos utasítást adtál nekem, és azt vissza kellene hoznom a temetés után, az a lámpa felment az égre, amíg én aludtam. Nem tudom, hogy hogyan vehetném le olyan magasról. Ezért is jöttem el tehozzád, és ugyanakkor bocsánatot is szeretnék kérni tőled.

- Drága barátom, Kéz - vágott vissza Száj -, azért jöttél, hogy bocsánatot kérjél tőlem, habár tökéletesen tudod, hogy sohasem kell senkitől sem bocsánatot kérni. Mindaz, amit mondhatok neked, csak annyi, hogy hozd vissza a lámpámat.

Kéz felkelt, és egyenesen a falu főnökéhez ment. Megkérte, hogy az ő nevében kérjen bocsá­natot Szájtól.

A főnök meghallgatta a kérést, de megjegyezte, hogy nem szabad megfeledkeznie arról, hogy senkitől sem kell bocsánatot kérni.

Szájt meggyőzte a főnök, aki ezután egybehívta a falusiakat. Azok össze is gyűltek. A főnök tájékoztatta őket arról, ami Kézzel történt, hogy elvesztette a barátja, Száj lámpáját.

A falusiak egyenesen Szájhoz fordultak:

- Te és Kéz nagyon jó barátok vagytok, ezért kérünk titeket, hogy felejtsétek el ezt a történetet a lámpával, és a barátod nevében kérünk, hogy bocsáss meg neki.

Száj így felelt:

- Mondjátok meg a barátomnak, hogy hozza vissza a lámpámat! Nagyon jól tudja, hogy haszontalan dolog bárkitől is bocsánatot kérni. Azt akarom, hogy hozza vissza a lámpámat, semmi mást nem mondhatok.

Kéz próbálta védeni az igazát azt magyarázva, hogy semmiképpen sem éri el a lámpát ott, ahol van. Teljesen tehetetlen és tanácstalan volt ebben a helyzetben.

Ezért a barátjának, Szájnak, felajánlotta, hogy a rabszolgája lesz.

Ma ezért rabszolgája a szájnak a kéz.

Ha a száj meg akar mosakodni, vagy enni akar, a kéz ad neki vizet, a kéz ad neki enni, és a kéz az, ami minden akaratát teljesíti.

Habár akkor Száj és Kéz között vége lett a barátságnak, csak nem élhetnek egymás nélkül, és továbbra is jó társak.

 

 

 

116. mese

Núnó és Nünüke (Szavak száma: 893)

I.

Oh be szép, a mikor érik a búza a magyar alföldön. Csupa aranyszínű az egész rónaság. Oh be szép, a mikor érik a rizs a keletindiai mocsaras lankákon. Csupa ezüstszinű az egész lapos.

Núnó és Nünüke is ebben az ezüstszinű világban születtek és dehogy voltak kiváncsiak arra, milyen az aranykalászos róna. Bizonyára sejtelmük sem volt arról, hogy ilyesmi is van és magukban alighanem azt gondolták, hogy nincs is tán más a világon, mint illatos és édes, ezüstös és fényes rizsvetés.

Harmadnapra Núnót meg Nünükét levitte az anyjuk a vetések alján folyó Ganges vizéhez. A hogy belenéztek a folyam mozdúlatlan aczélos tükrébe, hát megpillantottak benne két kis kedves és mulatságos elefántot.

Mondom: két elefántbocsot.

II.

Senki se kételkedjék abban, hogy Núnó és Nünüke, a két kis elefánt, valóságos elefánt volt. Csecsemő korukban olyan nagyok, mint egy svájczi tehén. A ruházatjuk is a rendes elefánt­ruha. Szürke nadrág, szürke felöltő, csakhogy nagyon bő. Olyan ránczos, lebbentyűs, mintha másra szabták volna. Hanem a mint az embert nem teszi a ruha, az elefántot sem az teszi meg. Núnó és Nünüke is nagy tiszteletben állottak a nagy elefántcsaládban. Kedvükben jártak a legöregebbek is, apjuk meg a legislegszebb, legfrissebb és legpirosabb datolyát szakította le számukra a pálmafáról. És ha nagyon is magasan nőtt a datolyakoszorú, úgy hogy az öles orrmányával sem birta azt elérni, hát akkor kiszakította számukra az egész fát.

Mondom, mint egy fűszálat kitép a gyermek, úgy tépte ki az elefántapa a háromöles datolya­fát.

III.

Senki se kételkedjék abban, hogy Núnónál meg Nünükénél boldogabb két elefántcsecsemő nem volt az egész Ganges mentén.

Csak rágondoltak: de jó volna egy kis banán! Volt banán, csövestől. Csak eszükbe jutott: egy kis nádméz érett rizskásával nem is volna rossz! Menten hozott valamelyik öreg nádmézet, a rizskalászok meg ott fénylettek az orrmányuk előtt.

Finom, víg világ járt rájuk. A ruházatuk egyre szűkűlt rajtuk, a mint nőttek, növekedtek. Főképp, a mikor a mamájuk rákapatta őket egy ételre, aminél soha jobbat, soha szebbet. Virág volt s a neve lótusz, valami tópartról hozta nekik a mamájuk, minden harmathulláskor.

Mondom: hajnalonta hozta, a mikor úgy Indiában, mint az egész világon, húll, csillog, mint a gyémánt, villog a harmat.

IV.

Senki se kételkedjék abban, hogy a hajnal tetszett Núnónak meg Nünükének. Már csak azért is, mert akkor kapták a lótuszt. Ugy várták a hajnalt! A bohó, a falánk, a könnyelmű kis nép­ség. Egész nap lótuszon éltek volna. De ha csak egyszer kaptak huszonnégy óra alatt, pedig szinte huszonnégy-naposok valának már.

Elhatározták, hogy ők huszonnégyszer akarnak enni. Szóval össze nem beszéltek, mert hisz beszélni nem tudtak, mégis egyet gondoltak, orrmányukkal szaglásztak a levegőben: merre is van az a lótuszvirágmező? És egy délután, amíg az öregek ebédután álmukat aludták, el­indulának az édes virág illata után, hogy fölkeressék azt a kivánatos mézmezőt.

Mondom: elindúlának a lótuszos tavak ismeretlen, messze világába, egyedűl...

V.

Senki se kételkedjék abban, hogy Núnó meg Nünüke valósággal elillantak.

Sebbel-lobbal törtettek előre, bizony nem néztek a lábuk alá, nem törődtek azzal, hogy ezen a délután számos bogárhalál esett azon a tájon. Csak mindenütt a Ganges mentén, az illat után. Nünüke kisasszony bizony el is fáradt egy kissé, Núnó úrfi azonban ugyancsak bírta.

Este lett, éjszaka lett. Igazi indiai, kék éjszaka. Mindennek olyan a színe, mint az indigó festé­ké. Rettentő nagyságú sötétkék árnyékok ijesztgették a két szökevényt. Az égen a csillagok is lilaszínben ragyogtak és a Ganges lilán tükrözte őket vissza.

A félelemtől, a hidegtől, az éjszaka kék sötétségétől ugyancsak dideregtek a czimborák. Mégis mentek előre, az édes illat után és apró, okos szemeiket megerőltették az éjben: nem látják-e már valamerre a lótusz fehér színét.

Hopp, hó! ott látják, itt van már. Neki durálják magukat és futnak feléje, közibe.

Hanem a mikor odaérnek, akkor látják csak, hogy hová jutottak. Fehér ruhába burkolódzott, körben ülő, bunkós bottal fegyverkezett elefántvadász indusok közé.

Mondom: elefánt vadászok, helyesebben csíszárok közé.

VI.

Senki se kételkedjék abban, hogy menten elfogták őket: Núnót is, Nünükét is. Botokkal megszédítették a fejüket, kötelekkel megkötözték a hátsó lábaikat. Azzal mars előre, rabságra.

Bezzeg, be kellett most érniök száraz rizszsel is, csak abból lett volna elég. Éhezniök, szom­jazniok kellett, de nagyon. Aztán a járkálásban is lett részük, de elég. Az indus elefánt­csíszárok lehajtották őket a keletindiai tenger partjára, ottan hajóra tették és a hajó ment velük hétszer hét éjjel, hétszer hét napon át, a míg kikötöttek Hamburg városa mellett és Kudisa nevű hajcsárjuk itt partra tette mindakettőjüket. Ottan átadták egy sárgaszakállú németnek.

Gondolom: állatszelidítő volt a haragos, vörös képű úr. És czirkustulajdonos egyszersmind, a ki azt sem engedte, hogy kifújják magukat, mindjárt mesterségre fogta a szegény elefánt­gyerekeket.

De micsoda fura mesterfogásokat tanúltak; hintáztak egy szál deszkán a maguk nehéz testével. Kugli-bábukon lépkedni, mint valami tánczmester. És - haj, haj! - tótágast állni egy hordó tetején!

Kezdetben nehezen is, veréssel is, éhséggel is ment a dolog, később azonban, mint a karika­csapás. Núnó és Nünüke újra jó módba jutottak. Sokat utaztak, sok világot láttak. Eljutottak Magyarországba is és most talán Szegeden, Becskereken, vagy Kolozsvárott - ti tudjátok, hol - ékességei a vörös képű ember czirkuszának. Ételben, dicsőségben, tapsban, ugyancsak van részük.

De azért, ha eszük van, sokszor gondolnak arra: «Oh, ha nem lettünk volna olyan mohók, ha megelégedtünk volna a lótuszszal, a mit jó apánk hozott...! Ott fürdőzhetnénk most a Ganges kék vizében otthon!»

Mondom: a búza aranyos világából bizonynyal vágynak vissza ezüst birodalmába a rizsnek.

A ki kételkedik benne, kérdezze meg tőlük.