656. mese...

 

Afrikai mesék következnek.

Fordította: Dabi István

A SZÉP ÉS A BESTIA (Szavak száma:2108)
(Burkina Faso)

Hol volt, hol nem volt, egyszer nagyon régen született egy kislány a Moogho királyság virág­zó vidékén élő derék takács házában, akit Tigának hívtak. Akkor a laterit még nem vöröslött a Nap sugaraiban, hogy később okkerré váljon, még a gránit sem keményedett meg a földön, a rőtvadak még nem kerülték el a városokat meg a falvakat, hogy vadakká váljanak, és a vizek még nem váltak el a földtől, hogy tócsák, tavak, patakok, folyók, tengerek és óceánok kép­ződjenek.

Akkor történt ez, amikor a szép kisgyerek megszületett a boldog apa nagy örömére, de az anya meghalt a férj legnagyobb bánatára. Tiga, a nemes szívű takács, a boldog apa és szeren­csétlen férj, állandóan csak sírt egész nap, és mindenkit elátkozott, nem tett különbséget az ott fent és az itt lent élők között. Önmagát kérdezgette, hogy miért van a természetnek ez az örökös változása, és miért újul meg állandóan az élet. Önmagától kérdezgette, hogy az érke­zések és a távozások miért következnek egymás után, és miért nem hasonlítanak egymásra, miért halad állandóan egymás mellett az élet meg a halál, miért tegeződnek egymással, és miért ilyen szakadatlan az egymásnak ellentmondó, az egymással szembenálló események folyamata.

Tiga a felesége sírjától a lánya bölcsőjéhez járt oda-vissza, teljesen a reményét vesztve.

Éppen csak letörölte a könnyeit, amikor édes, ismeretlen zene hangzott fel a házában, szállt a levegőben, de nem lehetett megállapítani, hogy honnan jön. Ez a dallamos és különös zene pár pillanatig tartott, miután megjelent egy titokzatos lény: egy öreg, nagyon öreg, tiszteletre méltó kinézetű, tekintélyt parancsoló viselkedésű, teljesen fehérbe öltözött nő. Úgy látszott, mintha különösen merev tekintetével semmit sem venne észre ennek a földnek az aljassá­gaiból. Alig nyitotta ki a száját, amikor ezeket a szavakat mondta:

- Derék férfiú, engem külön Tehozzád küldött el a Legfőbb Lény, aki az önelégültségében nem elégedett és a magasztosságában nem gőgös. Azért jöttem el, hogy közöljek veled három igazságot és egy jó hírt.

- Ó, te szellem, aki a felhőkből szálltál le a szelek szárnyán - mondta a takács -, mondd el nekem azt a három igazságot, és közöld velem azt a jó hírt, ami minden bizonnyal írt ad a lelkemnek.

- Az első igazság - mondta az öregasszony - íme ez: az emberek tetteit vagy vissza kell fordítani, vagy át kell formálni, vagy tenni kell ellenük valamit, mert azok sohasem tökéle­tesek; de a Jó Isten tetteivel semmit sem kell tenni, mert azoknál tökéletesebb nincs.

Rövid ideig hallgatott, majd folytatta:

- A második igazság: egyszer látni a saját szemeddel, többet ér, mint kétszer hallani a saját füleddel, mert a látás a legfőbb emberi érzék, és mert a személyes tapasztalat mindig bizto­sabb, mint a másoktól hallott.

Ismét hallgatott egy kicsit, majd folytatta:

- A harmadik igazság: lehet hazudni, hogy feleségül végy egy lányt, de nem hazudhatsz, hogy megtarts egy feleséget.

Várt egy pillanatig, majd hozzátette:

- Végül halld a jó hírt! Isten, a Világmindenség teremtője magához szólította a te drága és erényes nődet, mert szüksége van rá, különös és fontos küldetés vár ott reá. Az égbolt Nagy Szentje, hogy megvigasztaljon, úgy döntött, hogy rendkívüli sorssal áldja meg a kis árvát: ő lesz a Moogho királyság legszebb és leghatalmasabb lánya.

Ezek után az ünnepélyesen és nagy felbuzdulással kiejtett szavak után a szellem eltűnt, miközben az édes, lágy zene még tovább hallható volt. Ezután Tiga, a takács letörölte a könnyeit, belenyugodott az Isten akaratába, és elhatározta, hogy a lányát az országa törvé­nyeinek és szokásainak megfelelően fogja nevelni az ősök, a halottak és a mennyben lakozó szellemek tiszteletére.

Az árva kislánynak a megtörtént események bizonyságául a „Wendwaoga” nevet adta, aminek a jelentése: Nagy az Isten.

Miközben ez történt Tigánál, nem kevésbé különös dolgok történtek másutt, éspedig Moogho uralkodójának, Naba Sougrinak a palotájában. A hatalmas úr első felesége egy fiúnak adott életet. Ez ott nagyon fontos esemény volt, mert a gyereknek keménynek kell lennie, hiszen ő lesz az ország uralkodója, a birodalom minden lakója fölött élet-halál ura.

Az újszülött még ott feküdt a boldog anya mellett, amikor mindenfelől éles sípolás lett hallható. Amint az abbamaradt, mintha a semmiből jött volna, megjelent egy öreg, nagyon öreg asszony, mintegy a nagy káoszból, és megállt a szoba közepén. Teljesen feketébe volt öltözve, fekete szoknyával a derekán, fekete turbánnal a fején és fekete bőrcipővel a lábán.

A nő gúnyosan vigyorogva közölte, hogy az árnyékvilág küldötte ő, és azért jött sietve, hogy három igazságot és egy rossz hírt közöljön.

- Ó, te fantom - mondta reszketve a királyné -, hajlandó vagyok végighallgatni, és bocsánatot kérek, ha bármivel is megbántottalak, ami megmagyarázhatná a jelenlétedet nálam, épp ebben a pillanatban.

- Az első igazság - mondta az öregasszony - jobb a pokolba menni, ahol úgy szórakoznak, mintha a bolondokházában lennének, mint a Mennyországba, ahol úgy unatkoznak, mintha kolostorban élnének.

Hallgatott egy pillanatig, miközben gúnyos kacagás hallatszott, majd folytatta:

- A második igazság: nem kell barátok keresésére fecsérelni az időt, mert évekre van szükség, hogy szoros barátság alakuljon ki, de elegendő egyetlen egy nap, hogy örökös gyűlölködés szülessen, mert egyetlen élőlény sem érdemli meg, hogy egy másik feláldozza érte a boldog­ságát, és még kevésbé, hogy meghaljon érte.

Ismét megállt, hogy böfögjön, krákogjon, köhögjön, tüsszögjön, köpködjön és néhány groteszk tánclépést tegyen, mielőtt folytatná:

- A harmadik igazság: úgy kell élni az életünket, ahogyan minekünk tetszik, nem törődve azzal, hogy mi lesz utána, mert a mai gatya többet ér, mint a holnapi nadrág; mert nem szabad feláldozni azt, ami van, azért, ami csak lesz; nem kell elengedni azt, aki birtokol, hogy elkap­juk azt, aki lop.

Újabb szünet szakította félbe az öregasszony beszédét, majd befejezte a mondókáját:

- Most pedig halld a rossz hírt: a te újszülöttednek meg kell fizetnie az erkölcsi sértésért, amit az ő ükapja követett el az én ükömmel szemben. Egy elkerülhetetlen átokkal fog megfizetni: Születése alapján ő gazdag és hatalmas lesz, erről nem tehetek. De ő lesz a legcsúnyább teremtés, amilyent valaha is a hátán hordott a föld. Senki sem fogja tudni elviselni a látványát és a társaságát. Azonban hagyok neki egy egészen kicsi esélyt: kigyógyul ebből a rútságból, ha talál itt lenn a Földön egy elég bolond és ostoba lányt, aki csöpp gyengédséget fog érezni egy ilyen szörnyszülött iránt, mint amilyen ő.

E szavak után a gonosz asszony hirtelen eltűnt, nagy bánatban hagyva a királynét. Lemon­dóan, de Istenben bízva a derék királyné a „Wendpanga” nevet adta a fiának, ami ezt jelenti: Az Isten hatalma. És telt-múlt az idő.

Kínkeservesen múltak az évek. Wendpanga, a trónörökös herceg növekedett termetben és bölcsességben, de sajnos rútságban és szörnyszülötti kinézetben szintúgy. Emiatt mindenki gúnyolta és sokszor megbántották.

Végül úgy döntött, hogy elvándorol a bozóterdőbe, hogy elmeneküljön az emberek rossz­indulata elől, és rútságát elrejtse a vad természet ölén.

Ez alatt az idő alatt Tiga takács házában Wendwaoga, a félárva lány növekedett termetben és bölcsességben, és bájban meg szépségben ugyanúgy. Most huszadik évében járt, és csak úgy ragyogott a bájosságtól és gyengédségtől.

Egy nap elment vízért. Hosszú sorban álltak a nők a kútnál, ezért ő úgy döntött, hogy addig, amíg őrá nem kerül a sor, a pillangókat kergeti. Tehát bement a sűrű csalitba e kedves kis rovarok után. Eltévedt és találomra kezdett járni. Ez órákig tartott. Barangolása nagyon különös felfedezéshez vezette. Megpillantott egy domb tetején egy fényűző palotát, a bozót közepén. A környéken csak sűrű fű volt és sűrű bokrok. Ez egy pompás, hatalmas épület volt, hét emelete volt, és hét, majdnem az égig érő bástya vette körül.

Az ajtók és az ablakok tömör aranyból készültek. Wendwaoga belépett és elcsodálkozott. Egy teljesen sárga szobában találta magát: a padlót vastag sárga velúrszőnyeg fedte, a mennyezet sárga fából készült, az ablakokon sárga selyemfüggönyök lógtak, és az azokon át beszüremlő fény árasztotta el az egész termet.

Hangot hallott, amiről nem tudta megállapítani, hogy honnan jött: „Érdemes jobbnak lenni, mint voltál, és jobbat birtokolni, mint amid volt.”

A hang háromszor, majd megint háromszor elismételte ugyanazokat a szavakat. Wendwaoga folytatta a nyomozást, és eljutott egy kék szobába, ahol a falak azúr színűek voltak, és kék vizű, kifogyhatatlan forrás tört fel a földből, és mámorító frissességet terjesztett maga körül. Ismét hallható lett ugyanaz a kemény és ijesztő hang:

„A hazugság szalad, és gyorsan kifárad, de az igazság csak lépked, és sokáig friss marad.”

Folytatva a kutatást, Wendwaoga felkapaszkodott egészen a hetedik emeletre. Áthaladt egy zöld meg egy vörös szobán, majd egy üvegszoba ajtaja előtt találta magát. Belépett és egy szörnyűséges lény előtt találta magát, aki nem volt sem ember, sem állat, akit csak szörnynek, a legocsmányabb szörnynek lehetett nevezni.

Furcsa egy lény volt az: hatalmas fej, kidülledő gömbszemek, kidudorodó homlok, nagyon hosszú fogak. Szélesre tátott, vastag ajkai közül ragadós nyál csurgott; feketés takony csöpögött az orrlyukaiból; a szeme gennyes volt, rücskös bőre tátongó pórusaiban vércseppek gyöngyöztek.

Wendwaoga elájult ilyen rútság láttán. A szörnyeteg közelebb lépett hozzá és elbűvölten nézte ezt a szépséget és bájt, a finomságot és a frissességet, ami ebben a testben egyesült. Úgy látszott, hogy érdeklődik iránta, valami finom gyengédséget érez kisugározni e pici, itt előtte elterült testből. Amikor Wendwaoga visszanyerte az eszméletét, egy fehér szobában találta magát, makulátlan tisztaságú fehér lepedővel letakart, elefántcsontból készült ágyon feküdt, a feje ugyanolyan fehér párnán nyugodott. A hirtelen ijedelemtől megfájdult a feje, láztól reszketett egész testében. Ismét remegni kezdett, amikor a szörny belépett. Becsukta a szemét, hogy ne lássa. A különös lény két lépést tett előre, egy asztalra élelmiszerrel teli kosarat tett, és visszavonult, miközben ezeket a szavakat mondta:

- Nagyon mélyre kell süllyednünk, hogy megtanulhassuk, hogyan lehet nagyon magasra emelkedni. Érdemes előbb átélni a legrosszabbat és csak utána a legjobbat, hogy megismerjük a jót, majd aztán a kevésbé jót.

Wendwaoga akkor felismerte azt a hangot, amit a sárga és a kék szobában hallott. A lány másnap még mindig feküdt. A szörny visszajött... ismét hozott egy kosár ennivalót, és vissza­vonult, miközben ezeket a szavakat mondta:

- A legszebb lány sohasem olyan szép, mint az, akit szeretnek. A legszebb férfi sohasem olyan szép, mint az a csúnya fiú, akit egy lány szeret. A csúnyaságot nem látja már a szem, amikor a szív szeme a másik szívét nézi.

Harmadnapon Wendwaoga már gyógyulóban volt. A szörny, szokásához híven, bejött. Ennivalót hozott. Amikor visszavonult, így beszélt:

- Amikor leszáll az éj, jobb lámpát gyújtani, mint elátkozni a sötétséget.

A negyedik napon Wendwaoga még ágyban volt. A szörny ismét eljött. Úgy látszott, mintha ő is beteg lenne. Tántorgott.

Nagy fáradtság látszott a járásán.

Miközben visszavonult, egy porral teli kis üveget mutatott, és így beszélt:

- Évek óta magamnál tartom ezt a mérget. Eddig haboztam, hogy véget vessek vele az életemnek. Te, ártatlan lány, az utolsó illúzióimat is elveszítem veled. A te tekinteted sem tud támaszom lenni, tehát mindjárt elhagyom ezt a világot, ami előbb engem hagyott el.

Miután ezt mondta, kiment, és az árva lány teljes zavarban maradt.

Beköszöntött az ötödik nap. Wendwaoga nem látta a szörnyet. Önmagát kérdezgette. Beköszöntött a hatodik nap. Wendwaogát nem látogatta meg a szörny. A lány nyugtalankodni kezdett.

Beköszöntött a hetedik nap. A rútság nem jelent meg. Csak nem tette meg, amivel fenye­getőzött? - kérdezte saját magától, hogy meggyőződjön róla, Wendwaoga elindult átkutatni az egész palotát emeletről emeletre.

Amint így nyomozott, egyszerre csak nyögésekre lett figyelmes. A hangok egy nagy szobából jöttek. Bement. Egy nagy ágy volt ott, amin a szörny haldokolt. Az üvegcse, amiben a méreg volt, most teljesen üresen mellette hevert.

Wendwaogán egyszerre sajnálat lett úrrá. Egyidejűleg egy csepp gyengédséget is érzett a szörny iránt, aki nagyon vendégszeretőnek, kedvesnek mutatkozott. Hozzásietett, megfogta a kezét:

- Isten óvjon meg - mondta. - Nagyon fogok szenvedni, ha meghalsz.

E szavakra csillogó fény borult a szörnyre. Egy ideig tartott, és amikor szétoszlott, a szörny eltűnt, a helyén egy gyönyörű, karcsú, bájos, elegáns és tiszteletet parancsoló külsejű, húsz éves ifjú feküdt. Felkelt az ágyból és e szavakkal adott a történtekre magyarázatot:

- Derék leányzó, feloldoztad egy gonosz boszorkány átkát, amit énrám vetett, hogy egész életemben a rútságot viseljem magamon. Csak egy gyengéd tekintet, mint amilyent te vetettél rám, menthetett meg ettől a bajtól. Köszönöm, és örömmel közlöm veled, hogy én vagyok a Moogho királyság trónörökös hercege. A hercegnémmé akarlak tenni, ha te is akarod. Meg­érdemled nemes lelkeddel, méltó vagy rá a bájad és a szépséged miatt.

A szép herceg megfogta az árva lány kezét. És együtt mentek vissza a palotába.

A herceg apja teljesen odavolt a boldogságtól, amikor megpillantotta a fiát, aki megszabadult a szörnyűséges kinézettől. Pompás lakodalmat rendeztek, hogy az emberek és Isten előtt a legjobbra és a legrosszabbra összekössék Wendpanga és Wendwaoga sorsát. A lakoda­lomra érkezett tömeg előtt volt alkalma kijelenteni a trónörökös hercegnek: „A szerelem az az erő, ami megtízszerez minden jóságot, és a tizedrészére oszt minden rosszat”.

A rútságától megszabadult herceg sokáig boldogan élt az istenáldotta árva lánnyal. Igaz, hogy Isten hatalma felülmúlja a boszorkányok és a gonoszok minden hatalmát. Az embernek, aki az Isten fájának az árnyékában él, nem kell félnie a hazugok égető napsugaraitól.

217. mese

Ámisz és Ámil (Szavak száma: 2799)

Valamikor régesrégen élt olasz földön, Lombardia hercegségében két nemes lovag, akik úgy szerették egymást, mintha édestestvérek lettek volna. Csudák csudája, a két lovag felesége is szerette egymást. És hogy semmi híjja ne legyen a két házaspár boldogságának, ugyanazon a napon mindakettőnek fia született. Egyiket Ámisznak, másikat Ámilnak keresztelték.

Rendesen úgy szokott történni, hogy, ha a szülők nagyon is kívánják a gyermekeik barátságát, mert egyidősek, vagy szomszédok, vagy akármi egyéb okból: a gyermekek csak azért is gyűlölik egymást. Hanem Ámisz és Ámil nem okoztak ilyen csalódást a szüleiknek. Attól a perctől fogva, hogy járni tudtak, senki sem látta egyiket a másik nélkül; veszekedni nem hallotta őket senki, ha ugyan veszekedtek valaha. Tizenkét esztendős korukban úgy hason­lítottak egymáshoz, hogy tulajdon szüleik is alig ismerték meg, melyik a másik.

Ebben az esztendőben történt, hogy Lombardia hercege valamennyi nemes alattvalóját meg­hívta az udvarába, fényes ünnepségre. Sokan magukkal vitték a fiaikat is, hadd ismerjék meg a lovagi szokásokat. Ámisz és Ámil is elment a többivel s az udvarnál minduntalan össze­tévesztették egymással a két fiút. A jókedvű legénykék örömest növelték maguk is ezt a zűrzavart s annyi huncut tréfát csináltak, hogy a herceg ottmarasztotta őket az udvarában, - mert, azt mondta, most már unalmas volna ott nélkülük az élet.

Meglehet, hogy a lovagok azt gondolták erre: bizony, a mi házunkban még unalmasabb lesz, - de ha gondolták is, ki nem mondották; csak a felesége vette észre mind a kettőnek, hogy lehorgasztott fejjel tértek haza, mintha nagy baj érte volna őket.

A fiúk eleinte boldogtalannak, elhagyatottnak érezték magukat abban a különös, új világban; még jobban egymáshoz húzódtak, mint addig. Hanem lassacskán mégis megszokták az udvari életet, megtanultak nyíllal célba lőni, lovagi tornán lándzsát törni, lantot pengetni, édesszavú dalokat énekelni.

Teltek, multak az évek, tizennyolc esztendős lett már Ámisz és Ámil, embernyi embernek tartották már magukat és szembe mertek volna szállni a legderekabb vitézzel is. Először is tudtára akarták adni az egész világnak, hogy még a vér szava sem kötheti őket jobban, mint az a szeretet, amivel egymás iránt viseltetnek. Testvérré fogadták egymást és megesküdtek, hogy egyik a másikat minden harcában megsegíti, egyik a másikért bosszút áll akárkin, egyik a másikért feláldozza azt is, ami legkedvesebb neki a világon.

A hercegnek ezidőtájt rengeteg dolga volt, nem tölthetett sok időt a két fiúval, de volt arra gondja, hogy megtanuljanak mindent, amit tudniok kell. Mikor meghallotta, milyen esküvés­sel fogadták testvérré egymást, tornajátékot rendezett a tiszteletükre s a tornajáték után lovaggá ütötte őket. Aztán kiadta a parancsot, hogy mostantól kezdve Ámisz lovag lesz a főpohárnok, Ámil lovag a fősáfár az udvarában. A régi fősáfár, akinek helyét Ámil elfoglalta, halálos ellensége lett ez órától fogva mindkettejüknek.

A két ifjú értett jól a vadászathoz, a lándzsavetéshez, meg sok egyébhez, hanem arról fogal­muk sem volt, hogy mi is a dolga a főpohárnoknak meg a fősáfárnak. Azt pedig tudták, hogy vigyázniok kell magukra, mert a régi fősáfárnak örökké rajtuk a szeme, s ha hibát vesz észre, szalad árulkodni a herceghez. Szerencséjükre, az udvarban mindenki szerette őket s ha egyszer-másszor megfeledkeztek valamiről, vagy vadászni szöktek - elvégezte a dolgukat másvalaki, még a régi fősáfár sem tudta meg, hogy ki.

Szép csendesen teltek, multak a napok, becézgették az udvarbeliek az ujdonsült lovagokat, - hanem egyszerre csak vége lett a nagy boldogságnak. Egy nap habbakeveredett lovon vágtatott egy vitéz a palota kapuja elé. Kérte, hogy vezessék Ámil lovaghoz.

- Ó uram, - mondotta, nem tudván, hogy Ámil helyett Ámisszal beszél - rettentő hírt hozok neked. Apád, anyád hét nappal ezelőtt meghalt pestisben. Csak te foglalhatod el a helyüket. Ezért küldtek hozzád.

- Az én apám s anyám? - kiáltott fel Ámisz, hátrahőkölve.

- A tiéd, uram, - mondta a katona. - Hacsak ... - itt dadogni kezdett, mert ebben a pillanatban Ámil lovag odalépett a barátja mellé - most már ... most már igazán nem tudom, hogy a tiéd-e. Sok esztendeje nem láttalak már, s ez a lovag szakasztott a te képedmása. De én Ámil lovaggal akartam beszélni.

Most Ámilnak eredtek meg a könnyei. Ámisz gyöngéden a vállára tette a kezét.

- Nyugodjál meg, testvér, - mondotta. - Veled vagyok jóban, rosszban. Most nem kísérhetlek el, de utánad megyek, ha vissza nem jöhetsz.

Másnap kora reggel Ámil nehéz szívvel indult hazafelé, ahonnét hat esztendeje jött el. De még mielőtt elindult volna, csináltatott két aranyserleget, mind a kettőre vadakat, madarakat vésetett, amilyenekre annyiszor vadásztak Ámisszal Lombardia erdeiben. A két serleg épen olyan hasonlatos volt egymáshoz, mint Ámisz és Ámil. Ámil beletette mind a kettőt a nyereg kapájába. Csak akkor vette elő, mikor válni kellett Ámisztól, aki elkísérte a lován, ameddig lehetett. Akkor aztán odaadta Ámisznak az egyik serleget.

- Isten áldjon, testvér, - mondotta. - Légy olyan hű hozzám, mint én tehozzád, ahogy meg­fogadtuk erős esküvéssel: míg mi ketten élünk, senki e világon ne állhasson közénk.

Ámisz lovag megismételte az eskü szavait, aztán lassan, szomorúan visszafordult a palota felé.

Hét álló napig lovagolt Ámil, akkor ért csak haza szülőföldjére. Hónapokig kellett harcolnia gonosz atyafiakkal, akik be akartak ülni apja örökébe. Mikor valamennyit legyőzte, arra kérték a hűbéresei, hogy házasodjék meg és maradjon közöttük.

Az volt a szokás azon a vidéken, hogy a földesúr a legszebb leányok közül választ feleséget, akármilyen rendű-rangú legyen is az a leány. Kihirdettették hát mindenfelé, hogy akinek szép leánya van, hozza el a kastélyba, újhold után való reggel. Sok leánynak dobbant meg a szíve, mikor Ámil lovag csatlósa végigjárta ezzel a hírrel falvak, városok utcáit. Szaladt a tükörhöz valamennyi, illegette-billegette magát, forgott jobbra-balra: hátha rajta akad meg Ámil szeme! De volt is újhold reggelén annyi szép leány Ámil kastélyának udvarán, mint csillag az égen.

- Bizonyosan téged választ, - mondta egyik leány, pedig magában azt gondolta: lehetetlen, hogy én ne tessem neki!

- Dehogy engem, - felelte a másik - szőke legény barna leányt szeret. - Az ő haja pedig olyan szőke volt, hogy jobban ragyogott a napnál. De azért ő sem gondolt egyebet, mint azt, hogy nincs itt hozzáfogható szép leány egy sem.

Trombitaszó harsant, elcsendesedtek valamennyien. Kilépett az udvarra Ámil lovag, ezüstös ruhában. Lassan lépdelt végig a leányok sorai előtt, jól megnézte mindet és megfigyelte: hogyan fogadják a tekintetét. Egyik-másik lesütötte a szemét és elpirult; sokan felnéztek rá és mosolyogtak; de volt egy, aki sem ezt, sem azt nem tette, csak állt sápadtan, mozdulatlanul, amint az ifjú lovag közeledett hozzá.

Magas növésű, fekete hajú, szelid szürke szemű leány volt. Akadt bizony szebb is nála akárhány, de mégis az ő arca, az ő pillantása állította meg Ámil lovagot. Felé nyújtotta a kezét, őt választotta feleségül. Megtartották a lakodalmat, s a felesége mellett Ámil lovag egy időre megfeledkezett Ámiszról, akinek testvéri hűséget esküdött.

Ámisz lovag ezalatt szomorúan éldegélt a herceg udvarában és védte magát a gonosz fősáfár ármánykodása ellen, aki most ravaszul kedveskedett neki. Még azt is felajánlotta Ámisznak, hogy fogadják testvérré egymást, de Ámisz azt felelte: egy testvérnek hűséget esküdtem már, a lovagi törvény nem engedi, hogy mást fogadjak testvéremül.

Most aztán nem komédiázott tovább a fősáfár, hanem kimutatta a foga fehérét.

- Megbánod még ezt a napot, adta hitvány kölyke! - mordult dühösen Ámisz lovagra. Hanem Ámisz csak mosolygott, s azt felelte: majd meglássuk! Ebben az időben lett tizenöt esztendős Belizante, a herceg egyetlen leánya. A születésnapjára két álló hétig tartó vitézi játékot rendezett az apja. Messze földről jöttek a leventék, hogy lándzsát törjenek a szép herceg­kisasszony tiszteletére, de akármilyen derék vitézek voltak is, Ámisz lovag vitte el a díjat valamennyi elől. Mikor a hercegné megkoszorúzta (mert a leányát még nagyon fiatalnak tartotta ahhoz a herceg, hogy ő legyen a tornajáték királynője), Belizante komoly arccal nézett a lovagra, akinek a hírét gyermekkora óta sokszor hallotta már. Látni most látta először, mert a herceg egy távoli kastélyában neveltette s az udvarában ritkán fordult meg.

Ha az ember sok szépet, jót hallott valakiről, rendesen csalódik, mikor meglátja. De a herceg­kisasszony nem csalódott: Ámisz valóban legszebb, legmagasabb, legerősebb volt valamennyi levente között.

- Ez lesz az én lovagom, senki más, - mondotta magában a hercegkisasszony. Hanem Ámisz lovag esze nem járt asszonyokon, alig is vette észre Belizantét.

Elszomorodott ezen a szegény hercegkisasszony, betege lett a bánatnak s a szerelemnek. Napok hosszat fel se kelt az ágyából, s egyre csak azon gondolkozott, hogyan nyerhetné meg Ámisz lovag szívét.

Eltelt egy hét is, de nem beszélhetett Ámisszal, még csak nem is láthatta, mert Ámisz vadá­szat­ra kisérte el a herceget. Hanem egy reggel valamelyik frájja - aki kileste a hercegkis­asszony szíve titkát - hírül hozta neki, hogy azelőtt való nap Ámisz lovag erősen kifárasztotta magát egy vadkan üldözésében s ma nem ment el a herceggel. Nosza, fel is vette Belizante legszebbik ruháját, ragyogó ékszereket rakott magára, fényes fehér fátylat tett a fejére, aztán elhívta magával az édesanyját, úgy indult sétálni a palota kertjébe.

Nemsokára meg is látta Ámisz lovagot egy fa tövében heverészni. Úgy tett, mintha ügyet sem vetne rá, másfelé fordult és bement a fák közé.

- Alhatnám - mondta a hercegkisasszony és leheveredett egy lágy mohapadra. - Halljátok, milyen szépen énekelnek a madarak? Azt hiszem, a fülemüle szól, mert olyan sűrű sötétség van itt a fák alatt, hogy azt sem tudja, nappal van-e vagy éjjel.

- Hagyjuk itt - szólt az anyja, s az udvarhölgyekkel visszatért a palotába.

Egy pillanatig mozdulatlanul feküdt Belizante, mintha aludnék; aztán felkönyökölt és körülnézett. Semmit sem látott, csak a sötétzöld sűrűséget, semmit sem hallott, csak a madarak énekét. Szép lassan felállott s kilopózott a sűrűségből a gyümölcsöskertbe, ahol Ámisz lovagot látta.

Ámisz most is fogadott testvérére, Ámilra gondolt. Meglepetten ugrott talpra, mikor a szép Belizante közeledett felé; de a hercegkisasszony megkérte, hogy üljön le mellé. Elmondotta neki, hogy miatta lett szerelem betege, s addig meg sem gyógyul, míg Ámisz szíve felé nem fordul. Ámisz lovag azt sem tudta, ébren van-e, vagy álmodik, jól hallotta-e, amit hallott - de hamarosan összeszedte az eszét és megmagyarázta Belizanténak: te egy hatalmas herceg leánya vagy, én meg szegény lovag - mi nem lehetünk soha egymásé. Hanem a hercegkis­asszony nem nyugodott meg ebben; sírt, zokogott, olyan keservesen, hogy Ámisz lovag meg­sajnálta. Időt akart nyerni, hogy kigondolhasson valami okosat. Azt mondta hát a leánynak:

- Várjunk még nyolc napig, hercegkisasszony. Ha akkor is azt érzed, amit most: megkérem a kezedet az apádtól.

Szerencsétlenségükre, a fősáfár, aki folyvást kereste az alkalmat, hogy Ámiszt bajba keverje, látta, mikor Belizante kilépett a fák közül és megkereste a lovagot.

Elbújt mögöttük egy bokorba és kihallgatta a beszélgetésüket. Hamar kifőzte a maga gonosz tervét s a nyolcadik, napon így szólt a herceghez:

- Kegyelmes herceg, Ámisz lovag azzal akar megfizetni sok jóságodért, hogy titokban feleségül veszi a leányodat.

Ámisz ezen a napon a palota nagy csarnokában állt őrt. Egyszerre csak előtte termett a herceg, kard a kezében, s a szemére hányta, hogy elforgatta a leánya fejét. Keresztül is szúrta volna Ámiszt nagy erős haragjában, de szerencsére, volt Ámisz háta mögött egy kis ajtó, azon hirtelen besurrant egy mellékszobába, az ajtót magára zárta, s a herceg kardja az ajtó deszkájába fúródott. Erre aztán lecsillapodott egy kicsit a haragja, s azt mondta Ámisznak, hogy jöjjön ki, nem bántja. Ki is jött Ámisz, s a herceg csak ennyit szólt hozzá:

- Rút hálátlanság tőled, hogy el akartad lopni a leányomat, akit én a császár fiának szántam.

Nagy bajban volt szegény Ámisz lovag. Ha csak őt magát sujtja a herceg haragja, elviselt volna szívesen akármilyen büntetést: de mi lesz Belizante sorsa? Azért hát, hogy a leányt megmentse az apja haragjától, megesküdött, hogy egy szó sem igaz abból, amivel vádolják; földre dobta a kesztyűjét és azt mondta:

- Tarts istenítéletet, kegyelmes herceg, megvívok akárkivel, hogy az igazamat bebizonyítsam.

A herceg megparancsolta a fősáfárnak, hogy vegye fel Ámisz keztyűjét. Ez azt jelentette, hogy elfogadja a párviadalra való kihívást. Aztán kimondotta, hogy mához két hétre lesz a pár­viadal, akkor kiderül majd, melyik mondott igazat.

Csakhogy nem volt ám elég a párviadalt megígérni: a két ellenfélnek kezesre is volt szüksége, aki magára vállalja a büntetést, ha valamelyik megszökik a viaskodás elől. És a gonosz fő­sáfártól annyira féltek az udvarbéliek, hogy senki sem mert Ámisz lovagért kezességet vállalni. Rosszul járt volna szegény, tüstént börtönbe vetik, ha Belizante és az anyja nem kezeskednek érte, hogy itt lesz a párbaj napján.

De a szép Belizante semmiképen sem tudta elűzni a gondot Ámisz lovag borús homlokáról. Egyre az járt az eszében, hogy hamisan esküdött. Hiába mondta el neki Belizante azt a sok rossz cselekedetet, ami a fősáfár lelkét terhelte.

- Akármilyen gonosz ember is, - felelte Ámisz - most neki van igaza és én hazudtam, ezért félek az istenítélettől! - Ennél egyéb választ nem tudott Belizante kivenni belőle.

Semmi utat-módot nem tudott kigondolni, hogyan meneküljön ebből a szörnyű helyzetből. Párviadalra ki nem állhat, mikor hamis eskü súlya nehezedik a lelkére. Ha pedig megszökik, minden kiderül és Belizante egyedül viseli az apja haragját. Akármerre forgassa is a dolgot, nincs menekvés!

Hanem egyszerre csak eszébe jutott Ámil lovag.

- Milyen ostoba voltam, hogy előbb nem gondoltam rá! Szerencsére, van még idő: elvágtatok hozzá és megkérem, vívjon meg helyettem a fősáfárral.

Most bezzeg földerült az arca! Szaladt tüstént a hercegkisasszonyhoz, elmondta nekik a tervét és elbúcsúzott tőlük.

Napkölte előtt nyeregben ült már. Hajszolta a lovát pihenés nélkül, míg csak ki nem adta páráját. Város, falu nem volt a közelben, mikor a lova összeesett, hát gyalog folytatta az útját, étlen, szomjan, álmatlanul. Aztán nem bírta tovább. Mikor Ámil lovag az erdőn keresztül jött hazafelé a vadászatról, ott találta Ámiszt egy fa alatt.

Az öröm új életet öntött Ámisz fáradt testébe. Felült a fa tövében, s elmondta Ámilnak, hogy mi járatban van: hamis eskü nyomja a lelkét, nem mer istenítéletre kiállani.

- No, ha csak ez a baj, - kacagott fel Ámil - ezen könnyen segíthetünk! Eredj haza a kasté­lyomba, mondd a feleségemnek, hogy elküldted a lovadat Ámisz lovagnak a herceg udvarába, mert hallottad, hogy szüksége van egy jó lóra. Senki sem fogja észrevenni, hogy nem én vagyok az, aki hazajött, hiszen eddig is mindig összetévesztettek bennünket. Ami a felesé­gemet illeti: épen mostanában mondtam neki, hogy távolabb lévő birtokaimon lesz dolgom, elbúcsúzhatol tőle még ma este s azzal jöhetsz utánam.

Ámisz úgy tett, ahogy a fogadott testvére tanácsolta, Ámil pedig nekieresztette a kantárszárát és vágtatott a herceg udvara felé.

Épen jókor érkezett meg. A párviadalra kitűzött idő letelt, a fősáfár diadalmas arccal járta körül a porondot és hangos szóval mondta:

- Hallja meg mindenki, akit illet és érdekel: az ellenfelem megszökött, s ezzel bevallotta, hogy árulója volt urának. Most már nincs egyéb hátra, máglyát kell rakni, s a lovagi törvény szerint elégetni a megszökött lovag kezeseit az egybegyűlt nép szeme láttára!

A herceg, a hercegné s a szép Belizante szíve összeszorult ezekre a rettentő szavakra. A fősáfár igazat mondott: ki kellett adni a parancsot, hogy megégessék a hercegnét s a leányát. Szomorúan, húzódozva, csigánál lassabban rakták az emberek a máglyát, mégis gyorsabban készült el, mint szerették volna. Anya és lánya kétségbeesve tekintettek körül, aztán össze­szedték a bátorságukat és megindultak a máglya fele.

Ekkor vágtatott be lélekszakadva Ámil lovag. Utat tört magának a herceg színe elé és köve­telte, hogy tüstént eresszék szabadon a kezeseket. Aztán a hercegné és Belizante kíséretében bement a palotába és felöltötte Ámisz lovag páncélját, fegyverzetét, felvette címeres pajzsát.

Mikor sisakját, kardját rácsatolták, megkérte a hercegnőket, hogy hagyják magára, mert egyedül akar lenni egy kis ideig, mielőtt lóra szállana. A két hercegnő megölelte, Isten áldását kérte reá és kiment a szobából. Mikor az ajtó becsukódott utánuk, Ámil lovag magasra emelte a kardját és imádkozott.

- Jöjjön, aminek jönnie kell, - mormogta magában - megvédem a testvéremet.

Azzal kiment, lóra pattant, kiugratott a porondra s hangos szóval megesküdött az ártatlan­ságára, amit fegyverrel is be fog bizonyítani.

A küzdelem nem tartott sokáig. A fősáfár ügyesen bánt a karddal, hamar oda vágott Ámil vállára. Az ifjú lovag megingott a nyergében. A fősáfár büszkén, diadalmasan kiáltott fel és már emelte a karját, hogy egy második vágással megölje az ellenfelét. Hanem ekkor Ámil hirtelen oldalvást rántotta a lovát és szívenszúrta a fősáfárt. Aztán, azon véresen, levágta a nyomorultnak a fejét s odatette a herceg lába elé, bizonyítván ezzel a herceg s az egész udvar előtt, hogy az igaz ügy győzedelmeskedett. De alighogy ezt megtette, a nagy vérvesztéstől ájultan esett össze. Bevitték a palotába s a herceg legjobb doktoraival ápoltatta. Néhány nap mulva elmult a láza s a herceg bemehetett hozzá.

- Édes Ámisz barátom, hogy is gondolhattam rosszat rólad! - kiáltott fel a herceg, térdre borulva Ámil ágya előtt. - De most tudtára adom egész népemnek, hogy te mindig hű s igaz ember voltál. Mihelyt talpraállasz, feleségül veheted a leányomat, világraszóló lakodalmat csapunk, s halálom után te léssz Lombardia hercege.

A sebesült vitéz megköszönte a herceg jóságát, s amint a herceg kiment a szobából, titkos üzenetet küldött Ámisznak, hogy minden jóra fordult, kilenc nap mulva jelenjék meg az udvarnál, addig rejtőzködjék valahol a palota közelében. Mikor aztán Ámil meggyógyult, a két barát ismét ruhát cserélt. Ámil visszatért a feleségéhez, Ámisz a menyasszonyához, megtartották a lakodalmat s boldogan éltek, míg meg nem haltak.

214. mese

Ali herceg (Szavak száma: 7379)

Volt egyszer egy király s annak egyetlenegy fia. Mikor ez a fiú megszületett, a király egy üvegpalotát építtetett s a gyermeket a dajkájával együtt abba a palotába költöztette. Nem volt szabad a palotába belépni senkinek; sem férfinak, sem asszonynak. Azt akarta a király, hogy a fia, míg nagy legénnyé nem serdül, ne lásson semmiféle emberi lelket a dajkáján kívül.

Már 5-6 esztendős volt a gyermek, s a kenyeret mindég karéja nélkül ette, a húst meg csont nélkül. Egyszer azonban a dajka megvétette a dolgot, s a kenyeret karéjával, a húst pedig csontjával adta.

- Mi ez? - kérdezte a fiú.

- Ez kenyérkaréj, ez meg csont, - felelte az asszony. - Igy csak igazán tápláló a kenyér: a karéjával! A hús is csak így igazán tápláló: a csontjával!

A gyermek megette a kenyér karéját, a csontról lerágta a húst s igen ízlett neki. Akkor aztán mit gondolt, mit nem: mikor a csontról lerágta a húst, nekilódította a csontot az üvegfalnak s egy nagy táblát kitört. Odaszaladt a kitört ablakhoz, azon kihajolt s lenézett az utcára. Hát mit látott, Istenem?! Az utcán rengeteg sok ember járt fel s alá: férfiak, asszonyok.

- Hát ezek kik s mik? - kérdezte a fiú.

- Ezek emberek, mint mi, - felelte a dajka.

A fiú elhallgatott, aztán csak annyit mondott a dajkának:

- Hagyj magamra!

Azzal lefeküdött az ágyába s három napig fel sem kelt. Nem is ivott, nem is evett: hiába kínálta a dajkája. A dajka szörnyen megijedt. Szaladt a királynéhoz, jelentette, hogy mi történt. Jött a királyné nagy megijedve s kérdezte a fiát:

- Édes fiam, mi bajod? Miért nem eszel? Hivassak orvost talán?

- Nem, nem, édesanyám, ne hivasson orvost! Hivassa az apámat!

Elhívták a királyt. Kérdezte az is:

- Mi bajod van, édes fiam?

Mondotta a fiú:

- Apám! Fiú vagyok én, vagy leány?

- Mit jelent ez a kérdés? - kérdezte a király.

- Azt jelenti, hogy láttam az utcán embereket járni fel s alá; férfiakat s asszonyokat. Elgondoltam: mi lehet az oka annak, hogy nékem nem szabad lemenni az utcára. Hogy én nem járhatok ott, ahol a többi fiú. Nem leszek én addig jobban, apám, amíg ki nem eresztesz az utcára.

- Jól van, fiam, hiszen kimehetsz! Eddig csak azért nem akartalak kiereszteni, mert attól féltem, hogy vagy téged megbánt valaki, vagy te megbántasz valakit.

- Miért bántanék én meg mást s miért bántana meg más engem? - mondotta a fiú.

Jól van, a király megengedte, hogy a fiú lemenjen az utcára. Lement egyedül, egymagában. Sétált fel s alá az utcán, egész nap. Aztán lement másnap is. Sétált mindenfelé a városban: nem történt semmi baja. Harmadik nap észrevette, hogy istálló is van a palota mögött. Odament. Az istálló előtt állottak a lovászok. Mind szaladtak elébe; kezet csókoltak neki. Aztán bement az istállóba. Látta, hogy ott szebbnél szebb lovak vannak.

- Vezessetek ki egyet s nyergeljétek fel! - parancsolta a lovászoknak.

Kivezették a legszebb paripát, felnyergelték s a fiú felpattant a paripára. De egy lovász is vele ment. Két nap egymásután a lovász kísérte a királyfit, de a harmadik nap megtiltotta.

- Többé ne jőjj velem! Ezután magam akarok lovagolni!

Harmadik nap csakugyan maga lovagolt ki a királyfi. De amint vágtatott az utcán, nem törődött a járó-kelő emberekkel, nem kiáltotta senkinek előre: »Álljatok félre!« s csakúgy lökdöste félre az embereket. Egy öregasszonyt elgázolt, egy embernek meg a csontja törött el. Nagy volt emiatt a felháborodás az egész városban.

- Micsoda királyfi! - mondották az emberek. - Lovagol nagy bolondul a városban! Nem törődik velünk! Nem kiáltja jóelőre, hogy álljunk félre! Hány embert tett már szerencsétlenné!

Egyszer aztán, amikor éppen javában panaszkodtak az emberek az utcán, arra ment az az öregasszony, akit a királyfi elgázolt.

- Mit beszéltek ti a királyfiról? - kérdezte az öregasszony. - No, megálljatok csak! Megyek a királyhoz s bepanaszollak titeket! Tudom, hogy a király a fejeteket véteti!

Csakúgy lökdöste félre az embereket.

Megijedtek az emberek s mondták az öregasszonynak:

- Hiszen mi nem is beszéltünk a királyfiról!

- Hallottam én! - mondotta az öregasszony.

De mit gondolt, mit nem, azt mondta az embereknek:

- No, jó, ne féljetek! Nem panaszollak be a királynak, hogyha adtok nekem pénzt, elegendőt. De még egyebet is teszek ám. Megmutatom, hogy a királyfi elmegy a városból, s rövid idő alatt senkit se gázol el.

Az emberek megörültek, összegyűjtöttek vagy 10.000 piasztert az öregasszonynak s ez másnap szépen kiállott az utca közepére, éppen oda, ahol a királyfi lovagolni szokott, s bár a királyfi jó messziről kiáltotta: - Állj félre, öregasszony! - nem állott félre. Bezzeg, hogy a királyfi elgázolta. Hej, kiabált az öregasszony, de hogy kiabált s miket kiabált! Azt kiabálta Ali herceg után:

- Igazi szép királyfi vagy! De ugyan mitől vagy olyan büszke? Talán bizony elhoztad már Szinetdurt hét tengeren túlról, saskeselyűk hátán?!

Többet nem mondott az öregasszony, s csendesen félreódalgott. A királyfi pedig hazament s ahogy hazament, lefeküdött az ágyába. Betege lett annak a mondásnak, amit az öregasszonytól hallott. Tépelődött rajta, hogy vajon mi lehet az értelme annak a beszédnek? A dajka nagy ijedten szaladt a királynéhoz, jelentette, hogy a királyfi nehéz beteg. Jött a királyné, kérdezte:

- Mi bajod van, édes fiam? Hivassak talán orvosokat?

- Ne hivass nekem orvosokat, édesanyám; hanem hivassátok ide, amennyi öregasszony van a városban, mind!

Egyszeribe kihirdették a városban, hogy ahány öregasszony, mind jőjjön föl az üvegpalotába. Jöttek is az öregasszonyok, szörnyű ijedten, hogy mi lesz velük, mit akarnak tőlük? Sorba állottak a királyfi elé. Az megnézte őket, jól megnézte egyenként; de nem volt közöttük az az öregasszony, akitől azt a különös beszédet hallotta.

- Nincs itt, akit én keresek! - mondotta szomorúan a királyfi.

- Még van egy igen öreg asszony, - mondották az udvarbéliek - de az olyan öreg, hogy gyalogszerrel nem tud idejönni.

- Küldjétek hát hintót érette! - parancsolta a királyfi.

Egyszeribe befogattak, elküldöttek az öregasszonyért, hozták is azonnal. A királyfi igen kegyesen fogadta az öregasszonyt; leültette, még meg is vendégelte s kérdezte tőle nyájasan:

- Mondd meg nekem, mi az értelme a te beszédednek, amit tegnap hallottam tőled? Ki az a Szinetdur?

- Hej, édes fiam, messze, erős messze földön lakik Szinetdur. Ott csupa emberevők s szörnyetegek laknak. Hét tengeren túl van az az ország s oda másként nem jutsz el, csak saskeselyű hátán.

- Jól van! - mondotta a királyfi s egy jó csomó pénzt adott az öregasszonynak. Akkor aztán mondotta az anyjának:

- Édesanyám, nekem el kell utaznom!

- Hová, édes fiam?

- Hét tengeren túl, ahol Szinetdur lakik.

- Óh, édes fiam, drága fiam, aki neked Szinetdurról beszélt, az rosszat forral ellened! Maradj itthon, édes fiam!

- Nem, nem, hiába, édesanyám, nekem el kell mennem! Nem lesz addig nyugalmam!

A királyné szörnyen megijedt, üzent az urának, jőjjön. Jött a király azonnal, kérdezte:

- Mi baj?

Mondotta a fiú:

- Apám, édesapám, nekem el kell utaznom!

- Jól van, fiam! - mondotta a király. - Ha csakugyan nincsen maradásod, nincsen itt nyugal­mad: menj el, utazz el! De ne menj egyedül!

Egyszeribe hivatta a vezírt, aki rokona volt a királynak. Ennek is volt egyetlenegy fia. Mondotta a vezírnek a király:

- Ali el akar utazni hét tengeren túl. Menjen vele a te fiad is! Eredj, készüljön azonnal! Induljanak!

Ment a vezír, mondotta a fiának, hogy mi történt, hogy el kell utaznia a királyfival.

- Jól van, apám, - mondotta a fiú, akinek Mohammed volt a neve - elmegyek.

Nagyhirtelen felkészültek, elévezették a legpompásabb paripákat, felnyergelték; arannyal-ezüsttel bőven ellátták a fiúkat, aztán elbúcsúztak s egy szempillantás mulva elvágtattak a városból. Már vagy tizenkét napja ment a két fiú, akkor aztán egy keresztúthoz értek. Azon a keresztúton állott egy oszlop, s azon az oszlopon ez volt felírva:

»Jót talál, ki jobbra tér,
Balra térőt sok baj ér.«

Ali leszállott a lováról s mondotta Mohammednek:

- Szállj le te is! Pihenjünk meg itt!

Leszállottak, ettek, ittak, akkor aztán megszólalt Mohammed s mondotta Alinak:

- Testvér! Úgy látszik, hogy nekünk itt el kell válnunk.

- Hát aztán melyik térjen jobbra, s melyik balra? - kérdezte Ali.

- Azt majd megmutatja a sors. Húzzunk sorsot!

Sorsot húztak s úgy jött ki, hogy Ali megy jobbra, Mohammed pedig balra. Azzal felültek a lóra, Ali csakugyan elment jobbra, Mohammed pedig balra.

Mikor Mohammed már vagy tizenöt napot utazott, egy városba érkezett. Ott a városban elszállásolta lovát, ő maga pedig beült egy vendégfogadóba, ahol összebarátkozott boldoggal, boldogtalannal: ettek, ittak, mulattak éjjel-nappal. De hát, ha mindig csak vesznek a hegyből s nem tesznek hozzá, elfogy ám az! Elfogyott ám a Mohammed pénze is. Mikor a pénze elfogyott, eladta a lovát. Mikor annak az ára elfogyott, eladta a nyerget, el a kantárt; aztán sorra került a ruhája, nem maradt egyéb Mohammednek, csak éppen egy kötény. Kikerült az utcára. Napokon át egy befaló falás nem sok, annyit sem evett. Úgy tengődött-lengődött a városban, járt fel s alá az utcákon. Egyszer aztán leült egy pék boltja előtt. Ott ült egész nap. Nézte az embereket, amint jönnek-mennek. A péknek föltűnt, hogy egy szegény legény állandóan ott ül az ajtaja előtt, kiment az utcára s kérdezte:

- Hát te miféle ember vagy?

- Idegen ember vagyok. Nincs senkim, nincs semmim.

- Akarsz dolgozni? Akkor gyere hozzám, állj szolgálatba; adok én neked dolgot is, adok kenyeret is.

Mit volt mit tenni: Mohammed beállott szolgálatba. Söpörte a boltot, hordozta a süteményeket a városban, úgy tengődött sokáig.

Hanem most gyerünk, lássuk, mi történt Alival?

Ali jobbra fordult s tíz vagy tizenöt nap mulva egy nagy pusztaságra ért. Amint ment, mendegélt a pusztaságban, látott egy óriás embert, az óriás ember mellett egy döglött tevét. Az óriás mind a teve körül tipegett-tapogott, idétlenkedett: szerette volna megnyúzni a tevét, de nem tudta. Ali odalépett, üdvözölte az óriást, az meg megfordult s monda neki:

- Szerencséd, hogy nem láttalak meg elébb, mint ahogy üdvözöltél, mert akkor a hegyek meg­hallották volna a csontjaid zörgését.

Ali leszállott lováról s kérdezte az óriást:

- Hát miért, öregapám?

- Miért? Azért, mert éhes vagyok s szomjas vagyok.

- Éhes vagy, szomjas vagy? Várj csak, öregapám! Mindjárt segítek én rajtad. - Azzal elévette a tőrét, megnyúzta a tevét, tüzet gyújtott s a tevének a húsát megsütötte. Aztán elévette az ollóját, azzal levágta az óriásnak a haját, a körmét; hozott vizet, az óriást megmosdatta, megmosta a ruháját is. Akkor aztán az óriás a teve húsát mind egy befaló falásig megette. Mikor jóllakott, kérdezte:

- Hát te hová mégy, Ali?

- Szinetdurhoz megyek, - felelte Ali. - Hét tengeren túl.

- Helyes, fiam, - mondja az óriás. - Aki neked Szinetdurról beszélt, az rosszat forralt ellened.

- Mindegy, öregapám, - mondta Ali. - Szerencsét próbálok. Úgy lesz, ahogy lesz.

- Jól van, fiam, - mondotta az óriás. - Jótét helyébe jót várj! Van nekem egy néném; eredj ahhoz. Épp egy éjszakával idősebb, mint én s több esze van, mint nekem. Ez talán eligazít. Az én néném sátorban lakik. Ha olyankor érsz oda, amikor ebédel és fekete kakasok szaladgálnak körülötte, be ne menj a sátorba, hanem rejtőzz el valahová. Ha azonban ebéd közben fehér kakasok szaladgálnak körülötte, akkor csak lépj be bátran, borulj egyenesen a kebelére s mondd neki: »Édes öreganyám, én a te fiad vagyok!«

Ali köszönte a jó tanácsot s indulni akart, de az óriás megállította:

- Várj csak, fiam, várj! Adok én a jó tanács mellé neked egyebet is. Nesze: itt van a szakállamból hat szál. Ha valahol nagy bajba kerülsz, csak gyújts meg egy szálat s a többi az én dolgom.

Ali megköszönte az óriás jóságát s aztán ment azon az úton, amelyet neki az óriás mutatott s addig ment, amíg elérkezett az óriás nénjéhez. Hát amint odaért, éppen ebédelt az öregasszony, s az asztal körül csupa fehér kakasok szaladgáltak.

- Na, éppen jókor jöttél Ali! - mondotta magában. Odaszaladott az öregasszonyhoz, a keblére borult s mondta áradozva:

- Édes öreganyám! Itt vagyok, megjöttem, a te édes fiad!

Mosolygott az öregasszony:

- Hát erre téged ki tanított? Ugye, az én testvérem?

- Igen, igen, az tanított, - mondotta Ali.

- Na jó, hát akkor csak beszélj! Ülj le, egyél, igyál, mintha otthon volnál.

Három napig Ali ott volt az öregasszonynál. Hej de jó dolga volt! Akkor aztán mondotta az öregasszony:

- Na, fiam, látom, hogy nincs itt maradásod, veled megyek egy jó darabig. Mert tudd meg, hogy itt csupa emberevők laknak ezen a vidéken s ha én veled nem megyek, vége lesz az életednek!

Elkísérte Alit az öregasszony, szépen végigmentek az emberevők országán; mikor aztán a végire értek, elváltak egymástól.

- Eredj, édes fiam! Isten vezéreljen!

Ment, mendegélt Ali tovább, erdőkön, mezőkön, hegyeken, völgyeken át s egyszerre csak egy városba ért. Na, de ilyen várost nem látott Ali soha! A falak csupa emberfejekkel voltak teleaggatva. Nézett, nézett, csudálkozott, ámult-bámult.

- Vajon miféle város lehet ez? Mi történhetett itt? Miért öltek meg annyi embert?

Amint megy, mendegél, találkozik egy emberrel s megkérdi:

- Mit jelentenek ezek a fejek?

Azt felelte az ember:

- Ha te azt kérdezed tőlem, hogy melyik út vezet a bazárba, hát akkor erre kell menned, ni!

No, ez jól megfelelt Alinak! Nem is kérdezte, faggatta többet, ment tovább. Amint ment, mendegélt, ódalgott az utcán, találkozott egy másik emberrel. Megkérdezte azt is:

- Miért van itt ez a sok fej a falakon?

Az ember azt felelte:

- Egy kis cipónak az ára egy karube, s egy uncia olaj két karube. S ha szép olajbogyót s jó befőttet akarsz, ajánlom neked az én boltomat! Találsz ott elegendőt!

Hát ez is jól megfelelt Alinak!

Ment tovább szegény feje; nem tudta: mitévő legyen? Hogy s mint tudja meg, miért vannak kiszegezve azok a fejek? Amint ment, mendegélt, meglátott egy öregembert. Foltozó varga volt az öreg. Szép csendesen utána sompolygott, kísérte az öreget; elkísérte a házáig. Mikor a házhoz értek, megfordult az öregember. Kérdezte Alit:

- Miért kísérsz te engem?

Felelte Ali:

- Idegen vagyok a városban; nem ismerek senkit.

- Idegen vagy? Hát akkor jer velem, fiacskám! Légy az én vendégem!

Nagy szívességgel bevezette az öreg Alit a házába. Otthon volt a felesége is. A felesége is nagy szívességgel fogadta, leültette, aztán mondotta az öreg a feleségének:

- Na, asszony, eredj, szerezz valami pénzt a városban s készíts jó vacsorát a vendégünknek!

- Hát ti olyan szegény emberek vagytok? - kérdezte Ali. - Ne fáradjatok a pénzért; majd adok én nektek annyit, amennyi csak kell. - Elévett egy zacskót, amelyben 500 darab arany volt, odaadta az öregembernek: - Nesze, öregapám, ebből lehet vacsorát szerezni!

Az öregember nem akarta elfogadni a pénzt, de Ali ráerőszakolta. Végre is elfogadta. Aztán csináltak pompás vacsorát. Ettek, ittak, vígan voltak.

Már három napig volt ott Ali az öregeknél; akkor aztán megkérdezte az öregember:

- Tulajdonképpen mit keresel ebben a városban, fiam?

- Azt szeretném megtudni, hogy miért van az a sok emberfej kiszegezve a falakra?

- Hej, fiam, - mondotta az öregember - jobb lett volna, hogyha erről nem kérdezősködöl! Most már nem lesz többé maradásod az én házamban. El kell menned innen!

De az öregasszony pártjára állott Alinak s mondotta az öregembernek:

- Ugyan, miért ne lehetne itt? Hiszen nem tud erről senki semmit! Már úgy megszoktuk ezt a fiút, mintha a mienk volna. Hadd, csak maradjon itt! Majd elmondom én neki, amire kíváncsi.

- Hát beszéld el, anyám! - kérte Ali.

Mondotta az öregasszony:

- Jól van, fiam, elbeszélem. Van a szultánnak egy leánya; olyan szép, hogy a napra lehet nézni, de reá nem. Sokan szerették volna már ezt a leányt megkapni. De aki hozzáment, mindenkihez egy nagy feltétele volt. Aki azt a feltételt nem teljesítette, annak mind fejét vétette. Azoknak a feje van kiszegezve a falakon.

- Hát mi az a feltétel? - kérdezte Ali.

- A feltétel? A feltétel ez: Van a palotának egy szobájában egy nagy csomó gabona. Búza, árpa, bab, borsó, lencse össze van keverve. S aki a szultán leányának a kezét akarja, annak ezt a sok mindenféle magot egy éjnek éjszakáján külön kell válogatnia, az utolsó szemig. Ennek a feltételnek még egy sem tudott embere lenni. Nehogy szerencsét próbálj, fiam, mert a te fejed is odajut, ahova a többieké.

- Már pedig - mondotta Ali - egy életem, egy halálom: én a szerencsét megpróbálom! Megyek a szultánhoz!

Másnap reggel csakugyan Ali ment a szultánhoz. A szultán éppen a vezírrel beszélgetett, mikor belépett Ali hozzá. Kérdezte a szultán a vezírtől:

- Mit akar ez a fiatalember?

- Valami panasza van, - mondotta a vezír - úgy hiszem. Hallgasd meg, felséges szultán!

- Mit akarsz? - kérdezte a szultán Alitól.

- Felséges királyom, azért jöttem, hogy feleségül vegyem a leányodat!

- Ó, te szegény fiú, - mondotta a vezír - mit gondoltál? Kár érted! Oly szép vagy, oly fiatal vagy! Mondj le erről!

- Nem, nem! - mondotta Ali. - Bármi legyen a feltétel: állok elébe! Megpróbálom.

- Jól van, - mondotta a szultán s mondotta a vezír is.

Azzal a vezír intett neki, hogy kövesse. Elvezette abba a bizonyos szobába, ahol nagy halomban volt búza, árpa, bab, borsó, lencse s mondotta neki:

- Na, fiam, én most téged ide bezárlak! Holnap reggelre, ha mindenféle magot külön nem választasz, a fejed valamelyik háznak a falára kerül!

Azzal otthagyta Alit. Az ajtót rázárta.

Hej, Istenem! Búsult Ali, majd felvetette a bánat, hogy mire is vállalkozott ő! Nem egy éjjel, de még ezeregy éjjel sem volna képes elvégezni ezt a dolgot! Sétált a szobában; gondolt erre, gondolt arra, tépelődött, emésztődött magában, s egyszer csak eszébe jut neki az óriás. Hiszen ez adott neki hat szálat a szakállából! S azt mondta: ha valahol valami nagy bajba kerül, egyet égessen el s a többi az ő gondja. Egyszeribe elégetett egy szálat s hát csakugyan abban a pillanatban ott termett az óriás.

- Na, Ali fiam, mi baj?

- Nézz ide! - mondotta Ali. - Nem elég baj ez? Itt van ez a rengeteg sok mag s ezt nekem külön kell választanom reggelre, különben vége az életemnek!

- Hát biz ez nagy baj! - mondotta az óriás. - De égess el még egy szálat a szakállamból!

Elégetett még egy szálat s abban a pillanatban rengeteg sok hangya özönlött be a szobába. Ellepték a szoba földjét; szedték, vitték a különféle magot. Két-három pillanat sem telt belé: ahányféle mag volt, mind külön-külön csomóba hordották.

- No, fiam, meg vagy elégedve? - kérdezte, az óriás.

- Meg, öregapám, meg! Áldjon meg az Isten!

- Hát, ha megint bajba kerülsz, akkor csak égess el egy szálat. Ne félj semmit!

Reggel jött a vezír, jött a szultán a kíséretével az Ali szobájába s majd felvetette a csudál­kozás, az álmélkodás, mikor látták, hogy a magvak mind szépen külön csomóba vannak válogatva.

- Na, fiam, - mondotta a szultán - te a feltételt teljesítetted. Ennek az ára az én leányom. A szavamat meg nem másolom: még ma megtartjuk a lakodalmat!

Egyszeribe hivatták Alit a szultán leányához, mondották neki:

- Ime, itt az az ifjú, aki a feltételt teljesítette. Ez órától fogva a te urad lesz ő.

A leány nem is bánta, mert ahogy ránézett Alira, igen megtetszett neki. Még aznap meg­tartották a lakodalmat.

Na, telt, mult az idő; éltek vígan, boldogan, hanem Ali egyszerre csak el kezdett szomorkodni. Az asszony észrevette ezt s kérdezte:

- Mi bajod van, édes uram? Miért vagy olyan szomorú?

- Azért vagyok szomorú, édes feleségem, mert én hazulról azzal a szándékkal indultam el, hogy Szinetdurt elhozom hét tengeren túlról. S amíg ezt a dolgomat el nem végzem, nem lesz nekem nyugodalmam, nem lesz nekem sehol maradásom.

- Hát, ha azzal indultál el hazulról, akkor végezd is el, amibe kezdettél! - mondotta az asszony. - Hallgass ide! Adok neked tanácsot is, hogy mit tégy. Menj ki a rétre, ottan találsz egy gulyát. Az apám gulyája ez. A gulyában van egy szörnyű gonosz bika. Ezt a bikát verd ki a gulyából s űzd a tenger partjáig. Ott aztán üsd le, nyúzd meg; a húsát vágd 12 darabba, a 12 darab húst egymás mellé tedd le szépen. Akkor aztán le fognak szállni saskeselyűk a levegő­ből a húsra. Húzódj meg valahol, hogy a saskeselyűk ne lássanak téged. Várd meg, amíg jóllaktak s csak akkor állj elé. Addig ne mutasd magadat s ne szólj semmit!

Ali elbúcsúzott a feleségétől, kiment a rétre, ment egyenesen a gulyához. Bement a közepébe, kiverte onnan a bikát, hajtotta kegyetlenül s nem hagyott békét a bikának, míg a tenger partjáig nem űzte. Ott aztán kardjával leütötte a bikát, bőrét lenyúzta, a húst 12 felé darabolta; aztán meghúzódott egy bokor mögé s várta, hogy mi történik. Hát abban a pillanatban renge­teg sok saskeselyű száll le a levegőégből. Leszállottak egyenesen a húsra. Ettek, falatoztak s közben mondogatták:

- Aki ezt cselekedte, igen nagy jót cselekedett mivelünk! Jótétel helyébe jót várjon tőlünk!

De Ali ott maradott a bokor mögött. Megvárta, míg utolsó falásig megeszik a húst a keselyűk. Mikor aztán a húsból egy falás sem volt, eléjött a bokorból. A saskeselyűk, amint meglátták, igen megörültek neki s mondották:

- Neked köszönhetjük, úgy-e, ezt a húst? Na, ha neked, kívánj tőlünk akármit: megtesszük.

Mondotta Ali:

- Szeretnék elmenni Szinetdurhoz, hét tengeren túl, saskeselyű hátán. Vigyetek el oda!

A saskeselyűk egymásra néztek.

- Melyik ismeri azt az országot?

Valamennyien azt mondták, hogy nem ismerik. Hírét sem hallották.

- Hanem - mondotta az egyik - van közöttünk egy igen öreg sas, aki most nincs itt, az bizonyosan tudja, hol van Szinetdur országa.

Nosza, mindjárt elrepült két saskeselyű az öregért, felkapták a hátukra, elhozták a rétre, leszállottak vele s kérdezték tőle:

- Ismered-e te Szinetdurt? Tudod-e, hol van az ő országa?

Mosolygott az öreg saskeselyű:

- Én ne ismerném? Ismerem bizony! Sokat voltam én az ő kertjében, sokszor fészkeltem én az ő palotájában!

- Bizony, ha igen, akkor el is viszed ezt az ifjút oda.

Azzal Ali felült az öreg saskeselyű hátára, elbúcsúzott a többitől, az öreg saskeselyű felszállott a magas levegőégbe, elrepült Alival, mint a gondolat, még annál is sebesebben.

Mikor az első tenger felett elrepültek, odaszólott Alinak:

- Adj nekem húst, Ali!

Ali adott egy darab húst. (Mert hogy szavamat össze ne keverjem, vitt magával egy jó csomó húst a saskeselyű részére.) Mind a hét tenger felett egy-egy nagy darab húst kért Alitól s Ali adott is mindig; mikor aztán a hetedik tengeren is túlrepültek, akkor annak a partjára leszállott a saskeselyű. Mondotta Alinak:

- No, Ali, megérkeztünk. Itt vagyunk Szinetdur országában. Látod amott azt a gyönyörű szép palotát? Látod azt a kertet? Az a palota Szinetdur palotája, az a kert a Szinetdur kertje. Eredj, végezd a dolgodat, én itt várok rád.

Ali elindult a palota felé, ment egyenesen a kapujához. Nyitva volt a kapu; belépett. Aztán felment a palotába, ment szobáról szobára. Egyik szebb volt a másiknál, csupa arany, csupa gyémánt. Egyszer aztán ért egy szobába, amelyben volt egy gyönyörű szép selyemágy. A selyemágy előtt függöny. Odament szép csendesen, a függönyt kétfelé húzta, ott valami fekete hajat látott. De arcot nem. Mert az a szép, nagy, fekete haj egészen beborította az arcot. Akkor elhúzta a függönyt, az ablakon a nap bevilágított, félrevonta az arcról a hajat is, s látott egy olyan arcot, aminőt még soha világéletében. Gyökeret vert a lába a csudálkozástól. A leány aludott. Ez a leány pedig nem volt más, mint maga Szinetdur. Szinetdurnak pedig az volt a szokása, hogy három teljes hónapig aludott egymásután. Három teljes hónapig ébren volt, aztán ismét aludott három hónapot.

- Egy életem, egy halálom, ez az asszony az enyém lesz, - mondotta Ali magában.

Letérdelt az ágy mellé, megcsókolta Szinetdur arcát. Megcsókolta egyszer, megcsókolta százszor, megcsókolta ezerszer. Akkor aztán kivett a zsebéből egy kicsi tintatartót és egy pennát. Leült az asztal mellé s írt egy levelet. Ez a levél pedig házassági szerződés volt. Mikor a levelet aláírta, az ujjáról lehúzta a gyűrüt és ráhúzta Szinetdur ujjára. Szinetdur ujján is volt egy gyűrü, azt meg a maga ujjára húzta fel. A házassági levelet szépen a vánkos alá rejtette s azzal kiment a palotából, vissza a sashoz, felült a hátára, a saskeselyű pedig felszállott a magas levegőégbe, repült vele a tengeren át. Minden tenger felett egy-egy darab húst kért Alitól. Adott is ez neki, de mikor a hetedik tenger fölé értek, Ali az utolsó húsdarabot elejtette s a hús beleesett a tengerbe. Na, most mit csináljon? Hirtelen kivette a tőrét, egy darab húst levágott a karjából s odaadta a sasnak.

- Jaj, de édes ez a hús! - mondotta a sas. - Ilyet még soha sem ettem életemben.

- Elhiszem, - gondolta magában Ali.

Átrepültek a hetedik tengeren is, ottan leszállottak a partra. A többi saskeselyű mind ott volt, várták Alit s üdvözölték nagy örömmel.

- Na, Ali, elvégezted-e, amire vállalkoztál? Jól viselte-e magát az öreg sas?

- Jól, igen jól, - felelt Ali. - El is végeztem azt, amit akartam.

De a sasok meglátták Ali ruháján a vért s ijedten kérdezték:

- Mi történt veled, Ali? Mondd az igazat!

- Hát megmondom az igazat! - felelt Ali. - A hetedik tenger felett elejtettem a húst és a karomból kellett vágnom egy darabot, hogy az öreg sas átrepülhessen.

- Egyszeribe köpd ki! - kiáltottak a saskeselyűk az öregre.

Az öreg sas kiköpte a darab húst, a saskeselyűk pedig, szépen visszatették Ali karjára és vissza­forrasztották. Ali megköszönte a saskeselyűk jóságát, elbúcsúzott tőlük és ment vissza egyenesen a feleségéhez.

- Nos, - kérdezte az asszony - hát hogy s mint jártál? Elvégezted, amit akartál?

- El, - mondotta Ali - elvégeztem.

Jött a szultán, kérdezte Alit:

- Hát te hol jártál, hol voltál oly sokáig?

Mondotta Ali:

- Hét tengeren túl voltam, Szinetdur országában.

- Úgy, úgy, - ümmögött a szultán s nem tetszett neki a dolog.

Hanem ez így annyiban maradt. Telt, mult az; idő, Ali egyszer azt mondja a feleségének:

- Feleség, szeretnék hazamenni az én szüleimhez, az én országomba. Készülődj, viszlek!

- Jól van, Ali, menjünk, én is szeretném látni a te országodat, - mondotta az asszony.

Elmondták a szultánnak is, hogy ők készülnek az Ali országába. A szultánnak tetszett is, nem is a dolog, de hát mit tehetett? A leánya már a felesége volt Alinak, nem akadályozhatta meg, hogy elmenjen.

Elindultak nagy készülettel, rengeteg hintóval, sok-sok emberrel, hanem még csak egy mértföldnyire sem távozhattak a városból, a szultán elkezdett mérgelődni magában:

- Mégsem kellett volna elereszteni a leányomat! Tulajdonképpen azt sem tudom, ki a vejem, miféle ember? Hátha jött-ment csavargó!

Egyszeribe hivatta a vezírt s parancsolta:

- Indulj Ali után, nagy sereg katonával, öljétek meg Alit s a leányomat hozzátok vissza!

Még egy mértföldnyire sem távolodott Ali a várostól, egyszer csak visszanéz s látja, hogy rengeteg porfelleg kerekedett mögötte. Visszanézett a felesége is és mondta Alinak:

- Vigyázz, Ali, mert az apám utánunk küldötte a katonáit. Úgy látszik, megbánta, hogy elengedett velem téged; meg akar öletni és engem visszavinni.

- Ti csak menjetek nyugodtan előre, - mondotta Ali - menj te is, feleség, én majd bevárom apád katonáit.

Be is várta a vezírt, aki, amint megpillantotta Alit, messziről kiáltotta:

- Ereszd vissza a szultán leányát, Ali, azután mehetsz, amerre neked tetszik.

Mondotta Ali:

- Én becsületes úton szereztem meg a szultán leánya kezét, nem adom vissza.

- Bizony, ha nem adod, akkor védjed magad.

- Nem is futamodom meg előled, - mondotta Ali.

Abban a pillanatban az egész sereg megmozdult, de Ali is kirántotta a kardját. Vágott jobbra, vágott balra, rettenetes módon, s mire leszállott a nap, 500 katona hevert a földön. Akkor aztán a katonák visszahúzódtak pihenni. Majd másnap folytatják a csatát. Ali is ment a felesége után, megtalálta egy hegyszakadékban; lefeküdt, aludott reggelig. Reggel aztán felpattant a paripájára s ment a sereg elé, hanem most azt mondotta a vezírnek:

- Hallod-e, vezír, nem becsület, hogy egyszerre annyian támadjatok ellenem. Jertek egyenkint.

- Igazad van, - mondotta a vezír s szólott a katonáinak: - Egyenkint támadjátok Alit, de ne feledjétek el, hogy a szultán katonái vagytok. Ő tart titeket élelemmel és ruhával.

Sorban előrúgtattak a katonák egymásután, Ali pedig vágta-kaszabolta őket s mire esteledett-alkonyodott, a szultánnak 200 vitéze hevert a földön. Hanem ő is rengeteg sok sebet kapott. Sebektől borítva, támolyogva tért vissza a feleségéhez. Nem is evett, lefeküdött a földre, de egész éjjel nem tudta behunyni a szemét. Mondotta a feleségének:

- Nem tudom, mi lesz holnap. Félek, hogy nem bírom tovább a csatát.

Aztán gondolkozott, tünődött: mit is kezdjen. Egyszerre csak eszébe jutott az óriás; hiszen az óriás azt mondotta neki, hogy ha valami nagy bajba kerül, égessen el egy hajszálat s menten ott lesz mellette. Reggel, mikor felkelt, el is égetett egy hajszálat. Egyszeribe ott volt az óriás.

- Mit parancsolsz, édes gazdám?

- Hallj csak ide, - mondotta Ali - mely nagy bajba kerültem! A szultán egy egész sereget küldött ellenem. Két álló napot verekedtem, de most a testem csupa seb, nem bírom tovább. Állj ki helyettem!

- Ne búsulj semmit, - mondotta az óriás - csak feküdj le. Én majd elvégzem a dolgodat. Hozass nekem négy tevét, vágasd le; a többi az én gondom!

Egyszeribe hozatott Ali négy tevét, levágatta, megnyúzatta, az óriás mind a négy teve húsát egy leültében megette, akkor aztán elindult a szultán katonái elé. De bezzeg, nem vitt kardot magával az óriás, hanem, ahogy az ellenséghez ért, felkapott egy katonát, azzal elkezdett hadonászni jobbra-balra, verte le egymásután a katonákat. Hullottak, mint a kéve. Mire esteledett, alkonyodott, alig maradt egynéhány katona a szultán embereiből. Az a néhány ember megszaladt s meg sem állott, míg a szultán városába nem ért.

Most már Ali bátran mehetett a feleségével tovább. Amint mentek, mendegéltek, egy városba értek. Ottan megállapodtak s nem is mozdultak el teljes egy hónapig. Ki akarták jól pihenni magukat, mielőtt az Ali városába érnek. Ali mindennap bejárta a várost az embereivel, hogy enni- meg innivalót vásároljon. Egyszer, amint egy pékbolt előtt haladott el, véletlenül benézett oda s megpillantott egy rongyos embert, aki erősen hasonlított Mohammedhez. Bement a boltba, üdvözölte a péket s mondta, hogy szüksége volna egy kosár kenyérre.

- De lesz-e, aki elhozza majd?

- Hogyne lenne, - mondotta a pék - itt van ez a szegény ember. Adj neki valamit s elviszi jó szívvel.

Megvette a kosár kenyeret, az a szegény rongyos ember pedig felvette a vállára és vitte utána. Ali nem szólt az egész úton semmit. Mikor aztán a szállóházba értek, jól megnézte s kérdezte tőle:

- Mondjad, nem Mohammed vagy te?

- Az vagyok, - felelte Mohammed.

- Hát nem ismersz engem?

Jól megnézte akkor Mohammed Alit s abban a pillanatban térdre esett, sírt, zokogott:

- Óh jaj, mi lett belőlem!

- Hát mit csináltál? Hogy jöttél ide? - kérdezte Ali.

Mohammed elmondott mindent aprajára, hogy mi történt vele. Hogyan mulatta el a pénzét, hogy adta el a lovát, nyergét, fegyverét, mindenét.

- Ne sírj, - mondotta Ali - maradj itt nálam, majd együtt hazamegyünk.

Elküldötte a fürdőbe, aztán új ruhát adott neki, szépen felöltöztette, adott neki szép paripát, fegyvert s Mohammed megint olyan lett, mint amilyen volt: szép dalia. Mikor aztán a hónap eltelt, Ali felkerekedett a feleségével, embereivel, ment velük Mohammed is. Már vagy másfél hónapja mentek, akkor egy nagy pusztaságra értek. Itt azonban meg kellett állapodniok, mert elfogyott a vizük. Jártak, keltek mindenfelé a pusztán, keresték a vizet, ha valahol valami kutat vagy forrást találnának. Egyszer aztán találtak is egy kutat.

- Dehát ki megy le a kútba vízért? - kérdezte Mohammed.

- Én azt hiszem, legjobb lesz, ha te mégy le, - mondotta Ali.

- Én? - mondotta Mohammed, aki már addig is emésztődött az irígységtől. - Nekem nincs szükségem vízre. Nekem csak egy lovam van, találok én annak vizet akárhol. Tiéd az emberek, tiéd a lovak, menj le te magad.

Ali nem szólt semmit, egy kötélnél fogva leereszkedett a kútba, aztán leeregették a tömlőket, azokat megtöltötte, s hogy megtöltötte, egymásután fel is húzták, hanem, mikor rá került volna a sor, Mohammed a kardjával kettévágta a kötelet és Ali visszaesett a kút fenekére. Akkor aztán Mohammed felpattant a lovára, kirántotta a kardját s azt mondta az Ali embereinek, azt mondotta a feleségének is, hogy aki nem tart ő vele, levágja a fejét. Megijedtek tőle mind rettenetesen, még csak szólni sem mertek s követték Mohammedet, mintha az ő szolgái lettek volna.

Na, hazaérkezett Mohammed.

- Hát a herceg, hol van? - kérdezte az apja, a vezír.

- Bizony, én nem tudom, - mondotta Mohammed - hogy hol van. Legutoljára egy fürdőben láttam. Valami fűtőlegény ott.

Hanem a vezír nem hitte el ezt a fiának. Gondolkozott magában:

- Hej, hej, valami hamisság van ebben a dologban! Az én fiam mindig haszontalan, léhütő volt, nem hiszem, hogy ezt a szép asszonyt ő szerezte volna, hogy ezek az emberek az ő emberei volnának.

Aztán megtudta a szultán is, hogy Mohammed hazajött, de a fia nem. Hivatta a vezírt, hivatta Mohammedet is. Kérdezte:

- Mi van a fiammal? Hol maradott?

Mondta Mohammed:

- Felséges szultán, egy fél hónapig együtt voltunk egy városban. Ott azután Ali elkezdette prédálni a pénzt s addig prédált, amíg egyetlen egy aranya sem maradt. Akkor aztán eladta a lovát, fegyverét, nyergét, eladta még a ruháját is és szolga lett belőle.

Hej, rettenetesen felháborodott ezen a szultán, hogy az ő fia képes volt erre, hogy őt a fia így megszégyenítette! Egyszeribe megparancsolta a vezírnek, hogy ha az a gyalázatos fiú haza találna jönni, az ő színe elé ne engedje, hanem azonnal fejét vétesse s hozzon egy pohár vért a véréből. Hadd lássa, hogy csakugyan megölték a cudart.

Na, de most térjünk vissza Alihoz, hadd lássuk, mi történt vele.

Ali csakugyan ott maradt a kút fenekén. Búsult, tünődött magában, majd felvetette a bánat: hogy tud ő innen kikerülni, a kút fenekéről? Eszébe jutott az óriás. Az ám, ha lett volna mivel meggyujtani a hajszált! De nem volt, mivel. Próbált kimászni a mélységes mély kút fenekéről; hiába próbált, mindig visszaesett. Egyszer aztán, amint így kínlódnék, a kút fenekéből csak eléugrik két majom: egy hím, meg egy nőstény. Szörnyen veszekedtek, civakodtak egymással. Mikor aztán jól kiveszekedték magukat, Alihoz fordultak, hogy tegyen köztük igazságot. Az egyik azt mondotta:

- Hát hogyne haragudnám rá, mikor folyton azt mondja nekem: te undok majom!

Mondotta a másik:

- Hát én hogyne haragudnám rá, mikor ő is azt mondja nekem, mindig és mindig: te undok majom!

- Ej, - mondotta Ali - de bolondok vagytok! Hiszen majomhoz majom való, hát miért csúfoljátok egymást? Majom illet meg majmot. Éljetek békességben.

- Az ám, igazad van, - mondotta az egyik.

- Bezzeg hogy igazad van, - mondotta a másik is.

Annyira megtetszett nekik Ali, amiért békességet csinált köztük, hogy az egyik majom hálából felkapta a hátára és kiszaladt a kútból vele. Hej, de boldog volt Ali! A lova mind ott száguldozott a kút körül, azt nem tudta elvinni magával Mohammed. Egyszeribe felpattant rá s mint a sebes szélvész, elnyargalt, el egyenesen az apja városa felé. Mire odaért, már ott várta a város szélén egy sereg katona, akiket a vezír állíttatott oda, hogy elfogják Alit, amint látják. Meg is állították s vitték egyenesen a vezírhez, de a vezír igen szívesen és alázatosan fogadta Alit. Gondolta magában: az okos ember háromszor is meggondolja, mielőtt valamit csinál. Meggondolja a dolognak elejét, közepét, végét. Nem öli meg hát Alit, hanem elrejti s várja, hogy mi történik.

A szultán hát nem tudott semmit arról, hogy a fia ott van a városban, hanem azalatt, amíg a vezír Alit rejtegette, mi történt? Az történt, hogy Szinetdur felébredett. Mikor Szinetdur felébredett, nagy csudálkozva látta, hogy az ágyában valami írás van. Nézi, nézi az írást, olvassa, látja, hogy név van alatta, az Ali neve. Aztán olvassa az írást: »Szépséges szép Szinetdur, itt jártam, Ali herceg, megcsókoltalak egyszer, megcsókoltalak százszor, megcsó­koltalak ezerszer; elvittem a gyűrűdet, itt hagytam az enyémet, de majd egyszer eljövök érte.«

Hej, szörnyü haragra lobbant Szinetdur, amikor a levelet olvasta!

- Eljössz értem? Hiszen nem várom meg én azt, majd elmegyek én te utánad!

Feltette a koronáját s abban a pillanatban hét ördöngös király jelent meg.

- Mit parancsolsz, Szinetdur? - kérdezték az ördöngős királyok.

- Azt parancsolom, hogy akkora sereg legyen itt egyszeribe, hogy ég-föld elfeketedjék bele.

Mindjárt ott volt rengeteg nagy sereg, akkora, amekkorát még a világ nem látott. Akkor Szinetdur felült a paripájára s elindult a sereggel. Indult az Ali városába. Mikor aztán az Ali városában a muezzin felment a minaretre és eltekintett a város felett, szinte leesett rémültében a toronyból, mert akkora sereget látott a város körül, amekkorát még nem látott soha. Esze nélkül szaladt le a toronyból, szaladt egyenesen a szultánhoz, jelentette nagy lelkendezve:

- Felséges szultán, annyi katona van a város körül, hogy az országodban nincs annyi kő!

Mindjárt hivatta a vezírt a szultán s mondotta neki:

- Hallod-e, vezír, eredj mindjárt a város határára. Hallom, hogy rengeteg sereg van ott. Kérdezd meg, mit akarnak, miért jöttek ide.

Fölpattant a lovára a vezír, kivágtatott a városvégére, vágtatott egyenesen a Szinetdur sátorához. Bement hozzá, alázatosan meghajtotta magát s monda neki:

- Uram, a szultán, küldött hozzád, hogy megkérdjem, mi szándékkal jöttél ide ezzel a rengeteg sereggel?

Mondotta Szinetdur:

- Azért jöttem ide ezzel a rengeteg sereggel, hogy megtudjam, ki volt az az ember, aki a ti városotokból az én palotámban járt?

- Azt én nem tudom, - felelte a vezír - de visszamegyek a városba és megtudakolom.

Visszament a városba a vezír, mondotta a szultánnak, hogy mivel járt.

- Kimegyek én is hozzá, - mondotta a szultán - magam akarom hallani, hogy mit akar.

Lóra ült a szultán, kinyargalt a Szinetdur táborába, vele a vezír is, mentek egyenesen az ő sátorába, üdvözölték Szinetdurt, az meg helyet mutatott nekik, leültette.

- Mondjad Szinetdur, - kérdezte a szultán - mi szándékkal jöttél te ide?

- Azzal a szándékkal jöttem ide, - felelt Szinetdur, - hogy megtudjam, ki volt a te városodból az én palotámban.

A szultán a vezírhez fordult és mondta neki:

- Felelj, vezír, te vagy az én tanácsadóm.

- Én erről a dologról nem tudok semmit, - mondotta a vezír. - El sem gondolhatom, hogy ki járt Szinetdur palotájában. De engedd meg, hogy visszamenjek a városba, ott majd tuda­kozódom.

A vezír ismét visszament a városba s hivatta a fiát.

- Fiam, voltál te a Szinetdur palotájában?

- Voltam, - mondotta Mohammed.

- No, ha voltál, jere velem Szinetdurhoz.

Ment Mohammed Szinetdurhoz nagy bátran, bementek a sátorába, üdvözölték Szinetdurt. Akkor a vezír mondotta:

- Ime, Szinetdur, itt van az az ifjú, aki a te palotádban járt.

Szinetdur jól megnézte Mohammedet, azután kérdezte:

- Hát hol van a bizonyítékod?

- Bizonyíték nincs, - felelte Mohammed.

- Na, ha nincs, - mondotta Szinetdur - fogjátok és kötözzétek meg s vessétek börtönre!

Akkor meg a vezírhez fordult:

- A föld fenekéből is előkerítsétek azt az embert, aki az én palotámban volt, mert különben úgy összerombolom a városotokat, hogy kő kövön nem marad.

Hazavágtatott a vezír nagy ijedten s amint vágtatott hazafelé, eszébe jutott Ali. Mondta magá­ban:

- Bizonyos, hogy Ali volt ott, nem más.

Mindjárt, ahogy a palotájába ért, hivatta Alit. Nagy alázatosan kezet csókolt neki s mondotta:

- Uram, én nagy bajban vagyok. Csak te segíthetsz rajtunk. Itt van Szinetdur és keresi azt az embert, aki az ő palotájában járt. Mondd meg, voltál-e ott?

Mondotta Ali:

- Ülj le, öregem, majd mondok neked egy történetet.

A vezír leült s Ali elmondta a következő történetet:

- Volt egyszer egy szultán. Annak a szultánnak egyetlen egy gyermeke sem volt. Amint egy­szer a vezírével sétált, a réten egy kis fiút talált, aki be volt pólyázva. Senki sem volt mellette. A szultán csakúgy hirtelen ránézett és nem törődött vele, de a vezír megállott, mondotta neki: Felséges szultán, nézd, ezt a gyermeket az isteni gondviselés vezette a mi utunkba. Neked úgy sincsen gyermeked, vigyük haza s neveld fel, mint a saját fiadat. A szultán megfogadta a vezír tanácsát, hazavitték a gyermeket s szépen felnevelte. Mikor a gyermek nagyja növekedett s különbséget tudott tenni a jó és a rossz között, oly dolgokat követett el, amelyek sem Istennek, sem embernek nem tetszettek. Szörnyű sokat bosszantotta a vezírt, nem volt tőle az öregnek nyugodalma. Mindenféle nehéz kérdésekkel sanyargatta. Többek között azt kérdezte: Mondd meg nekem, öreg, mit mond a víz, ha a tűzre teszik és fő? Felelte a vezír: Uram, nem vagyok én Salamon, aki minden kérdésre meg tudna felelni. Véletlenül jelen volt a szultán s mondotta a vezírnek: Már pedig, amit az én fiam kérdez, arra meg kell felelni. S ha meg nem felelsz a fiam kérdésére kilenc nap alatt, fejedet vétetem.

Szörnyű búnak ereszkedett a vezír. Nem tudta, mitévő legyen. Járt-kelt a városban minden­felé, aztán kiment a városból a pusztára, ott is járt-kelt, jobbra-balra, fel s alá, egyszer aztán megállott egy beduinnak a sátra előtt. A sátor előtt egy kis leányka állott. Kérdezte a vezír: Miért állasz itt te egyedül? Nincs itthon senki? Hol az anyád? - Az anyám, - felelte a leányka - kiment a pusztára és perel az Istennel. - Hát az apád hol van? - Az apám is elment a pusztára s uszítja az üldözőt az üldözöttre. - A vezír csak csóválgatta a fejét, sehogysem értette, mit jelenthet a leányka beszéde. De aztán leült a sátor elé és várta, amíg a leánykának az anyja és az apja hazajön. Kevés idő mulva csakugyan jött az asszony, rettenetes sírással, óbégatással; felemelte a két kezét és úgy fenyegette az eget, s káromolta az Istent, hogy elvette az ő drága, szép fiát. - Látod, - mondotta a leányka a vezírnek - így perel az én anyám az Istennel. Aztán hazajött az apja is a leánykának, kutya jött a nyomában, a kutya meg hozott a szájában egy gazellát. - Látod, ugye mondottam, - szólt a leányka - hogy az apám ráuszította az üldözőt az üldözöttre. A beduin üdvözölte a vezírt, szívesen látta a sátrában, meghívta vacsorára, le is ölt egy bárányt a nyájából és jól megvendégelte. Folyton kínálta: egyél, igyál, de a vezír mondta:

- Köszönöm, barátom, de nem esik nekem jól sem étel, sem ital.

- Miért? - kérdezte a vezírt.

- Hej, nagy oka van annak. Van a szultánnak egy fia és az az én életemet megkeseríti. Folyto­nosan olyan dolgokat kérdez tőlem, hogy azokra csak az ördög ha meg tudna felelni. Most is kérdezett tőlem valamit és a szultán azt mondotta, hogyha kilenc nap alatt meg nem felelek a kérdésre, fejemet véteti. - Hát ugyan mi az a kérdés? - kérdezte a beduin. - Az a kérdés, hogy mit beszél a víz, mikor a tűzre teszik és fő? - A beduin ránézett a vezírre, elmosolyodott és mondotta neki: - Na, ez ugyan könnyű kérdés. - Beszólította a kis lányát és monda neki: - Gyere ide, kis leányom, felelj meg erre a kérdésre: Mit beszél a víz, mikor a tűzre teszik és fő? - Nagyot nevetett a kis leány a kérdésen: - Hogy mit beszél a víz? Hm! Mind ezt mondja: Jaj, jaj nekem, az égből eredtem, a földre leestem s a fa, melyet tápláltam, eléget engem.

A vezír épen eleget hallott. Ebből a feleletből eszébe jutott egyszeribe, hogy az ő fia Ali herceggel gyalázatosan bánt, holott hálával tartozott volna neki. Hogy a jóért rosszal fizetett. Magával hívta Alit, ment vele egyenesen a Szinetdur sátorába. Ahogy bementek a sátorba, kérdezte Szinetdur Alitól:

- Te voltál az én palotámban?

Felelte Ali:

- Én voltam, felség.

- S hol a bizonyíték?

- Itt van, - felelte Ali s mutatta a gyűrűt.

- Igen, - mondotta Szinetdur - ez az én gyűrűm.

Akkor meg Ali mondotta:

- Most pedig te mutasd meg azt a levelet, amelyet nálad hagytam.

Szinetdur benyúlt a kebelébe s kihúzta onnét a levelet.

- Ime, itt az írás.

Ott mindjárt összeölelkeztek, mentek egyenesen a szultán palotájába. Hej, Istenem, volt nagy öröm, mikor a szultán megtudta, hogy az ő édes fia nem halt meg, nem hozta rá azt a nagy szégyent, de sőt inkább szerencsével járta meg Szinetdur városát s elhozta magával azt a szép leányt, akihez hasonlatos szépet nem látott soha! Még aznap megülték a lakodalmat, hanem mikor a lakodalomnak vége volt, mondotta Ali Szinetdurnak:

- Feleség, nekem meg kell valamit teneked vallanom.

- Beszélj, - mondotta Szinetdur.

- Mielőtt téged megláttalak, feleségül vettem egy szultánnak a leányát. Úgy-e, ezt nekem te soha meg nem bocsátod?

- Ne félj, Ali, - mondotta Szinetdur - nem haragszom én ezért reád. Testvéremnek tekintem első feleségedet.

Akkor belépett a szultán a szobába és jött az oldalán a vezír is.

- Hallottad, - kérdezte a szultán - hogy mit tett a fiad?

- Óh, felség, hallottam, - mondotta a vezír.

- S mit érdemel ezért? - kérdezte a szultán.

- Halált, halált, gyalázatos halált, - mondotta a vezír.

Egyszeribe hozták Mohammedet, kimondották rá az ítéletet. De Ali közbevetette magát, könyörögve-könyörgött:

- Apám, kegyelem neki! Igaz, hogy nem nemes emberhez illően cselekedett, de mégis bocsáss meg neki! Mindenki úgy cselekszik, amilyen az ő élete.

A szultán megbocsátott Mohammednek.