554. mese...

 

A FARKAS, A KECSKE MEG A TÍZ KISGIDA (Szavak száma: 514)

A farkas gyomrát nemsokára megint kínozni kezdte az éhség. A gyökereket elátkozta, mert azok minden jó íz és aroma emlékét tönkretették benne, és megesküdött, hogy hátralévő életé­ben soha egyetlen gyökérhez sem nyúl többé, fenyegesse bár az éhhalál. A kocával való ka­land­ja még élénken élt emlékezetében, és ha rágondolt, majd megpukkadt mérgében.

„Micsoda pompás kismalacok voltak! És milyen galádul becsapott az anyjuk! Lassan minden hitemet elveszítem abban, hogy becsület is akad még a világon!”

Ilyen gondolatok közepette igyekezett a farkas megint a falu felé. Az utcák legnagyobb ámula­tára teljesen kihaltnak látszottak. Barátunk kezdett megbékélni a gondviseléssel:

- Ha a látszat nem csal, ez egyszer talán kegyes lesz hozzám a sors - mondta magában.

A falusiak ugyanis éppen törvénynapot tartottak, a házaknál táncoltak a fiatalok, és mindenki jókedvű volt, ahogy már ilyen alkalmakkor lenni szokott estefelé - a kutyák meg folyton a konyha körül ólálkodtak.

A farkas egyszerre csak észrevette a falu végén az öreg kecskét tíz kis gidájával. A gidácskák szokásuk szerint most is vidáman és gondtalanul ugrándoztak a sütőkemence körül.

„Ez aztán a biztos zsákmány!” - gondolta magában a farkas, és pillanatok alatt ott termett.

- Ejnye! - kiáltott rájuk. - Most végre megfogtalak benneteket: ti rágtátok le a kertemben a fákról a virágokat és a lombot! Gyertek csak velem most, azonnal, a foglyaim vagytok!

- De kedves farkas, hogy illethetsz bennünket ilyen súlyos váddal, hiszen el sem mozdultunk innen?! - szólt könyörögve a kecskemama.

- Már pedig hiába igyekszel, be nem bizonyítod nekem az ellenkezőjét. Kár a sok beszédért!

Mikor a kecskemama látta, hogy hiába próbál tiltakozni az igazságtalan vád ellen, azt mondta:

- Kedves farkas, tudom, hogy nagyon szépen tudsz énekelni, hiszen te vagy a legjobb kántor az egész környéken. Kérlek, énekelj hát nekünk valamit! Lásd, mi annyira szeretünk énekelni. Ha aztán egyet énekeltünk együtt, oda vihetsz bennünket, ahova kedved tartja.

A farkas keble dagadt a büszkeségtől, hogy őt ilyen jó énekesnek tartják, így nem utasította vissza a kérést.

- Legyen hát - felelte.

Erre a kecskemama a tíz kisgidát beküldte a kemencébe, ő maga pedig felugrott a kemence tetejére. Aztán megkérte a farkast, hágjon föl a sütődeszkára, mert az a karvezető díszhelye.

Mikor valamennyien sorba álltak, a farkas verni kezdte az ütemet, és belekezdett abba a nótá­ba, amelyet a lakodalomban dalolt: „Ullulluh! Jujujuh!” A kecskemama és a kisgidák vele mekegtek.

Mikor a falusiaknak a füléig elért a vad „énekszó”, kinéztek az ablakon, s meglátva a farkast, valamennyien kiszaladtak a házakból. Asszony-ember mind furkósbotot, vasvillát, söprűt ra­ga­dott - ami éppen a kezük ügyébe akadt -, és nekirontottak a farkasnak. A kutyák is pillana­tok alatt előkerültek a konyhákból.

Mikor a farkas látta, hogy arrafelé tartanak, gyorsan leugrott a kántorszékből. Ez volt aztán a hajtóvadászat! Egész a szabad mezőig üldözték. Onnan az emberek visszafordultak, a kutyák azonban még jó ideig ugattak utána, de aztán mégis inkább visszasiettek a vidám ünnepségre.

A kecskemamának és kisgidáinak azonban még mindig remegett a szakálla a kiállott ré­mü­lettől. Így hát néhány Hoffmann-cseppet adtak nekik, attól hamarosan visszatért a jókedvük, és megint olyan vidáman ugrabugráltak, mintha sohasem látták volna közelről a farkast.

 

552. mese...

 

A FARKAS MEG A KOCA TIZENKÉT MALACÁVAL (Szavak száma: 498)

Alig tért magához a farkas a kecskekaland után, már megint gyötörni kezdte a szörnyű éhség.

- Rossz csillagzat alatt születtem, hiába, nincsen szerencsém! - kesergett. - Bármihez kezdjek is, az mindig balul üt ki, s a végén kizárólag ütlegeket kapok. De hát mégis csak csillapítanom kell valahogyan ezt a rettentő éhséget, amely egyre fokozódik bennem, a végtelenségig!

Közel s távolban semmi zsákmány nem mutatkozott. Akkor eszébe jutott, hogy hiszen ősei régen, ínséges időkben állítólag gyökereken éltek. Ő is ehhez a táplálékhoz folyamodott tehát, de néhány nap alatt egy életre elege volt belőle, és átkozódva kiáltotta:

- Az ördög eszik ezentúl gyökereket! Kölyökkorom óta jobb falatokhoz szoktam. Ez igazán nem étel egy becsületes farkas számára. Végre akárhonnan is, de húshoz kell jutnom!

De hát mitévő legyen? Erdőn-mezőn semmi sem akadt, így azután el kellett szánnia magát rá, hogy veszedelmes vállalkozásra induljon a faluba. Egyszer-egyszer sikerült szerencsésen meg­közelítenie a kertek alját, de a kutyák nyomban megszimatolták, üldözőbe vették, és vissza­kergették a nyílt mezőre.

Egyszer aztán a molnár a városba ment a vásárra, és a kutyáit is magával vitte. A farkas észre­vétlenül odalopózott, és látta, hogy a molnár kocája tizenkét kismalacával gondtalanul turkált a malom fölött az árokban.

- Hej! - lelkendezett a farkas - tizenkét malac már nem is olyan sovány koszt. Ezzel kárpótol­hatom magamat az eddigi ínséges napokért!

Nekirontott hát a kocának nagy kiabálással:

- Ahá! Végre megvagytok! Te meg a pereputtyod túrtátok fel az én krumpliföldemet! Most hát ide a malacaiddal, elviszem őket túszokul.

A koca meghökkent. Először arra gondolt, hogy nekitámad a farkasnak, mikor azonban meg­látta az ordas éles fogait, megijedt, hogy ha harcra kerül a sor, valamelyik malackája veszély­be kerülhetne, így hát azt felelte:

- Úgy? Én nem emlékszem rá, hogy valaha is megfordultam volna csemetéimmel a krumpli­földeden. De ha mindenképpen az a meggyőződésed, hogy mi vagyunk a bűnösök, hát vidd el őket. Egyet kérek csak tőled: szegény kicsikéim még pogányok, mert mostanáig nem találtam papot, aki megkeresztelje őket. Látom azonban a kabátodról, hogy te „tisztelendő úr” lehetsz, s így biztosan tudsz keresztelni, kereszteld hát meg őket!

A farkas erre nem akarta azt válaszolni, hogy ehhez ő bizony mit sem ért, mert igen hízelgett a becsvágyának, hogy papnak nézték.

- Rendben van - mondta. - Mindjárt megkeresztelem őket!

Azzal odament a malomcsorgóhoz, lehajolt, belemártotta a jobb első lábát a vízbe, és sorra meg­ke­resz­telte a malackákat. Mikor az utolsó kismalachoz ért, és megint a víz fölé hajolt, a koca hatal­ma­sat lökött rajta az orrával. A farkas beleesett a vízbe, és nyelte-nyelte, addig nyel­te, míg a ma­lom­kerék alá került, s az jól megdögönyözte és összevissza zúzta. Átcsapó­dott a kerék túlsó olda­lá­ra, még egyszer megmerült a hideg vízben, és csuromvizesen, halálfáradtan került ki végre a szárazra.

Dühösen gondolt a kocára, és azon nyomban rá akart támadni, az azonban eközben már bemenekült malackáival a malomba, és jól elrejtőzött.

Nemsokára a molnár is hazaért a kutyáival. Most aztán újra kezdődött a hajsza a farkas ellen, és örülhetett, hogy szerencséje volt, és ép bőrrel eliszkolhatott.

 

18. mese

A vad koca és malacai (Szavak száma: 368)

Egy vad koca hatot ellett egy időben,
Mikor szűken termett a makk az erdőben.
Híven tartá őket, míg győzte szoptatni,
S majd erős étkekre kivánta szoktatni.
Ily célból egy öreg bikkfához vezette,
S előttök a lehullt megért makkot ette.
Melybe a malackák hogy belé haraptak,
Érezvén jó ízét, nem soká rákaptak.
De hogy a makk lassan hullt, megunták várni,
S hogy hiába kellett a fa alá járni.
Azt röfögték, hogy azt kidűtni kellene,
De bolond eszöknek anyjok állt ellene,
Mondván, hogy az étel tovább kell még mánál,
Nincs pedig az erdőn több e makkos fánál,
Mérgökben mint a tők, vállakon a serték
Bár felálltak, mégis illetni nem merték...
De csakhamar történt a vénnek halála,
Melyet az árva nyáj azért nem sajnála,
Mert már a mi tetszett, a fával tehették,
S elterült makkjait bővebben ehették.
Más nap túrni kezdték azt egyakarattal,
Soká az izmos fa küzdött mind a hattal,
Sok ujjával a föld gyomrát megragadta,
Mintegy szánván őket, fejét csóválgatta.
De mikor kiásták ágas gyökereit,
S elrágták zsírjának s éltének ereit,
Lerohan a földre rettentő zúgással,
Mintegy ezt kiáltván panaszló morgással:
Próbálatlan vadak! jól van, megbánjátok,
Hogy hű dajkátokat bennem kitúrjátok.
Ők látván, hogy eltölt makkal a fa alja,
S hogy elnyúlt a földön felső s alsó gallya,
Örültek e kivánt megnyert lakadalmon,
Jól lakva hevertek vígan a makk halmon;
Mihelyt felserkentek, azt szabadon ették,
S hogy már zsémbes anyjok nem röfög, szerették;
De e víg békesség nem sokáig tarta,
Mert szűkülvén a makk, egyik a mást marta,
S nyolc napra azután, hogy étkök elfogyott,
Az árva nyáj éhen mind egymásra rogyott.

Sok szülék javai mint e fa úgy járnak,
Melyeket nehezen a rossz fiak várnak.
Csak alig dugatott földbe hideg testek,
Már pompára költik azt, a mit kerestek,
Minden nap vendégség, tánc, muzsika nálok,
A szép köntöst szebbek, a bált váltják bálok.
A szülék próbálván, mely sok törődéssel
S gonddal gyűlt a jószág, megérték kevéssel,
Jó helyre pénzöket interesre adták,
Azt is a mi bejött, bölcsen takargatták;
De az interessel ezek be nem érik,
A másutt tenyésző tőke pénzt felkérik.
Sőt kölcsön is kérnek, förödnek vígságban,
Míg lassankint fülig ülnek adósságban.
Mely miatt ártatlan gyermekeik végre,
Pompás rangból jutnak kevély szegénységre.